KUKLI, VUKLI ÉS TRUFLI.
Életkép 1917-ből.
Ők szomorú nőtestvérek voltak, mint a bánat a szemben. Az egyik a Józsefvárosban lakott, a másik a Ferencvárosban, a harmadik Kőbányán. Atyjuk egykor a városnál magasállású hivatalnok volt, válogattak a kérők között, vénleányok maradtak és abból éltek, hogy szobaurakat tartottak.
Kuklinak mindig volt dugaszban egy vőlegénye. Fürtös diákfiú vagy pantallós hadnagy, aki a józsefvárosi kávéházakban billiárdozott. Aztán egy másik városrészbe költözött és Kuklinak el kellett felejteni bánatát.
Vukli kedvelte a «tisztességes» női lakókat. Hivatalnoklányok, diákkisasszonyok, vidékről elmenekült úriasszonykák laktak a ferencvárosi Vuklinál régi bútorok között. Esténkint felhúzták a zenélőórát, régi divatlapokat nézegettek, szabad volt beszélgetni a reménytelen szerelemről, színházról és régmúlt kalandokról. Olykor zsúrfixet rendeztek, a cukrásztól süteményt, fagylaltot hoztak, nagyon boldogok voltak, arcképekbe voltak szerelmesek. Ha bajuszpedrő szagot hozott haza valamelyik lakó, Vukli szomorodott szívvel eltávolította. Csak erkölcstelen nők csókolóznak a kapu alatt.
Trufli a kőbányai serházak környékén lakott és szállást adott átutazó kereskedőknek. Ő volt a leggazdagabb, legtekintélyesebb. Olykor vidékinek látszott már Pesten, elhízott és nem tudott sokáig a városban maradni. A vasárnap délutánokat a serházak kertjében töltötte, táncolt a kaszinó majálisán és előkelő nő volt, aki szánakozva gondolt szegény pesti testvéreire, mert nem hallják Hock János prédikációját a veres templomban.
A sors könyvében az látszott megírva, hogy a három vén kisasszony szótlan, apró boldogságokkal és csendes boldogtalanságokkal megrakott életet folytat itt a lármás és hentergő városban. Mindig meleg kályhájuk, jó levesük és álombaringató vánkosuk lesz, kényelmes papucsuk és ülőhelyük a templomban. A sors azonban másként intézkedett. Háború lett, hiába sopánkodtak a három kisasszonyok, hogy ők ezt nem akarták megérni.
Kukli szobaurai, a kedves diákok és ápolt bajuszú hadnagyok legelőször repültek el, mint a tűzmadarak a szélben. A posta elhozta a hősi halálok, megsebesülések hírét. Tomszkból a hadifogoly levelezett. Idegenek menekültek, falusiak telepedtek meg a cigarettafüstös hónaposszobákban, mintha egy átutazó szálloda lett volna a józsefvárosi lakás. Csaknem hetenkint változtak a lakók, fizettek, követelőztek, lármáztak, nem ismerték ki magukat Pesten, mozdonyok füstjét cipelték a lakásba, határszéli sarat vertek le a csizmájukról, egész éjszaka jajgattak, jöttek-mentek, mind idegenebbek lettek, akiknek csöppet sem imponált, hogy Kukli kisasszony édesatyja egykor városi hivatalnok volt. Rideg, meghittség nélküli, bizalmatlan, vándor-cigány élet költözött a régi csöndes hónapos-szobákba. Vőlegényekről szó sem lehetett a jött-mentek között. Az élet elviselhetetlenül idegen lett.
Vukli még jobban megjárta. Mintha egyszerre megbolondultak volna a lakói, a «tisztességes nők». Avval kezdődött, hogy kapuzárás után kezdtek hazajárni és Vuklit vén boszorkánynak nevezték, aki nem akarja tudomásul venni, hogy háború van, más világ van. Hajnalonkint vetődtek haza a legrendesebb nők a zenés kávéházakból és nem egyszer katona-bakancs állott a fehér ajtó előtt, midőn Vukli felébredt. Szemérmes, érzékeny lelkét végtelenül lesújtotta ez a felfordult állapot. Egymásután adta ki útjukat régi lakóinak és a hónapos szoba céduláján szigorúan hangsúlyozta, hogy csak erkölcsös, magányos nő talál nála otthont. Hiába volt minden óvatossága. Egy-két napig még csak félrevezettette magát az új lakó hazugságaival. Hadiözvegyek, hivatalnok-kisasszonyok fogták meg kilincsét, akik keservesen panaszkodtak a magányos nőkre mért szomorú életről. De rövid tartózkodás után már megfeledkeztek a szerződésről. Csodálatos, soha sem látott ruhákat kezdtek viselni. A hordár a levéllel, a boy a virággal, a gavallér elszánt arcával mindennapi látogató lett a legtisztességesebb hölgyeknél. Vukli sárgaságba esett és a halált kívánta.
Trufli, a kőbányai, idegbajos lett. Régi, szalonnázgató, csendesen számolgató, megelégedett kereskedők szálltak meg régente házában, akik csizmaszárban hordták a pénzt, néhány literkével ittak a jó üzletre és józanul utaztak tova. A régi kereskedők helyett új figurák jöttek, akiket azelőtt soha sem látott Trufli. Bőröndben hozták a tenger bankót, amelyet Trufli őrizetére bíztak; ha részegek voltak, ezerkoronással gyujtottak szivarra, a városból a legdrágább és legelvetemültebb nőszemélyeket cipelték Kőbányára; reggeltől estig veszekedtek; pénzt olvastak, hogy Truflinak kidülledt a szeme és a rendőrség minden héten elvitt közülük egyet, kettőt, mint a zsiványtanyáról. A titkos rendőrök otthonosan telepedtek meg az atyáról maradt karosszékben, míg az árdrágítókat várták. A csalók minden csodálkozás nélkül követték a fogdmegeket. «Legfeljebb ülök egy-két hónapot!» mondták nyugodtan a kereskedők, miután búcsút vettek Truflitól, hogy a bíróság előtt megjelenjenek. Azelőtt hurkot vetettek volna inkább a nyakukba.
A három vén kisasszony vasárnap délutánonkint ijedten dugja össze a fejét, mint idegen földön a vándormadár. Gyorsan megvénültek, mint az óra, amelynek mutatóját előreforgatják. Ruháik oly régiek lettek, mint divatképeik. Hajfürteiket szétzilálta a szél. A dalaikra nem emlékezik a legvénebb sípládás sem. Vajon mi lesz még a világból?