PACSIRTÁK
Egy háborus leirásban olvastam, hogy a srapnellek felhői között, egy északkeleti harcmezőn a pacsirták őskori nyugalommal szántották a levegő-eget és kis dalukat elfütyölték az ágyudörgésben. A költők, az emberiség éneklő madarai követik régi testvéreik példáját. Sőt a régen meghalt irók szellemalakjai visszatérnek, hogy árnyból, fantáziából, könyvek kis betüiből és az emberi élet csodálatos szivárványából szőtt alakjukat ismét megmutassák az élőknek. Hajóágyuk és torpedók zengésében, már a föld gyomrából is kifelé kivánkozó vasak összecsördülésében, a végletekig megfeszült emberi szenvedélyek reménytelen izgalmában, világháboruban: Don Quichotte, a falusi lovag középkorias méltósággal, derüs szakállal és játszi kedvvel közeleg mulatságos paripáján az országuton, szélmalmok integetnek karjaikkal, kolduló barátok, donnák, furcsa kalandok, falusi korcsmárosok, öszvérhajcsárok mutatkoznak egyidőben a horizont kárpitján, mig másfelől Hamlet megifjodva, uj ruhában, friss parókában, pihent hangon kezdi a végtelenségbe zengő monológját a Globe-szinház emelvényén: és az ágyudörgéstől, borzalmaktól, nyomoruságtól és fájdalomtól sanyargatott müvelt emberiség egy percre feledve sötét bánatát, ujjongó szivvel kiált fel a nemes Don Quichotte láttára önfeledten tapsol Hamletnek, – amint a szegény sáros, tépett, elgyötört ágyut sütögető tüzér is aggódott a harctér felett szántó kis pacsirtáért és kormos szeme elandalodott a kis madár repülésén.
Az emberek e pokoli időszakban nem felejtették el, hogy háromszáz esztendeje, ez évszak tájékán született Cadiz környékén Cervantes és a szigeten, Stratford on Avonban Shakespeare.
* * *
A muló időnek sajátságos játéka, hogy az irók élete összekeveredik irott müveik tartalmával, alakjuk regényhőseik figuráiba olvad. Ugyan kinek jutna eszébe Cervantes alakját másképpen elképzelni, mint a Don Quichotte felejthetetlen figuráját? A közvélemény – s mindig neki van igaza, – Cervantest, a béna katonát, akinek élete „csupa sötétség és szegénység“ s aki börtönben irja isteni müvét, nem ismeri. Az iró teste, vágya, életmüködése, szenvedése és öröme, sőt büne is átöröklődik álmatlan éjszakákon, kis irótollal nemzett gyermekeire. A béna katona végleg elvonult a függöny mögé, a hegyek tetején, a tornyok magasságában, az emberi képzelődés bárányfelhőin csupán Don Quichotte lovagi képe mutatkozik. (A szegény fogoly különben életében sem élvezhette pazarlóan isteni küldetésének gyümölcsét. Egy Lope de Vega nevü drámairó volt divatban, „a legnagyobb mult és jelen között“, aki az öt felvonásos szindarabokat öt óra alatt irta.)
A szinházi zsöllyében, Shakespeare száz meg száz rendkivüli költeményén át sohasem pillanthatjuk meg az egykori szinész és vadorzó arcát. Ez iró csodálatosabban el tudott rejtőzni a kandi pillantások, megfigyelések és gonosz szimatolások elől, mint bárki a világon. A bibliai Mózes helyén legalább az égő csipkebokor maradt; Chevalier du Nordról minden utszéli fogadós tudta, hogy a titokzatos lovag köpenyege alatt a svéd király rejtőzik; Lothringen grófja sem mutatkozhatik egy városban, hogy József császár nevét ne suttogják a háta mögött; a Waverley-regények szerzője hiába bujt el Szemérmes Simon neve alá, IV. György királytól kezdve a themze-parti halárusig mindenki tudja, hogy Sir Walter Scott Baronett egy gőzgép erejével irja őket Abbotsfordban, hogy évi 15 ezer font sterlingjét megszerezze; és az „Esther szerzője“, növendéke a magyar lovagi regényekben hiven követte a mester példáját, hisz az inkognitó mindig érdekelte az emberek kiváncsiságát.
Shakespeare ellenben ugy elrejtőzött, mint egy isten. Valóban borjuöléssel és gyapjumosással töltötte az életét? Ő volt a Globe-szinház igazgatója Londonban, aki azért irta két kézzel a szindarabokat, hogy a nézőteret mindennap megtöltse? Valóban a királyné mulattatására idézte fel csupán az angol trónus véres és nemes kisérteteit?
Minél jobban távolodnak ők, az istenjegygyel megjelölt költők az időben, annál kevesebbet tudunk valódi életükről, az iróasztalon kivül elkövetett cselekedeteikről, hősökké válnak, akik sohasem ebédeltek, sohasem aludtak, részeg állapotban nem dülöngőztek… Mintha mindig csak irtak volna: királyt és bus lovagot, ravaszdi Falstaffot és agyafurt parasztot, vindsori vig nőt és kacér szenyórát, az örök emberi élet mulattatásához való nevetést és sirást, vért és csókot, méregkeverő Mackbethet és bárgyu falusi lovagot, hegyláncát a torz-mosolynak és viharzó tengerét a fájdalomnak, skót várkutak mélyén fénylő drágakövet és középkori derült felhőket a spanyol dombokon, komor királyok kardjának zördülését és a kolduló barát papucsának csattogását…
Don Miguel Cervantes de Saavedra és William Shakespeare (ha ugyan valóban igy nevezték őket,) nyugodtan aludhatnak a kövek alatt. Életük, tévedéseik, esetleges botlásaik, gyengeségeik, elhibázott napjaik örökre feledve és megbocsájtva még a legostobábbaktól is. Háromszáz esztendő multán ők már csak mécses mellett ülnek, végtelen pergamentre a végtelenséget rójják, sem börtön, sem korcsma, sem tiltott csók gyalázata nem foltozza be a papirosukat kandi és fecsegő rigó módjára.
* * *
Kis országunknak nem voltak olyan irói, akiknek bármely évfordulóját egyetlen falusi iskolában is számontartanák. Nemzetünknek nem sajátsága az irók tulságos megbecsülése. Iróink ennélfogva elszomorodnak és mindinkább eltávolodnak a nemzeti eszméktől. Mig a spanyolok, angolok, oroszok, svédek, olaszok, indusok, s más nemzetbeli irók legfőképpen annak szentelik irói tehetségüket, hogy nemzetükről, népükről, kis vagy nagy országukról irjanak, verset vagy regényt, szindarabot vagy történelmet, hazánkban ez mind ritkábban fordul elő. Ám ezt nem panaszként emlitem. Minden közönségnek olyan irodalma van, amilyent megérdemel. Országunkban a szegényebb népelem szereti hazáját. Annak pedig nincs pénze irodalomra, sem szinházra. (A háborus gyülöletben is tömérdek angol és francia könyvet vásároltak Magyarországon az olvasók, a német könyvekről nem is szólva.)
A nemzeti érzésnek az a felhevülése, amely az operettekből ismert őrült spanyolt irói nevének emlitésekor előfogja: nem ismeretes mostanában Magyarországon. A brittek a Hattyujukkal, a franciák számtalan nagy iróikkal, az oroszok Puskinnal és Dosztojevszkijjel, a svédek Lagerlöf Zelmájukkal, az alig ismert finnek Aho Jánossal, a dánok Knut Hamsunnal, a hazátlan lengyelek Sinkewitz-cel: tele büszkélkedték a világot. S otthon, hazájukban megjelölték a lábnyomukat iróiknak.
Itt a legnagyobb iróink is furcsa, torzvilágitásban élnek a nemzeti tudatban. Vörösmarty Mihály verseit nem mindenki olvasta el, aki tudja róla, hogy éjfélkor járt a szállására a Csiga-vendéglőből. Jókai Mórt nevezetes kortársa és irigye, az epés Mikszáth Kálmán irta meg maró folyadékkal. Arany János zsugori és földszagu, Tompa tudatlan kálvinista pap… Petőfi? Bizonyosan őt is csufolták már.
A hóbortos Csokonai szánalmas korhely-figura. A költők mind bolondok. Az irók szegények. Furcsa, élclapbeli figurák. Kalandosok, rongyosok, tintanyalók; még követ sem lesz mindegyikből.
A tanyák, falvak, kisvárosok fiai, akik olykor gyalog jönnek a „nemzet szivébe“ és öreg iróknak ismeretlenül köszöngetnek a hatvani utcában, majd az irói pályához éreznek maguk is vonzerőt, bizonyos idő multán ásitva és megvetőleg beszélnek egykori mentoraikról. Gyulai Pál emlékbeszédei, Mikszáth felvidékiesen ravaszdi Jókai életrajza, Petőfi Sándorról irott kicsinyes és köznapias életiratok, a különböző visszaemlékezések többnyire céltudatos és önző célok, rejtett vágyak, leplezetlen tolakodások szüleményei. Az élőknek diadalma a halottak felett.
Kemény Zsigmond volt hü a Wesselényiekhez és Petőfi Sándor ragaszkodott fiui szeretettel az öreg Vörösmartyhoz, mint Thos. Carlyle, aki honfitársairól, a skót irókról korának legszeretőbb és iskolai példázatu müvészettel s költői ihlettel készült emlékkönyveit irta.
Hazai tollaink ezenkivül a lekicsinylés, guny, megvetés gödrét ássák a megholt, szenté lett magyar irók emlékének. Fogatlan, vén kóristák Katona Józsefet merik emlegetni, Petőfi ismeretségével dicsekszik a gaz, hóbortos szegény irók személyét a korcsmaasztalhoz lerántják.
A szinházban néha eljátszanak egy Kisfaludy vigjátékot az évfordulón, mert szindarab iró volt, de Vajda Jánost már alig ismeri a mai nemzedék.
Nálunk nincs nagy iró, akihez a nemzeti gondolat elzarándokolhatna megtévesztés nélkül, ajtó előtt hagyott saruval, hevült lélekkel. Amint általában senki sem nagy ember Magyarországon. Veszekedő, perlekedő, gunyolódó, kárörvendő kis nemzet vagyunk. Egy nagyfalu, ahol a lakosokat a csufnevükön ismerik, mint a parasztok egymást. Egyik, a pipotya J., a másik korhely V., a harmadik kortes P…
Nagyon kicsinyek a méreteink. A keritéseken mindenki belát. Az ablakaink alacsonyak. A tálba látni. A hálószobák nyitottak. Kevés a pénzünk. Minden ezüstforintoson harapás nyoma látszik. Amit az Andrássy-uton fecseg valaki a kávéházban, azt egy óra mulva Püspökladányban tudják. Az irók ingujjra vetkezve sétálnak a korzón vagy feltünés és siker céljából már csaknem az akasztófa alá állanak, hogy mindenki lábujjhegyre emelkedve nézze őket. E kor pacsirtái gramofon-lemezen énekelnek pénzkeresés szempontjából. Ezenkivül mindegyik megveti a másikat.
Azt szeretném látni, aki itt inkognitóban, távol az emberektől, tudna egy malacot a kabátja alá dugni vagy egy jó regényt megirni?