A MAGYAR FÖLD ÉLETE.
(Növény-regény.)
Vajjon miért nem irnak regényt a buzáról, a rozsról vagy az árpáról, hisz ők vannak olyan érdekesek, mint a világiaskodó pesti nők vagy bukott táncosnők?
Vajjon miért nem irta még meg magyar iró e földnek a regényét, tavaszát és nyarát, mi történik a földben márciusban, mit csinálnak a növénymagvak a hótakaró alatt, hogyan nő az élet, hisz a növények élete érdekesebb, mert rejtettebb, mint az emberek mindennapi tevékenysége?
Pedig agrár-ország vagyunk, Európa éléskamraja, buzánk, borunk oly hirneves, mint vitézségünk és a hosszadalmas háboru alatt mindenki megtudhatta, hogy hazánkban legfontosabb és egyetlen igazi érték: a föld: miért nem irja meg senki a magyar föld regényét?
* * *
Egyszer Bródy Sándor kezdett a buzáról irni, de csakhamar visszatért a nőkhöz. Herceg Ferenc és Molnár sohasem gondoltak még irásaikban Magyarország legérdekesebb faunájára. Bársony irt a lápokról, ingoványokról, Gárdonyi a csodálatos szivekről, Tömörkényi a nagyszerü parasztokról, csak a buzát, Magyarország kincsét nem irta meg senki, amint egy földmivelő-országban földjéből, növényféléiből táplálkozó és abban élő királyságban az iróktól várni lehetne.
Avagy könnyebb és hálásabb feladat a női szeszélyekről, férfi-balgaságokról gyermekes szerelemről irogatni?
Lehetséges, hogy ez jobban érdekli az olvasót, ámde az irónak nem lehet hivatása mindig a közönség szájaize szerint folytatni királyi mesterségét. Állitólag az irót bizonyos isteni hivatás küldte el a milliónyi falevelek közül, adott neki szivet, szemet, hárfát és ásót, hogy körülnézzen a földön és apró betükkel papirosra vesse, hogy dalolnak az emberek és mi van a szivek mélyében.
A divatok, eszme-áramlások, gondolat-légvonatok (amelyeket néha maguk az irók teremtettek) pontosan kiolvashatók a különböző korban élő irók müveiből. (Csak a legnagyobbak: Shakespaere vagy Dante épitettek maguknak egészen különálló templomokat, ahol a maguk módja szerint dicsérték az urat, bármilyen szél fujt odakünn.) Az irók többsége szinte rabszolgája volt korának. Nehéz nem látni a jelenekben élő embereket, nehezebb nem hallani meg a valóságos élet lármáját, legnehezebb uj eszméket oltani, uj fényeket gyujtani és uj tornyot épiteni, ahonnan az életet látni lehet ismeretlen tájain. A korok divatja vezette az irók hajlékony tollát. (Mikor a legszerencsétlenebb nemzetnek éreztük magunkat, hazáról irtunk, őseinkről, hőseinkről, nemzeti regényeinkről álmodtunk. Angliában ugyanezen időben a nagyvárosi szegénységről, elhagyott gyermekekről, rossz iskolákról irják a legtöbb regényt. A franciáknál a divat szeszélye a demimonde felé hullámzik, mig a gondolkozó oroszok a jobbágyság felszabaditásán törik fejüket.)
Nos, e háboru alatt (és a háboru után még inkább) bebizonyosodik, hogy e nemzetnek nem lehet más korszelleme, mint a föld. A követek a föld megosztásáról ábrándoznak és kis földecskéről álmodik a somogyi baka messze Galiciában. Minden megingott régi helyén a háboru orkánjában, csupán egy maradt ősi nyugalommal mindenhatóságában: a föld. Az ő gyönyörüséges, istenadta élete nem változott és egy füszállal sem nevelt fel kevesebb gyermeket kebelén. Buzája, termője, rétje, gyepes halma a régi. Az emberek csinálhatnak bármit, verekedhetnek vagy egymás nyakába borulva sirhatnak, a természet végtelen fölényével átéli a föld a maga regényeit, a Nap közelségét, a Nap távolságát, mig a tengerek a sápadt Holdat imádják.
Az elhullott, drága embervér talán nem tünik el nyomtalanul a föld mélyében, hisz az olcsóbb verejték nyomán is élet szokott fakadni. E két esztendős esőzés talán a legdrágább májusi esője lesz Magyarországnak. A büszkén égbe meredő szemek alázatos, láb elé néző tekintetekké változnak; az árvaság, az özvegység, az ember-ritkulás majd ismét magukbaszállottakká teszik a magyarokat. Pillantásunk nem kalandoz el idegen országok idegen eszméi, hangulatai, divatjai felé, a gondolatunk fészkétőrző gólya módjára kelepel kis házikónk felett és a jövőnkbe vetett reménységet a lábunk előtt keressük, e leghüségesebb barátban, anyánkban, szerelmünkben, a magyar földben.
* * *
Még egyszer visszatérek e kis napló-jegyzet eredeti céljához: a növény-regényhez. Földünk megismeréséhez, a városi lakosság okositásához, magyar életünk megbecsüléséhez: szükséges volna, hogy iróink foglalkozzanak a föld regényeinek megirásával. Ha a vén, félkézkalmár Akadémiával lehetne beszélni, neki mondanám meg, hogy tüzzön ki összeharácsolt vagyonából tekintélyes pályadijakat. De az orgazda mélyen ül pincéjében, majd csak a rendőrök felszólitására számol el sáfárkodásaival. Igy talán a gazdák szövetségének kellene gondoskodni arról, hogy irják meg a legigazabb magyar regényt, a magyar föld regényét, a tavaszt, a nyarat, a buzát honunkban, hogy bukott nőszemélyek helyett egyszer harmatos kalászok sorsát kisérje az olvasó figyelmező szeme.