ÖT ÉVSZÁZAD.
Asszonyom,
engedje meg, hogy hosszú idő elmultával ismét tiszteletét tehesse régi hive, ha ugyan jár a póstakocsi arrafelé, hol csendes nyárfák alatt, erdei sírkereszt és magát meg nem unó patak környékén egyformán él az ábránd és emlékezet, e régen eltávolodott rokonai szívvilágunknak. Ah, az elmult hetekben, mikor a fővárosban tárogatósok jártak az utcákon és a néptömeg szinte túlvilági lelkesedéssel – mint a poklok mélyéből megváltottak lelkei – üvöltött feltámadási himnuszt a bekövetkezett háborúért, a kaszinó ablakából fiatal főurak, előre megfontolt szándék nélkül, szónokoltak a suszterekhez, ujságárusokhoz, édes magyar testvéreikhez, holott elképzelt jövőjükben csupán egyetlen izgalmas és áhított és büszkén remélt szónoki cselekedet mutatkozott eddig, midőn ezüstözött halántékkal és hosszas tanulmány után egy messzi februárban egykor felemelhetik a nemes Széchenyi-serleget az ebédlőasztalnál, midőn Berkes udvari zenész tust ránt s a legvénebb és legbüszkébb oligarchák is szívesen koccintanak az ünnepi szónokkal.
E napokban, midőn esténként mindnyájan az utcákra szaladtunk, a hadüzenet drága ténye, megváltó üdvössége, mint egy régen áhított szerelmi óra elkövetkezett, a körúti mámor és tombolás, deliriumos kiáltozások és a tömegszuggeszció elmultával egy csendes és visszhangos mellékutcába kanyarodva a fáradtan megérkezett éjféli órában, titokban felsóhajtottunk: mily jó volna ez önkívületi időket egy csendes, messzi faluban tölteni, hol erdőség halkan lélekzik a koszorúformájú halmokon és igazi, régi-módi méhes emelkedik a kert végében, hol a legfrissebb ujság a Hölgyfutár című napilap régi évfolyama, hol Érmelléki álnév alatt egy régen porrá válott szív rajongott rímes sorokban Hollósy Cornéliáért. A papot és a tanítót elvitték a sereggel, tehát egyetlen nyugtalanító személyiség sem maradt a faluban, a háztartást süket gazdasszony vezeti és a pipaszárakat fiatal hölgy tartja rendben, aki Hoffmann Th. Amadeust ismeri a modern írók közül. Itt lefeküdni a méhesben és hallgatni a mákfejek zörgését, mint egy Jókai-hős és a karriol póstakürtje legfeljebb szombatonkint hangzik fel az emelkedésen, de akkor sem hoz pesti ujságokat.
Ilyenformán festegettük magunkban az idillikus életet két vagy három hét előtt, midőn a háború a bomba riadt riadásával csapott le a főváros körútjain és boldogan ölelgettük a katonai mundér viselőit, akik az utcán ültek és pipáztak.
Asszonyom, e napokban többször volt eszemben az erdei malom mohos zsindelyfedelével, amelyet régi német képes ujságban vagy a valóságban láttam, mint illett. A malomgáton Szép Ilonka mossa az ingét és valahol románcot énekelnek arról, csupán a szerelemért érdemes élni.
*
Azóta, néhány röpke nap elmultával – példázat arról, hogy változnak a belső kis világok, amelyekre örök esküket szoktunk tenni – trombitaharsogós és éljenző, lakodalmas menethez hasonló, másvilágiasan lelkesítő katonavonatok dörgése, hadbavonuló csapatok ütemes lépése morajlik a fülembe, a gondolkodásomba, – őr vagyok, katonaőr szeretnék lenni Galiciában, az orosz határszélen!
Mily szégyen itthon maradni, mikor mindenki elmegy, aki férfinek számít a városban! Az itthonmaradottak szégyene tán még égetőbb, mint az elmentek fájdalma. Az anyák, akik ragyogó arccal, boldog lelkesedéssel kísérik fiaikat az állomásra – mily gyönyörű próbáját teszik az önfeláldozásnak! A feleségek és kedvesek, akik a kendőt lobogtatják az induló vonat után és a sötétruhás nők, akik már tudósítást kaptak, hogy akit legjobban szerettek, kötelességteljesítés közben meghalt! Valóban, mintha a nőké volna a háború, nem a férfiaké. Az ő hősies önfeláldozásuk és életük, amelyet oly könnyedén áldoznak a háború oltárára, mint úrnapkor virágaikat, mint egy könnyed csókjukat vagy mosolyukat béke napjaiban a silány jótékonysági egyletek szolgálatában, mint egy kedves, kérő szavukat az árva gyermekekért vagy alázatos mozdulatukat, amellyel a perselyt emelik, midőn különbőző címek alatt gyűjtenek. Most az életüket, a boldogságukat, mindenüket adják ily könnyed és nagylelkű mozdulattal, midőn vidoran lengetik a kendőt a katonai vonat után. A nők szinte nagyobb hősök e napokban, mint a férfiak, akik behunyt szemmel és sietve elhagyják a házakat, ahol esténként a tűzhely mellett pipáikat szívták és terveiket szövögették.
A sláfrokok és kényelmes papucsok, komótos ágyak és gondosan elkészített ebédek ezennel megbuktak a férfi-életben, megbukott a nyávogó szerelem és a könyhullajtásos randevu a Zugliget elhagyott sétautain; befellegezett az éjjeli zenének, a déli virágcsokornak, az emlékkönyvszerű képeslevelezőlapnak, a szerelmi öngyilkosságnak és a boldogtalan szerelemnek, amelynek hősei édeskés korunkban szinte Biedermayer-székekben eregették könnyeiket csipkés zsebkendőkbe. Mily humoros figura lett a férfi, aki egy nő miatt tölti álmatlanul az éjszakát, méregpoharat kever és végrendeletet ír! Mintha egyszerre, egy nap alatt meghalt volna a langyos korszellem, amely női cipők szalagcsokrain, vagy kibodorított frufrukon éldelgett és ábrándozott az imakönyvbe préselt virágról! Jelenleg az az igazi férfi, aki magányos őrházban, a messzi határszél fenyéres némaságában, a pirosra, zöldre és fehérre festett határcölöpnél, elhagyott hídnál, (hol Ukrainából jövő szél süvölt), katonai szolgálatát végzi, az elhomályosuló távol síkságon ellenséges őrjárat hosszúfarkú lovai kocognak, lappangó kém csúszik a vízmosásban, a sötét éjben puskalövések hangzanak és messze-messze elbődül az ágyú.
Ah, egykor, midőn én jártam e helyeken, festett arcú lengyel úrnők táncoltak a fürdőzenekar hangjainál és lompos, ereszkedett potrohú férfiak az élet diadalmasságával ittak francia bort. Bécsi énekesnőt hozott a szán karácsony előtt a fergetegben a katonai állomásra és kozák-tisztek jöttek át a határon egy pohár italra.
*
Ez a háború szinte megjósolható volt azok előtt, akik néha a történelem könyveit is forgatják.
Körülbelül minden ötszázadik esztendőben érkezik a világmindenség óramutatója arra a helyre, ahol a jelzés a földi bolygó eseményeit aktuálissá teszi.
Mintha egy nagy rulett-gép pördülései, csillagrendszerek, üstökösök útjainak szabályossága ismétlődne a matematikus egyenlegben. Az úgynevezett számtani szabályoknak megfelelően folynak az események a történelem ismert koraiban.
Amiért az elmult évek Halleyről elnevezett üstököse nem ütközött bolygónkba, amiért a Vénuszt és Szaturnuszt látjuk égi helyeiken, amiért a nap felkel: e pozitiv matematika törvényein át érkezett el hozzánk e világrész rengése.
A famózus ötszázadik esztendőben vagyunk – mondják a tudósok.
Keresztény időszámításunkban, Jézus megjelenésének évétől – de még előbbről is, akik ezt megpróbálják kiszámítani – ötszáz esztendős az arasz, amely e bolygón egyik jelentős eseményt a másiktól elválasztja.
Jézus megjelenését követő ötszáz év mulva, mint ismeretlen természeti erőknek ébredése mutatkozik a népvándorlás kora. Honnan jöttek a longobárdok, merről a vízigótok, – senki sem tudja. Egyszerre előjöttek ismeretlen helyről és a világrészt felborították.
Ezerben a királyságok alakulnak, néptörzsek, vándorlások, özönlések megállnak, ország- és birodalomhatárok keletkeznek, hűbéri és egyházi állapotok erősödnek, királyok és urak megjelölteknek, a világrész kocsinyomon halad. A papi hierarchia, mint a világ legjobban megcsinált és végrehajtott szervezete, az országok életében és berendezésében példaadó.
Ismét elmulik ötszáz esztendő és Luther János az ördöghöz vágja a tintatartót. A hitújítás és nagy háborúk kora szinte földalatti erővel morajlik végig a világrészen. Birodalmak és koronák düledeznek, a középkor sötét várkapui szinte széltől hajtva becsapódnak, az emberiség, amely már csaknem elfelejtette a Gondviselést és a lelkek életét, jajgatva és kardot zörgetve szalad templomaiba. A hit és a másvilági remény aranyszánkón száguld végig Európán, a hitújítási háborúk hadseregei sötéten hömpölyögnek Madridtól Svédországig, míg Gutenberg kis mécses mellett a bibliát nyomtatja, hogy a papok többé ne olvashassák azt a festett könyvből, amit épen akarnak.
Bízunk a nagy Ismeretlenben, a Mindenségben és a természeti erők ellenállhatatlan erejében. Ha őt Istennek hívják, – Istent hordjuk a szívünkben ebben az esztendőben, midőn a templomok újra megtelnek és hitetlen okosok szívében felébred a gondolat, vagy érzés a fölöttünk, bennünk, mellettünk lévő Végzetben.
A dohány-utcai zsidótemplomból Quartin kántor gyönyörű éneke hangzik péntek este, midőn tündöklő szemű pesti zsidónők sírnak az elzárt karzaton, a Ferenciek-terén mint fekete galambok lépegetnek a templom bejáratához úrnők, kik évek óta elkerülték a templomot, a rácoknál Budán litánia mélabúskodik és esténkint otthon, álom előtt, mindenki felsóhajt:
– Istenem!
(1914. ősz.)