SZÉNFI.
Sok évvel ezelőtt lakott Pesten egy fuvolás, aki bűbájt, augusztusi csillag-port, érett szilvafák és októberi jánoshegyi szőlővenyigék illatát, karácsonyfa szagát, husvéti tojás ízét és boldogtalan költők magányos epekedését fuvolázta az asszonyok fülébe… Igazi nevén Sneidernek hívták és egy budai korcsmárosnak volt a fia. Ám otthon nem ízlett neki a bor, sohasem volt kedve fuvolázni, csak néhanapján, ha kehes lett, ment titokban haza, a padláson aludt a téli almák és a plébános-körték között, a szelelőlyuknál a régi Vasárnapi Ujság megsárgult köteteit forgatta, de csak az Egyveleg című rovat furcsaságain, cigány és zsidó adomáin üdült és a szolgáló a köténye alatt vitte hozzá az ennivalót. Pesten Szénfinek nevezte magát, mint ezidőtájt szokásban volt a nevek magyarosítása; a hatvani-utcai kávéház ablakánál ült és ha jól ment dolga, a billiárdasztalon mérkőzésre hívta fel a sánta nőszabót, aki ezidőtájt a legveszedelmesebb sípista volt a belvárosban. A Flóra-termekben gróf úrnak nevezték és éjszakánkint megkopogtatta az ablakokat a városban, ahol még világosság égett. Egy halott mellett virrasztó vénasszony egyszer vízzel leöntötte az emeletről.
Voltak napok Szénfi életében, mikor megunta várni a bordópiros-színű kávéházban az orleánsi herceget, – akit mindenki várt Pesten, mióta egyszer a púpos markőrrel itt egy billiárd-játszmát csinált, – ilyenkor elgondolkozott női ismeretségein, eszébe jutott, hogy ezóta tán el is hagyták már a nők, mást szeretnek, szívesen és álmodozva hajtják féloldalra a fejüket az új hazugságok hallására és másnak ajándékozzák tán emlékbe a cipőjüket: Szénfi ilyenkor keservesen káromkodott és fejébe nyomta nyúlszőr-kalapját, hogy hölgyei megvizsgálására induljon.
Az aranykéz-utcai ékszerészné az orgona-illatot szerette a fodrosmellű ingen. Szent és jó asszony volt, mindig vállfűző volt rajta, mintha örökké a fuvolást várná délutánonkint s a szobaleány abban a minutumban beeresztette Szénfit a szalonba. Az asztalkán kéznél volt a költeményes könyv, amelyet az ábrándos fehér kezek meglepetéssel eresztenek le, midőn a szalonban a kázsmir-függöny szétvállik és a balláb gyorsan csúszott a jobb comb alá a kanapén, amint ezidőtájt divat volna üldögélni Pesten, délután, a polgári házak szalonjaiban. A formás cipőcske, mint hűséges kis kutya figyelt a szoknya hímzései közül és a dús, vizes fésűvel hátra és hátulról felülre fésült jószagú hajban meg kellett igazítani a török ékköves hajtűt. Ez volt Nandine, az aranyművesné. Mindig tudott egy ábrándos költeményt, amelyet aznap olvasott; halk nevetéssel kérdezősködött Szénfi úr ismeretségének köréhez tartozó többi úrhölgyekről.
– És barátném, Olga, aki orosz hercegnőnek képzeli magát és a harisnyakötőjére egy Puskin-sor van arannyal hímezve?
– Meghalt szegény, – felelt részvétteljesen Szénfi.
– Meghalt, – ismételte Nandina és ballábát lassan leeresztette a diványról, hogy a selyemszoknya csendesen zizegett, mint a hóesés a magányos háztetők felett.
– Csupán önt imádom, hölgyem. Engedje meg, hogy tovább is sétálhassak az ablakai alatt, amíg kegyed Morfeusz karjai között…
Szénfi legyintett, nem fejezte be sohasem a megkezdett mondatot, mint a halálraítélt a siralomházban, akinek beszélgetés közben hirtelen eszébe jut, hogy közeleg a kivégzés órája.
– Úgy bánnak velem, mint egy gyermekkel – duzzogott elmenetel közben. A nyúlszőr kalapot szemére húzta, mert szeretett a nőktől szemrehányással elválni, míg az aranyművesné reménytelenül tette le a költeményes könyvet kezéből, más vendéget nem várt délután, tejszínes kávét hozatott fel a cukrásztól és egy almát választott ki a szekrény tetejéről.
Szénfi, – ha épen módjában volt – a bérkocsist már Buda felé hajszolta, ahol a jezsuita-lépcsőnél egy ódon külsejű házban, (ahol talán maga Jósika Miklós, a régi házak finom szakértője lakott valamikor), Mária asszony ült egy oltárterítő hímzése mellett és a szobában olyan szag volt, mint egy könyvtárban vagy antik-kereskedő boltjában. Ő volt az egyetlen, a legkedvesebb, a legszerényebb és legönzetlenebb, Mária, aki semmi egyebet nem akart az élettől, mint hetenkint egyszer látni Szénfi urat, hogy az elmondja neki hazugságait, – tíz esztendő óta ugyanazokat. Mintha egy csillogó, nagyvilági, idegen, de csábító parfümös virág, egy aranyszegélyes meghívó a követség báljára, útijegy a Párisba nyargaló futárvonatra, csábos, havannaillatos, a fehér mellényzsebből csak aranypénzzel fizető nagyvilág lépett volna be Szénfi úrral a budai házba. Ő volt a rezignált, langyos gavallér, aki midőn egyedül van, bizonyára szórakozottan fütyül egy ködös románcot Griegtől; ő volt az utazóköpenyeges, szomorú arcú, barkós fiatalember, aki Milánó és Bologna között egy francia könyvet olvas, míg otthon hazájában hosszú léptekkel méregeti a hervadó grófkisasszony az avart… Mária félretette az oltárterítőt, összekulcsolta kezét, tágranyitott szemmel nézett Szénfire, míg az szokás szerint elkeseredve legyintett, a nyúlszőr kalapot felkapta.
– Tévedés, hogy élek, – mormogta és Mária kezét hosszan megcsókolta, mint a haldoklók, miután a szomszéd utcában hangzik már a közelgő lelkész lépése és a ministránsfiú csengetyűje.
Szénfi teli tüdővel szívta magába a téli délután napsugarát, miután a sírbolt-szerű házból kilépett és az oroszlánfejet megsímogatta a kapun.
– Itt lehettem volna temető-igazgató, – gondolta magában.
Míg Mária, hogy vezekeljen az iménti beszélgetésért, a ház hátulsó szobáiba ment és megmosta kisgyermekei kezét és lábát.
Ha még nem szállott le a budai részeken az alkonyat, Szénfi felkereste M. M.-nét, aki a pontosságot szerette, holott a fuvolás rendszerint napok mulva ment el a találkozóra; N. N.-nét, aki úgy szerette a pikáns adomákat, mint valami öreg grófnő és gazdálkodó asszony létére felpofozta a kocsisait; B. E.-t, aki zenélt és énekelt még akkor is, midőn Szénfi úr már régen megszökött a hátulsó ajtón; egy fekete kisasszonyt a Vízivárosban, aki noteszébe írta, ha Szénfi úr valamit megígért, volt aztán nevetés, midőn a notesz előkerült; Mumut, aki délelőtt a handlénak férje hátrahagyott nadrágjait, délután a szerkesztőknek verseit eladogatta, szemtelen volt, mint egy félreismert író hátrahagyott özvegye és ha Szénfi jól megfogalmazta a levelet a miniszterelnökhöz, amelyben állami segély kéretik, nem fukarkodott a csókkal és elismeréssel; majd sikerült egy fiatal hölgy bizalmát megnyerni, akit szülei minden áron férjhez akartak adni és a vőlegények, jegyesek, kérők eltávolítását a fiatal hölgy kérésére Szénfi úr mindig magára vállalta; a Vén Fejsze korcsmárosnéjának tanácsokat adott az üzlet vezetéséről és a vendégek szekaturáját főbólintással meghallgatta; kétszer nagyon megcsókolta a Kronprinc-kávéház felírónőjének száját, mielőtt Budát elhagyta volna, miután Gizella hajdanában kedvese volt. Izgatottan, a hosszadalmas kártyázások után következő lázzal, némi önmegvetéssel húzódott meg a bérkocsi sarkában, amíg a lánchídon átgurult. De ha egy formásabb nő ment a gyalogjárón, kihajolt a hintó ablakán és bolond módjára csókot dobott a hölgy lábának, fátyolának, kalapkájának, földigérő köpenyegének, amilyent ő viselt telente, – akinek a nevét sem merte kimondani.
Ez a névtelen nő Pesten lakott és minden bizonnyal szerette Szénfi urat, hisz ennek az évek folyamán többször tanujelét adta. Úrnő volt, finom, jóhírű, divatos és a hangja, mint a gerléé. A szeme… a haja… a képe… és a lába… Elsírni lehetne mindezt a Duna közepén egy szentendrei hullának, akivel Szénfi úr együtt folytatja útját Mohács felé.
Bár szabad bejárása lett volna a hölgyhöz, – nevezzük őt X. asszonynak, – Szénfi úr valóban az ablakok alatt sétált, mint a salamancai egyetem hallgatói vagy az öreg, fogatlan lovagok, akiket a játékházból egy garas nélkül az utcára vetettek. Megállott a sarkon, felsóhajtott, boldogan sírt egy öreg kapualjban, mert ott mindig sírni szokott, elgondolta a hölgynek – X. asszonynak – csodálatos szavait, amelyeket ez életben hozzá intézett, mint Szent Györgyhöz viszi az orgonaágat a dús várúrnő; elképzelte szerelmes kis kezének a tapintását, amely még Schneider-féle nyakát nem karolta; – eltorzult arccal gondolt kis lába nyomára a parti fövényen, a dunai kiöntések táján, furcsa nevetésére és két szemére, amely hamis csábítással, mint éjjel a királyné kincsesládájának ékszere a szegény lovag előtt, mindent igért és szeretett. Az ablak felnyílott és a drága kéz valóságban megjelent:
– Gyere, – intett Szénfi egyetlen szerelme.
A fuvolás lehajtotta fejét, száraz kortyot nyelt:
– Nem, – mondta. – Mert nagyon szeretlek. Mert félek tőled. Mert nem bírnék veled, mint Mumuval, akinek néha azt mondom, hogy felrúgom. Örökké szeretlek, mindig reád gondolok, te mákony fekete füstje a kalóz pipájában. Elvesznék, ha egyszer megölelnél, belehalnék, ha egyszer ismét elhagynál. Félek tőled és a másvilágig szeretlek.
X. asszony bánatosan nézett az esti órában ablakából Szénfire. Hol tanulta, hol gondolta, tükre előtt hányszor próbálta a bánatos, megsértett, szívszomorító tekintetet, amellyel a fuvolásra nézett? Igazán sápadt volt az arca a fájdalomtól vagy ezt is tudta hamisítani? Igazán álmodott gyermek módjára éjjelente a fuvolásról? És ha eszébe jutott Szénfi úr, valóban elgondoldozó, elmerengő lett a szeme, ha egyedül volt?
A fuvolás nem mert ily dolgokon gondolkozni, de viszont legyinteni sem tudott, mint a többi nőismerősöknél. Megbabonázva, mereven állott helyén és azt remélte, hogy percek multán meghal. Fuvolázni jött ide, az ablak alá és a szíve kétségbeesetten elszorult.
Kivette a hangszert zsebéből és térdén ketté törte.
A nyúlszőr kalapot komolyan a homlokába vonta és hosszú lépésekkel, hátrafont kézzel ment hazafelé, hogy néhány napig a plébános-körtéket szagolgassa a szülei ház padlásán.
– Jaj, de szeretem, – remegett fel benne a hang, miközben a vén cselédtől a gyermekei után tudakozódott és pörkölt halat rendelt vacsorára.
A két karját összekulcsolta a fején mint a szerelem bolondjai…
– Ha a billiárdos szabó vagy az orleánsi herceg látna, – zokogott magában.