EGY ÉJ.
Az augusztusi csillaghullást a csónakkikötő végéről szoktam nézni.
Elhagyott fok ez éjidőben, mint egy fatető vagy egy kutnak a mélysége; a tó nyugtalankodik olykor álmában, mintha valahol a viz közepén, a beláthatatlan sötétségben most mesélné valaki a szendergő fogasoknak, hogy Füreden egy öreg ur a tóba hágott és mindaddig előre ment, amig lábai birták; ősz fürteit zilálta a hullámtaraj hátán lovagló szél; viseletes cipősarka a Balaton homokjában, (hol már évezredek óta ugyanazon viráglevél és kagyló alaku figurákat rajzolja a hullámverés), uj nyomokat hagyott; a szivében egy kétségbeesett kiáltás vagy fanatikus, haláltvágyó sóhajtás; mig elboritotta fejét a csapkodó hullám… A tó nyugtalanul rezzen össze álmában, nem szereti, ha idegen test van a medrében és az öreg bankigazgató eltorzult alakját kifelé lökdösi a vizben rejlő erő a partok felé: menj öreg a földbe, az egerszegi héberbetüs fejfák közé, sirhalmodon majd merengve üldögél az emlékezet, mint a birsalma szagát váratlanul érezzük olykor téli délután a szekrény tetejéről, ugy jut eszébe, évek mulva a hatvanéves férfiu a rokonainak. A csónakkikötő végében egy bátortalan, élettől, zajtól, lakomától és sziv-gyásztól megrendült férfiu a tejut alatt üldögélve, helyeslően bólint Füred felé. Igaza volt az öreg urnak.
Azt hiszem, a legkönnyebb meghalni: csillagos, augusztusi éjszakán. (Pedig a léptekre, monológokra, keserves, fogcsikorgatós káromkodásokra, az élet dühös hangjaira, amelyek néha ugy morognak az éjben, mint a partról a vizbe gördülő kövek, nem egyszer rebben fel szerelmespár a sötétségben, hogy önfeledt, hallgató kézfogóját más helyre fészkelje a part mentén; a fiatal férfi tengerész sapkája és a nő szoknyafodra fehérlik, mint egy gyujtó ellobanó fénye, aztán a csendes magány telepedik e helyre: mint messzi tájakon felgyujtott és elégett rothadt szalmának a füstje ráereszkedik mit sem tudó, nefelejts-virágos árokpartokra, árok mélyén folydogáló tiszta kis patakok vizére, a vizen a tavi rózsára és bekormozza távoli kertek tudatlan liliomainak a kelyhét, mint romlott költő versei a leányiskola növendékeinek szivét: a magány szomoru gondolatai fejemre igy szitálják hamvaikat, – a „csendriasztó szenvedélyek“, mint a messzi nádas vadmadarainak nyugtalankodása, messzire ülnek fészkeiken és tüzes tojásaikat nem keresi a fok magányát választott éji ember. A csillag-rakéta lebukik az égről, ám a nagy tüzijáték tovább ragyog a végtelenség nyugalmával, a tejuton jön az uj népvándorlás, Göncöl fáradhatatlanul hajtja szekerét, a lábomnál kidugja a fejét egy kis fogas a tóból és csodálkozva néz fel a lelkekkel teli, fénylő, kisértetiesen néma égboltozatra, amelynek leirásához minden penna gyenge, ecset haszontalan, fantázia sánta: augusztusi csillagos éj! Bele kell nézni az éjbe, belekápráztatni a látó szemünket az ezüstnek e tengerébe, a hold, mint egy szomoru, falusi gavallér megy el a királyok és nagyurak e mulatságából, kisvárosi figarótól való sápadt álarca szinte félrecsuszik fejéről; a kis csillagok mint rugdalódzó balett-patkányok igyekeznek felfelé az ég aljáról az első négyesbe; tündöklik egy nagy csillag, mint fejedelmi, keleti szemü hölgy fodros fekete fürtei között a brilliáns; egy másik csónakázik dél felé és kis hajóján egyedül fujdogálja tilinkóját; kelet felé egy kis füstfelleg mögött, megnőtt szakállal, bánatos, nagy tekintettel üldögél a megholt apám egy nyirfás, széljárta csillagocskán és engem onnan nézeget éjszaka… Ó, mily közömbös lehetne ily órákban a vetőasszony által megmutatott piros disznó és a piros nő, a holnapi reménynek szürkülő mohos szakállu zöld királya és a makk-ász kis házikója, a melyben egy leány fonja orsóján a nem felejtés fonalát! A fa dereka mögött késsel várakozó maszka-bálos vendégek, a perdülő szerencsegolyó után ravaszdi szemmel leső játékosok, komoran lehorgasztott fejjel üldögélő cselt és ármányt szövögetők, szennyes ágyakból elinditott orgyilkosok és a róka fénylő szemével tanácskozó összeesküvők! A fehérszoknyás hableányok és képzelgő hölgyek a hintó párnáján, kéjelgő gondolatu, fantasztikus hajnövésü, boszorkány-anyajegyes, pirositott körmükkel tisztátalan helyen vájkáló dámák és szennyórák, kócsagtollas büszkék, temetés-lassu érzésüek, képzelt gazdagok és szemtelen szegények, dus ruházatuak, mindennapi fehérharisnyások, rákot és gombát emésztők, divattal ábrándozgató, vallásos zsidók és gyermeket nem szeretők: „nagyvilági nők“, akik a pille tudatlanságával repkedik körül a maguk kis fénykörü életét, amennyit egy villamoskörte világit meg sötét képzeletükben! Ők mind: elfakulnak, messzire eltávolódnak. Itt, a kikötő fokán nem hallani a kártyák különös kopogását, a könyv leveleinek zizegését, a szúette toll végrendeletes percegését; a szerelmi álarcos-bálnak hamis sikolyát, a gőzkalapács agyvelőt kalapáló ütéseit, sem az árvagyermek sirását, sem az elcsábitott lány párnába fojtott keservét, nem kövér bánatot, nem lutrizó örömet… mint a fa tetején ringatozó varju, mint elhagyott pusztai kutgödör mélyében alvó földönfutó, mint siketnéma vén halász, aki már nem várja hajóját a parton, mert rég elsülyedt az: csendesen üldögélek a hidon és beleegyezőleg bólintok Füred felé.
* * *
A szélhámos élet messze eliramlik, célok, állomások, nyugovó helyek, takarékpénztárak és halál utáni tervek semmiségekké válnak e csöndes éjben, mintha csillagszemek előtt szégyenkezne földi dolgokról álmodozni a virrasztó. A diva hajnalban ugyis elutazik és üres rizsporos-doboz marad emlékül a szállodában. Az utolsónak hitt és remélt szerelem, amely álszenteskedő arcfintorgatással, alattomos léptekkel sétált el a nyárilak zugó jegenyefái előtt, már csak egy unott dal melódiájában él, amelyet vándor kintornás orvul rázendit az utszéli fogadóban, ahová lugast és az asztallapjára irott dátumot fölkeresni térünk be. A budai erdőben a füvek, amelyeken énekelve hemperegtünk, javasasszony konyháján férfibolonditó kotyvalékká főttek. A frakk megunt, a dalszinház lámpásai bazáros fényben ragyognak, a jószagu hintó bőrülésére köszvényes lábunkat fektetjük, ahol azelőtt ő ült és a kisérteties holdsugár más nőknek a maszkját világitja a balatoni szállodában, midőn ismét és mindig szinjátékot rendeznek egy férfi mulattatására. Az önmagunknak hazudott kábitó érzések alig elviselhető szenvedélyek, émelygős érzemények, egykor felejthetetlennek hitt élmények, megrenditő napok, visszafojtott lélekzettel átélt órák, a halál árnyéka, a mennyország üdve, a csóknak furcsa ize, ölelésnek varázsa, hangja, lépte, kiszámitott mozdulata, raffinált illata a szerelemnek: mind-mind elmaradnak egy napon az alvó nyársfasorban, mint egy szinész levetett kabátja, aki segédjegyzőnek szökött vissza szülőfalujába. Az énekek, mint csillogó üvegdarabok hevernek már az utszélen, a hajkoszoru és a harisnyakötő kisepertetett és már nem érdemes uj végrendeletet sem irni, örököljenek mindent az árva gyermekek. Ördöngős szemek nem nyilnak reánk az egyedülvalóság perceiben, hivó hangon kiejtett nevünket sem halljuk, álmunkban a szél és a fák zugásában ő nem repked siró, panaszkodó falevél módjára.
Csak egy-két magányos éjjelt kell eltölteni a vizparton, hátat forditva a hajnali szendergésükben önfeledt nőknek, a holnap reményeinek és az estve hallott nótáknak: az élet oly közel ereszkedik az emberhez, mint a régi folyosóról vállunkra tornázó pók. Mintha halotti harisnyába burkolt lábát tolná ki régi sirjából elaludt, eldorbézolt, eljátszott ifjuságunk, egy percig tart csupán a rettenet, midőn merev lábunkat megpillantjuk a földben, aztán a csodálatos égre, mélyen alvó vizre, és a sötétsétségben a foltozó szabó csinytevő sánta csókájának bünbánatával üldögélő lelkünkre forditjuk a szemünket: nem érdemes az élet arra, hogy egyetlen örömkiáltással vagy kődobással fogadjuk zászlós kocsiját. Az élet kortesei: ifjuság, szerelem, gazdagság más falukba szekereznek, biztató danolásuk már nem érdekel a leszavazás után és a polgár otthonába térve, értelmetlenül nézegeti bevert homlokát.
* * *
Felfigyelek a magányban; Istentől, éjtől, csillagtól a hullám vándorlásától, a keserves önfeledtségből visszatérő lélekkel hallom, hogy valahol boldogan sikolt egy nő a homályban, békára lépett talán, csalogatóan gordonkázik egy férfihang, az árnyék ősziesen sóhajt utánuk. Mondhatom-e őket közönségeseknek, csunyáknak, méltatlanoknak, mert éjjel a kertbe szöktek s arról beszélgetnek, hogy milyen Zöld Walter kalapja? Később egy flóta is felbátorodik a villasorban, billentyüjének bizonyosan olaj- és dohányszaga van és a szakállas hölgyfodrász tartja kezében. „Elmerengek sötét éjjel…“ fújja valaki áhitatosan s ezért én haragudjam rá, holott egykor a sóstói erdőben Virág Irmával együtt hallgattuk az ábrándos telekkönyvezető flótázását? A kis csillagok elbujnak, mint korán este a kisgyermekek, akiket aludni küldenek. Éj van. Reggel fájni fog egy nő szive.