MARISKA BÉCSBEN.
Egy régies, álmos osztrák városkában, ahol a háztetők szine piros, mint a lányok köténye és a sáncárokban, magas hid alatt aluszékonyan, zölden, mint a temetői lonc, viz folydogál és mindenféle furcsa ablakok néznek a sáncra, amelyek mögött elátkozott szőke lányok mogorva lovagokat várnak, holdas éjszakákon egy ház előtt elsétáltam, ahol magyar komondor ugatta a holdat.
A komondor nevezetessége volt a városkának. Mindenki ismerte a hangját, a polgárok fejükre huzták a hálósapkát, ha a pusztai magyar kutya öblös hangja felcsattant a háztetők között. A kutya gazdája egy nyugalmazott magyar katonatiszt álmában bizonyára a Hortobágyra, vagy egy nyirségi udvarházba képzelte magát… ezüstszinü nyárfák sorakoznak az éj fehérségében elvesző látóhatáron… pásztorok tüze piroslik a ködös mezőn, mint a népmese… Bodrinak hivják a házőrző ebet és Rákóczi vén hársfája a mendemondák sóhajtásával leng néha az éji szélben.
Egy pusztai magyar kutya hangja ott az idegen városban, hazafelé való elmélázásra késztetett, furulyaszó hangzott valahol a távolban és a házak árnyékából mindjárt kilép Ocskay varkocsos hajduja, aki erre járván, talpára állott a kengyelben, hogy az emeleti ablak mögött elátkozottan fonó kisasszonyok szivét elérje.
A hortobágyi komondor a nyugdijas tiszt udvarán azt jelentette, hogy kelet felé egy tündérország terül el, lengő nyárfák szegélyezik az utakat, nedvdus, aranyzöld mezők felett mélázva szállong a madár és a cirkamlós Tisza mentén egy kőris-erdőben vadgalamb bug a folyóban alvó Attila királynak; a pázsiton az ürgék házai felett az anyánk napfehér ludjai gágognak és szende ifju jegyesünk szorgalmas kis keze ábrándozó rokkát pörget egy halk házban, ahonnan a kémény füstje oly fodrosan száll a tető felett, mint a gyermekek rajzolják a füstöt. Ez volt Magyarország, midőn estenden ugatni kezdett egy lompos házőrző a régies, a kalandos osztrák városkában, ahol a fogadónak (a Posthoz volt cimezve) ajtajai és ablakai oly rosszul záródtak, mintha a köpenyeges, homlokba huzott kalapos utazók mind azért érkeznének az elhagyott városba, hogy itt önkezüleg véget vessenek immár céltalan életüknek. Egy hátrafésült haju, fehér homloku, bibliai arcu hölgy arcképe marad az éjjeli szekrényen, aki egykor őrangyaluk, később a legnagyobb fájdalmuk lett.
A komondor hüségesen ugatta a holdvilágot. A képzelet gyorsparaszt szekéren utazott haza szép Magyarországba.
Akik sokat barangolnak külföldön, messzi hideg országokban, ahol a közömbös tekintet elmulik felettünk, mint Pesten a bukovinai csángók felett, azt beszélik, hogy néha egy magyar ujságpéldány vagy egy boltfelirat olyan hurokat üt meg a szivükben, amely érzelmekről azelőtt tudomásuk nem volt.
Párisban egy nóta, amit huszárnadrágos cigányok muzsikálnak, Helgolandban egy tolmács, aki azelőtt egy budapesti szálloda szolgálatában állott, Kopenhágában az esti lap példánya a pályaudvaron, Szalonikiban egy mozgó gyógyszertáros, aki Pesten panorámás volt, Newyorkban egy bankház, amelynek reklámtábláján többek között az is olvasható: „pénzküldemények elfogadtatnak Magyarországba“, Londonban egy hotel halljában zsokék téli pihenés alatt Teleki László lováról beszélgetnek, Bukarestben egy artistalány pesti hirlapiró arcképét hordja a rediküljében, Moszkvában egy öreg orosz földesur vengerkában (magyarkában), – amint Turgenjev regényeiben még a zsinóros bekecset nevezi – száll ki a trojkából, egy montecarlói étterem terraszán Bunkó bandája muzsikál, Károlyi Mihály négy lovon hajtat a párisi ligetben, egy berlini kávéházban hosszuhaju, ifju magyar iró üldögél az ablaknál, az epsomi gyepen Batthyány Elemér cilindere fénylik a lordok társaságában, Jókai Mór regénye szerénykedik egy stockholmi könyvkereskedő kirakatában… Mindezen dolgok, amelyek itthon közömbös érzelmeket ébresztenének, messze, idegenben szinte varázslatos módon kezdik el játékukat a képzelemmel. Magyar juhászkutyák ők a távoli városokban, hangjuk elandalit, elmerengtet kis magyar falvak felé, amelyek mellett megállás nélkül szokott elhaladni a személyvonat és Budapest, e furcsa város Krisztiániából a földkerekség legcsábitóbb metropolisának látszik.
És ha a szinlapok – idegen, hideg, közönyös városok tarka cédulái olykor egy magyar iró nevével megjelölten foglalják el helyüket a fogadó előcsarnokában és a hirdető oszlopon, nincsen olyan magyar, aki nem szivdobogva, lelkes hangulatban váltaná meg jegyét a pénztárnál Newyorkban vagy Londonban. „Az ördög“ egykor – bejárván a világot – talán egy délamerikai, jenkivé lett ültetvényes szivében ébresztette fel a harangszót, amelyet egykor, gyermekkorában Magyarországon hallott. Londoni magyaroktól hallottam, hogy szivdobogással, boldogan és sohasem érzett nemzeti büszkeséggel hallgatták a szinházi közönség tapsát a Leányvásár előadása után.
Itthon bánthatjuk, lenézhetjük, megvethetjük egymást. De odakint, a hidegszivü, földrajzban és politikában járatlan nemzetek előtt, mindig lángot vet a magyar származásu könyvkereskedősegéd vagy gyári mérnök szeme, amikor magyar iró sikere vagy sikertelensége felett dönt egy mulatni és szórakozni óhajtó szinházközönség itélete. Ilyenkor a nemzeti becsület és virtus fojtogatja a lélekzetet, hivják F. Molnárnak vagy (?) Emerich Kálmánnak a szinlapon megnevezett magyar költőt.
A szinpad a legnagyobb nyilvánosság, ahol költő pozitiv, szinte testi érintkezésbe kerül a közönséggel. A nyomtatott betü elzárt kastély vagy elhagyatott padlás-szobácska, ahol kedvére bőghet a fájdalmas lakó, hazudozhat a sánta könyvtáros, vallhat szerelmet az életnek, nőknek, örömöknek és bánatoknak a tulajdonos, az ólomból holnap uj betüket öntenek, amelyek uj szavakat és más érzelmeket közvetitenek a rezonans szivekkel. És minden nyomtatási célokra dolgozó iró létesithet magának külön postahivatalt. Egyik csak a gipszbeöntött lábu gentlemaneknek küldheti levelét, a másik elhagyott nők számára dalol éjszaka egy budai házban; a vadházasságban sinylődő poéta meggyőződéssel énekel a szent családi élet örömeiről és a fogatlan dalnok magasztalhatja az alabástrom sövényt az emberi szájban. A nyomtatott betü tollnoka lakhatik Pesten a Royal-szállóban, vagy Döblingben, a tébolydában, soha sem kerül a publikum öt-érzékének a közelségébe. A nyomtatás alá dolgozó iró a mosdatlanság reménytelenségével üldögélhet vackán, itt-ott megüt egy szivet, a tanitókisasszonyban faluhelyen vagy unatkozó öregur kezében szétreped a régi Egyetértés. A félénk és udvariaskodó levelek, amelyeket többnyire a költő intéz önmagához müve kinyomatása után, drága, könyes szemü anekdotái a pályabérnek, az elismerésnek, a tiszteletnek. Kis állomáson, amelynek két vonatja van napjában, a pénztárosné elkalandozik az irók cselszövényes irásain és ha nincs éppen vásár a környéken, levelet küld a lapirodába, közölvén nézeteit esetleg reménytelenségeit ama frakkos, ellenállhatatlan férfiuról, aki Pankotai vagy Szindbád álnevek alatt megtöri hiszékeny nők szivét. A nyomtatott betü egy félénk, igénytelen vándorlegény, aki legfeljebb egy éjszakára kér fedelet kóborlásában, mig a szinpadi szó ostorcsergéssel, négylovas batáron, dolmányos püspöki hajduval a bakon vágtat végig a sziveken, szemeken, fantáziákon.
Ugyanezért nagyon fájdalmasan érinthet mindenkit, aki a kuvasz ugatásban egy osztrák városkában a hortobágyi szél zugását is meghallja, hogy egy bécsi szinpadon ismét csunyán elbántak a magyarokkal. Egy nem minden tehetség nélkül való, jól táplált zeneszerző, aki megjelenésével egy furcsa véletlen folytán a tükörtojás parajjal nevü eledelre emlékeztet, operett-zenét irt és az operettben a magyarokat bárgyu, ostoba és nekünk megszégyenitő formában vezetik a rivalda elé a szerzők. A régi Mikoschok, betyárok, puszták, hajdukok vonulnak fel a bécsi operettben. Ősi figurák, ahogyan határainkon tul bennünket elképzeltek. A huszárnadrágos cigányok, a gatyák, a bokorugrós szoknyák, a szégyenletes fokoschok, gulyások, paprikák és minden más hitvány, fantázia nélküli ostobaságok, amiket hajdanában a magyarokról jellemzőnek kitaláltak, irtak, beszéltek, a bécsi operettben sarkantyus csizmában a nézőközönség elé vonul.
Mily gonosz, olcsó és megvetendő dolog szép hazánk multját vagy jelenét trikónadrágos, repedtsarku bécsi szinésznék szájára adni, nagyképü, csepürágó bohócokat öltöztetni magyar ruhába, amikor a honvédek hőstetteiről e háboru alatt az ausztráliai gyermekek is tudnak már és a magyarok páratlan önfeláldozásáról a négernyelvü hirlapok is irtak a cukor-ültetvények területén. Mily orcapirulással üldögélhet a bécsi magyar a szinházban és a magyar származásu zeneszerző lelketlen, üzleti zongorázása mily kinos, szégyenletes érzéseket ébreszthet a néző magyarban, aki a legutóbbi napokig csak azt hallhatta hazájáról, hogy innen dalolva és piros rózsával mennek a honvédek, el a háboruba, a halálba!…
* * *
A komondor, amely egykor, régen a holdat ugatta őszi éjszakákon, megszólalhatna egyszer a bécsi szinház tájékán. Talán az önfeláldozásunk és minden képzeletet felülmuló erőfeszitésünk e szörnyü háboruban megérdemeltetné e nemzettel, hogy ostoba, festett arcu fajankó ne legyen többé a magyar még a bécsi operettekben sem. Drága, ábrándos, csillagszemü szüzeink, dushaju, Petőfi-dalu, tiszai holdtölte és balatoni nyári alkony ábrándu leányaink, szemérmes, hótiszta lelkü Mariskáink ne jelenjenek meg félig meztelenül, wieni ordináréságban, kärntnerstrasszei festékkel arcukon a fiakeresek előtt, akik régebben altwien hangulatu, zenélőórás, hazug szentimentális érzésü nótákat fujtak, fütyültek, verkliztek – és most ugyanazt fogják énekelni, a zeneszerző ötletességéből kifolyólag: a csárdás tempójában.
E sok vért, értéket, sőt történelmet veszitett nemzet nem illik a mai halálosan komoly időben az operett izetlen, fecskefarku világába.