Pöhölyék

A hó elmult. Hova lett az a sok fehérség? Isten tudja. A fák ágain zöld levelek jelentek meg. Füvek és virágok kibujtak a föld alól, és szétteregették apró, gyönge leveleiket. Minden sütkérezett a fényes, langyos napsugárban.

Megérkezett Misi is, a ház gólyája. Két hosszu lábát elnyujtva kerengett ide-oda a ház fölött, és a szárnyával csapkodva szökdelt az udvaron. Kelepelt, táncolt. Pulyka-Szabó Örzsi is átnézett a keritésen, és nevette a gólyát, amint körtáncot járt a bolond!

De íme a ház tetején is áll egy gólya. Misi másodmagával tért vissza az idegenországból. Az uj gólya bátortalanul álldogál ottan, s idegenül nézi a magasból, hogyan köszöntgeti a Misi Pöhölyéket, meg Szabó Örzsit, meg a tyúkokat, kakasokat, récéket egyenkint.

Szabó Örzsi felmosolyog rá:

– Pajtást hozott a gólya!

Pöhöly-apa is fölpillant az uj gólyára. Nézi figyelmesen.

– Nem pajtás az Örzsi: feleség.

A Misi gólya tavaly került a házhoz. Egy este kinosan csapkodó repüléssel beesett az udvarra, és ott vergődött a boldogtalan. Az egyik szárnya véres volt. Valami gonosz vadász meglőtte. Bizonyosan úr volt az a vadász. Szegény ember nem lövi meg a gólyát. Mert a gólya jó madár. Áldás a házon. Ahova fészket rak, oda nem üt a mennykő.

Pöhöly-apa bekötötte a gólya szárnyát puha vászon-rongygyal. A gólya ott maradt az udvaron. Lassankint megbarátkozott minden házi állattal, (csak a macskával nem) és méltósággal uralkodott a baromfiakon.

A gólyát Misinek nevezték el, mert hasonlított a Kömley báró német inasához, akinek éppen olyan vékony hosszú volt a lába, és olyan piros hosszú az orra.

Mikor aztán az őszi égen megjelentek az utazó gólya-seregek, Misi mindig a magasba nézett. Egyszer aztán széjjel vetette a szárnyát, és az udvaron fölkanyarodott, – fölrepült.

Néztek utána, hogy csakugyan elmegy-e? Misi szállt, szállt egyre följebb, egyre szélesebb karajokban föl magasra. Már csaknem a felhőket elérte. Akkor kiterjesztette a két szárnyát; a nyakát előre nyujtotta, a két lábát hátra. Olyan volt, mintha úszna a levegőben. S elúszott messze, messze, az egyik gólyakaraván után, s velök múlt tova a kéklő messzeségben.

– Hát ha házastársak, – mondotta Pöhöly-apa, – töszök föl nekik egy rossz kereket. Maradjanak itten.

Bement a szinbe: előhozott onnan egy abroncsa-romlott régi rossz kereket. Fölvitte létrán a háznak a kert felől való ormára, és megerősitette ottan.

Misi majd megbolondult örömében, olyan körtáncot járt az udvaron.

Pöhöly-apa beletörülte a porszennyet a kötényébe.

– Délután kimegyek szántani, – mondotta. Rád biznám addig a gyerekeket Örzsi.

– Jó, – felelte Szabó Örzsi, – majd édősanyám möglösz velök. Mert én is kimögyök ma. A Lapos-dűlőre. Ültetök egy kis kukoricát. Jobb is lönne tán, ha kihozná kend magával a gyerököket. Jánoska hadd szántson kenddel, Pétörke meg majd eljátszadozik énmellettem.

A nap sugarai melegen omlottak alá a magasból. Pöhöly-apa befogta a lovat az ekébe; az ekét fölforditotta. Rátette a szűrét, a szűrre Péterkét. János az apja mellett mendegélt, és pattogott az ostorral.

Már akkor Szabó Örzsi künn volt. Az árokparton a friss fűből heverőhelyet csinált a két gyereknek, s virágot is szedett nekik. Megcsókolta mind a kettőt, és Péterkét az ölébe vette. Megmutatta neki, hogyan lehet a szép sárga pitypang-virágból láncot csinálni.

A réten egy kis csikó futkosott föl és alá, s nagyokat szökött olykor. A két gyerek is szaladgált. Az arcuk kipirult. A levegőben egy fecske szállongott. János rákezdte:

Pöhöly-apa ezalatt egyik barázdát a másik után hasította. Az eke vasa olykor vakitón csillámlott ki a fekete földből. A Szegfü dologértő lassussággal húzta az ekét. Csendes volt a táj. Szabó Örzsi a szomszédos földön hajladozva vetette a kukoricát. Kék ruha volt rajta, piros kendő a fején. Olykor-olykor odament a két gyerekhez, és játszott velök. Egyszer egy nagy csigát vitt nekik, és megtanította őket hogyan lehet a csigát kicsalogatni a házából:

Egyszercsak kidugta a csiga a két szarvacskáját. Kinézett az ablakon. A föld nem termett annál bolondabb csigát! Jobbra-balra mászkált a fűszálakon: kereste a kalácsot mindenfelé.

A szántóföldnek nedves illata föl-föláramlott olykor a levegőbe, s odahallatszott hozzájuk Pöhöly-apának a szelid biztatása:

– Gyi Szegfü, gyi!

De nini elborult az ég. Hamuszinü felhők tolonganak egymásra a magasságban. A fecskék nagy kanyarulatokban szálldosnak. Az ég megdördül. Az Istennek tüzes nyila általcikázik a felhőkön. Egy földet renditő harsanás, dörgés, s a következő percekben már zuhog a zápor.

A vadkörtefa alá vonultak. Szabó Örzse magára borította a felső szoknyáját. A két gyereket is betakarta, mint ahogy a tyúk a szárnya alá szedi a csibéket.

– Jézus segits! – fohászkodott halkan minden villámláskor.

Pöhöly-apa az ekére ült. A szűrét kiforditotta. Pipázott. Nem szólt egy szót sem. Csöndes, kifejezéstelen arccal nézte, hogyan megvannak a gyerekek az Örzse szárnyai alatt.

*

Másnap megint kimentek szántani. A napfény az esső után nagyot nevelt a füveken. Enyhe tavaszi idő járt. A fű fölött cserebogarak szállongtak.

A két gyerek otthagyta az apját. Szabó Örzsét kisérték a vetésben.

Azután elfáradtak. Ledültek az apjok szűrére. A szűrön két fakó tulipán volt. Nem igazi tulipán, csak amilyen a szűrökön szokott lenni.

– Ez is virág, – mondotta János.

Azzal ráhajtotta az arczát a tulipánra, és elaludt.

– Ez is virág, – mondotta Péterke a másik tulipánra.

És ő meg azon aludt el.

János arra ébredt föl, hogy harangoznak.

Fölnyitotta a szemét. Az égboltozatnak hamvadozó veres tüzét látta. A szántóföld szélén ott állt az apja. A fején nem volt kalap. A kezét egybekulcsolva imádkozott. És mellette állott Szabó Örzse. Az is imádkozott.

A távoli harangszó hullámos zenéje áthömpölygött a földeken. Egyszercsak elhallgatott a harang, s tompa lassan elenyésző döngés hallatszott még sokáig utána.

János tekintete ismét az apjára és Szabó Örzsére fordult.

Akkor is egymás mellett állottak, csendben és mozdulatlanul.

És fogták egymásnak a kezét.

És egymás szemébe néztek, szeliden, barátságosan és komolyan.