DISZKRÉT ÜGYEM
Megmondom, mert most már ugyis mindegy, hogy mielőtt e sorokat irni kezdtem volna, az vala szándékom, hogy ez irásommal egy nagyon diszkrét ügyemet fogom elintézni. Hogy ezen a levélpapiroson majd irok annak az ismerősömnek, a városatyának, hogy szóljon a polgármesternek, hogy az szóljon az államtitkárnak, hogy az beszéljen a miniszterrel, abban az ügyben, abban a diszkrét ügyben, amit már voltam bátor multkori együttlétünk alkalmával fölemliteni. A kávéházban jutott eszembe, hogy irni kellene már a városatyának, s hogy a levelet azonnal feladhassam, még a kávéházban meg óhajtottam irni a levelemet. De mihelyt kiadtam csendes parancsomat, hogy hozzanak papirt és tintát meg tollat (mert ilyen diszkrét ügyben nem illik ceruzával irni), azonnal élénk feltünést keltettem.
A pikoló-gyerek vette át a rendeletet, de mert őneki nem hatásköre a dolog, továbbadta a kiszolgáló pincérnek.
– Papirt a zirónak. Ziró irni akar. Hühü.
A hühü arra vonatkozott, hogy én egy közismert humoros vagyok, tehát egy közismerten humorosat fogok irni, tehát már előre hühü.
A kiszolgáló pincér, aki semminő kellékkel nem rendelkezik, mert az egészen más ügyosztályba tartozik, átvitte kivánságomat a főpincérre:
– Papirt bal-jobb kettő. Ugy látszik, irni kell neki valamit. Vicceseket ir. – A főpincér jobb fülén bebocsátotta a rendeletet s a bal fülén át eljuttatta a ruhatároshoz. Ő az illetékes fórum. Miért, miért nem, ezt sohasem fogom megtudni, e kávéházban papirnak, tollnak, tintának a ruhatáros a letéteményese.
Rögtön hozta is a kért cikkeket.
A papirt letette az orrom elé, a tintát letette a papir elé, a tollat letette a tinta elé és önmagát letette a hátam mögé. Közvetlenül a hátam mögé. És elkezdte nézni a kezemet, hogy mit csinálok vele, s ha irnék vele, mit irok vele.
Mikor ezt észrevettem, pedig azonnal észrevettem, mert lehetetlen volt nem észrevennem, a ruhatáros ugyanis kicsit asztmás, ezért hangosan szuszogott a hátam mögött, akkor mélázni kezdtem a levegőbe, mintha gondolkodnám rajta, hogy mit irjak a papirra. Bár pontosan tudtam már a mondatokat is, amiket irandó voltam a városatyának, aki majd szól a polgármesternek, aki majd szól a… satöbbi, föl a miniszterig: mégis nem kezdhettem bele az irásba, mert ez diszkrét ügy, az onokanővéremről van szó, akivel nagyanyai ágon a városligetben ismerkedtem meg s akinek egy telefonkezelőnői állás kellene valamelyik kis vidéki központban, ahol kicsiny a forgalom, sok a szabadidő.
Na. Ez panama. Ezt nem lehet a ruhatáros előtt.
Közben azonban már a pikoló-fi is odaállt a hátam mögé, a ruhatáros, a magas férfiu udvariasan maga elé eresztette s a pikoló ennek következtében lélekzetével nyakamat melegitette. A pikoló látta, hogy nagyon töröm a fejemet, ebből joggal következtette, hogy valami egészen finom vicces dologról lesz szó, amit érdemes kivárni.
Ily körülmények közt elhatároztam, hogy valóban nem irom meg azt a diszkrét levelet abban a diszkrét ügyben, hanem irom ezt, amit itt irok. És irtam. Eleddig csak a ruhatáros, meg a pikoló olvasták, de egyelőre nincsenek tisztában jellegével. Nem tudják, komoly-e vagy tréfa. Odaintették tehát a kiszolgáló pincért is, hogy segitsen nekik e halott irás agnoszkálásában.
Most érkezett mögém a kiszolgáló pincér s összes szemei megfeszitésével olvassa, a vállamon át, e szerény sorokat, odébbigazitva a ruhatáros fülét, mert nagyon széles és kajla és elzárja előle a kilátást. Viszont a pikolókölök cukrot vett elő, a szájába dugta s most a nyakamba csemcseg, de nem verhetem pofon érte, mert azzal elárulnám, hogy tudom, hogy a hátam mögött van s akkor – ha tudom és mégis türöm – semmi tekintélyem nem lesz a személyzet előtt s legközelebb, ha diszkrét levelet irok, legközelebb… Mit is csinálhatnak legközelebb? Belenéznek abba, amit irok. Valóban, csak ezt csinálhatják, semmi egyebet s ezt már most is megcselekszik. Eszerint talán mégis jobb lesz, ha a pikolót nyakonverem ugy, hogy a szája elferdül?
A pikoló olvassa e neki szóló üzenetet, de, csodálatosképpen, mégsem megy el a hátam mögül. Mondd, te kis törpe csipa, mért nem mész el a hátam mögül, mikor látod, hogy az a két másik aljas is itt áll? Sőt most már hárman vannak, mert a fizető meg akarván nézni, mi érdekli a két kollégát ennyire, szintén megérkezett. És most igy egymáshoz vagyunk láncolva. Én itt irom ezt a hogyishijjákot, ők hárman – azaz a pikolóval együtt negyedfelen – olvassák. Én nem szólhatok nekik a föntebb körvonalozott okoknál fogva, ezzel szemben ők, ha én akármi sulyosat irok róluk, nem sértődhetnek meg, mert ezzel elárulnák, hogy olvassák, amit irok.
Bátran ideirhatom tehát róluk, nyájas olvasó ur, hogy négy ilyen disznót én még életemben nem láttam.
Hopp!
Érzem, hogy megmozdultak. Megsértődtek talán?
Most a fejüket tagadólag rázzák, hogy nem sértődtek meg. Hát uraim, itt a hátam mögött: nincs bőr a kegyetek pofáján? Esküszöm önöknek, hogy én még akkor sem nézek bele a főpincér ur irásába, mikor a számlát irja össze nékem, pedig ha belenéznék, sok pénzt megtakarithatnék.
Gyerekek, menjetek innen a hátam mögül, mert idegessé tesztek. A neuraszténiát lélekzitek a nyakamba.
Nem mennek.
– Fizetek! – kiáltom el magamat.
Siker. A főpincér elszalad a kávéház másik sarkába. Azért szalad oda, mert neki kötelessége meg nem hallani, ha valaki fizetni akar. Most már egy óra hosszáig nem kerül sem elém, sem mögém.
Ugyanezen az alapon még a következőket süvitem a légbe, anélkül hogy megfordulnék:
– Kapuciner, pohárba!
A kiszolgáló pincér kámforrá válik.
– Ruhatár!
A ruhatáros elsülyed valahol a pincehelyiségben.
Most még csak a pikoló van itt. Most hátra fogok önteni egy pohár vizet a pikoló tömpe orrába.
Megtettem.
De sikertelenül. Mert a pikoló még nagy figyelemmel olvasta az előbbi kikezdést, értesült szándékomról, kitempózta a vizet, a viz a szomszéd asztalra ömlött…
Pardón, abba kell hagynom az irást, a szomszéd asztali ur, aki kapott a vizből, méltóságteljesen közeledik felém, de már távolról is vizfejünek nevez. Affér lesz.