PALIZANDER
Határozatba menvén, hogy az ebédlő nem állhat üresen, tehát legalább is egy asztalt és hat széket kell venni bele, elindultam a Teleki-térre, ahol az ilyesmi a legalkalmasabban beszerezhető. Én ugyan amellett voltam, hogy tizenkét szék kell, de ellenfelem azt mondta, hogy az fölösleges, ha annyi vendég jön, hogy hat szék már kevés, akkor ugyis jobb, ha fölakasztjuk magunkat az ebédlőcsillárra, amely kovácsolt vasból való erős jószág s legalább hat személyt elbir, adott esetben. A Teleki-térre villamoson mentem, de már előtte egy sarokkal leszálltam, hogy olybá tünjek, mint egy ártatlan járókelő, akit csak véletlenül visz arra az utja. Olvastam, hogy igy kell tenni, egy elemi iskolai olvasókönyvben, Tömörkény István »Lóvásár« cimü novellájában. Általán igyekeztem ahhoz tartani magamat, amit ott kitünő társunk mond, ő ismeri a néplelket és a nép: nép, a Teleki-téren épen ugy, mint Szögedön a Buza-téren, föltéve hogy ilyen tér van ott. De hogy Debrecenben van, arról biztos tudomást szereztem.
Ártatlan arccal értem tehát a Teleki-térre és végigmentem azon a soron, amelyiken egyetlen butorkereskedő sincs, hogy, ravaszul, onnan kerüljek vissza arra a sorra, amelyiken igenis vannak butorárusok, sőt kizárólag csak azok vannak. Igyekeztem elfogulatlan és kedélyes lenni, ami, jórészben, sikerült is, ugy hogy, mire a butorosokhoz értem és megálltam az első bolt előtt, ezen szavakkal »ebédlő-asztal és hat szék«: az árus rám se nézett s csak ugy félfogról vetette oda:
– Az attul függ, van-e vevőszándéka az urnak.
Igy mondta: »az urnak«, ami mégis kissé tultanyaiasan zengett nagyságosurhoz szokott fülemnek.
– Van, – mondtam – van. Ugy nézek ki, mint akinek nincs vevőszándéka?
Ezt kérdeztem s hosszabb bocsánatkérő magyarázatot vártam. De a válasz röviden ez volt:
– Ugy.
– Mindegy. Mégis vevőszándékom van.
– Mi tetszene?
– Ebédlő-asztal, hat szék.
– Az van. Milyen kell?
– Jó.
– Uj?
– Régi.
– Régi nem jó.
– Nem jó? Miért nem jó?
– Mert régi.
– De a régi olcsó legalább?
– Nem. Drága.
– Miért drága?
Ez elég röviden volt megmondva. Tovább nem is igen akart tárgyalni velem az elárusitó. Ott álltam és zavarban voltam, de ő a világért ki nem segitett volna a zavaromból. Nekem kellett fölvenni az elejtett fonalat:
– Jól mehet maguknak.
– Istennek hála.
– Hogy a vevővel ilyen röviden…
– Asztal és hat szék?
– Az.
– Akkor arról beszéljünk. Ciprusfa?
– Nem tudom, mi az.
– Az uriosztály tudja. Kőrisfa?
– Nem. Na. És nem iharfa és nem juharfa.
A boltos megint befagyott.
– Hát? – kérdeztem én.
– Az ur viccelni akar, nem venni.
– Venni akarok, nem viccelni.
– Kell palaszander?
– Pali – mondtam én.
– Pala – mondta ő.
– Pali – ismételtem makacson.
– Akkor hagyjuk – felelte ő és hozzákészült, hogy rágyujtson egy szivarra. Ez már boszantott. Az is, hogy ugy ragaszkodott a palizander rossz kiejtéséhez, az is, hogy tiszteletlenül szivarra mert rágyujtani. Ugy tettem, mint aki menni akar. De mindjárt láttam, hogy baj lesz, ez a közönyös ember el enged menni. Megint kapitulálni kellett:
– Na, jó lesz az is.
– Mi? – kérdezte ő, vagyis azt akarta, hogy megalázzam magam és kimondjam az ő szavát. – Mi?
– A palaszander.
– Akkor tessék velem jönni a raktárba.
És kulcsokat vett és elindultunk. Ő ment elől. Áthaladtunk egy nagy udvaron, meg egy kis udvaron, akkor két középudvaron és kint voltunk az utcán.
– Ejnye, – mondtam – ilyen messze van?
– Visszamehetünk – felelt a butoros.
– Miért mehetünk vissza?
– Mert nem muszáj nekem eladni a butort.
Komoran ment tovább. Át egy keresztuccán, aztán hosszába egy uccán és megint keresztbe egy uccán.
– Messze van a raktár a bolttól?
– Nincs – mondta ő. – A bolt van messze a raktártól.
Megérkeztünk a negyedik uccában egy ház elé és egy vasajtó elé. A vasajtót kinyitotta és leindult a lépcsőn. Rettenetes magasságu lépcsők voltak. De már lent volt.
– Borzasztó lépcsők – szóltam én, még fönt.
– Akkor ne tessék lejönni.
– Hogy nézzem meg a butort?
– Sehogy.
– Látatlanba nem veszek.
– Nem is kell. Ki mondta, hogy vegyen az ur?
Lementem. A butoros petróleumlámpát vett a kezébe és a homályos távolságok felé indult. A petróleum füstölt.
– Füst – mondtam, most már egy kicsit bátortalanul.
– Füst, persze – vágott rá ő. – De az ur segithet rajta.
– Hogyan?
– Ugyis olyan vicces ember. Kitalálhatja a füstnélküli petróleumot. Itt a palaszander.
És megállt, mert a palizander-osztályhoz értünk. Megnéztem a butort.
– Ez régi?
– Nem. Ez uj.
– De én régit akartam.
– Az lehet. De ez mégis uj.
– Hol a régi?
– A muzeumba. Palaszanderba nincs régi.
– Hát hová teszik, mikor régi lesz?
– Kidobják.
Nem volt ugyan szándékom, hogy az ócskástól vegyek uj butort, de már nagyon meg voltam törve.
– Ez olcsó?
– Nem.
– Miért?
– Mert uj.
– Az előbb azt mondta…
– Azt, azt, de ez palaszander. A palaszanderbe megforditva van.
– Itt az uj a régi?
– Nem. Itt a régi nem uj.
Ott, a sötét pincében, vörös butoroktól, fekete sötétségtől és zöld petróleumfüsttől körülvéve ez nagyon rejtélyesnek hangzott. Nem gondolkodtam rajta. Megkérdeztem a butor árát.
– Százhusz…
És még mielőtt kinyithattam volna a számat:
– … forint. Százhusz forint. De nem muszáj megvenni. Mehetünk is.
– Egy asztal és hat szék! Százhusz forint?
– Igen. Hat asztal és egy szék még drágább volna. Töltjük az időt.
Láttam, hogy minden hiába. Megalkudtam százhusz forintban (ezt csak azért mondom, hogy az »alkudni« igét használhassam) és mentünk vissza a boltba. Ott lefizettem a százhusz forintot.
– Hová parancsolja a nagyságos ur?
Megmondtam a cimemet, bucsuztam, de ugy észlelvén, hogy már nagyságos ur lettem, erre a kérdésre bátorodtam:
– Mondja, miért olyan méregdrága ez a butor?
– Mert palaszander.
Felhasználtam az alkalmat.
– Pali.
– Hagyja már, nagyságos ur – mondta a boltos és barátságosan a vállamra tette a kezét. – Pala az, nagyságos ur. A butor az pala. Aki megveszi, az a Pali.