A BÖJTRŐL
Asszonyom, önhöz már annyian intézték soraikat, hogy rózsaszinü fülének botocskája már meg sem mozdul egy ilyen ujabb megszólitás hallatára. Asszonyom, én megmondom nyiltan és határozottan, hogy midőn ez elegáns, könnyed és franciás cimzést kiejtem, a világon senkire sem gondolok, mert sem Budapesten, sem Európa összes fővárosaiban nincs egyetlenegy nőnemü teremtés, akit én e megszólitással illetni szoktam volna. Elárulhatom, hogy ugy akartam megirni e vidám karcolatot, mert az lesz ez irás, vidám karcolat, könnyed csevegés, folyékony olvasmány, ugy akartam megirni, hogy két beszélgető urat léptettem volna fel benne, azt a két pesti kávéházi beszélgetőt, akik közül az egyiket Egyiknek, a másikat Másiknak hivják, s akik, mind a ketten, a világ legbölcsebb, legszellemesebb, vagy legstupidabb és legunalmasabb emberei, asszerint hogy a vidám karcolatot, könnyed csemegést, folyékony orvocsmányt ki veti a papirra. De azután eszembe jutott, hogy e forma már elavult, s hogy aki igazán könnyed, valóban vidám és csakugyan folyékony akar lenni, annak önt kell megszólitania, asszonyom, s az ön csücsörödő két piros ajkát és édes kis cimpilimpáját is bele kell vonnia a vitába.
Bár ez nekem kissé abbésnak tünik fel s részünkről, ifju magyar irók részéről, némileg jogtalannak érzem az abbézást, mert tudtommal a Röck Szilárd-utcai papnöveldéből – nevezzük őt röviden e néven – nem abbék kerülnek ki, hanem, gall fordulattal: sőt ellenkezőleg. Nem állhatván tehát ellen az idők késztető szavának, hajlitsa felém bodros szőke fejét, asszonyom, s hadd mondom el önnek észleleteimet. A böjtről van szó, melyet minden februárban annyiszor hallok emlegetni, még pedig a farsang ellentéteképpen. Ön erre azt fogja csengeni:
– Kedves barátom, mon chéri, mit tud ön a farsangról és a böjtről?
– C’est ça, – felelem én – eh bien c’est ça, – éppen azt akarom mondani, hogy én sem a farsangról, sem a böjtről nem tudok. C’ est ridicule, n’est ce pas? A farsangról nem értesültem, mert a farsangról csak annyit tudok, hogy akkor maszkáknak kell az utcákon mászkálniok, s én maszkákat hosszu, kampós orral, árvalányhajas kalappal fejükön nem láttam, s hogy mindaz, amit Karnevál hercegről plakátokon és egyéb iratokban mondani szoktak, bárgyuság gyanánt hat lelki szemeimre, mert mi közünk nekünk szürkére szomorodott embereknek Karnevál herceghez és kiséretéhez? Ha tehát már a farsanggal ilyen bajban vagyok, hogyne volnék bajban a reá következő böjttel is?
– Comment donc! – mondja erre ön, asszonyom.
– Mais oui, – válaszolom én lehelletfinoman.
Mindig bizonyos idegenkedéssel hallom e szót, hogy böjt, mert világfelfogásom, amit hazulról hoztam el, – s e világfelfogás az egyetlen, amit hazulról elhoznom alkalmam nyilott – azt mondja, hogy böjtnek a csillagfölkeltétől csillagfölkeltéig való koplalást kell nevezni. Ellenben a társadalomnak másik fele, amely nem tartozik felekezetemhez és (bővitsük) a mi felekezetünkhöz, böjt alatt még egyre azt érti, hogy csak halat és tejes ételt szabad enni, husosat és zsirosat tilos.
Ó, a jankiper – ventre-saint-gris! ez kiszaladt a számon, ezt mégsem akartam ilyen egyszerüen ideejteni, mert ezt a szót ebben a formában, ebben a jó, családias, falusias formában még nem engedték be az irodalomba, – tehát: ó! a hosszunap, az sokkal komolyabb dolog, madame. Az böjt, asszonyom, a halas és tejes világfelfogás ezzel szemben tréfaságnak látszik. Mert halból és tejes ételekből oly nagy mennyiséget étkezhetik az ember, hogy a tulterheléstől még halálát is lelheti.
Quelle chance ou bien quel malheur, meghalni attól, hogy böjtöltem és pedig ugy böjtöltem, hogy a fülem is kettéállt a jóllakottság érzetétől! És böjtnek érzem ama szegényebbsorsu egyetemi hallgatók állapotát is, akik reggel kávéznak, délben sétálnak, délután kávéznak, vacsorára lefeküsznek, bár szikrázó szemmel, de heroikus elhatározással s másnap reggel ismét csak egyszerü kávéjukat költik el. Ez az életmód, különösen esztendőkre perpetuálva, s legföljebb ötér-liptaival meg-megszakitva, szintén böjtnek nevezhető. Továbbá böjtnek éreztem tegnap este Scott kapitány éhenhalását is, azért éppen tegnap este, mert Shackleton hadnagy délsarki könyvét olvastam, s a szemem kopogott az éhségtől, olyan szuggesztiv erejü volt e derék angolnak az irása arról, hogyan huzott ő és még három tagbaszakadt szigetlakó egy nyavalyás szánt hetekig, előbb délfelé, a déli sark irányában, naponként husz-harmincz kilométernyit talpalván előre a havon, majd észak felé, visszafordulván az el nem ért saroktól, s közben egész nap csak egy darab csokoládét és negyedkiló kétszersültet étkezvén bele szimfóniákat korgó gyomraikba.
Ez böjt, mi, asszonyom?
Ellenben az, hogy kalácsot reggelizem, fogast-vajban ebédelek és omlettet vacsorázom, az nem böjt, amint az sem böjt, ha egész nap csak aszpirint és antidolt eszem, mert a tegnapi pezsgőnek az ize még szájamban keseredik. Engedje meg tehát, asszonyom, hogy ne mondjak habkönnyü aperszüket az előkelő témáról, a böjtről és hogy a hamvazásról se nyilatkozzam poétikusan. Rosszul állnak nekünk ezek a dolgok, ma mie, magyarul mami, vagy mamuka, mert mi nem franciák vagyunk, hanem zsi… bón a Wesselényi-családnak gyönyörü kastélya van; emlékszik még rá, asszonyom?