NAGYBOTOS KÜLÖNÖS ÖTLETE.
Az asszonyok nevét, akik ezidőtájt szerették Nagybotos Violát, régi ismerősünket papirosszeletre írta, amelynek hátulsó lapján egy belvárosi órás kínálta toronyóráit, előlről pedig Izidor, az Almafa főpincére szokta ellenőrizhetetlen számjegyeit vetni. Nyár volt akkor és Nagybotos egyetlen barát és támaszték nélkül csavargott az idegen városban, régi szokása szerint ismét csak nőismeretségeket kötött, mindig csak nőkkel beszélt, szerelemről, ruháról, színházról, néha a politikáról, de leginkább mégis a szerelemről, amely a divaton kívül az asszonyokat érdekli. «Szegény nők», – gondolta néha magában, ha szabad órája volt és a sötét Almafában meghúzódott lámpagyujtás előtt: ilyenkor is várta valahol, valamerre egy nő, de miután a randevu nem volt pozitiv megállapítva, Nagybotos Viola bátorságot vett, hogy egyéb szenvedélyének hódoljon, az ivásnak és a dohányzásnak. «Legalább senki sem nevet ki a hátam mögött, ha kihúztam innen a lábam», – mondta a bolthajtásos falaknak. Izidortól, akivel néha szóbaállott, az üzletről tudakozódott és egy esernyő-szemű öregúrról, aki korán délután beült a sörházba, ujságját összehajtogatta, sörét fenékig kiitta, penecilussal csengetett, amelyet a mellényzsebéből vett elő, a régi képet bámulta a falon.
– Vajjon meg szokott halni az ilyen öreg törzsvendég? – kérdezte Nagybotos.
– Soha – felelt meggyőződéssel Izidor.
De vajjon miért is halt volna meg az ártatlan öreg, aki láthatólag élvezte a sör és pörkölt szagát, a sarokasztal mellett egy homályos ablak árnyékát őrizte és a fogason a kalapja hosszú tartózkodásra helyezkedett el.
– Vajjon elmenne az öreg a Gellért-hegyre, ha egy nő hívná? – gondolta magában Nagybotos az Almafában, ahol teljes biztonságban érezte magát valamennyi nőismeretségétől, mert e helyet gondosan eltitkolta. Itt merészelt néha tréfásan gondolni a nőkre, voltak percei az italfogyasztásnál, hogy nem vette komolyan a nőket, a szerelmeket, a furcsa tragédiákat, szenvedélyeket, könnyeket… Holott azelőtt mindig együtt sírt elhagyott szeretőivel.
Akkoriban tizenegy hölgyismerőse volt Nagybotos Violának a városban, tizenegy nő, akik nem ismerték egymást és látszólag mindegyik elhitte, hogy Viola halálosan szerelmes. Ennyi szeretője még sohasem volt egyszerre, tavaly csak hat volt, mégis szökni kellett a városból, mert végül összezavarta a hazugságokat, igéreteket, keresztneveket, álmában kibeszélte őket, a zsebei tele voltak mindenféle babonás tárgyakkal, amelyekkel a nők megajándékozták, koszorúba font hajak, pénzdarabok, fátyolok, keztyűk, falevelek… Végül kiürítette zsebeit éjjel a Dunaparton egy halk éjszakán és elkullogott a városból.
Tizenegy asszony meg leány!… Amint nevüket egymás mellé írta, szinte megrettent. Hol és merre szedte össze őket? Néha azt hitte, hogy mind egyformák, máskor ismét megállapította, hogy mindegyiknek van valamely különös szeszélye, bolondsága, hiúsága vagy rögeszméje, amelynek felhasználására annak idején a közelükbe férkőzött Nagybotos. Amint az Almafánál visszagondolt hódításaira, úgy érezte, hogy nem is hódított, könnyen, gyorsan, szinte sablonos hazugságok árán engedtek hölgyei a rohamnak. A bókok, a virágok, a titkos kézszorítások, lengő szavak, érzelmes pillantások megtették a magukét. Csak a legderekabb közöttük, egy szelid, jószívű és tapasztalatlan, szőkés hajú és megadó, bánatos szemű mondta némi félelemmel: «maga úgy bánik velem, mint egy tapasztalt nőcsábító, pedig én erre nem szolgáltattam okot».
Ezt a szőkés és szépruhájú hölgy mondta, mintha egy régi emlékkönyvből olvasná a sorokat. Nagybotos gyorsan a hölgy finom cipőjére, divatos kalapjára, fehérneműjére terelte a beszédet, kíváncsiságot színlelt vidéken készült menyasszonyi kelengyék iránt, amelynek vászna a nagymamák szekrényében pihent, csodálkozott monogrammokon és nem értette, hogy lehet a cipőszalagot úgy megkötni, hogy az soha fel ne bomoljon.
(«Szegényke», – gondolta magában Nagybotos, – «vajjon jól alszik-e éjszaka?»)
A feketéknek divatszínt ajánlott, a kezüket az ajkához emelte, majd homlokához érintette, mintha mindig áldásukat várná. Nevetett a nevetőkkel és szomorkodott a szomorúakkal. Azt tapasztalta, hogy az ellentmondás a nők köréből ügyetlenség, helyeselni, sőt magasztalni és dícsérni kell összes bolondságaikat, gyakran hangoztatni, hogy kilencven percent jó az asszonyok között, majdnem angyal, szívnemesség, honleányi lelkesedés, szegények iránti részvét és a betegek megvígasztalása a nők teendője. Nagybotos – pedig ekkor már meglehetős öreg lovag volt – szerette magát életre-halálra rásózni a nőkre. Körülbelül nyolcvan nő élt Magyarországon, akiknek kezébe helyezte sorsát. «Maholnap dolgozni fognak értem a nők, ha már nagyon öreg leszek», – gondolta magában, mikor a legkülönbözőbb családoknál ebédelt, vacsorált, pulykát evett és már majdnem elfogadta egy hölgy ajánlatát, hogy lépjen házasságra… Szerették a nők, ha Nagybotos összeírta adósságait, jövedelmeit, várható örökségeit és komoly, ünnepélyes arccal összehajtották az iratot, hogy ők majd rendet teremtenek a zürzavarban. Zsebkendőit sohasem engedte parfümözni, hisz délután és este másfelé volt dolga és bizonyos, hogy a nők nyomban megismerik az idegen, ellenséges illatot. Valamint a nyakon ejtett csókoknak sem volt barátja és az előszobák tükörében mindig megnézte, hogy nem maradt-e női hajszál a kabátján. A leveleket, amelyeket nők írtak, nyomban elégette és a hamvakat a szélbe szórta. A komoly nők előtt mindig arra hivatkozott, hogy egész nap dolgozik, tudományosan búvárkodik, élete nagy munkáján; töri a fejét; a beteges, elvénülő asszonyoknak azt mondta, hogy reggeltől estig sportot űz, a kelő napsugárral lovagol a ligetben, délelőttjét a tenniszpályán tölti, majd úszik és csónakázik, hogy estére a vívóteremben találkozzék a klub tagjaival; az okos és vígkedélyű nőknek őszintén bevallotta, hogy naphosszat henyél, éjjel kóborol, mint a kandúrok a háztetőn, dohányzik, játszik, iszik, elveszett ember, az adósok börtönében fog meghalni; míg a hiszékeny, kedves, tiszta szívű nők részére végrendeletet írt, mindennap hagyományozott nekik valamit, visszavett, újra adott, nagy pecséteket ütött a végrendeletre és kérte, hogy sírját ne hagyják gondozatlanul… Legtöbb baja természetesen azokkal a nőkkel volt, akik megkövetelték, hogy a szoknyájukon üljön, verseket mondjon, könyveket felolvasson, gyomrára vigyázzon, paprikát ne egyen, keveset igyon és «hányadik a szivar?» – kérdezték, midőn a legelsőre rágyujtott. Viszont e nőkkel eszkomptori ügyességgel hitette el, hogy rumot még életében nem ivott, tejet és kávét szokott vacsorázni, éjfél előtt lefekszik és hajnalban Plutarchust olvassa. «Ó, bár végleg rendes ember lehetnék!» – sóhajtotta, midőn éjjelenként ki- és bemászkált ablakokon, a szobaleánynak és úrnőjének egy napon esküdött hűséget, drótkerítéseken ugrott át és legfőbb gondja volt, hogy a mérges házőrző ebekkel barátságot tartson fenn. «Ó, bár nem volna már egyéb tennivalóm, mint a kemence tüzét nézni», – mondta álmodozva és egy cirkusz-művésznő részére elhordta a házból az asszonyok finom harisnyáit.
Tizenegy asszony és leány féltékeny szeme elől jó volt megbujni alkonyattal az Almafánál, habár Marianka három lépésről megérezte a korcsmaszagot, Pauline undorodott a dohányszagú bajusztól és Ilona a kezén, a körmén észrevette, hogy kockázott vagy kártyázott.
«Elkergetnek a városból» – gondolta magában, midőn ismeretlen nők karjába kapaszkodott, mert Jozefának olyan éles szaglása volt, hogy megérezte az idegen szoknyák szagát, Fancsett a szeméből kiolvasta, hogy beszélt-e nőkkel, míg Margaretta gúnyosan dugta el a kezét előle. «Pfuj, már megint kit csókolt meg?»
«Megmérgeznek előbb-utóbb» – gondolta ismét, midőn különböző, ideig-óráig tartó szerelmi ügyeit lebonyolította és ezalatt négy-öt helyen várták egyszerre a városban. Adélnek olyan ujjai voltak, mint az acél s többször megigérte, hogy megfojtja Nagybotost, ha megcsalja. Egyszer már a torkára szorította a kezét és Nagybotos csaknem elájult. Róza állandóan töltött pisztolyt tartott a fehérneműs szekrényében. És «kis Ilonka» oly hidegvérrel elvágja vala a nyakát, mint egy csirkéét, ha álmában idegen asszonynevet mond.
«Elátkoznak, megbabonáznak, ellenem imádkoznak és felbőszítik ellenem a férfiakat, véresre veretnek és börtönbe záratnak» – gondolta, mikor estve az utcán valamely csinos nő után futott s csak attól rettegett, hogy egyik szeretője rejtőzik a fátyol alatt, mint Boris, aki gyakran öltözött férfiruhába, hogy Nagybotost kikémlelje, vagy Agátha, aki estve velencei, rojtos kendőt borított a fejére s arra vette útját, amerre Nagybotosnak jönni kell. Ilona idegen nők nevében irogatott szerelmes leveleket, randevukat esedezett telefon és küldönc útján, szerelmi bájitalt küldött vidékről és míg Nagybotos mélyen elaludt, a nevét a mellére tetoválta. Ugyancsak vigyázni kellett, hogy Nagybotos elkerülje a csapdákat.
Tizenegy vagy tizenkét asszony volt, akire Nagybotos félénk és szent szerelemmel gondolt. Már nem is tudta teljes bizonyossággal. Csak a kötelességeit ismerte már s a leggyöngédebb nőnek is úgy engedelmeskedett, mint a férfias, energikus hölgyeknek. Jobbra-balra rendelték a városba, utazásaikra elkísértették magukat, a templom előtt várakoztatták és a cukrászdákban leültették, hogy estig várjon; nőorvosok előszobáiban, divattermekben és a korzón, a fürdőhely platánjai alatt, a szemközti ház kapualjában, éjjel, kis állomásokon, dunai hajókon, a Norma-fánál és a budai kioszkban várt Nagybotos, mindig várt asszonyra, leányra, estve megismerte a lépéseik hangját, a sötétben a hangjukat és a szélben lengő kalaptollukat.
Várt.
Hónapok, csaknem esztendők multak el. A tizenegy nő hűségesen kitartott Nagybotos mellett.
– Vajjon, ha meghalnék? – kérdezte egyszer magában, vagy az öreg törzsvendégtől az Almafánál.
S az ötlet örömére többet ivott a szokásosnál, éjjel búcsúleveleket írt, tizenegyet, egyformát, szomorút, megbánót, természetesen, mindegyiket biztosította, hogy érte hal meg és hajnalban eldobta kalapját a lánchídon.
*
Ezután két napig nem mutatkozott Nagybotos Viola az utcán. Elbujt, elzárkózott. Harmadnapra megunta a magányt és felkereste a legderekasabbat, legjobbat nőismerősei közül, aranyszívű Klárit.
– Bocsáss meg, tréfáltam, nem haltam meg.
Aranyszívű Klári kisírt szemmel, de nyugodtan mérte végig Nagybotost:
– Sajnálom, már késő, már megsirattalak, elbúcsúztam tőled, elfelejtettelek.
Nagybotos megcsóválta a fejét:
– Hisz élek.
– Nekem meghaltál. Kedves, drága halottam vagy. Engedd, hogy halálod évfordulóján érted imádkozzam, fekete ruhát öltsek és kicsit sirdogáljak a kanapé sarkában. Ne fosszál meg ettől a fájdalmas örömtől.
A halottaiból visszatért Nagybotos nem tehetett egyebet, mint tovább ment.
A «komoly asszonyok» a levegőbe néztek, mikor meglátták.
– Ostobaságot csinált – mondták s elfordultak.
Az indulatosabb hölgyek röviden végeztek. Kinyitották az ajtót:
– Gazember, elszökött?
A víg és bolondos asszonykák hangosan felkacagtak, amikor Nagybotost ismét megpillantották.
– Ejnye, talán fele sem igaz annak a sok rágalomnak, amit halála alkalmából beszéltek szerte a városban?
Nagybotos keservesen meglakolt, nagy próbára tette a nőket. A visszatért halottal senki sem állott többé szóba. Elsiratták, elfelejtették, elrakták kedves emlékek közé. Aztán Nagybotos nélkül folyt tovább életük a tizenegy asszonyoknak.
– Ne jőjj vissza a másvilágról! – írta fel az ajtófejfára Nagybotos, hová a babonás betüket szokta írni.