UTAZÁS BÉCSBE.
Carolus, Leopoldus, Franciscus császárok idejében, mikor a magyarok a suba alatt a fokosukat vagy rövidnyelü, kurucos csákányokat is magukkal vitték Bécsbe, farkasfogu komondor kullogott a sarkukban és végrendeletet irtak, mielőtt elutaztak, a magyarok fogadója az országuton, közel a vámvonalhoz és messze az István-toronytól foglalt helyet, az idők folyamán hivták Tigrisnek, Zöld fának, Piros almának; Martinovics idején a Jámbor utazóhoz volt cimezve.
A bécsi utazás körülményes eljárás volt. Senki se ment önszántából Bécsbe, legfeljebb nem régen Ocskay, aki vérrel és korommal felirta a város falára, hogy ott járt. A jelentősebb magyarok pecsétes levéllel, idéző-irással járultak az udvari kancelláriához, az ügyes-bajos emberek egy szekérderéknyi pörös irást hoztak magukkal. Még a szászvári apát is szivdobogva ment a Burgba, ahol pedig kivételes bejárata volt a császár szobájáig, – mintha a hóhérbárdot érezte volna a feje fölött a titkos folyósón. Tán a megtermett daliák, a fehérlábu királynő testőrzői idejében volt jó dolguk a magyar leventéknek. A testőr kardcsörtetését kalaplevétellel üdvözölte a bécsi polgár és a mosónők bálján a harmónikás kénytelen volt átengedni táncosnőjét a keményöklü nemes testőrnek. Korunkban, a szép Andrássy Gyula óta, leginkább a fekete szakállas Szemere Miklóst ismerik Holzer kocsijából a bécsiek, mig a tánctermekben az idős virágárusnők Wahrmannra és Blaskovicsra emlékeznek a magyarok közül. Ám a magyar gavallérok mindig exotikus jelenségek voltak Bécsben, mint Párisban a perzsa hercegek. Keletiesen gazdag borravalók egy időre ismerőssé tettek néhány magyar nevet a pincérek, fiákeresok és orfeumhölgyek körében, Péchy piros szegfüjét is jól ismerték a Freudenauban, a gusztusos Kopácsy Juliskát a szinpadról, Vörös Elek primást az éjjeli mulatóból. És boldogult Rudolf hercegünk idejében Rohonczy Gedeont és Károlyi Istvánt éppen ugy látták Bécsben, mint a velszi herceget. Ottó herceg társaságában is sürün mutatkoztak magyar tisztek. Mig az irók közül a pirosmellényes, fehérszakállu öreg költő Erdélyi Gyulát vették tudomásul az Almánál és a Sachernél.
Ámde mindez a kalendárium hátulsó lapjaira tartozik, ahol az adomák és tréfák helyet foglalnak. Vagy a bús élettörténetekből való epizód volt Bécs, ha emlékszünk Kármán József titokzatos bádeni villájára és a benne álmodozó magasrangu hölgyre, vagy a kegyes hercegnőre, aki a főhadnagyot szerette… Többnyire nehéz sóhajjal és meglehetős félelemmel tette lábát a bécsi földre az ügyes-bajos magyar. Mindig voltak elszánt perlekedők, akik nemcsak a magyar anekdotakört gazdagitották vagyonőrlő szenvedélyükkel, hanem az utikalandok gyüjteményét is szaporitották. Avas kutyabőrök, ronggyá kopott családi iratok, zsiros diósgyőri árkusok járták meg az utat Bécs és Magyarország között a perlekedők tarisznyájában. Mikor már idehaza minden elveszettnek látszott, a haldoklók gyermekeiknek és unokáiknak meghagyogatták, hogy a családi per továbbvitelére Bécsbe, a császárhoz forduljanak. Nemzedékről nemzedékre szálltak az irások, amelyek féligmeddig már legendák lettek.
Nem volt olyan magyar familia az elmult századokban, amelylyel valamely sérelem, igazságtalanság, perlekedésre való ok ne történt volna. A franciafedelü nemesi kuriákban vagy a düledező kapubálványu köznemesi hajlékokban álmok éltek régi, elkobzott birtokokról, elmerült családi fényről, legendás gazdagságról. Beláthatatlan földek jogos örökösének képzelte magát minden elszegényedett nemes ember. A király elvette valamiért a birtokot, nótába fogták az ősapát, a király adja vissza a családi vagyont. A kurucok, hajduk, szabadságharcosok többnyire megfosztattak javaiktól. Osztrák generálisok, jött-mentek birtokolták a földeket, amelyek az első hóditásból valók voltak. A birtokáról elüzött család tovább élt, reménykedett, pörölt, kérvényezett… Ha nemzeti multunkat figyelemmel nézzük, nem is csodálható, hogy a pörösködés szenvedély lett hazánkban.
És a pör többnyire Bécsben végződött, a császárnál, ahová végső elkeseredésében, reménységében, szegre akasztva nemzeti meggyőződését, ősei hitvallását, elindult az ügyes-bajos magyar.
* * *
Hozott valaki eredményt haza Bécsből a pörösködők közül?
A legtöbb sohasem juthatott a császár elébe. A régi érempénzekről ismert császárokat életükben majdnem oly gondosan őrizték tanácsosaik és szolgáik, mint halálukban a kapucinusok. A parókás császárok a legtöbbet akkor tudtak Magyarországról, mikor Ocskay gyujtogatott az elővárosban. A jó királynő, Mária Terézia, gazdasszonyos jósággal meghallgatta a feketegatyáju pórokat, de az öklelő bajszu, keserves magyarokat ő sem engedte szine elébe. A Piros almánál vagy a Zöld fánál, az országut tájékán hónapokig üldögélt a magyar, reménykedve valamely csodában, mig utolsó szalonnadarabját megosztotta kutyájával és tarisznyájával visszaballagott hazájába. A legtöbb magyar sohasem jutott el a belvárosba. Puszták és falvak népe megrettenve bámult a messzi tornyokra, mint a Bakony bujdosói, a Hadurt imádó ősmagyarok egykor a fehérvári tornyokra. Hisz Budán sem jött közelebb a vidéki magyar a Fehér Farkasnál, Pesten a szalmás Griffnél; hogyan merészelte volna Bécsben a glacisra tenni a lábát! Még a franciás müveltségü és szinészkedő szerzetes, a császár barátja sem szívesen járkált nappal a keskeny bécsi utcákon: ama bizonyos apát, aki a papirkereskedésben, homályos irodában Mirabeau szavait először ismételte: „A forradalom körülutazza a világot.“
Az ügyes-bajos magyar bizony ottragadt az elővárosban, medvetáncoltatók, cigányok, vándorlegények, félkéz kalmárok martalékául. Valamely régi memoárban olvastam bizonyos Hitzingről (bécsi előváros közönségesen), akinek összeköttetése volt az udvarral, ha azért megfelelő pénzösszeget kapott. Hitzing a fogadós utján megkopasztotta a pörösködő magyarokat és a régi memoárban óva inti olvasóit az öreg magyar a bőbeszédü bécsi sógortól. A vén Riszdorfer János, a nyiregyházi nótárius csaknem egy esztendőt töltött a bécsi külvárosi fogadóban. Valamely pöre volt a városnak és a nagyeszü nótáriust Bécsbe utaztatták. Elindult a város pennája és nem jött vissza. Esztendő mulva derült ki, hogy a jeles Riszdorfer János zálogban maradt a bécsi fogadóban, miután hónapokig hiába irta egyik instanciát a másik után, hogy a császár elébe jusson. A nyiregyházi tanács végre Riszdorferné asszonyt, a hajdani szépséges és kardos menyecskét ünnepélyesen felkérte, hogy váltaná ki a zálogból a város eszét. A katonás asszony felpakkolt és elindult Bécs városába, hogy a rejtőzködő pennát felkeresse. (Gyermekkoromban gyakran hallgattam e kalandos történetet.) A nótáriusné aztán nemcsak a rabló fogadóssal és medvetáncoltató népséggel bánt el, hanem kieszközölte, hogy a császár meghallgassa a nyiregyháziak panaszát. Az öreg Riszdorfer azonban sohasem beszélt arról, hogyan került haza Bécsből Nyiregyházára az ötvenes években.
* * *
A mai Bécs, véleményem szerint, semmiben sem különbözik a régi anekdotabeli Bécstől, ami a magyarokat illeti. A bécsi utcákon ugy észreveszik a ténfergő magyart, mint a külső kerepesi-uti boltos a vidékit. Néhány pesti kereskedő, ügynök, vagy kalandor mozog csupán teljes biztonsággal a Kärntnerstrasszén, de ugyanezek Berlinben vagy Párisban is megállják a helyüket. A legtöbb magyar – legyen bár budapesti – falusi megvetést vagy bámulatot érez a paloták és terek városában. A Sacher télikertjében, vagy Riedl kávéházában mindnyájan ugy érezzük, hogy a hátunkra van ragasztva egy cédula, amely azt adja hirül, hogy magyarok vagyunk. A nevezetes kis sörházak, ahol a zenélő óra régi Strausz-valcert játszik, a bormérések, ahol az Augusztin-korabeli nótákat még ismerik, eltünedezőben vannak Bécsben és Budapesten is. A kedélyes bécsi korcsmák, ahol a régi pesti belvárost véltük feltalálni, a pörkölt és virsli szagát, a félhomályos boltozatok alatt serező polgárokat és a falon függő képes ujság trikós-kisasszonya, mint egy messzi, romlott, nagyvilág hirnöke mosolygott az évszázados nevü utcácskában, a kedélyes Bécs manapság éppen ugy elrejtőzik az idegen előtt, mint az igazi pesti jókedv eltünt a belváros ujjáépitésével. Hová lettek azok az öreg bécsi polgárok, akiket egykor a Harangnál hallgattam, akik fiatalkorából ismerték a császárt és az öreg főhercegasszonyokat? Hová lett az a sok korcsma a fiáker-állomások környékéről, ahová nyugodtan nyitott be a tájékozott bécsi sör- és borivó, – az ital pompás és tiszta volt e helyeken, – ahol Bratfisch üldögélt? Hol vannak a kis kávémérések, ahol nyugalomba vonult sánzonettek és orfeumdámák harisnyát kötöttek és a pesti Kék macskáról és a Flóra-termekről beszéltek a hallgató ifjunak? A polgárlakások a szük utcácskákban, ahol madárkalitka lógott, a házi kisasszony szőkén, piszén és rózsaszinü arccal fogadta az ablak alatti sétát, kis cukrászdában üldögélt délután a fiatal menyecske és esténként a pajkos masamódok lepték el a Ringet? A pesti belvárost megtaláltuk Bécsben, amig a belváros a régi volt és a „kedélyes Bécs“ valóban létezett, nemcsak a harmónikás elővárosi kertekben, hanem az István-torony közelében.
Ámde ekkor sem szerették jobban a magyarokat, mint manapság szeretik. A fiákereseknek most is meglesz a maguk megjegyzése a diszmagyaros urakról, akik nem nyujtottak át borravalót és a nők, a tarkaszoknyás, nevetős, hangos, kövérkés bécsi nők legfeljebb annyit vesznek tudomásul, hogy a magyarok manapság kevesebb bajuszpedrőt használnak, mint Ocskay idejében. Testvériségről, atyafiságról, csókolózó szeretetről szó lehet a fehér asztalnál, de az ügyes-bajos magyarok a hódolás után is az országuti fogadóban üldögélhetnek, ha igazukat Bécsbe mennek keresni.