PEST.
Budapestről az utazási könyvek azt írják, hogy gyönyörű ifjú hajadon a vén Duna partjain és tavasszal ibolyaszaga van a városnak, mint a pesti korzó hölgyeinek; őszidőben Buda adja meg a város tónusát, lehulló vadgesztenyék kopognak a bástyasétányon, a vidékies csöndben áthallatszik a túlsó partról a kioszkbeli katonabanda muzsikája, az ősz és Buda egy anyától születtek.
Húsz év előtt jöttem a városba, mint a Dumas regényéből való ifjú, egy tallérral és mérhetetlen ambícióval, mint a tizenhatesztendős emberek szokták. A vonat hajnalban érkezett és Rákoson, a koraőszi levegőben már érezni lehetett Budapest szagát. Akkoriban a gyárkémények és a zöldségeskofák gondoskodtak a város odőrjéről. Lóvasút ment a Kerepesi-úton és olyan vénséges vén kocsisok hajtották az öreg lovakat, hogy szinte azt hihette az ember, mindig őszi dér van Pesten. A tülök olykor megszólalt, mint egy régi német városkában és a Váci utcát sör- és virstliszaggal látta el a régi Korona-vendéglő. Az «Uhr»-ban régimódi ruházatú boltosok üldögéltek esténkint és a Párisi-utcában hatvanesztendős masamód-kisasszonyok díszítették a kalapokat. Ah, mily vén város volt akkor Budapest! Sneider kisasszony volt benne a legszebb hölgy.
Sneider Fáni az egykori Kalap-utcában lakott és reggeltőlestig a tükörben nézegette magát. Olyan szőke haja volt, mint a borbélyműhely ablakában a párisi viaszfigurának, – «párisi szőke», mondták egykor a műértők a vörhenyeges hajra, – arca fehér és piros és szeme olyan kék, mint Bécs alatt a Duna. Első kedvesem: szerelmem, nagyvilági ismerősöm, pártfogóm és nevelőnőm volt Sneider kisasszony. Kis szobám volt, amelynek ablaka alatt az udvaron ecetfa virágzott tavasszal, vasból való kút állott szalmába göngyölve télen, amelynek vízihúzója úgy nyikorgott, mintha egy dalos, nagyon öreg ember egymagában nótázgatna valahol. A bútoroknak olyan kifelé görbülő lábuk volt, mint a mopszli kutyának és horgolt terítő volt vetve minden lehetetlen helyre. Vasárnaponkint egy régi óra zenélt az ebédlőben és a könyvespolcon pirosba és aranyba kötve Kisfaludy regéi foglaltak helyet. Sneider kisasszony rózsaszínű fába ékelt tükröt tartott a kezében és szerelmes volt egy fehérköpenyeges tisztbe, aki Milanóban feküdt. A könyvek és a regények a huszas és harmincas esztendőket – a mult században – már régen letárgyalták, de húsz év előtt a Kalap-utcában még biztosan föl lehetett találni egyes öreg gavallérokon a Napoleon-kori kék frakkot. Mintha ötven esztendővel később járnának az órák és Sneider kisasszony elmerengve nézett a szemembe.
– Nem akarna katona lenni? Költő és katona egy személyben?
Mindig orgonaszaga volt a ruhájának, naplót írt és bő, virágos szoknyában ment vasárnaponkint a templomba. Mise után különböző Frédi és Henry nagybácsik, valamint nagynénik, akiket Züzánnak és Rozinak neveztek, jönnek látogatóba; délután egy tisztúr ócska vaffenrokkban és bőszárú csizmában, amilyenben a vidéki színpadon játszanak. A tisztúrnak néha fél óráig kell várakozni a kis szalon százszor látott gömbölyűkeretű fotográfiái és albumkönyvei társaságában, amíg Sneider kisasszony a toálettel elkészült. Mindig porcellán volt az arca, aprókat lépett, legyező volt a kezében, gyönyörűeket sóhajtott és azt a rövid negyedórácskát, amely a petróleum-lámpás felgyújtásának idejét a délutánban a nappaltól áthidalta, épen úgy csókolódzással és kézfogással, halk esküvésekkel és a kis fejnek a férfivállon való elhelyezésével töltötte, mint a mult század elején minden valamire való kisasszony, aki Himfyt vagy Byront olvasta.
Mintha az egész életnek nem lett volna egyéb célja az egykori Belvárosban, mint a vasárnapi délután! A régi házak furcsa szobáiban a pillangós, fehér függönyök mögé lágyan szállott be az esthomály és a görbelábú székek, amelyek illedelmes távolságban állongnak egymástól, a délután józanságában, láthatatlan kerekeken közel gurulnak egymáshoz. Az utcákon – a girbe-gurbákon – litániáról ballagnak haza a kifli-formájú öregasszonyok és vén bibliai kezdőbetűkhöz hasonló férfiak, – az ablakok vaskosara mögött egy pillanatra megelevenednek az üvegre ragasztott színes rajzok, mint rózsaszínű színpadon felszalad a kárpit. Kis vadászkastély áll valahol és a koszorúalakú erdőből mélabúsan hangzik a vadászkürt… Régi német városkában külföldre marsirozik a század, a banda szól, a katonák kabátja fehér és a dobos a levegőbe dobja a dobverőt… Vagy tavaszi majális van és gyöngyvirág szaga van az erdőnek, a lövészek valcert táncolnak a városka hölgyeivel, a polgári zenekar fáradhatatlanul fujja a Klapka-indulót.
Sneider kisasszony ilyenkor mindig fiatal hölgy volt és Henryval egy kényelmes postakocsiban ülve, utazott Velence felé, ahol a tenger kéklik.
Fiatalembert nem lehetett látni Pesten az időben és Podmaniczky Frigyesnek fehér szakálla és piros szegfűje jelentette a nagyvilági látszatot a városban. A Belváros kanyargós sikátoraiban német cégéreket zörgetett a szél és bízvást várhattam a peleskei nótáriust, hogy előpenderül valamely utcasarkon, – mintha a híres jegyző óta mitsem változott volna a város. A belvárosi patricius-családok tüntetőleg ragaszkodtak németségükhöz, a magyar ujságokat csak a jogászok olvasták a kávéházban, majd lármázni jártak a Múzeum-kertbe. A hazafiság furcsa, szinte humorisztikus alakban mutatkozott a városban, a cilinder mellett ugyan már nem hordtak kakastollat, de az ifjúság vezére még mindig Szücs párti volt. A pesti polgárok mulattak a jogászok heccein. A merőben érzéketlen lakosságú nagykörúton, ahol még csontvázként, kihaltan, soványan állongtak a mai paloták, egy cipésznek volt a legszebb kirakata, mert este három lámpa világította, a mai elegáns ügynököknek az ősapjai jártak itt csizmában és magyar nadrágban; a Koronaherceg-utcában harminc forint volt a legdrágább kalap és az öreg Kleh István volt a legzseniálisabb takarékpénztári igazgató a városban.
Ah, mily csöndes és öreg volt ez a város húsz év előtt! A plakátokat betiltotta a rendőrség, ha dekoltált színházi hölgyet ábrázolt, a csirkefogók és a színészek tarka nadrágban jártak, a nőnöveldék és elemi iskolák százesztendős házakban voltak elhelyezve, ahol a víz befolyt a tetőn és az utcákon nem lehetett közlekedni, mert mindig köveztek – s évekig ezen csodálkoztam leginkább a városban.
Lehet, hogy a vándormadárként szálló esztendők teszik, hogy manapság már alig látni öreg embert Pesten, mert hisz azok a régi öregek, akik mogorván és gyanakodva fogadták egykor Pest beözönlő új lakosságát, elmultak. A boltosok, akik a vidékire utaztak az utcákon, – az ügyvédek és ügynökök, akik kancsal tekintettel furakodtak az új lakosság soraiba, értéktelen részvényekkel, rosszhiszemű üzletekkel tépázván meg a vidéken már amúgy is tönkrement új pestieket, – a rossz nők, akik a vidéki plébánost az ablakukba ültették csibukozni, – éjjeli kávéházak veszedelmes söpredéke, amely még az ötvenes esztendők iskolája szerint gyakorolta a «parasztfogdosást» a játékos asztalnál, a mulatóhely pezsgőjénél vagy a táncosnők szoknyája mögé rejtőzve – megöregedtek, elmúltak, ordináré hangjuk többé nem veri fel a kávéházak csendjét. Ma sem jobbak az efféle emberek Pesten, de fiatalabbak, tehát gusztusosabbak. Mily humoros tünemény lehetne egy nyolcvanas évekbeli váci-utcai gavallér manapság!
Először a körútakon kezdték, – ahol Klondyke ifjai telepedtek meg a kávéházakban, hol felhangzott az első angol szó és a legelső Amerikát járt szélhámos kibontotta a csillagos lobogót: le a bajusszal!
Mintha csupán a férfiak bajusz- és szakállviselete akadályozta volna a várost fejlődésében! A borbélyok megfenték a késeket és a város egyszerre nőni, fiatalodni, emelkedni kezdett. Új, amerikai, angolos szokások honosodnak az angol-szász divattal, a lóversenyezés sportja az öreg belvárosi kávéházakba szorul, ahová a jockeyk járnak inni és billiárdozni, a Körúton, mint rohanva vágtató lovas-csapat éles trombitaharsogása zendül végig a testedzési sportok hangja. A közelgő huszárcsapatot még eltakarja a távolság és a por, de a csákók már kicsillannak, jön a sportok legmámorítóbbja, a futball.
A nyolcvanas évek görnyedthátú dandyfigurája, a Hatvani-utca sarkán életunalommal kacérkodó, émelygősen előkelősdi fiatalembere után egyszerre angolos ruházatú, tisztára borotvált, szélesedő vállú fiatalemberek tünedeznek fel a városban. A rövid dupla gallérviselet előnyösen domborítja ki a nyakizmokat, minden utcasarkon fogorvos akasztja ki a tábláját, mert a helyes és jó táplálkozáshoz ép fogak szükségeltetnek. Az ifjú bízva-bízók külföldre járnak tanulni, nagyszerű utcai lapok keletkeznek, amelyek felrázzák a pestieket tunya, érdeklődésnélküli életükből. Párisi kirakatok támadnak addig néptelen utcákon és süvítve száguld az automobil a bámészkodó bérkocsik között. Egyszerre az ifjúság lett az úr a városban, ahol száz esztendeig vénséges vén belvárosi polgárok igazgatták a dolgok rendjét. A bakter többé nem mer éjjel kiállani a ragyogó lámpák alatt és a kakaskukorékolás helyett a sport-csapat kapitányának éles füttye kelti fel vasárnap reggel a diákokat és fiatal munkásokat. Edison filmjein berregve érkeznek el a város számtalan színpadára külföldi országok jeles szokásai, csodaszép utazások és gőzhajók kolosszus alakja tíz lépésnyire ring az oceánon. A Pacific-vonat gőzösei rohannak, majd a Niagara zuhog. A tíz éves fiú egy este megjárta az oceánt. Kár, hogy ízléstelen kalmárok az amerikai zseni találmányából ostoba és undorító színházasdit fúrtak-faragtak, ami ismét hosszú időre visszaveti a pesti ízlést.
Bár késő őszre jár az idő, gyönyörködve kell végigmenni Budapesten ma mindenkinek. Öreg emberek mogorva és penész-szagú városából, ahol legfeljebb a sváb falukra emlékeztető búcsúk kintornája képviselte a mozgalmas nagyvilágot, csillogva és diadalmasan épült fel az ifjúság városa. Fiatal kalapácsok csengése, lelkes férfiak okos akarata és serény munkáskarok acélgéppontosságú munkája zeng vissza az elmult évtizedekből. Nappal mindig építettek, palotákra tornyot a nap felé és éjszaka mintha temettek volna, – végtelen sora a temető-kocsiknak hordta ki a korhadt anyagot a városból, öreg emberek és öreg házak, régi utcák és szokások tetemeit.
Kár, hogy e gyönyörű városban, ahol télen is gyakran ragyog tavasz napja a paloták felett, a csinos emberek és a legszebb nők városában, – az asszonyok szemében napkeleti sűrű éjszaka tündöklik, míg ruházatukból francia ízlés parfömje árad, a férfiak elszántak, de kissé darabosak, mint akik nemrégen mosták le az aranyásás sarát kezükről – a szívek és elmék finomodása hátrányban maradt a csengő üllők munkájánál.
A szívek itt oly szomorúak!