VASÁRNAP
Két óra elmult, mindenki megebédelt, az uccán rozmarinszagu cselédek és bajuszpödrő-szagu mesterlegények. Mindenki boldog: munkaszünet van. Fülledt meleg, ólomnehéz levegő, az égen fekete felhők sürüsödnek, de már tizenkettő óta. Nem tudja rászánni magát az eső, hogy essen. Két öntözőember jön, csikos egyenruhában, sapka a fejükön, a sapka mellé egy-egy szál rózsaszin virág van dugva. Az egyiknek a vállán egy nagy rézcső, a másiknak a vállán az öntöző gumi- vagy vászonkigyó, amelyiknek a végén kupak van, amiből kispriccel a viz. Az öntöző-emberek fiatal és vidám legények, de e pillanatban rosszkedvük van, egészen rossz. Hogyne. Vasárnap délután. És nekik öntözési inspekciójuk van, végig kell locsolniuk ezt a ronda Váci-utat. Mi mindent lehetne csinálni ehelyett, például a ligetben, a ringlispilek körül, esetleg az Angol parkban is, ámbár oda már elég nagy a belépti. Még lány is kerülne s igen kitünően lehetne végezni ezt a gyönyörü vasárnapot. Na igen, de ha spriccelni kell.
Megállnak a kövezetnek annál a darabjánál, amelyen egy kis vastábla van. Azt felcsapintják, hogy hozzálássanak a munkához. Közben följebb tolják a homlokukról a sapkájukat, megvakarják a fejüket. Az egyik fölnéz az égre, a másik ezt mondja:
– Az istenit. Eshetne.
Igen, eshetne, mert a felhők feketék és csakugy lóg belőlük az eső. De ha egyszer nem esik. Nem kezdik el a spriccelést, látni rajtuk, hogy az esőt várják. Inasgyerek megy el mellettük, mingyárt észreveszi, miről van szó és odaszól az öntözőknek:
– Gyerünk csak. Lehet már kezdeni; nem lesz itt eső karácsonyig.
– Kuss – mondja az egyik öntöző és a vállán lógó gumikigyóval utána legyint a gyereknek.
A gumikigyót ugyanis nem csavarták még rá a rézcsőre. Hátha. Hátha elered az eső. De nem ered el. Rá kell csavarni a kigyót a rézcsőre. De azt a csákányforma vas-szerszámot, amivel a vizet kinyitják, még most sem forditják el. Hátha. Hátha nem lesz rá szükség.
A villamos váltó-igazgatója, a gyerek, akinek szintén nincs vasárnapja, nézi a szenvedést és veleérez a két pehhes spriccelővel. Szól is:
– Mingyár esik. Egy félórába se tart.
Ezt ugyan a jóakarat diktálta, de, mert egyelőre nem esik még, az öntözők ezt is gunyosra magyarázzák, s az egyik megadja rá a választ:
– Kuss.
A másik elforditja a csákányt, az egyik irányitja a csövet:
– Srr! – mondja a viz, ahogy kidugja az orrát a gumikigyó szájából.
– Hoa-hopp! – mondja a csővezető lagymatagon, inkább szokásból.
Azonban az öntözés csak ugy átabotába történik, nagy fehér darabok maradnak a kövezeten szárazon. A spriccelő nem céloz, nincs kedve, boszuságában oldalba spricceli a villamoskocsit. Nem árt neki, lakkozva van.
Lanyhán felöntözik még a lábuk közvetlen környékét, vigyázva – mégis vasárnap van – hogy a cipő el ne vizesedjék, a csákány elcsendesiti a vizet, megint a vállukra vetik a rézcsövet és a gumikigyót. Mennének is tovább.
De sárga villám pislant el a házak felett, az ég megdördül és kövér cseppekben hullani kezd az eső.
A spriccelők állnak, kicsit már boldogan; nézik, hogy elég kiadós lesz-e? Lesz. Néhány perc alatt fel van öntözve az egész Váci-ut. Több nem is kell. Cső és gumikigyó nélkül csinálja az isten, de, meg kell hagyni neki, egész jól csinálja.
Fajeramt. A spriccelők ragyogó arccal baktatnak odébb. Lehet már a ligetbe menni. Nagyszerüen lehet, mert az eső még esik, de a nap ott bujkál már az egyik nagy gyárkémény felett.
A villamos-igazgató, a gyerek, önérzetesen kiabál utánuk:
A spriccelők visszafordulnak és igen kedvesen mondja a rézcsöves:
– Fogd be.
A gumikigyós kiegésziti:
– A pofád.