TAVASZI HALÁL.
Az égbenéző szemek, gömbölyödő ifjunői vállak, szeplők, furcsa álmok és öngyilkosságok évadja: a tavasz Pesten ismét elvégezte a maga dolgát.
A régi hirlapirók, akik négyszögletesre ülték a nadrágjukat és a hajuk kihullott, a szemük megvakult, olykor az agyvelejük is végképpen elfáradt a hirrovat szerkesztésében, hajdanában minden tavaszkor irtak egy hangulatos ujdonságot az öngyilkosságok számának megszaporodásáról. A tavasz! A szerelem! Az ifjuság márciusi áradása és a halál fehérbokros hegyoldalakban tilinkózik a kart-karba öltő szerelmeseknek: irták eleink. A kabánosz-szivarszagu ujdondász a Ferenciek-terén lévő bolthajtásos irodában, (mikor a gázláng valóban sercegett az iróasztal felett és a nyomdafesték édes méz volt,) a tavaszi öngyilkosságokról megható pennarágással irt, előkeresvén a legfinomabb kifejezéseket, amelyeket ifjukorában a versekbe foglalt, mint máskor irni szokott a karácsonyról vagy a husvétról. (Régi szokás szerint az ünnepeket külön hirben tárgyalta az ambiciózus ujdondász; rendőri hirek sivárságából a költészet hangjainak magasságába lendült.)
Tehát meglehetősen ó-dolog a tavaszkor járványszerüleg fellépő öngyilkosság. A temetők telve vannak fejfákkal, amelyek alatt félignyilt leányszivek és ábrándos ifjak alusznak, akik egy régi tavaszon azt gondolták magukban, hogy nem érdemes tovább élni. A füzfák és a költők feléjük lengetik karjaikat. (A halál és az öngyilkosság költészete egy emberöltő előtti irodalomban nagy bajokat csinált, – az akkori uj franciák, szentimentális németek és érzelgős magyarok sok tizenhat esztendős szivnek sugdosták, hogy jobb meghalni, mint élni. Ifju nők és serkedő bajuszu fiatalok, Reviczky rajongói, Indali Gyula gyászolói, Balázs Sándor siratói nem gondoltak arra, hogy a költő életét nem a temetőben tölti, hanem belvárosi kiskorcsma faragott asztalánál irja verseit, a divatlap irodájának közelségében. A költők félbolond hazugságai és viaszgyertyaszagu ábrándozásai sok ifju szívnek ásnak korai sirt.)
* * *
Tavasz – „szerelem idénye“ – ez évben Pestre nagy kaszával jött, a régi virágkoszorus sarló helyett. Feltünően nagyszámu fiatal nő lett öngyilkos a városban, eltünt, nyomaveszett… Regények lettek. Az ismerősök elmerengő hangon adják tovább történetüket, a családtagok meghatott ábrándozással vélik felismerni a főváros emberforgatagában a hazulról eltávozott Fanny vagy Mariska fekete szemét, kalapját, szoknyafodrát… Az estilap hasábjain mindennap megtalálható egy-egy hirdetés, amelyben az elbujdosottakat hivják vissza a szülők és testvérek, akiknek kenyerük lett az aggodalom és a bánat.
Talán a fővárosi szegénység és a kimondhatatlan drágaság is okozója, hogy többen kivánnak megválni az élettől e beláthatatlanul hosszadalmas háboruban, mint élve, megalázottan, nyomorogva, szivbéli gyászszal és fájdalmas gondolatokkal bevárni az idők fordulását. „Reménytelenség“: ez a neve annak a homokembernek, aki esténkint lezárulásra nyomkodja le a fáradt szemeket. (Sirni már elfelejtettünk lefekvés előtt, hisz csaknem minden imádságunkat, sóhajtásunkat, vágyakozásunkat elküldtük az éj csendjében a messzi harcterekre, szeretett katonáink után. E két év alatt elhullott magyar könnyek megdagasztanák a Tiszát, a kiömlött magyar vér megduzzasztaná a Dunát, hogy annak hullámai a nagykörutra jutnának és a sok elrepült sóhajtás mozgásba hozna minden szélmalmot Magyarországon.)
A költők halálcsábitásait, Byron szenvelgését, Anyegin Eugén szenvedését, Reviczky mellbetegségét, a pisztolyokat, mérgeket, korai hervadásokat, tavaszban való elmulásokat, husvét reggelén való ünnepélyes eltávozásokat, virágos réteken való örökös elaluvásokat, – és a többi tavaszi nippeket, amelyek egykori ifjuságunkban Himfy boldog szerelmesévé vagy rejtelmes halottá változtattak egy áprilisi napon: a régebbi életnek e kopottas kulisszáit, a tönkrement, kockásnadrágos falusi szinigazgatótól átvette az uj igazgatóság, amely nem csupán egy kisvárosi táncterem szinpadán vagy egy álmodozó falusi leányzó szivében jászatja le a maga népszinmüveit, szomorujátékait, tragédiáit, hanem Európa minden kis szinpadán egyszerre, egyidőben lépnek fel az aktorok, a ruhájuk a hadbavonult katona ruhája és a nők gyászfátyolban lépnek előre, midőn a korszellem, minden sziveknek kis sugója jelt ád házikójából…
Félve jegyzem fel, hogy e modern szinjátékban csaknem annyi a hamis póz, mint a régebbi alakitásokban, mert meghalni idő előtt nem szükséges manapság sem, legfeljebb az ellenség golyója által.
* * *
Sokáig hittem – valamikor és már mind ritkábban, – öngyilkosság komolyságában.
Azt véltem, hogy az öngyilkosság az istenségnek valamely különös kedvezménye, amelylyel az embereket megajándékozta. Jogom és módom van letérdepelni az állótükör előtt és a pisztolyt baloldalra szegezni mindenkor, amikor már nem óhajtok résztvenni a majálison. Midőn már csak a legszomorubb dolgok jutnak eszembe. Csak a két kezemre hajtom a fejemet, amikor egyedül vagyok és nevetni többé nem tudok a szent magányban furcsaságain az embereknek, a mindennapi életnek, B.-né arcfestékén és szalaggal eltakart forradásos nyakán, C. uron, amint komolyan viszi nagy hasát és kalapját, Dé–n, aki sokat beszél és fontosnak véli kimondott ostobaságait a közügy számára… és mindenkit kinevetni és megvetni és elkerülni egy napnak néhány érintetlen, szüzies magány-óráiban, midőn Pesten az emberek egymás között lődörögnek a kávéházban, az utcán, a szinházban… egy jó költő versét elolvasni, rimeket, rimákat, rongyokat és romlatlanságot felvenni az utolsó gondolat-vonat podgyászkocsijába és bucsulevelet senkinek nem irni, mert tudom, hogy mily ferde sors vár ez alkalmatlan levelezőre. Midőn már lefekszem és nem jut eszembe semmi érdemleges vagy izgalmas tennivaló, amelyet a másnapi ébredéskor véghez kell vinnem. Sem Bayart lovag nem vagyok többé, sem Bolond Istók. A térdemben spleen van és köszvény és Kemény Zsigmond sétálgat a holdfényben az ablakom alatt, bozontos szakállal és hátrafont kézzel. A barackvirág ifju nők fejére hull, akiknek bokáját, kezét már egy másik nemzedék lefoglalta. A borbély hosszadalmasan, gonddal és vakargatva beretválja ősz szakállamat. Álmomban a vak harmónikás játszik az udvaron és megható, mély hangon három érzelgős dalt énekel, amelyet bukott nők hallgatnak, hogy estvére nagyobb elhatározással vegyék be a szublimátpasztillát. A nap egy bágyadt fénykorong, a virág halottaknak való diszitmény, a muzsika másnak szól, félbolondok és józan bölcsek hazudoznak körülötted, a szivedet egyszer hajtüvel átszurták s te nem is tudsz róla, mindenki hangosan és ordináré módra beszél, az élet megfigyelései csupán emésztésre és más emberek magaviseletére szoritkozik: – – ekkor, gondoltam hajdanán, majd meghalok az állótükör előtt, bohócnak vagy bolondnak mondanak, többé ez reám nem tartozik.
* * *
Holott az élet és a halál egészen más dolog, mint róluk általában gondolkozni szoktunk.
Természetesen, senki sem tudja az igazat. A legnagyobbak, – irókra gondolok, – akik az iskola és tapasztalás szerint csaknem megközelitették az istenséget, kis lámpással járnak éjnek éjszakáján és a földi békát nem tudják megkülönböztetni a lábuk elé került göröngytől.
Igen valószinü és elfogadható az a tétel, hogy még az öngyilkosok sem térnek vissza haláluk után. Végképpen elmennek e tájról, mig az élet itt tovább ragyog, örül, büzlik és trágyát s virágot termel. A mulatság megszakitás nélkül folyik, halálunk után ugrik bele a nagybőgőbe valaki, börtönbe zárják, megházasodik, elválik, ujra kezdi, más kalapot tesz a fejére, haját vagy bajuszát festi, sorsjegyen nyer vagy kocsin, lábtörötten viszik haza déli sétájáról. Az élet legfurcsább változatai hangzanak el a temetőkig és valóban kevés ember követ el öngyilkosságot azzal a szándékkal, hogy még egyszer visszatér a városba.
Általában bajos dolog ez évben régi barátainkat: halálos betegségeinket emlegetni. Valamely gépfegyveres ritmus hangzatán elrepültek ők, régi rimeink, boldogtalan szerelmeink, gyógyithatatlan betegségeink, álmatlan éjszakáink, téves képzeteink és ideges fejfájásaink… elszálltak, mint a selyempapir-ballerinák a gyufa lángjára. Most már a halál sem valamely különösebb kaland, mint a velencei nászut.
A nők, akik innen idő előtt a hullaházba menekülnek, többé nem romantikus regényhősnék, hanem szánalomraméltó, de hibás élettársaink. Most elmenekülni az életből nem hősiesség, vagy regény, hanem szégyenletes megretirálás egy villámjárta égboltozat alól a jeges verembe. A férfiak helyett – most valóban egyéb dolguk van a férfiaknak! – a nőknek kell folytatni az élet isteni eredetiségét, gyönyörü tennivalóit, szépséges és fárasztó feladatait. Ábrándozni és dolgozni, helybenmaradni és a gondokat megszitálni, melegiteni az elhagyott házakat és a gyermekek lábát megmosni, betegek feje alatt a párnát megigazitani, titkon sirni, hangosan reménykedni, nappal mosolyogni, éjjel könyezni, bizni, hinni, a reggeli naphoz imádkozni: ez most a nők hivatása, nem pedig a kényelmes halál.
A szép, szomoru öngyilkosság, amelyről költők panaszos hangon énekelnek az elmult időkben, a nagy magyar müvész, Kerpely gordonkája szivrehatóan zenél, (amint általában cselló-hangok mellett meghalni jó dolog volt a régi érzések szerint,) végrendeletet irni Fauszt husvét reggelén, a szép, szomoru öngyilkosság: egy másik, eljövendő kornak leend szabadalma. Midőn majd ismét szabad félbolondnak, álmodozónak, spleenes lordnak lenni, aki a világot megveti.
Most élni kell.