CZINKE A JEZSUITA LÉPCSŐN.
– Nem ismerte Turcsek Jánost?… Az apja suszter volt Rózsahegyen. Ő volt az ideálom vidéki kislány koromban. Fehér vasútas-zubbonyban járt – mondta a dáma, midőn a lépcsőhöz értek.
A fuvózenekar a kioszkban ismét Chopin gyászindulóját játszotta, – valahol fiatal katonatisztet temetnek, a Farkasréten, özvegy édesanya és eszét vesztett szerető átölelik egymást – a budai asszonyoknak fejük lehajlik a kávéscsészék előtt s arra gondolnak, aki a tavalyi nyáron, vagy azelőtt üldögélt a szomszédságukban, mindig hazudott, lassan, megfontoltan, meggyőződéssel, ó, bár újra hazudozna halk, tompított hangon, – dércsípte fiatal urak a korzón magukban felsorolják a nőket, akik önzetlenül, odaadással szerettek, egy napig, vagy egy esztendeig, leányokat, akik oly engedelmesek voltak, mint a bibliai hajadonok, megmosták a vízmerítőnél a vándor-próféta lábát és kívánsága felől tudakozódtak, asszonyokat gondolnak vissza, akik egyértelműleg így védekeztek: «magam sem tudom, miért?» s hányszor nem tudják az asszonyok, hogy «miért!» – a Jezsuita-lépcső közepe táján megállott a dáma s kedvese karjára tette a kezét:
– Hallja a zenét ott alant? Temetnek… Mily rettenetes!… Meghalni…
Ijedten, kimeresztett szemmel nézett maga elé a dáma, amint a könyvekben olvasta, vagy a színpadon látta, vagy talán magában igazán érezte… A kalandor – (harminc évesnél fiatalabb, de olykor az öregebb évjáratú férfiak mind szeretnének kalandorok lenni, ha nem a feleségük, vagy leányuk járkál mellettük a Jezsuita-lépcsőn) – a kalandor magában azt gondolta, midőn a dáma didergő hangját, rémült tekintetét látta és leheletét érezte, amelynek e percben valóban sírokon nyílott virág illata volt: «Sohasem lehet tudni, mikor mondanak igazat az asszonyok, akik fürdés után az egész testüket behintik rizsporral… A műveltség, a jó és rossz olvasmányok, romlott férfiak hazudozása, a színház és a francia zeneszerzők annyira összezavarták a modern nőket, hogy talán maguk sem tudják már, hogy mi bennük az igazság… Talán mikor egyedül vannak s önkéntelenül sóhajtanak, nyögnek, hangokat adnak…» A kalandor Milfay ezt gondolta, de hangosan így beszélt:
– Én még a síron túl is szeretni fogom kegyedet.
A dáma természetesen legyintett:
– Kedves barátom, már többször kértem, ne igérjen semmit. Nincs közöttünk megállapodás. Amíg jól érezzük magunkat, együtt vagyunk. Lehet, hogy holnap elválunk…
(Milfay magában: «Szeretném tudni, hol találna olyan jó bolondot, akit Budára vihetne a lépcsőkre, mint valami medvét? Képzelegsz ismét, drága, romlott pulykatojás, akibe azonban belebolondultam, hogy néha már igazán szent, rajongó lovagnak hiszem magamat.») Hangosan:
– Lehet, hogy holnap elválunk, mondja kegyed, kék-strucctollas hölgy, amilyen kalapot senkinek sincs bátorsága feltenni Pesten, csak kegyednek, mert illik… Holnap elválunk és én álldogálhatok ismét utcasarkokon, ablakok alatt, kertek közepén, hídfőknél és templomok lépcsőjén, ahová kirendelnek a nők, hogy ott reájuk várakozzak. Vajjon nem sajnálna, ha ismét álmatlanul csavarognék az összekötő vasúti híd környékén, életuntan, céltalanul tölteném napjaimat, előbb-utóbb falura vonulnék segédjegyzőnek, vagy távoli rokonomhoz írnoknak a kancelláriába, pofaszakállt nevelnék, egyetlen szórakozásom volna a hajamat úgy fésülni, mint a mult században a testőrtisztek, akik falusi magányukban is úgy ápolták külsejűket, mintha egy osztrák hercegasszony látogatását várnák?… Szeretné, ha nánási szalmakalapban üldögélnék a folyóparton és horgász-vesszőt fognék a kezembe?… Óhajtja, hogy egy-két esztendő multával egy zimankós téli estve, miután naplókönyvemből kitéptem a lapokat, amelyeken az ön drága nevének kezdőbetűje szerepelnek, egy vaksi tükör előtt a helyet keresném fodros ingem felett, ahová a mordály csövét kell illesztenem… Ha elhagyna holnap, asszonyom, ez történne.
A dáma, aki szorgalmas színházi látogató módjára az összes régi és új színésznők szerepét végigjátszá, volt Török Irma, majd lengő érzelmű Márkus, egy afrikai oroszlánvadász kedvéért Jászai és selypített vagy raccsolt, francia rongy módjára kacagott és egyszer valóban mérget ivott, mikor ez volt divatban, a dáma anyáskodva megsimogatta Milfay arcát és lágy, megbocsátó hangon felelt:
– Mind ezt mondjátok. S amint kihúzzuk a lábunkat a városból, nyár jöttével, vagy öreg szüleink, látogatására vidékre utazunk, sovány párisi táncosnét fűztök karotokra, akinek olyan kemény a bőre a festéktől, mint a papiros, vagy budai színésznőkkel halásztok az erdei bogyó után, amely a pezsgős-lében úszkál… De jó szerencse, ha távollétünk alatt halálosan bele nem szerettek valamely varrónőbe, akit feleségül akartok venni, tűzhelyet alapítani, gyermekeket nevelni és már ki is szemeltéttek a kis józsefvárosi korcsmát, ahol asztaltársaságot alapíttok a «megtért férfihoz». Szerencsére beköszönt az ősz és mi hazajövünk, hogy rendet csináljunk. Sok férfi köszönheti a városban boldogulását dáma-ismerősének.
– És hányat tettek szerencsétlenné? – kiáltott meggondolatlanul Milfay, nők lovagja és nők bolondja, szerelem bolondja, asszonyok szeretője, olykor komoly tekintetű silbak a kalapos bolt előtt, midőn őnagysága új kalapot vásárol…
– Szerencsétlenek voltatok? Akkor megérdemeltéttek, – felelt elkomolyodva a dáma, – mert mi szegény asszonyok, akik házasságunkban szerencsétlenek vagyunk és kénytelenek vagyunk egy érző, érzelmes, értő, néha érzelgő férfiszívről gondoskodni a társaságunkban, hogy az élet valamennyire elviselhető legyen, mi szegény asszonyok valóban önfeláldozással mindent elkövetünk, hogy a férfi, akit gyakran a kezünkhöz sem engedünk nyulni, boldog legyen, pályáján előrehaladjon, szabója ízlésesen varrja meg ruháját és hogy a korcsmakoszton meg ne rontsa gyomrát, gyakran látjuk vendégül asztalunknál; éjjel reágondolunk, a ferenciek templomában érte imádkozunk, a mi mosónőink fehérítik ingeit és frissítőszert magunk vásárolunk a kereskedőnél, amelyet fürdőjébe önt… S ezért valóban semmit sem kérünk egyebet, mint azt, hogy barátnőnk ruháját ne dícsérje túlságosan, olykor sétára vagy színházba kísérjen, gyöngéd szavakat mondjon, ha családi kellemetlenség ér s megvigasztaljon, ha meglátogat a modern, művelt nők névtelen, ideges szomorúsága…
(Milfay magában: «Hát ezt vajjon hol tanultad, te lelketlen, selymeidben remegő kézzel turkáló delnő?… Te kéktollas betegség, aki elszánt, ételmérgező arccal követelsz férjedtől szürke harisnyát, amelyet a lépcsőn majd észrevesznek; te szívtelen romlottság, aki egyik nap ábrándos Fanny vagy a könyvszekrényből, mert az megnyugtatna, ha egy vízivárosi vendéglőben a nevedet a zuzmarás ablakra karcolnám és a leereszkedő sötétségben nekimennék a lámpaoszlopnak; te vagy, ki térdreomlasz a karosszékem előtt és sirdogáló hangon kéred, hogy el ne hagyjalak, mert nélkülem nem tudsz élni és harmadnap lornyetten át nézed cipőimet, mint a szemüveges hölgy a látszerészek hirdetésén; Anatole Franceról nyafogsz és londoni ingeddel csak azért nem kérkedsz, mert félsz, hogy nem hinném s te kénytelen volnál megmutatni; te földreszállott gyönyörűség, akinek a járását utánozni szeretném, ha egyedül megyek éjjel az utcán és csaknem elsírom magam, ha estvénként megcsókolom az amulettet, amelyet te akasztottál a nyakamba…»)
Míg hangosan így szólt a kalandor:
– Én valóban nem mondhatom, hogy szerencsétlen vagyok a kegyed társaságában. Kedvességével már régen lekötelezett, ha holnap elhagyna, akkor sem gondolhatnék másképen kegyedre, mint hálával és imádkozva. Pedig még az igazi nevét sem tudom. Mert remélem, nem Czinkének írta be a pap a matrikulába?
– Gyerekkorom óta így neveznek – felelte Czinke. – Az igazi nevem nem tetszett nekem.
Milfay most megfogta a dáma kezét:
– Ez ódon lépcsőn, ahol most járunk, asszonyom, egykor szerzetesek papucsa kopogott, akik a várba itt mentek fel a királynét meggyóntatni. A köveken a le- és felmenő barátok lépése nyomot hagyott. Bizonyos, hogy lefelé nehezebb volt a papok lelkiismerete, mikor a gyóntatásból jöttek.
– Jezsuiták, titokzatosak, – mormogta a dáma. – Kegyetlen vezekléseket szabtak a szegény bűnösekre. Róbert Károly özvegyét térden csúszva küldték a kolostorba. Vajjon megölte a királyt?
– Akkor másféle papok voltak – felelte Milfay. – Ámde már elmondtam önnek a zugligeti úton élettörténetemet, szerzetesnek készültem, de elszöktem, hogy hajófűtő legyek egy oceánjárón. Mert a nő, aki volt, a földgömb tulsó oldalára férjhez ment. Nyugodtan átvehettem gyónását, bár nem szenteltek még fel Isten szolgájának. Gyónja meg az igazi nevét, amit nem szeret!
Az asszony zavarodottan mosolygott, mint egy csinyen ért gyermek:
– Csunya név, mert nem illik nekem… Én valamiképen úgy érzem, hogy egészen más vagyok, mint azok a nők, akik ezt a nevet mindennapiasan viselni szokták. Én nagyon előkelően, nemesen gondolkodom… Néha azt hiszem, hogy a nagyvilágban is megállnám a helyemet… Vannak napjaim, mikor szellemem oly élénk, mint ama régi, elszegényedett hercegnőé, aki eszével és finomságával a legjobb társaságot vonzza szalónjába… És úriasszony vagyok, feddhetlen hírnevű, M. bárónő volt a nevelőnőm, eredetiben olvastam Cherbuliez-t, emlékezhetik, egyszer elmondtam a «Gömböc» történetét… Miért kíváncsi a nevemre, amelyet a nagyanyámtól örököltem?
– Azért, – felelt Milfay komoran – mert azt akarom, hogy egyszer végre őszinte legyen!
A dáma az ajkába harapott. («Hol tanultad?» – zörgött magában Milfay.) Aztán engedelmesen lehajtotta a fejét.
– Akarom tudni végre, hogy igazán szeretsz-e? – szólt Milfay.
Cinke alázatosan a férfi szemébe nézett:
– Cili… Cilike… Így hívták a nagyanyámat.
– Cili, – mondta gyöngéden és megadással Milfay, mert ebben a percben valóban azt hitte, hogy a dáma szereti.
– Cili, – ismételte még néhányszor, nevetett, simogatta az asszony kezét, ajkával megérintette a vállát.
A legfelső lépcsőre értek. A dáma felsóhajtott.
– Ezen a lépcsőn se járok többet – mondta, midőn visszanézett. – És most béküljünk ki, hisz idáig csak veszekedtünk. Megigérem, hogy többé nem nézlek végig a cipőd orráig, a szemüvegen át. Mondd, kedvesem, nem ismerted Turcsek Jánost?