X.
Parasztembernek legnagyobb úr a pap. A pap az Isten bizalmasa. Szent. Mindenki kezet csókol neki. A báróné is, mikor gyónik. Pedig a báróné méltóságos asszony, és az ura a királynak barátja. Minden faluban az Isten háza a legszebb ház. A pap az úr az Isten házában is. Aranyos ruhákban cselekszi ott a tiszteleteket. Az ostyát Krisztus testévé változtatja. A Krisztus testét a kezébe veheti és felmutathatja. Apja, anyja, ott ülhet az első padban, és a hivek mögötte tisztelettel susognak:
– Azok ni… ott az első sorban. Az az öreg ember a papunk apja; az öregasszony meg az anyja.
Még a Jézus is úgy néz rájok a keresztről, mintha mondaná:
– Ismerlek benneteket: a fiatok a papom.
Mikor Pöhöly János elhagyta a reverendát, kilépett abból az aranyrámából is, amely a nevét a faluban környezte.
Pöhöly Máté komoran és sárgán érkezett haza. A szemöldöke sötéten ereszkedett beesett szeme fölé.
Péter előfutott a pajtából a kocsizörgésre, de csak elhőkölt:
– Hol a pej?
István vállat vont.
Pöhöly Máté se felelt. Ledobta magáról a szűrt, és bement a házba.
– Ilyen hamar visszajött kend? – kérdezte az asszony. Hát János?
– Micsoda János? – mordult meg a fejét fölemelve Pöhöly Máté.
– Hát a kend fia…
Pöhöly Máté megrázta a fejét:
– Nekem olyan nevü fiam nincsen.
*
Nem volt szabad többé emliteni előtte a fiut.
Az István szolgától megtudták, hogy a tisztelendő úr éjjel elvitte a lovat. Reverenda nélkül ment el. Hova ment? Azt nem tudta senki.
Egy hét mulva levelet hozott a kisbiró. Pöhöly Máté a tüzhely mellett ült, és a parázsra bámulva pipázott.
– Mi az? – kérdezte fölforranva.
– Levél, – felelte a kisbiró.
És szokása szerint rátámaszkodott a botjára. Várta, hogy mit olvasnak ki a levélből?
Pöhöly Máté átvette a levelet, és a beledobta a tüzbe.
– Mondd meg a póstamesternek, – szólott, – hogy máskor, ha levél jön, küldje vissza.
A levél ajánlott volt.
A póstamester-kisasszony másnap sokaknak ujságolta, hogy a Pöhöly-kispap Pesten van, az Árok-utcában a 13-ik szám alatt.
– Ennek rossz vége lesz! – mondogatták a faluban.
Ez a numerus tán hetek, hónapok mulva a fülébe jutott Pöhöly Máténak is.
Éjszaka fölült az ágyában, és hangosan mormogta:
– Árok… tizenhárom…
Másnap tarisznyát vetett a vállára és eltünt. Négy napig nem látták.
Mikor hazatért épp olyan komor volt, mint azelőtt. A vacsoránál csak ennyit mondott:
– Mától kezdve kétezer forint teher van a földeken.
Kis idő mulva hozzátette:
– A föld pedig az asszonyé, meg Péteré. Másnak nincs benne jussa.
Aznaptól a Péter gyerek volt a mindene. Azzal járt ki a földekre. Tanitotta szántani vetni, gazdálkodni.
– A föld nem csal meg senkit, – mondotta Péternek a mutatóujját fölemelve. Aki a földön jár, jó helyen jár. Aki a kövön jár, rossz helyen jár.
*
Néhány év mult el igy. Jánosról semmit se tudtak. Elszállott, elmúlt. Egyszer az a hire terjedt, hogy meghalt, egyszer meg az, hogy nagy úr, meg is házasodott. Az öregnek azonban nem mertek szólni semmi hirről.
Csak egyszer, karácson estéjén bátorkodott az asszony egy tányérral többet tenni az asztalra. Régi jámbor szokás ez olyan házaknál, ahonnan élő családtag hiányzik.
– Minek az? – kérdezte Pöhöly Máté felhörkenve.
– Ha valaki jönne, – mentegetődzött az asszony, – valami szegény utas…
És könybe lábadt a szeme.
Pöhöly Máté lesöpörte a karjával a tányért úgy, hogy csörömpölve hullott a szoba szögletébe.
– Nem várok senkit.
*
János volt, nincs. Azt lehetne vélni, nem is volt.
Hanem azért valaki mégis várta őt mindennap. A mester leánya. Nyári estéken kitárta az ablakát és nézte a csillagokat. A csillagok az Isten betüi. Aki lélekkel nézi az ég kitárt könyvét, reménységet olvas ki abból.
Négy éve mult, hogy János eltünt. Levél nem jött tőle, ő sem irhatott. Faluhelyen a leány nem kaphat levelet és nem küldhet. Faluhelyen nincs titok, csak amit két ember tud. Amit már hárman tudnak, az nem titok, – kivált ha a harmadik a póstamester-kisasszony.
Csak egy-egy hirlap érkezett olykor az öreg tanitónak a cimére. Az ilyesmi nem fog szemet. A lapok gyakorta küldenek mutatványszámokat.
Maga az öreg mester se tudta, mért érkeznek azok a hirlapok?
Pedig ha megnézte volna a lap hajtását belől…
Alig olvasható apró írások voltak mindenikben.
Az elsőben ez:
Mindig rád gondolok.
Az utána valóban:
A világon sok szép leány van, de te vagy az egyetlen!
Aztán:
Bocsáss meg, hogy sokáig nem irtam. Visszatér mindig hozzád szivem, mint az égi nap az én virágos falumhoz. Akarva se tudnálak elfelejteni.
Az utolsóban:
Kaliforniába megyek. Meggazdagodva kell hazatérnem. Néhány hónap és boldogok leszünk.
*
Egy áprilisi estén, mikor Pöhöly Máté a konyhába lépett, a szoba ajtaját nyitva látta. A szobában Péter gyerek valami levelet olvasott bakogva a lámpásnál. Hosszu haja előre omlott a lehajlásban és félig eltakarta az arcát. Pöhölyné a szemét törülgetve hallgatta.
Pöhöly Máté megállott ott a sötétben. Megállott, mintha kőfalba ütközött volna.
Péter olvasott:
… nem volt senkim, aki egy ital vizet adott volna. A kunyhóm az erdő belsejében. Ember nincs közel. Az ágyam fűágy. Takaróm egy zsák. A föld hideg. Az ég vigasztalan. Éjjelenkint rátok gondolok, a mi kis falunkra, rád kedves Péter öcsém, meg az én öreg haragos apámra; a mi csöndes szalmafödeles házunkra. Látlak benneteket. Látom az Istvánt is, amint itatja a szomjas lovakat. Látom a földünket, amint hullámzanak rajta a kalászok, míg te apámmal ott állsz derékig a búzában, és beszélgetitek, hogy az idén megáldotta a földet az Isten. Óh te jó föld, te édes anyaföldem! Úgy szeretnék leborulni reád, mint a gyermek az anyja kebelére. Hiszen én is belőled nőttem, mint a búzakalász. Apám, apám, mért szakitottál el ettől a földtől? miért akartad, hogy én úrrá legyek. Az úr csak mostoha gyermeke a földnek, vándor ördögszekér. A sors vihara ide oda fujja. Az úr nem szereti a földet. Nem tudja, mi az otthon. Óh bár én se tudnám, hogy ne vinné el minden hazaszálló gondolatom a nyugalmamat! Óh milyen boldog lehettem volna az én kis falum jámbor világában. Az én lelkem abban a levegőben nőtt fel, abban is kellett volna élnem, és meghalnom. Óh ha letéphetném ezt az úri ruhát; ha mégegyszer fölvehetném a mezei ember egyszerü köntösét! Ha mégegyszer végigszánthatnám a földünket, és a munka után mégegyszer odaülhetnék a tüzhely mellé, és láthatnálak téged, és apámnak ősz, fehér fejét…
Pöhöly Máté kifordult a konyhából és néhány lépést járt az udvaron. Nagyokat lélekzett, mint aki fulladozik.
Azután az ajtófélfának támasztotta a fejét, és úgy hallgatta tovább a Péter olvasását:
… Itt csupa angolok vannak, akikkel beszélni nem tudok. Nincs társam, csak a jóreménység. Folytatom az ásást egyedül és nem pihenek addig, amíg aranyra nem találok. Gazdagon akarok visszatérni. Földet veszek otthon és megmutatom apámnak, hogy nem az a derék sor, ha valaki úr lehet, hanem az, ha boldog tud lenni…
… Péterkém, mondd meg Juliskának, hogy ne menjen férjhez…
Azon az éjszakán Pöhölyék nagy-öreg aranybuckákkal álmodtak.
*
Nem mindig igaz az, hogy a gólya áldás a házon. A gólya boszuálló madár. Lám, hogy Pöhölyék ujra zsuppoltatták a házukat, s lerontatták a gólyafészket, mit tett a gólya? Tüzes gallyat vitt a kertek aljáról.
Szél fujt. Az oltásra gondolni se lehetett. Pöhölyék háza másnapra kormos düledék volt.
Pöhöly Mátét szinte megbetegitette ez a csapás. A biztositó intézet megtériti majd a kárát, de az öregember már megszokta a régit. Lovak is lesznek ujak, de a Szellőt, Sárit nem adta volna az egész Bábolnai ménesért. A tehenek is… Hogy bőgött a tüzben a szegény Szegfü! Érteni lehetett, hogy a gazdáját hivja: Segits rajtam, segits!
Péter vigasztalta az anyját:
– Ne búsúljon kend, majd hazajön a…
Elhallgatott.
Az apja lecsüggedt fővel állott mellettök.
Az öreg ránézett:
– Ide ne győjjön!
*
A szőlőbe vonultak. Ott is volt egy kis házuk. A régi házat majd őszszel felépítik. Szebb lesz, nagyobb lesz, mint volt. Cseréppel födik. Az egyik szobát meg is padlóztatják.
Egy nyári éjjelen Pöhöly Máté fölkelt és puskát vetett a vállára. Az omladékház gyümölcsös kertjébe igyekezett. Alma érik ottan. Egy-egy lövés jó figyelmeztető a tolvajoknak.
A teli hold akkor emelkedett föl a rét füzfái mögül, és fehér világossággal árasztotta el az alvó falut.
Pöhöly Máté a házak sötét árnyékán ballagott csöndesen.
Az egyik kezében bot. Kell az már az öreg embernek.
Egyszercsak megáll és visszafordul.
A parasztember megérzi az idegent, mint a kutya.
A poros út közepén egy toprongyos csavargó vánszorog. Kétszer olyan hosszu árnyék imbolyog előtte, mint amilyen hosszu ő maga. A nyomaiban meg, mintha füstölne a föld, ahogy a port szántja.
Az égett ház irányában megáll. És csak áll.
– Hé! – kurjant rekedten Pöhöly Mátéra, amint meglátja a tulsó soron, – melyik a Pöhölyék háza?
Pöhöly Mátén, mintha hideg viz ömlött volna végig. Megállott. Kinyujtotta a botját az omladék felé:
– Az.
A rongyos ember odavánszorgott. Megállott a kormos düledék előtt. Megállott. Aztán a térdére esett, és ráborult a kövekre.
Pöhöly Máté odaballagott. Leült melléje a kőre. Az állát a botjára támasztva nézte a porban síró embert.
Aztán, mikor az fölemelte a fejét és az ő lábához borult, az öreg is megmozdult. Vén szemében egy könycsepp jelent meg. Belenyúlt a tarisznyájába: kenyeret vett belőle elő. És odanyujtotta a csavargónak: