HONFOGLALÁS UTÁN.
– Megázik szép köntöse, – mondom Fannynak, amint a jószagú májusi eső csapkodja a zugligeti faleveleket, a tavaszízűeket, a rózsaszínű akácvirágot, amely mielőtt itt helyét elfoglalta volna, egy szentimentális angyalnak a levélpapirosán, a sarkon díszlett.
– Nem baj, nem kár a ruhámért… A szegény katonák amúgy is eleget áztak-fáztak értünk! – feleli Fanny.
… A kenyerünket nem tudjuk megenni, – nem baj, csak a szegény katonáknak legyen; a mészáros a Vöröskeresztnek adja a marhahús javát, a zsírral takarékosan bánunk, váltópénzünk fogyatékán, betegség, bánat, csalódás látogatott meg, szomorúságok és máskor tán kétségbeejtő bús élmények, a deszkán nyujtózik az elsőosztályú utas: nem baj, semmi sem baj, csak a katonáinknak legyen mindenük. Az övék most minden, megváltóinké, prófétáinké, akiktől a bibliai csodáknál nagyobb csodákat várunk fanatikus hittel, mint a nép, amely egykor a zsidó falvakban ama Judeai lépéseit követte.
Hiszünk a csodákban, – mert körülöttünk már tíz holdtölte óta a csodáknak oly árja zuhog, mint hold lementével a tengeren tajtékzani kezdenek a végtelen habok. Hiszünk abban, hogy szikla vagyunk a tengerben, amelyre a Vitézség templomát építették.
Azelőtti csendes, gunnyasztó polgári életünk csodái most mind eszünkbe juthatnak.
Hisz csoda volt az, hogy éltünk! Hogy régesrégen meg nem haltunk egy történelmi határkő tövében, mint az erejét vesztett vándorló az országúton. Hogy almafák minden esztendőben kivirágoztak Magyarországon és az anyák mindig magyarokat szültek. Alföldünk búzája, folyóink dús gazdasága, hegyeink termékenysége és a kemény magyar koponyákban rejtőző életrevalóság: Istennek e furcsa tartományában, Magyarországon csodálatos élettel táplálta a nemzetet. A harangzúgásban, a zászló lobogásában és a varga kalapácsolásában: magyar erő élt. A madarak a mi nyelvünkön énekelnek országunkban és a Tisza felett hangzó mennydörgésből kihallatszik a magyarok káromkodása. A vásárra menő szekerek kerékzörgésében, a puszták felett andalgó éji csillagokban, a sötét magasságban utazó vadludak kiáltásában: magyar hang van. Ha csónakodban elmerengsz a nagy Dunán, azt veszed észre, hogy a hullámok körülötted a Károli Gáspár nyelvén beszélgetnek, Petőfi üstöke lobog az árvalányhajban, az őszi szél Tompa hangján sír az avaron. A házőrző komondoraink hangját sehol sem hallhatod a világon, csak itthon és még hasonlatos sincs a magyar butasághoz a föld kerekségen.
Csodákban éltünk, mi jámbor bibliai nép, – csodálatosabb életünk a hervasztó Szaharán ki nem apadó forrás életénél. Természetfölöttibb nemzeti emelkedésünk a tenger dagályánál, amelyet a hold járásával vetnek egybe a tudósok. Folytonos virágzásunknál pedig csak az asszonyok havonkinti újjászületése csodálatosabb, amelynek megfejthetetlen rendezését ugyancsak a holdnak szokás tulajdonítani.
Éltünk, élünk, élni fogunk. Semmi se történt velünk, különösebb változás a népek mostani forradalmában, csak a nemzet elővette régi századokból való erkölcseit: minden ember katona lett. Már megtörtént ilyesmi az országban, új honfoglalásért kötjük fel a kardot a népek háborújában, Mária országát minden száz esztendőben újra meg újra el kell foglalni a magyaroknak a külső ellenségektől.
*
A honfoglalás munkája a nemzeteknek minden erejét igénybe veszi. Az új hazáért, – új a régi is, ha ismét el kell foglalni, meghódítani, megvédeni, megtartani – az egész nemzetnek kell küzdeni, mint egy embernek. A hivatásos hadsereg, amely béke idejében az ünnepélyes díszt, a daliás megjelenést szolgáltatja a nemzeti életben, a háborúnak örökkön éber, zordon szellem alakját fegyverrel őrzi fogságában, élesen tartja a kardot hüvelyében, gondoskodik, hogy a karok a fegyverfogástól is épen úgy izmosodjanak, mint a polgári munkától, a hivatásos hadsereg a nemzet életharcában csak elmosódó keret lehet, amely hova-tovább eltűnik szemeink elől a távolságban, amely a harcok kezdetét annak végétől elválasztja.
Hová lett az a hadsereg, amelyet egy esztendővel ezelőtt láttunk magunk körül? Hová lettek a hivatalos katonák, a kardjukat céltalanul csörgető tisztek, akik az egyhangú szolgálatban, az egyforma gyakorlatokban, a lassú előléptetésben unottá fáradtak? Hová lett a választófal, amelyen át a hadsereg és a polgárság farkasszemet szokott nézni? – hisz ma már tizedik hónapjában a háborúnak nincsen hadsereg, hanem fegyverbe öltözött polgárság van. A polgárság óriási túlsúlyában felolvasztotta magában a hivatásos hadsereget. Mint egy nagy hömpölygő folyamba a mellékfolyók ömlöttek a hatalmas polgári társadalomba a különböző fegyvernemek seregei, a katonai szervek. A tartalékosok, az ujonnan besorozottak, az ujoncok rengeteg tömegében alig látjuk már a régi manipuláns altiszteket, feszes főhadnagyokat, hisz az ügyvédek lettek azóta főhadnagyok, és altiszt, aki még tegnap civilben járkált; a legénységről nem is mondhatunk egyebet, mint amit a hatvan-, hetven-, nyolcvanpercentes új sorozási statisztika magától beszél. Nincs régi értelemben vett humoros tartalékos, nincs ügyefogyott, kigúnyolt ujonc-katona, nincs polgár, nincs hadsereg: katona lett mindenki. A nemzet fegyverbe állott és a tegnapi polgárok úgy verekednek, mintha egész életükben ezt tanulták volna, ügyvédek, orvosok, hírlapírók vezetik rohamra a földmíveseket és ha még soká tart a háború, a polgárság a stratégiát, a legmagasabb vezetést is megtanulja, amint eddig megtanult mindent, amit rábíztak. Ujoncainkról öreg kapitányok könnybeborult szemmel beszélnek: nem volt még ilyen katonának való anyag a világon! A polgárság letette a vizsgát ebben a háborúban. Rövid hónapok alatt átalakult hadsereggé. Az új honfoglalást a polgárság végzi, a katonává, vitézzé, hőssé magasztosult polgár, aki a fáradt vagy megsebesült katonák helyére oly zúgva ömlött be a réseken, mintha a malomgátnál a zsilipet felemelik és szabadjára engedik a megdagadt hullámokat. Bömbölve, csattogva, mint az áradó Tisza, mindent elseperve rohan a polgárság az új honfoglalásban. Ott vannak a tizennyolc évesek és a negyvenkét évesek. A rőföskereskedő imént felszabadult segédével, a tekintélyes gazda a kisbéresével és ügyvéd a bojtárjával.
Mindenki honfoglaló lett, új Zabolchok és Hubák marsiroznak a zászlók alatt. A nemzet megtartja, megvédi helyét a Duna mentén.
És egyszer majd hazajönnek a hadból az apák és fiúk. Portáján elfoglalja helyét a gazda, íróasztalánál a fiskális és a varga a háromlábú székre ül.
Ki merné azt mondani, hogy az emberek ismét olyanok lesznek, mint voltak a háború előtt?
Ki az a balga, aki azt hiszi, hogy a lövészárokból hazatért polgár mit sem tanult honfoglaló katona korában? Hisz a békében, a polgári élet szabályaira berendezett békében is megismerni a katonaviselt férfiúkat, mikor ellenség helyett sajbákra lövöldöznek a gyakorlótéren! A békeidőben való katonai szolgálat is ezer tulajdonsággal ruházza fel a férfiakat. Hát még a harc, az emberfölötti háború, amelyet végigéltek!
Egyszer majd hazajönnek és megfogják az eke szarvát. Elnéptelenedett falvakban füstölnek a kémények, az orvosok meglátogatják itthon hagyott betegeiket, az ügyvéd leveri a port írásairól és a mérnök lövészárok helyett házat meg magvetőgépet tervez.
Egyszer majd hazajönnek és körülnéznek itthon, hogy mint viselkedtek az otthonmaradtak, eleget tettek-e kötelességüknek, mint ők a harcmezőn, dolgoztak-e fáradhatatlanul, mint ők a fegyvert vitték vállukon, csorgott-e homlokukról a verejték a vállak megfeszítésében, mint a véres verejték, amely a Kárpátról leolvasztotta a havat?
Egyszer majd hazajönnek, akik most sasok és ölyvek és oroszlánok,… akik nem csüggedtek,… akik vakon bíztak a győzelemben,… akik nem számlálták az ellenséget,… megfagytak, ragályos betegségben szenvedtek és szerencsésnek érezték magukat, ha a kolera-barakból visszakerültek a srapnell-madarak tollhullajtásába,… akik a földbe, hóba beásva feküdtek, mezitláb mentek a fagyott országúton vagy a sötétben halott bajtársuk mellett aludtak,… akik a polgári élet szabados világából egyszerre a katonai fegyelem, a vas-szigorúságú hadiállapot, a vérfagyasztó fegyverzörgés világába tisztelegve léptek, midőn egyik napról a másikra virradóban boldogan váratlanul katonák lettek,… akik itthon hagytak nőt és gyermeket, megelégedett multat és bizakodó jövőt, gondosan felépített életpályát, amelyen már zökkenés nélkül haladt kocsijuk, pontosan megtervezett jövőt és a jelen csókjait, kívánatos eledeleit, kényelmeit, nyalánkságait és asszonyait,… akik elmentek panasz, elborulás és reménytelenség nélkül…; a honfoglalók egyszer majd hazajönnek és számon kérik az itthonmaradottakat.
Készüljünk fel a szívekkel, emberek!
– Csak már hazajönnének! – Szegények! Még ha megver is a papám! – mondta Fanny érzelmesen, miután az esőszemek tovakopogtak a fák bolthajtásán és a sűrűségből lábujjhegyen mint egy hallgatózó tündér, kinyujtott nyakkal, az orgonavirág illata jött elő a szél szárnyán, amely szél talán egy galiciai honvéd sóhajtása volt.