PESTI SZALON.
… Ha az irónők nem mindig arról irnának, amit nem értenek – mostanában a rohamozó honvédról, – de néhanapján őszinte feljegyzéseket tennének arról is, amit maguk körül valóban látnak, tapasztalnak: a pesti szalon háborus életéről sok érdekes dolgot olvashatnánk. Irónőink egynémelyike ugyanis szivesen látott vendég a pesti szalonokban és bizonyos tiszteletben részesülnek a háziasszony részéről, aki jelenleg a szépirodalmi közlönyök előfizetője.
Van-e szalon-élet Pesten azon nemes értelemben, mint azt Károlyi Györgyné egyetem-utcai palotájában gondolták a forradalom előtt? Mely szalonéletről a koronázás előtt Vahott Sándorné tesz emlitést memoárjaiban? A „széplelkü Wohl nővérek“ nyolcvanas évek korabeli szalonjának van-e párja, ahol a kalocsai érsek ő eminenciája üldögél lila sapkájában és a grand seigneur finom mosolyával hallgatja az irónők eszmecseréit?
Azt hiszem, hogy a régi értelemben gondolt szalon-élet elmult, mint a tizenkilencedik század sok szép asszonya és nemes lovagja visszavonult a kárpit mögé, miután mondanivalóin túl esett.
Az öregebb urak még emlékezhetnek azon időre, midőn Pesten is a francia regények utasitása nyomán folytatták életmódjukat az urak és urnők. A régi Párisban annyi értéke volt mindenkinek, mint a szalonnak, ahol hetenkint megfordulni szokott. Nevezetes, szellemes asszonyok a főváros legkiválóbb férfiait fogadták házuknál. A „Vallomások“ irója és a lelencházi gyermekek apja a párisi szalonokbeli összeköttetéseinek köszönhette későbbi sikereit. Hadvezérek, politikusok, a Goncourtok, Maupassant szalonba jártak egy-egy finom dáma palotájába. Boldogult Salamon Ödön és Justh Zsigmond, akik Párizsért rajongtak, haláluk napjáig azon sopánkodtak, hogy nincs egyetlen szellemes asszony Pesten, aki francia módra szalont tartana. Pedig akkor még Bogdanovics György (Beksics Gusztávné) fáradozott azon, hogy az irókat és irónőket a szalonjába gyüjtse. A „fehér kaméliás hölgy“ – öreg irók és mágnások és kokottok jól tudják, kit neveztek igy hajdanában a Belvárosban, – hires estélyeket rendezett irókkal és szinészekkel, falusi birtokán szüret volt és ő regényben megirta élete történetét…
Azon szalon-élet, amelyről a francia regényben olvastunk, hol az antik álló óra mellett a politikusokból minisztereket csináltak a női kezek, fiatal irókat kiemeltek az ismeretlenség setétjéből, falusi kisasszonykákat ünnepelt fővárosi szépséggé alakitottak: soha sem volt Pesten.
A forradalom alatt és után politikai asztaltáncoltatás volt a pesti szalonok jellege. Később az irodalom felé sóhajtottak hazánk fenköltebb lelkü hölgyei, de Jókai Mór például sohasem járt szalonba, mert sokat kellett irni, otthon apró betükből hosszu regényeket. Mikszáth sem üldögélt a Pompadour-korabeli tükör alatt. Az irók a kávéházban egymást rágták, Kuthy Lajost ismerték a dámák az irók közül. Majd az oroszlánfejü Ábrányi tünt fel itt-ott egy páholyban az előkelő dáma mögött. Satanelló a szinfalak közé járt, Braun Sándor a Nemzeti Szinházban üldögél sarokhelyén és a többi szép emberek, a szép irók legfeljebb az Orient Pósa-szalonjában fogyasztottak paprikás halat. Ide hiába jött volna a szeretetreméltó, idős francia hercegnő, hogy egy szép megjelenésü fiatal költőt a szalonjában maga mellé ültessen és belőle nagyembert neveljen. Kuthy Lajos, mint egy zsongó emlék, képviselte az irodalmat az öreg hölgyek álmodó szivében.
* * *
A mostani pesti szalonokból végleg elbucsuzott az irodalom, – néha egy divatosabb irót némi női furfanggal elcsipnek – a politika messze jár, a müvészetet egy pár igen olcsó kép pótolja. Pesten az asszonyok kártyáznak.
A dámák, akik azelőtt szinte túlvilági akcentussal ejtették ki Tsajkovszkij nevét, Apponyi szónoklataihoz jártak a képviselőházban. Hock János bőjti prédikációiról hetekig beszélgettek, Vay Sándor könyveit olvasták: a háboru megérkezésével végleg beszüntették még azt a kevés szellemi társalgást is, amelyet egymás ruhájáról és szerelmi ügyeiről folytattak. Csak kártyáznak.
Vadul, csalékonyan, tüzesen kártyáznak öregek és fiatalok. „Kártya-délutánok“ vannak Budapesten a régi asszony-zsur helyett. A háboru előtt még néha leültek a szőnyegre és téli alkonyattal elmondogatták egymásnak szerelmi szenvedéseiket, (néha tizenkettő vallotta be, hogy ő a legszerencsétlenebb nő) mig örvendeztek, ha egy-egy unatkozó férfi feltünt a látóhatáron, aki megdicsérte ruhájukat, hajukat, cipőjüket. És álmaikban néha folytatódott a hazugság, amit a férfiak a fülükbe sugtak. Most a tökk hetessel álmodnak ugyanezen dámák.
Ramsli, lórum, bakkarat: ez az asszonyok játéka Pesten. Néha eljátszák a konyhapénzt, máskor uj fátyolt vagy kalapot vásárolnak a nyereségből. Egy asszonyismerősöm pontos könyvvezetést visz a kártya-differenciákról, egy másik, a „legpechesebb nő“-nek nevezi magát, a harmadik szeretné korrigálni a szerencséjét. Ha férfi vetődik közéjük és régi lovag módjára megnyomja a kezüket vagy a lábukat az asztal alatt: csodálkoznak. Talán a kártyákra vonatkozik a jeladás?