CSIZMÁS KANDÚR.
Dickens, aki az árva gyermekről először írt égi jelentést; Andersen, aki megszólaltatta a mogorva szélkakasokat és hallgatag esőcsatornákat a gyermek mulattatására: Az Ezeregyéjszaka és a magyar mese- és mondavilág tündér-lepke hátán lovagoló fantáziája, amely ifjú korunk hajnali felhőit befestette: nem gondoltak ki olyan mesét, amely most Budapesten valósággá lesz, mint egy számjegy. Harminckétezer pár gyermekcipőt osztanak ki a városban a szegény gyermekek között. 32 ezer kis bakancs indul el viszontagságos útjára, gyermekek lábán, amely eddig mezitelen volt. Elmennek a bakancsok a Népjóléti házból és soha többé vissza nem jönnek. Pedig az volna csak nagyszerű, ha mához egy évre visszatérnének és jelentést tesznek az igazgatónak, hol és merre jártak…
Amikor Twist Olivér Londonba futott a koporsócsinálótól, midőn Andersen mese-alakjai, a szélkoronák és papirtáncosnők bolyongtak még a földön és Csizmás Kandur elkövette hőstetteit: aligha jutott eszükbe a meseíróknak az a pokoli fantázia, hogy van valahol a világon egy város, amelyben harminckétezer vagy még több gyermek kékszakállú téli kora reggelen cipő nélkül indul iskolába. Mert akkor egyebet sem írtak volna a mesemondók, mint a mezitlábas gyermek-hadsereg történetét. Ha Dickens tudta volna – pedig majdnem mindent tudott az emberi jaj és kacaj mélyeiből, – nem ír vala soha egyebet, mint a mezitlábas liliputiak regényeit. Mi a sorsa, élménye és viszontagsága harminckétezer gyermeknek egy sötét, háborúba roskadt nagyváros közömbös háztetői alatt, akiket cipő nélkül csípett el a hófürtös gubáju December?
Harminckétezren legalább voltak, mert a jótékonyság oly gyanakodó a háborús években, mint egy vallató csendőr. Becsületes kis tanítónők, a gyermeknyomort pontosan ismerő iskolaigazgatók és kerületi emberek, akik nemcsak a szavazókat tartják számon, hanem névszerint is ismerik a városrész szegényeit, állították össze a boldogtalan kis mezitlábasok névsorát. Három esztendő előtt csak négyezer gyermeket soroztak be a hadseregükbe. Ezek azóta akár manipuláns őrmesterek lehettek Budapest kis rongyosai között, mert tavaly már huszonnégyezer gyermekről vezettek törzslapot az írnokok; míg az idei karácsonyra már a szegénységnek harminckétezer kis katonája faszol bakancsot, kötényt, kabátot. Az embernek kedve volna megkérdezni, mit csinál hát a Gyermekvédő Liga, amelyről ragyogó júniusban annyit hallunk a gyüjtő-napokon?
A katonásan szabott kis bakancsok e héten kelnek útra, hogy ezentúl sorsává és mindennapijává váljanak a pesti gyermekeknek. A fényűző fővárosi utcákon, hivalkodó nők lábán versre-járó Sperai- és Bence-cipők arisztokrata társaságában egy új hang kér magának helyet a lábak kopogásában. A «népjóléti-bakancs» a jövevény, amelynek a gyermekek mindennapi beszédében már meg volt a neve. Tavaly Csizmás Kandurnak nevezték az iskolában azokat a fiúkat, akik a jól szegelt városi cipőkben kopogtak a kocka-köveken. Csizmás Kandur volt a cipőnek a neve.
Nos. Csizmás Kandur ismét elindul karácsony hetében (miután az elmult időkben meséivel mulattatta a gyermekeket), hogy a háború-verte, felejthetetlenül leromlott Budapest gyermekeit megörvendeztesse.
A temetők ama udvaraiban, ahol a gyermeksírokat ássák, egy darab időre megpihenhet kapáján a sírásó. (1917. Karácsony.)