IX.
János eladta a lovát az egyik vasuti állomáson. Nem könnyen adta el, de olcsón. Írás nélkül járó lónak ne nézd az árát.
Délre járt az idő, mikor János a fővárosba érkezett és megindult befelé. Mennyi ház! és mennyi ember! S minden ház bolt, és minden ember idegen. Ő mindenkit megnéz: őt nem nézi meg senki. Ebben az órában nem gondolt haza, és nem gondolkodott semmiről. A sok nyüzsgő ember, a sok lóvonatu kocsi, bérkocsi elkábította.
Egy kékruhás munkást megszólitott, hogy merre talál valami fogadót? A munkás ránézett, vállat vont:
– Mindenütt.
S tovább ment.
– Ejnye de barátságtalan ember! – gondolja János.
Egy ott álldogáló hordár készségesen ajánlkozik, hogy elvezeti a Hattyúba.
– Ez már derék ember, – gondolja János.
Mikor a fogadó kapujához érnek, János megköszöni a szivességét, és be akar menni, azonban a hordár utána szól:
– Kérem, kérem…
És a tenyerét tartja.
– Ejnye de szemtelen! – gondolja János.
*
Egy hónap nem telt belé, János már megszokta a fővárosnak örökös morajlását és ember-sokaságát.
Csak a kövek között nem szeretett lenni. Valahányszor a nap sütött, lesietett az útcára és őgyelgett.
Kedve telt abban, hogy a kirakatokat meg az arcokat nézte. Az arcok is kirakatok.
A Hatvani-útcán egy karcsu kis barna kirakat jött vele szembe.
Tegethof-szatinba volt öltözve, s katonás járással sétált. Tetszett Jánosnak.
Egyszercsak a leány megfordul és visszatér. János akkor jobban megnézi. Fekete szem, bársonyos fehér arc. Mintha remekbe alkotta volna a Teremtő!
A leány is rápillantott Jánosra. A tekintete hideg volt. János mégis fölmelegedett tőle.
Ejnye de furcsa! – gondolta.
Megfordult és utána nézett. Egész délután az a leány forgott az elméjében.
Másnap ismét a Hatvani-útcára ment sétálni. Összerezzent, mikor a leányt meglátta. Ujra megbámulta. S hogy a leány elhaladt mellette, követte őt.
Mért követte? Nem volt semmi célja. Láthatatlan kötelek vonták utána. Gyönyörködött a járásában, a hátraomló fekete hajában, a szoknyája hullámzásában, formás kis gömbölyü bokáiban.
János akkor tizennyolc éves volt. Ebben a korban gyakran vonják az embert a láthatatlan kötelek!
A leány befordult az Ujvilág-útcába, és az Aranysas kapuja alatt tünt el.
János oda is bement. Belépett az ebédlőbe. Ott nem volt senki. A kiskelner egy ásítást veregetett el a száján, aztán Jánoshoz lépdelt:
– Sört, egy pohárral.
Valami szokatlan bágyadtság lepte meg. Minek jött ő ide? Bolondság, amit cselekszik. Hát megfeledkezett-e az ő szelid, kékszemü Juliskájáról?
Talán Juliska is épp e pillanatban gondol reá. A kis diófa asztal mellett varr, és az öltések között azt mondja magában: Hol vagy én kedvesem? Gondolsz-e rám én szerelmesem?
János elérzékenyedett, és elmenni készült. Akkor egy sárgakabátos gömbölyü képü barna fiatal ember lépett be az ajtón, és nagy szervuszszal a János vállára csapott.
János egy kispap társát látta maga előtt: Lázár Nácit.
– Szervusz! – kiáltott örömmel. Te vagy?
– Persze, hogy én vagyok. Megismertelek az ablakon át.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezték egyszerre mind a ketten.
– Én itt lakom már egy hét óta, – felelte Lázár.
– Én meg egy hónap óta.
– No ez pompás! Nekünk sok mondani valónk lesz egymásnak. Bort fiu! Villányit!
És leült János mellé.
Péter-Pálkor kék reverendában váltak el egymástól. Egyikük se gondolta, hogy világi öltözetben találkoznak, s éppen Budapesten.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezte Lázár.
– Megszöktem, – feleli a söréből kortyintva János. Tudod, hogy az apám láncon tartott. Hát te?
– Én is úgy szöktem meg.
– Szervusz!
Mosolyogtak. Kocintottak. János fölvette a Lázár szivarját, és annak tüzénél ő is rágyujtott.
– Mi leszel? – kérdezte jókedvüen.
– Jogász. Hát te?
– Én tanitó leszek.
– Tanitó?
– Az. Tudom, hogy nem sokat ér, de nekem éppen jó. Egy év mulva álláson vagyok. De hát ni: te miért ugrottál ki a reverendából?
– Meggondoltam barátom. Minek komédiázzak? Én nem tudom gyémántgyürüvel gesztikulálva hirdetni az evangéliumi szegénységet. Ha pap lennék, a koldusokat kellene az ágyamba fektetnem és a vándorló legényekkel kellene ebédelnem. A lelkiismeretem kényszeritene rá, hogy én legyek a községemben a legszegényebb, amilyen Jézus volt. A Mester nem gyüjtött tajtékpipákat és tallérokat, s nem beszélt latinul; nem méltóságoltatta magát; nem viselt aranylánczot; nem hagyta temetetlenül a halottat, mig a stólát le nem fizetik érte; sattöbbi, sattöbbi. Mutass nekem egyetlen papot, akit Krisztus megölelne!
A szivarját a sarokba csapta, és haragosan összefonta a karját.
– Nono, – felelte mosolyogva János, – Jézus isten volt. A papok nem istenek.
– De ha arra vállalkoznak…
János vállat vont.
– Nem fogad evangéliumi szegénységet, csak a barát. Az is megbánja. Szegénynek nehéz lenni, ha nem muszáj.
– Hát te mentegeted a papokat? Nem értelek. Hát akkor minek léptél ki?
– Minek? Hm. Hát te?
– Én? Hát… izé…
– Lány miatt.
Lázár elmosolyodott, vállat rántott.
– Hát persze. De valld meg, hogy te is.
– Hát én is.
– Hol volna? Otthon az apjánál. És a tied?
– Az enyém itt van.
János elbámult.
Lázár másik szivarra gyujtott.
– Az nem közönséges leány. Csupa ész, csupa élet! Egy kasznárnak a leánya. Gyermekkorom óta ismerem.
– Éppugy, mint én.
– Amint én nőttem, úgy nőtt bennem a vonzalom is a leány iránt. Mindig ő forgott az eszemben. Láttam, hogy papnak csak az való, akinek Katicája nincsen.
– Épp ez az én történetem is. Csakhogy az én Katicámat Juliskának hivják.
– A nyáron aztán azt mondtam neki: Kedves kis bogaram, a haldoklás nem lehet oly nehéz, mint az a gondolat, hogy én pap leszek, maga pedig máshoz megy feleségül. Sirt. Én is sirtam.
– Ugyanigy volt. No aztán, mi történt?
– Az, hogy azt mondtam neki: jőjjön velem. Ha apámtól pénzt kapok, gondoltam, akkor elvégzem a jogot, ha pedig nem, akkor valami állást keresek.
– Elhoztam. Kapok az apámtól havonkint hatvan forintot.
– És a leány szülői?
– Nem tudják, hogy én szöktettem el. Katica irt nekik, hogy ne aggódjanak, egészséges.
János életében először érezte, mi az irigység.
– E szerint ő feleséged?
– A természet törvényei szerint.
– Ez elég?
– Nekünk elég. Vagy azt hiszed jobban szeretjük egymást, ha valami káplán elmondja fölöttünk a János evangéliumának első fejezetét. De gyere velem. Nézd meg, hogy érdemes volt-e érte elugrani?
Karonragadta Jánost, és fölvezette a lépcsőkön.
A szobában egy fiatal leány ült az asztalnál. Levelet irt és cigarettázott.
Mikor fölpillantott, János megismerte benne a hatvani-utcai feketeszemüt.
– Katica, – mondotta Lázár, – bemutatom magának Pöhöly János barátomat. Ez is kivetkezett, mint mink. És idejött, mint mink. Csakhogy ez egyedül jött a jámbor.
– Miért egyedül? – kérdezte a leány a kezét nyujtva. Akik szeretik egymást, azoknak együtt kell élniök.
János nyomást érzett a mellén. Nem birt szóhoz jutni.
– A természet, – folytatta a leány, – a nőt meg a férfit egymásnak teremtette. Ez nyilvánvaló igazság. Minden, ami elválasztja a két szerető szivet, hazugság. A társadalmi szabályok hazugságok. Csak a szeretet, az igazság!
Odatette a cigarettás dobozt János elé, azután Lázárt kinálta meg.
– Ha én rendezhetném a világot, – mondotta büszkén fölvetve a fejét, – akkor minden nő együtt élne azzal, akit szeret. Ön is. Mit ön… tegezzük egymást… te is boldog volnál. Szép?
– Gondolhatod, – rebegte János káprázó szemmel.
– Szebb mint én? Megmondhatod bátran.
– Az szőke…
– Akkor szebb lehet. Kár hogy nem hoztad el. Tik is jó barátok vagytok, mink is azok lennénk. De kár, de kár!… Gyere el estére, meghivunk ezennel vacsorára.
– No ugye furcsa kis ördög ez? – kérdezte Lázár, mikor lekisérte Jánost a lépcsőn.
Azután húsz forintot kért kölcsönbe Jánostól. János adott szivesen.
*
Mindenszentek dele. János búsan ül a szobácskájában. A Bárány Ignác Tanitók könyve van előtte. De hiába nézi: nem mozditja az őt egy mozdulattal se a tanitóságra. Már második napja nincs egy krajcárja se. Milyen bolond volt, hogy olyan jószivvel adogatott Lázárnak! Most aztán nevet cserélhetnek!
Már három hete nem járt nálok. Pedig mindig felvidult a társaságukban. Csak ne kisérte volna le mindig Lázár a lépcsőn! Szinte megszokottá vált már:
– Pajtás adj egy forintocskát: ezekben a napokban kapok a nénémtől…
Most már neki kellett volna a forint.
Katica előtt restelte az állapotát, hát csak ott csavargott az Ujvilág-útcán. Ha Katicát pillantja meg, elinal. Ha Lázárt, hozzásiet.
S órák multával előtünt Lázár.
Még ki se mondta a végét, Lázár búsan legyintett:
– A néném is megtagadott. Gyerekeket tanitok, egy ruhafestőnek a kölykeit. Két hét mulva már leróhatok valamit.
Két hét!…
A zálogház útját már régen megtalálta: csak Bárány Ignác fordithatna még néhány garast a zsebébe. Dehát akkor miből tanul?
Alkonyodik. A vakudvarra nyiló ablakocska előtt hópelyhek szállingóznak alá.
János kábult az éhségtől.
Arra gondol, hogy nem érdemes élni. Az élet csupa fájdalmas várakozás. És a várakozásból uj várakozások fakadnak, és azok se teljesülnek. Az Isten csak az állatoknak terit asztalt. Tán nem is embereknek alkotta ezt a földi világot!
Vigasztalan süllyedezések a halál posványába!…
A konyhaajtó nyilik. Nehéz csizmák topognak a konyha kövén. Bizonyosan a szenes-ember.
– Itt lakik Pöhöly János úr? – kérdi egy mély öreg hang.
János megrezzen. Elsápad. A feje a mellére konyul.
Az ajtón az apja lép be.
Nem látta, mert nem nézett rá. Hallotta, hogy a nehéz falusi csizmák kop-kop belépnek a szobába. S megállnak.
Egy percnyi csend következik. Egy perc, amit valami láthatatlan kéz felfüggeszt, hogy az idő folyása megálljon, és a helyét tompa, velőbe hatoló zúgás töltse be.
János eldermedten ül.
Mi következik?
Megragadja-e az apja, s viszi magával a szemináriumba? Vagy fölemeli a botját és agyonüti?
Érezi, hogy nem védekezhetik.
Pöhöly Máté azonban sem az egyiket, sem a másikat nem cselekszi.
Belenyúl a kebelébe és elővon onnan egy tenyérnyi papiros-csomólékot.
Az asztalra teszi. Ránéz a fiára megvetőn, komoran:
– Az örökséged.
Egy minutányi csöndesség. Aztán a nagy nehéz csizmák megindulnak ujra kifelé. Kop-kop, egyre halkabban elhangzanak a lépések a folyosón.
*
János mintha mély álomból ocsudott volna föl. Az asztalra bámult.
Az öröksége?
Egy kis négyszögletes ujságpapiros-csomó: fonállal van átkötve.
Feltépi. Csupa ötvenes meg százas.
A szeme káprázott.
Összehajtotta ujra ujságpapirosostól, és a zsebébe gyömöszölte.
S fölkapta a kalapját. Az apja után futott. Jobbra-balra sietett az útcán. Nekiütődött az embereknek. A hó már akkor sűrűn omlott: nem látott öt lépésnyire.
– Meg kell találnom, – mondotta fuldokolva, – meg kell találnom!
Fölugrott egy bérkocsira, és kidugta a fejét az ablakon. Dugta jobbról, dugta balról. Majd a bakra ült a kocsis mellé, és úgy hajtatott vendéglőtől-vendéglőig. Kiment a vasuti állomásra is.
Az öreg parasztot nem találta meg.
*
Akkor az Aranysashoz hajtatott. Ott kifizette a kocsit. Benézett az ebédlőbe.
Üres. Az óra éjfélt mutat.
János azt kérdezte, kaphat-e szobát?
Kaphat.
– A 17-est vagy a 15-öst?
– A 15-ös üres.
Lábujjhegyen ment el a 16-ik számu ajtó előtt. Ott fog hálni. Reggel meghivja őket ebédre. Előre örült, hogy a barátainak örömet szerezhet.
Hát reggel föl is ébredt, de az álom olyan teherrel nehezkedett ujból reá, hogy nem birt fölkelni.
Dél volt, mikor fölnyitotta a szemét, akkor is beszéd zajára ébredt.
– Takarodjál! – rikoltott egy női hang a szomszéd szobában, – takarodjál! Gyáva!
Ajtónyilás hangzott. Valaki takarodott.
János sietve felöltözött, és kopogott a Lázárék ajtaján.
– Szabad! – hangzott a Katica szava.
– Jó, hogy jösz, – mondotta a leány fölpattanva, – kiadtam neki az útat.
– Kinek?
– Lázárnak.
– Dehát miért?
– Azért mert nem férfi! Nem férfi! Gyere ebédeljünk.
Az ebédnél aztán elmondta, hogy Lázár az apjától levelet kapott. Azt írta neki az apja, hogy térjen haza, és folytassa a teológiát, különben kitagadja, megátkozza.
– Hiszen az apja beleegyezett abba, hogy jogász legyen. Nekem azt mondta, hogy hatvan forintot kap havonkint.
– Hazudott! Mindig hazudott. Csak addig volt hős, mig beszélt. Mikor hallgatott, gyáva volt. Óh a nyomorult!
S a boros poharat úgy vágta a falhoz, hogy ezer darabra csörrent.
Gyönyörü volt ebben a tüzes haragjában!
János uj pohárért intett, és megtöltötte azt villányival.
Katica fölemelte a gyöngyöző poharat:
– Éljen az élet! Én nem térek vissza! Égek, mig éghetek! Mint az üstökös csillag! Aztán belehullok a sötétségbe! Akarsz-e velem együtt-égni?