WeRead Powered by ReaderPub
Pöhölyék cover

Pöhölyék

Chapter 10: VIII.
Open in WeRead

About This Book

Két kisfiú, János és Péter szemszögéből mutatja be egy szegény család mindennapjait, amikor anyjuk betegsége és halála felborítja az otthoni rendet. A temetés és a falusi rítusok részletesen érzékeltetik a közösség együttérzését és a gyász formáit. A narráció a gyerekek naiv, figyelmes megfigyeléseire támaszkodik, apró, érzékletes jelenetekkel festve a vidéki élet egyszerű örömeit és súlyát. A mű a gyász, a családi kötelékek és a túléléshez való alkalmazkodás témáit járja körül lírai, epizodikus szerkezetben.

VIII.

… Éjfélután egy óra lehetett, mikor János visszaérkezett a faluba.

A falu csöndes volt és holdas. A torony árnyéka hosszú fekete szőnyegként nyúlt keresztül a homokos úton. A ló átugrotta. Azt gondolta, hogy árok.

János a templom árnyékába vezette a lovát. Megkötötte a néhai Kömley báró keresztjéhez. Hadd legeljen.

Az éjszaka világos volt. Csak egy vékony felhőfátyol terült el hosszan az ég alján, mintha a holdnak elhagyott fátyola volna. Az augusztusi csillagok szeliden pislogtak.

János várakozott. A hold megtalálta a fátyolát és beleburkolódzott. Akkor árnyék borult az útra is, amely a templomtól a kántorházhoz viszen.

János odaballagott.

Fölmászott a keritésre. Hallgatódzott.

Semmi nesz. Csak az öreg Keresztes kakasa kukorít egyet álmosan, valamelyik távol-sötétlő eperfán.

Aztán ujra csendes az éjszaka.

János átsiet a kerten, és a szélső ablak alatt a padra áll. Halkan kopog az üvegen.

Egy perc mulva megjelenik ott a Juliska bontott haju szőke feje. Az ablak kinyílik.

János megfogja az ablak-nyitó kezet, és nem bocsátja el a tenyere alól.

– Juliska, – mondja halkan, és szivdobogás minden szava, – letettem a reverendát. Elváltam az apámtól.

– Haraggal?

– Nem: szeretettel. És most búcsúzunk kis virágom. Óh ha együtt mehetnénk, mint két szálló galamb…

– Ha együtt itt-maradhatnánk.

– Érted megyek el, érted jövök vissza. Talán egy év mulva.

– Egy év!…

– Egy örökkévalóság! De azalatt megbirkózok a pedagógiával. Apám is hozzászokik ahhoz a gondolathoz, hogy tanitó legyek. Jobb szerettem volna itthon tanulgatni, dehát apám… ő is akaratos, én meg a fia vagyok…

– Dehát hogy élsz meg? Miből élsz meg? Várj: nekem van egynehány forintom…

– Nem, nem fogadom el. Van pénzem elég, sok is. Félévig is elég. Semmit se kivánok, csak azt az egyet, hogy hű maradj hozzám.

– Micsoda beszéd ez János?

– … hogy ha netalántán megkér valaki…

– János… János…

A fiu ráhajtotta az arcát a Juliska kezére.

– Te kedves! Te angyal!

Juliska gyöngéden megsimogatta a fiatal ember fejét.

– Te kedves, te hős…

– Nem feledsz el?

– Mindig rád gondolok.

Átölelte a János nyakát és megcsókolták egymást, miközben könny áztatta az arcukat.

– Áldjon meg az Isten!

– Áldjon meg az Isten!

Mikor a hajnal lilaszinü szürkesége földerengett az égen, János már messzejárt a falujától. Valami nagy mezőn ballagdált a lova. Gilice-bokrok piroslottak itt-ott. Gyönge szél rázogatta a gyalogbodzát. Aztán a szél megerősödött. János arra ocsúdott föl a gondolataiból, mikor a lova egy előtte elguruló ördögszekértől visszatorpant.

János megállitotta a lovat, és a nyakára veregetett.

A ló megcsillapodott. János utána mélázott az ördögszekérnek, amit láthatatlan kezekkel mozgatott, hempergetett ide-oda a szél; s az meg gurult, gurult, futott által a mezőn, a hepe-hupás gyepeken, mignem a földnek szürke sötét párázatában elveszett.