SZEPTEMBERI ALKONYAT.
A szentimentális hónap gyönyörűséges koraőszi napjai leereszkednek a hegyekről, mint a boldog bánat és drága emlékezet pókfonálai, amelyek mintegy az elmult, régi őszöket kötik a maihoz. És én mégis arra gondolok, hogy Galiciában szép idő van.
Mint egy öreg szőllőtőkét elfelejtenek a hegyoldalban, amely a vénségtől világít, dérre, zuzmarára vár, a hosszú hervadásra, – míg családom valamennyi férfisarja ott jár a lengyel mezőkön, az egyik «vörös ördög», a másik árkot ás, a harmadik a távírógép kopogására figyel, napégette, szélmarta arccal, megnőtt hajjal és szakállal, puskaportól, vértől kifényesedett szemekkel vágtatnak, masiroznak a végtelen galiciai mezőkön, ahová egyenesen Ukrainából és az Urálból érkezik az első hó és jeges, dermesztő lehelete a téli szélnek.
Hajdan eleget jártam e tájon és most a nemes dunaparti vidéken, ahol a hegyek barázdái és hajlásai reneszánsz-korabeli püspöki és főúri címerekről vannak mintázva (mint régi kolostorokban egy-egy megbarnult képen, egy vénséges püspök arcképének sarkában megtalálhatjuk a visegrádi hegynek a mását) és a középkori koronához hasonlatos várrom az Anjou-királyok nemes aranypatinájával látszik befuttatva a délutáni napsugárban, míg alant, a szentimentális sétaúton – ahol ifjúkorom szép őszi napjait, a jelen szomorúságait és Budapest háborúsan zúgó morajlását, az ujságirodák véresen hangzó, elnyújtott kürtölését, mellyel a friss csatatéri táviratok érkezését jelentik, néhanapján felejtem – az ezüstös nyárfák, sárguló diók és méla vadgesztenyék alatt, az ösvényre hulló levelek között, halk, ábrándos pihenőpadon és csöndes merengésén az alkonyodó Dunának, a nap lenyugvásán és a hold katonagomb formájú megjelenésén: – csak elhomályosultan jutnak eszembe a lengyel vidékek és a nemes alakú, Rákóczi Ferencesen lecsüngő bajuszú és hosszú sörényű, de potrohában elnehezedett lengyel urak, sárga csizmáik, zöld nadrágjaik, Biedermeyer-frakkjaik, Szobieszkivel való atyafiságuk és fehérre-pirosra festett arcú, táncos, szarvaslábú és hosszú fűzőt viselő asszonyaik, kázsmir vagy tengerzölden lobogó szoknyáik, puderezett, vöröses hajuk, amely olykor a hervadt kankalintól vagy az őszi rozsmezőtől lopta színét; csak egy tévedt gondolatként, mint egy irányát vesztett vándormadár keringése a sötétedő égbolton, ismeretlen táj fölött, ér el hozzám a régi határszéli fürdői valcerek és polonézek hangja, amelyet rongyos, hosszúhajú, de vörös nadrágjukon aranyzsinóros zenészek tüzes tekintettel vontak; és Lemberg, csodálatos régi ékszerekről vett női tekinteteivel; Krakkó, amely fölött a Jagellók-tornyának méla harangszava oly bűbájos romatikával szállt, mint ábrándozó zsidónők esti sóhajtása a magas ablakból; egy utazás az orosz határ felé, kozák-tisztekkel, csengős szánon és a kas-farban a fegyverek csöve kimeredt, mintha az erdőszélen a volhyniai farkasok üvöltését várná a társaság; a francia pezsgővel és bunda-pálinkával fölszerelt útszéli fogadók, ahol farkasfejű ebek vonítottak a dermesztő hold felé és az ivóban bécsi táncosnő, a vándor-orfeum csillaga az asztalra rakta szépformájú lábát: – ó, másképen látom mindezt ma, az emlékezés és ábrándok máskor ellágyult, szentimentális hónapjaiban!
*
– Kard! Ki kard!
Mintha ezer sas repülne föl egyszerre az ég felé, úgy süvölt a huszárok kihúzott kardja.
A paripák, amelyek eddig nyugtalankodva, ágaskodva, bókolva kapáltak, a süvöltő hangra szinte megmerevednek helyükön. Ők már tudják, hogy mi következik. Egy másodperc alatt szinte kővé válnak, hogy minden meglevő erejüket összeszedjék.
A huszárok jó mélyen belehelyezkednek a nyeregbe, a szárat hirtelen a csuklóra csavarintják és a kengyelbe beletaposnak.
Mintha a síkság fölött futó szél is megállott volna, kétszáz lépésnyire hirtelen hegyes sapkás kozákok hosszúfarkú és farkas-inas lovai bukkannak elő a cserjésből. Rémületes, egyben dühösítő láng vágódik a huszárok szemébe, mintha a kora ősziesen hervadó mezőség váratlanul tüzet fogott volna a lábuk előtt. A tűzcsík végigfut a mezőn.
A hadnagy a balszárnyon a viharszíjat érinti meg a kezével, már hangzik a vezényszó, mintha az égből kiáltaná az öregisten hangja:
– Rajta! Rajta!
Ezer huszár sebzett bika módjára ordít: rajta!…
A paripák szinte fölvisítanak, fölhördülnek, mint a zsákmányra ugró vadállatok.
Nagyot dobban a mező, mintha alul, mélyen a föld alatt bomba robbant volna.
Az előrenyomuló kardok acélja egy hosszú villámlás, mint derült égen, napfényben fut végig az égboltozaton, az olvadó platina színében a villámsugár.
Fergeteg morajlik föl a csendes tájon. Mintha a föld szakadna.
Így támadnak a huszárok.
*
A hadnagy alól elszaladt a ló, ő eszméletlenül maradt a mezőn.
Arra tért magához, hogy a vihar mind távolabb tombol és a letaposott fűszálak nagyon felegyenesednek. Egy kikerics meg épen sértetlen maradt itt mellette, kartávolságnyira. A mező messziségében porfelleg, vörös füst; és puskaropogás hangzik.
Mennyi darázs jött hirtelen a mezőre!
Mintha vadméhek rajzanának valahol a feje felett. Aztán halkan, majd erősebben – amint a hallása visszatért – süvölteni, fütyülni kezdtek a darazsak, mintha versenyt futnának a darázskirálynő tiszteletére. Talán egy Dzirdzen-kas a jutalomdíj, mint Alagon a «Kozma»-napján az ezüst névjegy- vagy szivartartó…
Ejnye, hová lett Puskás őrmester?
Az előbb még itt állott mellette és lecsüngő nagy bajsza alatt a «Frájlájn»-nak mondott kedveskedő, évődő szavakat. A kanca állítólag felelni szokott a gazdájának. Lám, a vén legénységi ló, amely a remondáknak szokott a tanítója lenni az iskolában, jobban tudta a kötelességét, mint az ő drága Matyija, amely a tavaszon akadályversenyt is nyert Megyeren! Vajjon visszakerül-e Matyi, – még egy csomó díjat lehetne nyerni Alagon, ha ugyan megtarthatják a versenyeket az idén… Talán visszafordul a hűséges ló, amint nem érzi többé nyeregben a hadnagyát?
Hadnagyunk föl akarta emelni a fejét, hogy körülnézzen a morajló mezőn, de a nyakára valamely csavart tettek időközben, talán szalmakötelet, amilyennel a nyugtalan lovat szokták megkötözni a kaszárnyában.
«Ejnye!» – gondolta a hadnagy. – «Mi történt velem?»
Senkit sem érzett maga körül, csak a kikerics reszketett meg néha a szeme előtt, amint hason feküdt a mezőn.
A fejét, – a fejét azt bizonyosan igen jól tudná mozdítani, ha ez az ostoba csavar valahogy lemenne a nyakáról. De a szalmakötél mind erősebben szorítja a földhöz. Vajjon mi lesz ennek a vége?
Most mintha a csákója ellenzője is megmozdulna és lassan ereszkedne lefelé a két szemére. Milyen meleg, tikkasztó ez a csákó! Szinte elolvad a homlokán és sötéten, ragadósan folyik be a két szemébe. Egyszer azt hallotta, hogy rossz anyagból készítik a csákókat!
A meleg kocsikenőcs egy darabig piroslik, – mintha huszárok nadrágja világítana messziről, – aztán elsötétedik minden, – a kikerics valcerlépésben távolodik, mint Eliz a pesti téli kertben, midőn felkötött szoknyában táncol.
Nini, itt van a reggeli lengyel falusi uraság. Félig rombadőlt nemesi ház kőkerítésén ingujjban és házisapkában kihajolt, a haja itt-ott zöldült a rossz festéktől és az arca petyhüdt, csüngő, mint az éjszakázó öreg muzsikus-cigányoké.
– A légió! – kiáltotta és bojtos pipaszárral lelkesen integetett.
Mintha már azóta hadnagy lett volna a lengyel légióban és piros, arannyal hímzett házisipkában peckesen lépegetne egy szakasz önkéntes előtt. Nagy, domború emberek ezek, a feleségük csipkemanzsettát tett a kezükre, a karddal dohányt vágtak még tegnap… Egyiknek piros csizmája volt, mint a cirkuszban a majomnak.
Az elmaradó lengyel falu végén tengerzöldruhás, karcsú és rongyosszoknyájú úri kisasszony lép elő és az ősz hervadó virágaiból csokrot nyújt át az ezredesnek.
Furcsa, hogy az egyszer látott női arc hajlik most fölébe, – a hosszú pillájú szemek és a homlokig kifehérített arc, szépségflastrom balról és gyönge, kékes bajuszka a nemes száj felett. A tengerzöld ruhán repkedő szalagok, mintha foltokat takargatnának. Egy folt a tavalyi lakodalomról beszél, pezsgő foltja a nyári fürdőzésről, egy másik folt tán lekvárfőzés közben került a tengerzöld ruhára. Drága a benzin erre felé, szalagocskával kell befedni az egyetlen ruha hiányát.
A hadnagyunk most trombitaszót hall a messziségben. Huszárok trombitálnak. Figyel a jelre. Takarodót fújnak valahol, – tán egy alföldi poros kaszárnyában, gömbákácok és eperfák szegélyezik az utcákat, a patikusné élveteg nagy szemével az ablaknál áll, a Szitás-kisasszonyok kacagnak az esti korzón, a kis Koronában frissen csapolnak az oleánder-bokros udvaron, – éjjel azonban, egy vonat megy Pestre és felgyürt gallérú köpenyegben éjfélkor a vonatra lehet szállni, holnap az Operába vált jegyet, szép zsidóasszonyokat nézeget felvonás közben és tán ott lesz az a nő is, akit szeret…
Már itt is van. Csak a kezét látja. Fehérvizű gyémántgyűrűk ragyognak rajta. Most, mintha nagyobb volna ez a kéz, mint máskor.
Reich bácsi mit szól vajjon az esethez? A váltó nemsokára esedékes…
A fehérkezű nő egyszer egy főhadnaggyal sétált este, az előadás után. Be kár volt, hogy a bajtársi illedelmet félre nem tette és megkérdezi a főhadnagyot, mit beszélgetett a nővel? Talán épen Pityerről, az ottani fehér éjszakákról beszélt a nő, hol tavaly táncolt és ahová hadnagyunk igérte, hogy eljut.
*
A hadnagyunk a homloka közepébe kapott orosz golyót, estére meghalt a mezőn. Az égboltozat, amerre lehajlik, köröskörül piros az alkonyatban; vajjon hol ment le a nap Galiciában?
(1914.)