SZEPTEMBERI KÖNYVPIAC
Sötétkékbe öltözöm, hogy egy árnyalattal még az ibolyánál is szerényebb legyek, ugy lopódzom a kiadóm fejedelmi kastélya elé. Tizennegyedik Lajosoknak öltözött inasok huzzák le rólam a felöltőt s az illetékes ajtó kilincséig rugnak. Halkan kopogok, mint a kis madár az ágon s benyitok kiadóm kolibri-pehelylyel párnázott dolgozó-szobájába. Kiadóm oltárszerü emelvényen ül, parafa-övvel derekán, mert ez a napnak amaz órája, melyben ő üzleti gondjaiba szokott merülni. A parafa-öv arra való, hogy meg ne fulladjon. Hogy fulladjon meg.
– Á, Málnaszörp ur! – mondja eltagadó mosollyal, melyet akkor szokott meg, amikor a könyveimből eladott példányok számáról tárgyaltunk.
– Citrom Szelet – dadogom én a nevemet s emlékeztetőül hozzáteszem: – a »Humorkák és egyéb savanyuságok« cimü kötet…
– Szerzője? Nemde? Tudom, emlékszem. Nagyon csinosan adtunk el belőle. Tizenhét példány rövid tizenkilenc hónap alatt. Most mivel állhatok rendelkezésére?
– Szeretnék megint egy…
– Olyasmi.
– De milyesmi? Legyen szerencsém. Nyögj, az apád!
– Beszélyek…
– O, kérem, bátran, csak beszéljen. Vagy én beszéljek?
– Pardón, nem ugy gondoltam: beszélyek, vagyis novellák.
– Tudja mit? Maga fiatal és törekvő ember. Ifju és bóher. Mondok valamit. Minek ez a bolondság? Dalok, novellák és egyéb ökörségek. Ez nem pénz. Tudja mi a pénz?
– Igen. Az értékcsere eszköze.
– Jó, Jó. A pénz: az iskolakönyv. Irjon nekem egy iskolakönyvet. Maga el nem képzeli, milyen ökrök irnak iskolakönyveket.
– Elképzelem.
– Akkor is rosszul képzeli. Belőlem a jóakarat köhög. Mert nekem mindegy, hogy ki irja az iskolakönyvet. Az iskolakönyvnek is mindegy. De én azt akarom, hogy maga keressen egyszer. Mit adok én magának egy szépirodalmi kötetért?
– Egy semmit.
– Ez az. Ezt adom. De ha egy pindurnyi iskolakönyvet ir, mint a kisujjam, szivesen adok ezer koronát. Hát ir? Vagy mit mondok: ir? Csinál? Vagy mit beszélek: csinál? Csak összeállit, összeszállit, összenéz, összetüz, összefüz, összelopint, csapint és kapint. Egy hordár nagyszerüen megeszközli. Ha hordárt mondok: értsen meszenzser-bojt alatta. Nem mondom, hogy egy kémiát hozzon létre, ámbár azt is nagyszerüen megtehetné, mert ahhoz sem ért. Azt sem kivánom, hogy egy filozófia-propedeutikát kanyaritson, mert véletlenül talán olvasott már valami filozófiát. De egy magyar olvasókönyvet, barátom, maga olyat tud termelni, hogy a miniszternek ketté áll a füle a gyönyörüségtől. Oly egyszerü ez uram, oly egyszerü! Mert mit vesz? Veszi a hajókötelet Jókaitól, veszi az eljátszottadmárt Vörösmartytól, veszi az ilykésőéjszakánt Eötvöstől, veszi a hetenvagyunkuramhetent a Kurcfellovtól. Ezeknek ugyis muszáj benne lenni. Aztán, mert maga fiatalember, bevesz néhány ujabb irót is. Homoktól egy népieset, Zömöktől egy pestiest, három kis költeményt Csopakitól, Kopakitól és Lopakitól. És megvan a legmodernebb magyar olvasókönyv középiskolák alsóbb osztályai számára. Cézével.
– Parancsol?
– Na igen, az idén még cézével. Ebből eladunk tizezer példányt. Ezt még cézével adjuk el.
– Kérem?
– De jövőre lényegesen javitott kiadást adunk. Az már nem cézével lesz. Addig az Akadémia meggondolja a dolgot, a puszta Cö mellett dönt, s akkor a Cziczkányról szóló elbeszélést is adjuk a könyvben: A Cickányról. Aztán adunk egy kiadást cekával, igy: lacktopán, és egyet cehával, igy: börzekrach, aztán megint egyet, amiben laktopán lesz, és egyet, amelyben börzekrakk fog állani. Egy kiadásban a laktopánt lakkcipőcske névvel illetjük, egy másikban a börze helyett ezt irjuk: tőzsde. Ami megadja a lehetőségét egy ujabb kiadásnak, melyben a tőzsde trafik-ra lesz javitva. Öt év mulva a trafikot dohányárudára bővitjük, de akkor már én a kávéházban milliárdozom Rockefellerrel, illetve Rókefellerrel és ön csinos háromemeletes villával eszi a fogolypecsenyét. És tudja mibe kerül nekem az egész?
– Mibe?
– Egy snókába.
– Mibe?
– Abba. Mert honoráriumot én csak magának adok. Mint nyirónak. Az irónak, aki az olvasókönyvben jelen van két szempontból nem adok honoráriumot. Első szempont: nyavalya jár halott nagyjainknak, nem honorárium. Második szempont: ha halott nagyjainknak az jár, mi-fene járna elevenjeinknek? Csináljuk meg az üzletet, fiatal barátom. Ön még csaló poraimban is áldani fogja emlékemet. Egy ilyen kis olvasókönyvből még az unokái is finoman megélnek. És nevet szerez magának, sőt, hogy tovább menjek, fogalommá magasztosul. Igen, barátom, szvorényi lesz önből, baróticsánki lesz önből, szvorényinál csánkibb baróti. És a karrier? Rendes tagja lesz a Fülelógiai közlönynek, levelező tagja az Akadémiai nyelvelmi és gépirodalmi alosztályának. A finn Rööt Öököör társaság kis ezüst iram-marha szobrocskával fogja megtisztelni. Hát nyir nekem egy kis olvasókönyvet?
– Még nem tudom… talán… vamazén…
A kiadó még egyszer, és nem utoljára félreértett:
– Hát jó, küldje el hozzám Vamazén urat. Keressen az. De mondja meg neki, hogy Vamazayra fogjuk magyarositani a nevét. – Hazamenet ollók károgtak a fejem fölött. Azok az ollók, amik az iskolakönyveket megirják.