ŐSZI LÁBAK.
Pesten elszaporodtak a patkányok és a kéteshirü nők. Estefelé és éjjel, – mikor a függönyök leereszkednek az ablakokra, mintha e nappali előadás után a szinészek hazamennének sirni, – a kis tereken a gázlámpák ugy lobognak, mint hazatérő lelkek, – a külvárosban a házmester azt álmodja, hogy erősen csengetnek a kapun a galiciai mezőkön elmaradt szobaurak, – az ágyak hidegek, mint a vizes sirok Lengyelországban, – estefelé és éjjel patkány szalad el a lábad előtt az utcán, szoknyafodrát emeli tanulatlan nő, a félretaposott sarku cipőnek mohó, éhes szeme van… Mennyi mindent lehetne irni a ferdesarku pesti cipőkről, amelyek alkonyattal ellepik az utcákat! Egykor ujak voltak a cipők, fiatalság, reménység, bizalom feszitette a bokán a harisnyát, majd fáradtabban lengett a derék, a francia piperének csak cifra doboza maradt meg, a tábori levelezőlapokat belepte a por legyezőben, uj bluzt nem küldött a vitéz és a sarok mind ferdébb lett a cipőn. Az árvagyermeket jobban szeretem a göndöritett haju gyermeknél; a szegény, éhező, hervadó nők mély részvétet ébresztenek bennem, amint mennek, igyekeznek, sietnek; szentnek, tudatlannak, ártatlannak hiszem azt a nőt, aki rossz cipőcskéjében próbál hóditani az esti bálon Pesten. Szegények! – gondolom. Csak meg ne szólitsanak.
* * *
Az ősz Pesten: a nagyvilág, a divat, a szép élet megérkezési ideje, irták valamikor a divatlap szerkesztők. A regénykönyvek olvasását félbenhagyták a falusi kastélyokban, amidőn a vándor szél megcsörgette a parasztházak ereszein a pirosló paprikafüzért.
Asszonyom, akit még falun maraszt a méla őszi napsugár, egy befejezetlen regény elolvasása vagy átélése, a szőlőhegyek aranya vagy a bánatos elvonultság, amely helyesebb és indokoltabb mostanság, mint a szentimentális korokban, tudósitom őket, hogy a lábak még mindig divatosak Pesten.
A lábak divatja e század eleje, amiről még nagyon sokat fognak irni a korok sirásói. Selyemharisnya és magasszáru gombos cipő a rövid szoknya alatt: e jelben áll a háborus divat.
A minap, midőn ünnepnapot rendelt az izraelita kalendárium, déli órában, a templomokból jövet Kelet, ezeregyéjszaka és raffinált nyugati izlés vonult el szemünk előtt a pesti utcákon. Gyönyörü zsidónők selyemruhái suhogtak, mintha az Esther cimü Jósika-regényből lépkedtek volna elő; a lábak lépésében Kelet imbolygott, mint a buja rózsaillat, sötétkék, ázsiai csillagokkal kirakott égboltozat alatt. A szemekről, a hosszunapi asszonyszemekről csak egy fiatal és ártatlan szerzetes irhatna megfelelő sorokat. A zsidónők napja e különben szomorkodásra és bőjtölésre rendelt nap. A legjobb ruhájukat veszik magukra, mintha valóban Isten elé járulnának. Megszépülnek, felragyognak, mint titkos szekrények mélyén rejtegetett ékkövek, amint napvilágra kerülnek. Beillatositják a körutakat, mintha jószagu, kibontott asszonyhajak lobognának. És megmutatják a lábukat a rövid szoknya alatt, mintha a könnyek és bánatok, a gyászok és jajgatások mind a templomok sötétjében maradtak volna. Mintha csak egy óráig tartana a szépséges, örömteljes, kábitó illatu életük, délben, napsugár alatt, amig a templomból hazáig mennek az utcákon. A bús ima után és otthon váró sirás előtt – mindenki sirdogál mostanában Pesten, mikor egyedül van, – egy félórára felragyognak a napfényre került keleti ékszerek. Ezeregyéjszaka különös mesealakjai, ótestamentumi derekak, hullámos hajzatu fejek, amelyekre a divatos kalap helyett a vizmeritő korsót lehet elképzelni és lábak, amelyek nem fáradtak, nem durvultak el a pusztában való bolyongásban sem: mennek a pesti utcákon. Keleten vagyunk, délben, egy óra hosszáig.
* * *
Egy szép lábról szeretnék irni, egy nyerges, nagyon formás, asszonyos teltségü lábról, amelynek lépésében az egészséges, szerelmes élet ropog, mint a kivánság.
Egy fiatal és egészséges kofaasszonyé e láb, aki hasonlatos kemény paradicsomjaihoz és jószagu körtvéihez. Az ajka vérbő, mint az érett szőlőbogyó. Hervatag őszi mezőkről, hol még a későn érő gyümölcsöktől illatosak a fák, kölcsönözte kankalinszinü haját.
És a karján bizonyosan híves és ropogós a hus, mint az uj káposzta levele. Pesti kofa, egy kis téren árul bódéban, nevetős hangja a hamvas gyümölcs alatt görnyedő szilvafákat játssza képzeletem elé: a mozdulata, mint az almafákon a gyümölcsszedő menyecskék mozdulata, midőn a játékos szél lengeti ruhájukat. Sárga rigó énekel az aranypiros szőlőhegyen, amikor kacag. Bizonyosan almafán született, rózsaszinü virágpehely alakjában, mielőtt kofa lett Pesten.
A multkor a gyümölcsös természet e vig kereskedője kiugrott a káposztafejek közül bódéjából és az utcán egy patkányra helyezte lábát.
Este volt és a gázlámpák a kis térségen, Pesten és a messzi Budán nagyon sok női láb lépései körül libegtek, mint orosz mocsarak lidérclángjai, ám ebben az irányban e bátor, egészséges asszonylábnak volt a legnagyobb sikere a városban.
A kofa – mert talán egy kicsit félt a lába alatt vonagló patkánytól – megemelte a szoknyáját. A járókelők megállottak. A patkányt nézték vagy az asszony egészséges, formás lábát? Olcsó félcipő volt a lábon, amilyenben a gyermeklányok iskolába mennek.
– Patkány! – mondta szégyenlősen nevetve, bocsánatkérőleg, hogy illetlenül, bokáig megmutatja a lábát, holott ez nem kenyere.
Az utca hölgyei hivatásos cipőikben, szinházba lépkedő uridámák finom köntöseikben megállottak.
– Patkány, – szólt a hir és mindenki ijedten megemelintette a szoknyáját. Kisleányok, gyémántos delnők, szobalányok és masamódok álltak a kis téren, amelynek régies hangulata a Három muskétás Párisából való. Vasalónők és boltikisasszonyok érkeztek az üzletekből. A „fasori hercegnő“ lábához hasonlatos kofaláb körül gyürübe állottak a nők, akiknek arcán játékos, gyermekes, félős mosoly játszadozott a gonosz vagy férficsábitó indulatok helyett. És mindnyájan felkapták a szoknyájukat, mikor meghallották, hogy miről van szó.
– Patkány, – mondták a gázlámpák, a nagy fák, a furcsa kis kofabódék, a kiváncsi paradicsomok.
A szoknyájukat tartó nők csoportja közepén, mint a schönbrunni kertekben a szökőkut erdei nimfája, állott az egészséges, fiatal asszony. Uri férfiak érkeztek és látszólag szórakozott arccal nézték a különös helyzetü nőket. Valaki a rendőrségre akart telefonálni. Kistermetü, egérszemü hirlapiró leugrott a villamoskocsiról. Féllábu katona szomorkás arcán játszi mosoly derült. „Pocok!“ mondta a katona.
„A közelben állomásozó bérkocsisok“, amint a rendőri tudósitásokban szoktuk olvasni, elősiettek, nagybundás emberek nehézkesen ugráltak le a bakról és a szép kofaasszony segitségére mentek. Zsineget hoztak, megkötözték a patkány farkát az asszony lába alatt, talán meg is csipték e közben a bokáját. De a formás láb, az est szenzációja helyén maradt, mig a patkányt végleg bilincsbe verték.
Aztán diadalmasan elvitték a patkányt. A kofaasszony elpirulva, szégyenkezve visszaült bódéjába és a szoknya alatt eldugta a lábait, mintha e lábak bünt követtek volna el és most a rendőr keresi, mint csinytevő gyereket.
A női szoknyák leereszkedtek a téren és mindenki dolgára ment.
* * *
A magtárak, éléskamarák, pincék lakói, a patkányok, a felhalmozott élelmü, téli hadjáratra felkészült Budapesten egyelőre nagyon elszaporodtak. Talán a vidéki patkányok is ideköltöztek. Vajjon meddig tart a jódolguk?