GORDONKÁZÁS.
De jó lett volna akkor tartózkodni a földön, midőn nem volt háboru, midőn legfeljebb gutaütés, végelgyengülés, lovagi párbaj vagy szerelmi bubánat szokott véget vetni az életnek.
De jó lett volna akkor élni, mikor a husvéti reggelnek olyan illata volt, mint a fiatal nők hajának. A tavasz mezitláb közelgett az esőzéstől megpuhult gyalogösvényen, mint egy üde pórleányka. A házakat ujra meszelték és a kis hidak alatt szokatlan jó kedvvel, mint egy kis kutya, futott a viz. Ujruhás bokrok, asszonyszinü cseresznyefavirágok, kergetőző madarak környékén a fürtöshaju ifju biztos szóval, pirositó reménységgel foghatta meg hölgye kezét.
De jó lett volna akkoriban Pesten járni, amikor valódi krinolinban repült a dáma, a szerelmesek nyugodtan biztak az időben s évekig epekedtek az első csókért; senki nem sietett, csak a lóvasut; a tavaszi séta nagy élmény volt és esténkint mindenkinek volt ideje a hold állását megfigyelni. Kis célokért, nagy semmiségekért, szerelemért folydogált az élet és hónapokkal előre készültek az emberek karácsonyra, husvétra, a kalendáriumi fordulókkal összefüggő tervekre. Én mindig csak a városerdőbe jártam volna husvét napján, virágot szedni, merengeni, verset irni egy fa alatt, bogarak titokzatos mászkálását megfigyelni és bizonyosan lett volna egy ablak a városban, ahová csokromat elhelyezték volna.
De jó lett volna akkoriban Magyarországon lakni, amikor „földi Kanaán“ volt e királyság neve és Mária palástja védőleg ráborult hegyekre, völgyekre, mezőségekre és éjjelente a Tisza tükrében látszott a csillagokkal kirakott mennyboltozat. Amikor mindenkinek volt bőséges ennivalója; a rónák gazdasága, a szőlőhegyek fénylő nedve, magyar tavaszok nemzése, nyarak érlelése, telek pihenéses, boldog ideje járta. Hosszan és rozsdaveresen ásitott az ősz, mint a csősz a dombtetőn.
De jó lett volna farsangban maszkabálra járni a régi redoutba, Patikáriussal muzsikáltatni, Nagy Ignác beszélyein épülni, Vörösmarty urat személyesen ismerni és valóban ábrándosan tölteni el az életet, mint az emlékkönyvbe irtuk. Egyszer egy démoni, kancsi tekintetü, tavasz-szeplős nő után koptatni a csizmát, máskor egy szelid barna lányka ölébe helyezni a fáradt fejet a hosszadalmas fáraó-játék után. A szeptemberek pirulását, a husvétok üzekedő bárányfelhőit egy régi falusi ház ablakából lesni, ahol a nagyapa piros olajban néz veled farkasszemet az ebédlő faláról és a nyakkendőjét még azért kötötte meg nagy gondossággal, hogy tán a királynő észreveszi. Télen pedig szánkázni csörgős lovakon, a franciánál fodoritani a fürtöket, egy nő páholya alatt regényesen állongani, táncolni, udvarolni, amulettet kapni és levélkét; szép szavakat mondani, nevetni, sirni, epedni, holdkóros módjára állani az erkélyen és párbajban elesni egy nő kedvéért.
De jó lett volna kajdács-madarat bolondos szavakra megtanitani, naplót irni a magány óráiban, szerelmi kisgyereket nevelni az anyám falusi házánál és midőn nevelik vala lovagolni, vivni, célbalőni, táncolni és lányoknak udvarolni tanittatni egy gondos mester alatt. Vándorszinészek játékán felüdülni és az állathecchez járni a régi kerepesi uton. Háromszegletü fodor van Laborfalvi térde alatt, az énekesnő csaláninget hord, De Caux Mimi szeme fénylik és elefántcsontlapocskára festi Barabás megbizásunkból egy csábitó szinészné alakját.
De jó lett volna a Kammon-kávéházban tekejátékot tanulni a zöld asztalon, Indali Gyulával korhelykedni, a Hölgyfutárba beszélyt irni, lóháton utazni szüretre és manapság csupán acélmetszetként élni egy divatlap mellékletén. Régi, szentkép-arcu, szenteltviz-tisztaságu, bazsarózsa-leheletü urnőkkel kalandozni; harisnyakötőt kapni emlékbe vagy a Fanny nevével himzett kis selyemzsebkendőt; az egykori Váci-utcában delfi lenni, kalandos, hóbortos, szerencsés és szerencsétlen lovagja a nőknek; megátalkodott játékos a Török császárban és éjféli kisértet a Belváros setét, gerbe-gurba utcáin, hol egy zsalugáteren világosság szüremlik, fehér párnán fehér kéz költeményes könyvet tart.
De jó lett volna a régi, boldog, békés és naiv Magyarországban éldegélni és forsponton utazni husvétkor tavasz-zöld mezőkön. És manapság csak néha visszatérni, körülnézni e felfordulásban, a nagy szélfuvás elől megnyugodva visszahuzódni a sirbolt vasajtaja mögé.
* * *
De jó volna ötven esztendő mulva élni…
Egy holdas estvén, – a hold bizonyára nem sokat öregszik ötven év alatt, egyformán világit a kóborló kuruc katonának és a budai katonai temető nyugtalankodó proviánt-tisztjének, – egyszer elszökni a kriptából, hol rózsafüzérrel dermedt ujjaid között fekete szalonkabátban, fehér ingben és rövid selyemharisnyában feküdtél; selyempapucsban és lengő bő nadrágban, kis fekete selyemsipkában, amely a halálos golyó helyét eltakarta a halántékodon – a városba besétálni.
Milyen a divat és mit játszanak a szinházban?
A vámnál mélyen alszik a pénzügyőr és észrevétlenül lehet tovább sétálni. Ősz-szakállu fiad, ezüstfejü lányod messziről megnézni és idegenszerü unokáid ügyes-bajos dolgait felülvizsgálni!
Bizonyosan nagy világosságok lesznek már akkorára éjszaka a városban és te csodálkozva állongsz meg az ismeretlen utcákon idegen, sohasem látott emberek között, mint a zsoldos katona, aki a harmincéves háborut végigvándorolta, őgyelgett a lőcsei Jakab-templom környékén. Egy hátat, egy fejet vagy egy járást, mintha felismernél: Cornidesz városbiró uram ő kegyelme vagy a pesti lion, Kohner Jenő? Egy elsuhanó dámának szakasztott olyan kócsagtollas kalapja van, mint Paulay Erzsébetnek, csak a szomorkás, barna arcocskát nem találod többé a kalap alatt. Arszlánok és delnők tolongnak az Opera környékén, egy uj tenorista énekelt odabent „A szibériai éji szállás“ cimü operában és utána a vendégségben lévő cári ballet pörgette bokáját. Wissendorf ur hátrafont kézzel ballag ki a hátulsó kapun, hogy dolga végeztével serezni menjen megszokott kis korcsmájába, de nem ajánlom, hogy barátságosan vállára üssél a nevezetes fagottistának, idegen tekintet és idegen szem fordulna régimódi öltözéked felé. Cseveg, nevet, hangos a hires Andrássy utja, a nők gyujtogatnak a szemükkel, mert hisz ez a hivatásuk, a kalapok talán altwieni formát vagy valamely modern repülőgép alakját mutatják és a szoknyák, a cipők, a keztyük illatoznak. Karonfogózva megy a mellékutcában a szerelem és a rendőr egy középkorias Habsburg-fogatnak nyit utat az Oktogonon, hisz a spanyol ettiket örökéletü.
Megállsz, figyelsz, hallgatózol és csodálkozva tapasztalod, hogy többé senki sem beszél már a hires nagyháboruról, Limanovóról, Görzről, Dukláról, Reimsről, U 12-ről, Greyről és Verdunről, – hisz már életedben is megérted a hosszu háboru folyamán, hogy némely szivverést megállitóan nagy eseményeket az évfordulón szelides, lanyha érdeklődésével vettek tudomásul az emberek. Még éltél, amikor Przemyslnek már jubileuma lett, a gyászmisén résztvettél, amelyet a limanovai huszárok emlékezetére elmondtak; a háboru második esztendejében kezdődtek már a különös évfordulók, amelyet a lelkiismeretes hirlapirónak számon kell tartani, hogy hirben, bánatos cikkecskében emlékezzen meg eleinkről. De ötven esztendő mulva csupán a tanuló-ifjuság tudja a háboru mindennapos neveit; itt-ott éldegél valaki, aki a tizennyolcéves korában rohamra ment a galiciai hidfő ellen, de a nagy távolságból már ő is olyanformán látja a mai eseményeket, mint a szabadságharc öreg honvédei a móri csatát, Görgei piros mentéjét, Kossuth sokatmondó szemét… Egykori öreg huszárok és köszvényes bakák hetven-nyolcvan esztendős korukban ugy emlékeznek az uzsoki szorosra, mint a szépapám a győri inzurgens-táborra, legfőképen egy dunántuli menyecske fehér lábára. És akik bicegnek az öregek közül ötven esztendő mulva, nem vallják be, hogy lábtörést akkor szenvedtek, mikor a kőfalon leugrottak egy nőtől menekülve, orosz vagy olasz srapnellt emlegetnek. És a történetirók, a memoárok szerkesztői, a szenvedélyes régi levélgyüjtők, a muzeumi buvárok le-lemerülnek a jelenlegi háboru emlékeibe és olykor furcsasággal megrakodva felemelkednek az életbe, hogy egy különös krakói vagy lembergi kalandot, szomoru szibériai hadifogságot, lengyel tanitónőt vagy menekülő francia hercegnőt feljegyezzenek.
Vajjon mit fognak beszélni egykor a mai Budapestről? A katonákról, a tábornokokról, a szinésznőkről, divatos irókról, Tisza grófról és a háboru legendás hőseiről?
De jó volna ötven év mulva sirbolt-szagu szalonkabátban sétálni az Andrássy-uton!