Petúr meg a dinnye és más 30 humor

Részlet akármelyik napilap elmult vasárnapi sportbeszámolójából. Az esemény, amelyről szó van – hogy mindenki megértse, ideirom – magyarjaink győzelme az osztrák ármány ellen a bécsi Hend and Fiess football-egylet pályáján. Magyarjaink (rózsák fakadjanak lábaik nyomán!) 4:1 arányra verték a bécsieket. A magyar kaput Zsák védte. Zsák. Zsák. Zsák. Zsák. Zsák. Zsák. Zsák.

(Kezdődik:)

… Bömböletes éljen reszketteti meg Vindobona kék egének aranyszárnyu kapuit. A mieink jönnek. Nyurgányi fiuk, mindmegannyi ugyanannyi; daliák a szó leghizelgőbb értelmében. Ikrás lábuk a földet éri, combjuk közvetlenül az al-szár felett következik, melyen a csodadomboru mellek foglalnak helyet, fejük legfelül göndörödik. Sok édes női szem dobban meg a délceteg leventék láttára. Borbás, a kapitány lendül az élen, kezében bodorodó háromszinü zászlót csókolgat a vasárnapi zepfir.

– Ez Borbás! – suttogják a beavatottak és szájról-szájra röppen a hir:

– Ez Borbás!

S bizonyos megnyugvás hegedül bele halkan a szivekbe. Itt, honunk határitól háromszázharminc kilométer távolságban, itt, ahonnan messze kell utazni, mig az ember hegyet láthat, itt oly jól esik tudni, hogy Borbás izomzatában fekszik nemzetünk becsülete; több: országunk mentsvára; több: minden és semmi!

És ahogy kint vannak a zöld gyeppel boritott végtelen sikságon, a biró is kiszökell.

– Go on! For ever! What is news! Daily Graphic! Leslies Weekly! – hangzik a buzditó szózat a mi hőseink, a mi népünk válogatottjai felé.

A biró könnyedén csettint nyelvével. Mint megannyi szarvasünő inalnak a magyarok. Közepütt a lapda. Egészen gömbölyü. A half-center offside-ot lő, puha árnyalással. Kerekes Izsák, a bal-back, ápolja a lapdát, csavaros lábrángással széditi ellenfeleit, akik nem birják az iramot. Most Kőmives Kelemen rohan fel, simitott és csiszolt billentyümenettel. Már-már mintha, de mégsem. Az égre komor viharfelhők szenderednek. A szinhely áttételt szenved, a játék a magyar kapu elé torlad.

Ki áll magyarok kapujában? Ki áll amott a szirttetőn? Ki vagy te bánat embere? Ki az, mi az, vagy ugy? Igen, ez a hatalmas Zsák, a pöttön gyerek, akit kultuszminiszteri engedélylyel váltottak ki az elemi iskola I c) osztályából, melyet tavaly kellett volna diadalmasan elvégeznie. Zsák áll a kapuban, a kapu zsákban áll s az áll a zsákban kapu, mig a kapu az állban zsák. Tébolyitó gondolat. Gondolatzsák, eszmezacskó. Ez a kis gömböc, aki duda gyanánt magaslik ki a hórihorgas kapuból, ledobban a lapda elé, mely már a hálót surolja homlokával; meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, mert a lapda jobbról pöndörült és balra dürgött, de láthatólag a tangens irányában akart cölöpölni. Emberére akadt azonban Zsákban. Ez a sudár óriás sivó fenevadként vetette magát a görgetegszerü lapdára. Percekig tusázott vele, tuslakodott benne, tuskározta azt. A lapda hörgött és harácsolt, de Zsák lebirkózta őt. A napóleoni hadjáratok óta, aki pedig négy piramidolról tekintett alá az évezrek sivatagába, nem látott ilyet a tribünök közönsége:

– Hurrá! – harsant fel az ajkakon s fölzendült a jól ismert futballvers, amely játszi kedvteléssel ösztökéli a mi zsákunkat:

S utána többen ezt énekelték kipirult arccal:

Zsák mámorittasan rugta oldalba a lapdát, ugy hogy az nyüvitett a fájdalomtól. A mieink pedig a jobbközépen már vitték is azt. Egyre közelebb, mindegyre közelebb. E rovat nem alkalmas a föllengző költői leirások eszközölhetésére. De lehetetlen nem vázolnunk e pillanatot, melyet vázolnunk lehetetlen. Majom Pali ment elül, mögötte Érc Barnabás és Kohn Arnold futottak, nem futás volt e futás, hanem a szárnyszegett sas zuhanó mozgalmassága. Tintalusz Hebrencs a box-calf csatár, diktálta a speedet, mely mihamarabb észvesztő orkánná sebesedett. A másodperc tört részei alatt másfél méterrel a mieink már ott voltak az osztrák fonadék előtt, mely bevehetetlennek látszott. Szilaj Manó azonban sevró-lakk métercentnerünk szuronyt szegezve öblögetett a kapu felé. A lapda hármat trendelizett és Tinódi Sebestyén széles ecsetkezeléssel helyezte el az osztrákok világot jelentő deszkáján.

– Never Mór! – hömpölygött a lelkes üdv magyarjaink felé. Egyesek Zsákot kapták vállaikra, mások Zsákot emelték a magasba, ismét mások Zsákot ünnepelték s voltak olyanok is, akik Zsákkal ajkukon mentek a küzdelembe:

– Vagy ezzel, vagy ezen, – szóltak az anyák s büszkén mutatták meg fiaiknak, hogy mi egy magyar Zsák.

Half-time.

A fiuk gőzölgő pirkadással fogyasztották rövid reggelijüket. Kiküldött munkatársunk azonnal felkereste Zsákot öltözőjében. A sarokban feküdt, mint egy Zsák. Munkatársunkat azonnal megszólitással tüntette ki:

– Még sok dolgunk lesz a második félidőben – mondotta és intett munkatársunknak, hogy haladék nélkül távozzék, mert láb-in-izomzati pótgyakorlatait óhajtja elvégzendő tréning szempontjának alapjából.

Igy folyt le a második idő is. De mért folytatnám? Akik ott voltak, sosem fogják elfelejteni a pillanatot. Akik nem voltak ott, sosem fogják elfelejteni, hogy ott voltak és nem felejthetik el, amit elfelejtettek. Mégcsak Zsákról kell néhány egyszerü szóval megemlékeznem. Csodákat müvelt és finom tónusai a legelkényeztettebb gurmandot is kielégitették. Megdöbbentő ékesszólással végezte munkáját s szédületes fortékat és fortisszimókat fogott a lapda hurozatán. Lehetetlen meg nem állapitani róla, hogy Zsák ma klasszist képez és pedig legjobbjaink sorában, Munkácsy Mihálylyal, Sauer Emillel és Szentjóbi Szabó Lászlóval egy napon emlithető.

E vázlatos és száraz jelentés után lapunk olvasói holnap kapják a részletes beszámolót. Eredmény 4:1, a józan ész rovására.