A KACSAVADÁSZ
A boldogtalan ember ott állt a kacsászati pavillon mellett, az Angolparkban s nézte a kacsákat, hogyan kacsáznak a kis sziget körül, amely szigeten a kacsászat tulajdonosa lakik és botra füzi a karikákat, mint a pereces a perecet s aztán kiadja a kisasszonynak, akitől két darabot husz fillérért e karikákból átvenni lehet. A kacsák ugy usztak, mint az elevenek, vagy még jobban, mert még a lábukat sem kellett mozgatniuk s bádogtestükkel mégis mindenféle vicces és kacsai mozdulatokat végeztek. Öröm volt nézni őket s még nagyobb öröm dobálni rájuk. Különösen egy bubos gácsér! Hogy az milyen kacsaszerü kacsa! Kacsább kacsa a kacsánál. Igazi kacsa, valóságos kacsa-kacsa.
A kacsavadász csak nézte a bubos gácsért. (Nem-vidékiek számára, magyarázatul: gácsér himkacsát vagy kacsakant jelent, a nősténykacsa a kacsa csak, hacsak nem rucának hijjuk.) Nagyon tetszett neki, de szólni nem mert, mert mellette állt a felesége, egy kövér lud, aki azonban goromba volt, mint egy oroszlán.
– Na te mámlász, – mondta az asszony – te persze csak nézed. Mások nyerik a kövér kacsákat, de mi érjük be a gágogásukkal.
– Hápogásukkal – felelt szerényen a férj. – A liba gágog, a kacsa hápog.
– Mit hápogsz te szerencsétlen? – gágogta az asszony. – Mások veszik a karikát, odakarikintják a kacsa nyakába és viszik a finom kacsapecsenyét. De persze te. Na, én is jól mentem férjhez.
Megjegyzendő, hogy amit az asszony mondott, az abszolut minden alapot nélkülözött. A mások tizével vették a karikát, hajigálták a kacsákra, de még csak közel se jártak hozzájuk. Különben ez nem is megjegyzendő.
– Én is dobnék – rebegte a férfi.
– Igen, hogy három pengőt elhajigálj. Hogyne! Mer’ megér nekem az a kacsa három pengőt? mi? Három pengőér’ egy csinos kis bornyut is lehet venni, egy hétig eszünk belőle és a bőrit eltehetjük, mig a Gyurika megnő és katona lesz. Nem gondoltad, hogy a három-pengőket csak ugy bedobáljuk a vizbe?
– Ne-nem, – dadogta a férfi – de meg lehetne próbálni, csak egy hatosér’, kettőt.
– Két kacsát?
– Nehem; két karikát.
Az asszonyt fellázitotta ez a vakmerőség. Kivett a ridiküljéből egy hatost és igy szólt a kisasszonynak, hangosan, jó hangosan, hogy mindenki hallja:
– Na, kisasszony, adjon ennek a mámlásznak is két karikát. Nem elég, hogy a hozományomat elkártyázta, most még az egyetlen fia cipőit is a kacsák nyakába akarja szórni.
A férj lehorgasztott fejjel vette át a karikákat. Az asszony pedig ezt mondta:
– Höhöhö. Most persze mingyárt odadobod ezt a két izét és egy perc alatt vége a pénznek. Aztán mehetek mosni vagy vasalni, hogy a költséges passzióidat fedezzem.
A férj nem szólt semmit, csak várt. Várta a bubos gácsért, melyet szeretett és várta a kedvező pillanatot. Hogy a vad a legalkalmasabb pózban kerüljön puskacső elé, ahogy’ ez vadászati novellákban előfordulni szokott. De a gácsér nem jött, mert hátul a karika-halászó fiu feltartóztatta. Várni kellett a gácsérra.
– Ugy, ugy – mondta az asszony – töltsük itt az egész estét, várjunk, mig ránkhajnalodik. Hiszen ráérünk mi. Holnap majd tizkor kelsz föl és kirugnak a hivatalból és én mehetek szakácsnénak akármelyik uricsaládhoz. Mer’ én ugyis arra születtem.
De a férj csak várt, megvárta, mig a gácsér előkerült. Már a kanyarodónál uszott. A férj fogta a karikát és készenlétben tartotta.
– Mit csinálsz, te mámlász? – kérdezte az asszony.
– Célzok – felelt csendesen a férfi.
– Jahahahaha! – hahotázott az asszony. Ő céloz! Mit csinál ő? Ő céloz! Mert ő egy olyan vadász, aki egész életét pagonyban töltötte és nem lőhet a karikával, ha előbb egy óráig nem célzott. Te! te! Te boldogtalan! Mér’ nem állitsz a hátad mögé két fővadászmestert, mint a király őfelsége Gödöllőn? Az is kell egy ilyen Nimrojdnak. Ő céloz! Hisz ez hihetetlen! Ahelyett, hogy odavetné a két karikát, ami már ugyis a kutyáké, még itt az idegeimet feszegeti.
A férfi hallgatott. A gácsér már ott volt előtte, feléje dobta a karikát.
– Hühü! – szólt az asszony. – Nem nézek oda. Nem nézem, mikor egy ilyen tinó kacsára vadászik.
A karika pontosan a gácsér nyakába esett és lecsuszott a bögyéig. Az asszony igy beszélt:
– Na! vége? vége már a hatosnak? Elpazaltad már a karikákat, te pehhes. Én nem nézek oda.
– Nem. Még csak az egyiket dobtam rá.
– Melléje? Mi? Egy kilométerrel odébb? Átdobtad az Ártézi-fürdőbe, ugy-i?
– Nem. A nyakába esett. Már hozzák is a kacsát.
– Micsoda kacsát?
– Amit nyertem.
Az asszony egy pillanatra elhallgatott. A kacsát hozták, valóban hozták. A gácsérról pedig levették a karikát s a gácsér ujra ott bukdácsolt a fordulónál. A férfi megint célzott a karikával.
– Hallod-e? – csikorgott az asszony. – Hallod-e, te isten báránykája, csak nem képzeled avval a meghőbörödött eszeddel, hogy a kacsa megint beleszalad a karikába? Annak a bádogrécének csak egyszer volt kevesebb sütnivalója, mint neked. Ne kisértsd az istent, erigy onnan és szégyeld magad, hogy az ilyen bambaság neked még sikerül is.
A férfi dobta a karikát, a karika talált, a gácsér ismét megkarikázva uszott tovább. Hozták a másik kacsát is.
– Parancsoljon, nagyságos asszony, – mondta a kacsa-mamzell. – Itt vannak a kacsák.
Az asszony felhördült:
– Na ne! Te árvizi hajós, te! Itt a két kacsa. Akasszam fel őket fülbevalóknak a fülembe?
– Be lehet váltani – makogta a férfi. – Három korona készpénzt adnak értük.
– Mihihi? – mondta az asszony. – Hát megőrültem én? Hát két kacsa három koronát ér? Te persze azt hiszed! Mer’ amig én hajnalba a piacra vánszorgok, addig te hortyogsz az ágyban! Mit tudsz te a világról! Mit tudsz te arról, hogy egy kacsa négy korona, ha valamirevaló! Majd én most kettőt elajándékozok három koronáér’?! Talán loptam én ezt a két kacsát!?
– Nem loptad, doptad – mondta a férfi.
– Hát akkor már bitang jószág, Csáky almája? Mer’ nekem kézügyességem van és el tudok venni egy perc alatt két kacsát ettül a zsidótól, mingyárt boldogitsam is, hogy még holnap is rajtam röhögjön!?
– Hazavisszük…
– Hogyne! majd világcsufjára végigkorzózok Pesten két kacsával?
– Én viszem…
– Irtózat egy ilyen ember! – mondta az asszony és megindult. Ő ment elül, a férje utána, jobb- és balkezében egy-egy kacsával. Mikor a kijárathoz értek, az asszony intett egy fiakkernek.
A férfi arca felragyogott az örömtől: fiakkeron viszik haza a kacsákat! Az asszony pedig ezt mondta:
– Én most hazamegyek ezen a kocsin, mer’ ezekkel a kacsákkal két napi konyhapénzt megspóroltunk. Te meg hazahozod szépen a kacsákat, de nehogy valami bajuk legyen, mert kitekerem a nyakadat.
És már beült a fiakkerbe s ezt mondta a kocsisnak:
– Viziváros, Donáti-utca 9.
A kocsiból, amely már gördült, még hátrakiabált:
– Nehogy az alaguton gyere át! Az egész életed nem éri meg azt a két krajcárt!
Aztán a kocsi eltünt.
A férfi vitte a két kacsát, végig a ligeten, az Andrássy-uton, a Fürdő-utcán. Mikor a Lánchid közepére ért, lenézett a vizbe, eloldozta a kacsák összekötött lábait és beugrott. Azért oldozta el a kacsák lábait, hogy a kacsák uszni tudjanak. Nagyon-nagyon jó ember volt szegény. A vizből háromszor merült föl, mindannyiszor a kacsákat nézte, akik békén és boldogan usztak mellette.
– Éljetek, éljetek, – mondta a kacsáknak, aztán egy nagyot ivott még a szőke Duna ronda vizéből s többé soha elő nem került.