EGY KIRÁLYNÉ ALBUMÁBA.
A peleskei nótárius már nyergeli a fakót, nemsokára útnak ered a koronázó Budára. Nagy pompa készül Magyarországon, talán a legnagyobb, amely alkotmányos hazánk történetében előfordulhat, új királyát koronázza a nemzet. Sujtásos, vitézkötéses, napkeleti pompát kedvelő fajtánk most megmutatja hogy mi a magyar virtus, mint ahogy a háborúban is kivágta a rezet Árpád fia. E folytonos és szünet nélküli oroszláni birkózásban, amelyben a nemzetnek megfeszülnek izmai immár harmadik esztendeje, a fokosnak igazi «fénykorában» és az egetrázó, keserves, szívből fakadó káromkodások idején: talán a végzetnek különös kegyelme, hogy új királyhoz jut a harcban álló nemzet, koronáznak Budán, a kelő nap aranysugaraiban eltünnek egy pillanatra szemeink elől a szél- és holdjárta katona-temetők.
Örvendj, magyar, hogy még újra megláthatod a keleten pirosló Napot, amely felváltja a nemzet horizontján a megvénült, halálra sápadt Holdat;
a hold immár átveszi uralmát a holtak birodalmában, az örökké lezárt ajkú alattvalókon, akik a katonasapkájuk gombján I. F. J. betűit viselik;
a másvilági hadgyakorlatokon nyargal el meredt csapatai előtt a holt király zöld generális-kalapjában, mint nemrégiben itt a földön tette;
a kapucinus-barátok sírboltjából éjfélkor útrakel és letérdel imára kulcsolt kézzel a limanovai huszárok tömegsírjánál;
az ő öreg vállai felett ezentúl már a hold fénylik a bús éjszakában.
Sóhajtsunk és feledjünk, mert hosszú uralkodása alatt megtanulta ezt már a nemzet…
Ezalatt Budán a téli napfényben égigzengő rivalgás között szállnak a levegőbe a tollas kalpagok.
*
Mindenekelőtt ez a nemzet a Duna és Tisza mentén: leginkább királyt koronázni szeretett.
Nézzük a magyarok történelmét a fejérvári királysíroktól Habsburg grófjaiig, a kimondhatatlan szenvedések és megpróbáltatások századaiban is mindig megnyugszik darab időre a nemzet, midőn új király lép a magyar trónusra: remél. Életre kelnek a holt királyok koporsói mögött mindig és újra azok a gyönyörű nemzeti jelszavak, amelyek kellő időben elkábították és boldogították a szabad sátorlakók maradékait. Egyik század mulik a másik után a szellős rónák felett és a folyók és legelők országában mindig egyforma hittel és bizalommal ringatják a kisdedek bölcsőjét. Az Ázsiából jött ősök, a szarvasok és sasok gyermekei szinte bálványimádó hittel bíznak a férfiúban, akinek fejére a koronát helyezik. A nemzeti regék mind a csodák világából valók és a nemzet továbbra is szereti hinni, hogy a csodákkal atyafiságban van mind a mai napig, mi sem változott Emese álma óta, turul-madár, csodaszarvas, Szent István koronája vigyáz az országra, mert a legenda sohasem szűnik meg; sohasem múlik el az ázsiai nemzet misztikus eredete, a honfoglaló vezérek emberfeletti alakja, Attila rokonsága, Sylvester pápa koronájának varázslata. A király-koronázásban visszaálmodja önmagát a nemzet a legrégibb korokig, mikor még eleven valóság volt a történelmi dicsőség, mely ma könyvek holt betűje; mikor a koronázás, mint egy nagyszerű és hatalmas nemzeti akarat nyilvánul a királyválasztás után, a nemzet hűséget esküdtet fejedelmével. A koronázással a nemzeti történelem látogat el a messzi ködből; ismét bebizonyosodik, hogy mindaz, amit a nemzet multjából a históriás könyvek beszélnek, valóság volt; csakugyan olyan gyönyörű, tündöklő a magyar nemzet ó-élete; valóban vitézek, költők, félistenek voltak eleink, akik a királynak is parancsoltak, hisz ők választották; tehát minden igaz, amit a fehérszakálú lantosok a várudvaron énekeltek, a kontyos fejű vének a pásztortűz mellett meséltek, titokzatos jegyzők felírtak és homokbuckák, cölöpsírjai napvilágra tártak. Igazak a csodák, a királyok és a multidő erdejének jegenyefáin lomhán üldögélő magyar századok. Valóság István királyunk és Szent Lászlónk, Mátyásunk és András fejedelmünk, az Anjou-arany fénylett és a visegrádi vár boltozatai Lajos dörgő hangját visszhangozták. A molyette könyvtárosok nem hazudnak a nemzet nagyszerű dicsőségéről és a rákosi szántóvető sóhajtása az itteni szebb életről nem költői képzelem.
A király-koronázás megismétlődése mindig megerősíti a nemzetet multjába és jövőjébe vetett bizalmában. A magyar korona felmutatása az új király homlokán, megnyugtatja a nemzetet hatalmáról, erejéről és büszkeségéről. A főúr felvetett fővel gondol történelmi őseire, akik a királyokat koronázták, de felemelkedik az árokszélen a legrongyosabb falusi koldus is, mert neki, a senki-fiának is köze van ahhoz, hogy Magyarországon új királyt koronáznak. A magyarságba vetett bámulatos hitvallás, amely nem hagyta el a nemzetet legszomorúbb napjaiban sem, a magyar szent koronának a megjelenésével a Bakonyban bujdosó táltosok bálványimádásává emelkedik.
Minden koronázásnál újra meg újra fogadalmat teszünk nemzetünk nagysága és a magyarság zöld fája mellett,
öreg dalaink megifjodnak, mint az erdőn holdfényben lengő szűzek,
dajkameséink visszatérnek, mint a fehér gólyák tavaszkor a kémények fölé,
himnuszaink ismét felzendülnek, mint a tarpataki vízesés döreje a visszhangos Kárpátokban,
költészetünk új mesékkel és tündöklő élményekkel gazdagodik, mint mikor új aranyfészket találnak a kincsásók bérceinkben,
történelmünk új büszkeségektől lesz ékes, mint a szentföldi hódításokból hazatérő király palástján feltünnek a napkeleti ékszerek.
Régi királyaink ereklyéinek felmutatása a koronázótemplomban nemcsak a multidők rajongott szellemeit ébreszti fel a kripták mélyeiből, hanem mindig új alakokat mutat meg a felhők képeiből jövendőt jóslók előtt, a lehullott, kiszolgált csillag helyén új égi kép jelenik meg a pásztorok nemzetének égboltozatán és a tágas magyar mezőkön jóesztendőt jósolnak a tél babonás jelenségeiből a csöndes gazdaemberek. Karácsony ádventjében a hajnali misékre ballagó asszonyok már látják a kisdedet fehér, hosszú ingében lefelé szállani a zuzmarás, nádfedelű házak magosságában. Zöld gally van a kezében. Így közeleg a jövendő Magyarország felé.
*
A budai koronázás napjainkban is, midőn a búcsúzó esztendőt többé senki sem látja annak a hófehér öregembernek, aki elbandukol a mult hóesésébe, hanem inkább halálhörgést hallunk a mogorva decemberi országútról, bevert fejű, legázolt testvéreink véresen hevernek az útmentén, miután vándorlásukban civakodtak, a budai koronázás e piros homlokú vándorlegények képei között is csengő-bongó, hattyuprémes szánon közeleg a nemzet történelmében. Fiatal nő ül Mária Terézia aranyabroncsú szánjában és repkedő fátyolán a reménység kis szentjános lámpásai világítanak. Ez asszonyt és királyt csaknem egyformán hódoló nemzet gondolatában nem lehet kívánatosabb fogalom, egy ifjú és szeretetreméltó királynénál. A férfias ország szívesebben hajtja meg merev térdét egy fiatal asszony előtt, mint vén császárok lábánál. Keletről jött eleink óta nagy becse van fajtánknál a simogató asszonykéznek, gyengédkedő női hangnak és dicsérő királynői szemnek. Az ibolyák hazájából származott új királynénak nem lesz nehéz feladat női gyengédséget árasztani a trónusról, hisz fiatalabb és így kedvesebb is, mint drága elődje volt, aki néhány magyaros varrású szoknyával és lebontott hajával, ajándékba adott szavaival úgy megzavarta nagyapáink szívét, hogy a legbölcsebbnek tartott Deák Ferencnek szállott csizmaszárba az esze legelőször.
Elhalványuló arccal néz felénk a régi koronázási albumból Andrássy Gyula; vidékies frizurája és táncmester-lépése biztosan a királyi pár mögött jelentkezik. A bajor-leány mélytűzű, merengő szeme az áldott asszonyok lelkébe sarjadzott és a kopasz, kipödrött bajuszú zászlósurak egész életükben hajadonfővel állottak volna a budai vár alatt. A gödöllői vadászkastély szentimentalizmusa elkisérte őt egész életén. (Amint majd Zita királynét elkíséri ifjúsága, barnasága, lengesége, borzas haja, ártatlan szeme. Ő a jövendő divatja, asszonyok álma, amint a császárszakállas urak együtt multak el a holt királlyal.)
A pesti polgári bál után, hol a Wittelsbachi-leány fehér selyem ruhájában megjelent, nem igen volt férfi Magyarországon, aki oda ne adta volna a félkarját Erzsébetért. Asszony-tisztelő paripás fajtánk levett süveggel várja új királynéját. Hála istennek, ifjú szép asszony került a trónusra, akibe lehet újra szerelmesnek lenni, akit lehet majd dédelgetni és akitől reméljük, hogy Budát megszereti és asszonyszívvel a történelem könyvéből a téli estéken felolvassa az urának és gyermekeinek azoknak a Habsburgoknak az emlékezetét, akik mind pórul jártak, mert a koronázás után hátat fordítottak nekünk, itt hagytak, mint Szent Pál az oláhokat és a nemzet csak sóhajtva, de néha fogcsikorgatva gondolt arra, hogy miért is szerencsétlen ő, akinek nincs királya?…
*
Egy puha fehér asszonytenyér simogatását várja a harcbanálló, a hosszú hadjáratban megkopott bundájú, fésületlen üstökű és elvadult szakálú vitéz Magyarország.
Vajjon megtalálja-e az asszonytenyeret?
(1916.)