ÖREG A BETŰ.
Déli órában végiglépkedek az októberi ligeten, mint a boldog ember, aki mások szenvedésein akarja a könyörületességet gyakorolni.
Régebben csak akkor jártam ide, mikor szeretőim voltak és a trónörökös szobránál volt a találkozó féltizenkét órakor, hogy ebéd idejéig elég időnk legyen keresztül-kasul bejárni a liget elhagyott, távoli séta-útjait, olykor helyet foglalni egy padon és rólad furcsa hangokat halkan mondani, ó, titkos szerelem! Itt hagyott nyomokat a két keskeny láb, amely oly hűségesen és könnyedén ment egymás mellett, mint a foxterrier két első lába. A sárga leveleken vígan lépkedett a francia sarok, amely a kastélyból nagyon jól tudta az utat idáig. Meleg prémek, kis kabátok, piros kalapok, hímzett arcfátyolok, jószagú keztyűk és hetyke ernyők voltak szenvedélyes jó ismerőseim a tájon, amerre az Erzsébet királyné-útja vezet a liget mellett, szótlanul ül egy padon a szegény csavargó, dologtalan ezüstfejű úr mendegél hódgalléros kabátjában, a varjak a magosban megkapaszkodnak körmeikkel a nyárfák ritkás hajában és ő engem szeretett, magasztalt, megsimogatott és a szép holnapokat igérte. Én tudom, hogy milyen akkor az ősz a városligetben, amikor szeretőnket nem hiába várjuk féltizenkét órakor Rudolf ábrándos vadász-szobra mellett. Kocsinkat bízvást visszaküldhetjük a városba, bármily nedvesnek igérkezik az idő; a trónörökös oly finomkodva néz reánk a magosból, mint az írómappákról vagy legyezőkről a kedves figurák; a felszél oly messze sóhajt, mint a másvilágban; a Stefánia-út édeskés, watteau-s hangulata lágy piánóval ütögeti szívedben a kis harangok szentimentális hangját; csupa derült, boldog, nyugalmas nő és gyermek látható az őszi napsugárban, a francia könyvek messzire sárgálnak a nevelőnők kezéből, a növendékleányok harmatot szívtak fel a szájukkal, a gyermekek fehér bárányokkal játszadoztak előző éjjel álmukban és azért csilingel a hangjuk: és ez édesded szép világba majd bizonyosan megérkezik ő (talán épen a rövid ruhája lesz rajta, vagy az a kis kabát, amelyen olyan zsebek vannak, mint a fiúk ruháján, hogy nagy passzió belefeszíteni az öklöt), csak még kétszer kell elsétálni a szobortól a cukrászdáig. A fűnek a színe csak egy kis sápadtság egy átmulatott éjszaka után, majd a téli álom után bizonyosan üde lesz a mező arca. A lábad elé hullott falevél csak egy kis sóhajtás, amely után nemsokára nevetés is hangzik a lombok közül. A köd ásítása a réteken csupán egy muló perc egy hosszú, boldog utazásban, nem födi be végleg a hideg pára az ő nevét, amelyet gyűrűvel az ablaküvegre írunk. És a várakozási séta az őszi úton ép oly egészséges, mint ama szőlőpiros-arcú lovasnak a sportja, aki az angol metszetekről ugratott be a hercegnő útjára. A szívben rejtőző, szivárványszínű kis szőkőkút nyomban elkezdi munkáját, amint az ő finom kis alakja és piroskás kalapja feltűnik a rondó felől. A torkon oly színes hangok szállnak fel, mint a szappanbuborékok. A kéz ujjainak a tapintása túlfinomul, mint a vakoké, egész életet mond el a kézfogás és vállának gyengéd érintése mellünkhöz, felejthetetlenné teszi a napot. Így volt? Talán még szebb is volt ennél, amikor a trónörökös vadász-szobra mellett visszafojtott lélekzettel vártalak, ó, titkos szerelem.
*
Most újra megyek a ligeten át, mert azt hiszem, hogy gazdagabb lettem esztendőkben, őszhajakban és tapasztalatokban; aki az utolsó esztendőket átélte korunkban, miért félne az már egy hervadó ligettől, ahol a sárga nyárfalevelek kísértetiesen húzzák a deresfejű, őszi ördög nótáját?… Lásd, hogy megvénültél, te bolond! – sóhajt egy hosszút a felszél a fák koronái között. – Nem baj, nem baj, – kopogok a sétapálcámmal a hideg ösvényen, – majd egyszer még találkozom vele, talán már ő is öregebb lett… A padok, mint kis emlékezetes útonállók kapaszkodnak a térdembe. Te, hetyke ifjú, – kiáltják rám a régiek, a rövidlátóvá lett padok. Bús bácsika! – szólítanak meg az újak, akik nem ismertek azelőtt. A nagy fák némán köszöntenek, mint ismerősök egy halottas háznál. Egyik-másik atyámfia, hallgató öreg fa látott erre kalandos dolgokat. Most mindegyik azt mondja: itt van az ősz, uracska. Egy utfordulónál, ahol egyszer szembejöttünk és megjelöltük a helyet, négy féllábú katona bukkan fel, párosával, kopottas egyenruhában mérik végig az őszi ligetet, mintha azt akarnák tudni, hogy mankóval hány lépés idáig az út… Mintha ez esztendőkben a kalendárium-csinálók a szüretes kádban taposó, combig felgyűrt szoknyás, kövér menyecske helyett: csupa öreg A betűket, egylábú, mankós katonákat rajzoltak volna a kis fametszetre, amely az októbert jelképezi.