Pöhölyék

A falu már sötét és csöndes. Alig kilenc óra pedig, s már nyugodni hajlott minden. Mintha a fák is álomban volnának; a fák, a házak, ólak, hidak, sövények, mindenek aludnának. Csak a magas jegenyefák állnak ébren-formán. Mint a tábori őrök, mozdulatlanul álldogáló óriás sovány őrök.

De okos rend, hogy ilyen hamar nyugvásra tér az ember. Mert drága a petróleum. Elég ha egy ember virraszt a faluban, a bakter. Ámbátor az sincs mindig ébren. A kilencet, tizet csak elkiáltja, de már a többit ritkán. Kit is érdekelne, hogy hány az óra, mikor alszunk?

Hát mondom csönd volt, sötét és csillagos éjszaka a faluban.

S ime a nagy csöndben megsiramlik a lélekharang:

A falu megmozdul. Ablakok, kapuk nyiladoznak. Az ablakokban és kapukban árnyékok jelennek meg. Az útcán végigfut egy asszony.

– Te vagy Böske?

– Én vagyok, Rozi.

– Ki halt meg?

– Pöhöly Máté.

– Pöhöly Máté?!

– Az. Az Isten nyugtassa.

*

Pöhöly Máté ott fekszik a kocsiján végignyujtózva. Emberek, asszonyok, lámpással, gyertyával állnak körülötte. A pitykés dolmány van rajta. A ruhája poros. A felesége jajgatva beszéli, hogy bent jártak a városban a szolgabirónál, és hogy az ura, mikor kilépett az ajtón, csak egyet fordult és végigesett a tornácon, mint valami zsák.

A kocsi mellett ott áll a két gyerek: János meg Péter. Kifutottak a kocsi zörgésére: hogy mit hoztak nekik a városból?

Az anyjuk sirását hallják. Az apjuk mozdulatlanságát látják. János belefogódzik a kasba, és nézi, bámulja az apját.

A mellében csaknem eláll a lélekzet.

Péterke halkan megszólal:

– Ni milyen fényes édesapánk patkója.

*

Míg Pöhöly Mátét hidegágyra teszik, a bakter a másik szobában papirost egyenget az asztalra. A tintát leveszik a mestergerendáról, és föleresztik vizzel. A bakter megnyálazza az ujját, s elcsípi a hamvát a gyertyának. S neki könyököl: irja a következő okiratot:

Az özvegyet ekközben buzgón locsolgatják az asszonyok gyöngyvirág-ecettel.

– Ne ríjj Örzse lelkem! Isten akarta így. Az Isten jó.

De azért az Örzse rítt keservesen.

*

Máté kiteritve fekszik. Mellette gyertyák égnek. A gyertyák viaszszagot lehelnek. A halál árnyéka leng a ház körül.

Az asszonyok siránkoztak ott még kisideig. Az öreg Pulyka-Szabóné még azt is elrítta, hogy: Jaj, a tejfölös lángost reggel hogyan dicsérted édös fiam!

Azután a virrasztók magukra maradtak.

Mikor azt mondom: virrasztók, mindenki tudhatja, hogy Keresztes Nagy Imre, meg Ádám csizmadia meg a bakter említődik.

Az öreg Keresztes Nagy Imre a legájtatosabb ember a faluban: annak az imádsága legjobban felhat az egekbe. Nem mindig volt ő ilyen. Fiatal korában nem egyszer végigverte az egész falut, vagy őt az egész falu. De ennek is megvolt az oka. Az orvos ugyanis a katonasorozáson ránézett Imrére, és szólt a tiszteknek:

– Érdekes fej; olyan mint az orangutángé.

Imre nem értette, hogy mit mondott az orvos. Azt vélte, hogy megdicsérték. Büszke lett a fejére. Hetykén járt, és ha bort ivott, belekötött az élőfába is.

Hanem aztán vén korára megforditotta az Isten a szivét: megalázatosodott. Most már templomos ember. Nincs baja senkivel, legfeljebb a köszvényével, amely időnkint elneheziti mind a két lábát.

Ádám csizmadia szintén jeles ember. Az ő éneklése csöndes időben két mérföldnyire is elhallatszik. Nincs is másnak helye a kántor mellett, csak neki. Szürke Kossuth-szakála méltósággal emelkedik az orgonafölé, mikor a magas hangokban jár az ének. Olyankor a szemét is behunyja, mint a kakas, mikor kukorikol.

A harmadik virrasztó maga a bakter. Annak már a hivatalával jár, hogy a virrasztók közt üljön.

Mikor az utolsó halottnéző is elkopogott, a csizmadia egyet köszörül a torkán, s ájtatos kacskaringózással rákezdi:

Keresztes Nagy Imre mély brúgó hangon kiséri az éneket, a bakter pedig ezidő alatt asztalt rak. A fürészelő bak, meg a konyhából behozott gyuródeszka az asztal.

A csizmadia éneklés közben előhuzza a kabátja külső zsebéből a pipáját. Lassu és jártas mozdulatokkal tömögeti. Mikor az éneknek a tizedik strófája is véget ért, rágyujt.

A bakter zöldmázas pálinkás korsót emel ki a szoba-zug homályából. Előbb maga iszik, azután a csizmadiának nyujtja. S ő is elővonja bőszáru csizmájából a makrapipát.

Keresztes ezalatt hangosan és kegyes komolysággal mormogja egyik miatyánkot a másik után.

A halott fekszik csöndesen.

A virrasztók a deszka-asztalka köré ülnek. A bakter kártyát von elő a ködmenzsebből. Oszt. Keresztes az imádságot duruzsolva nézegeti a kopott kártyákat. Máriást játszanak. A Máriás kegyes játék, mint a nevéből is kitetszik, és okos játék. Aki nyer, az húz ennekutána a korsóból.

Egyébként nem beszélnek, csak a Keresztes imádkozása hallatszik:

– Miatyánk ki vagy a mennyégben… Makk az adutt!… Szenteltessék a te neved… Meg köllene ezt a filkót pelejbászolni. Egybetévesztjük az alsóval… Jőjjön el a te országod… – nohát.

A halott fekszik csöndesen.

A bakter szerencsével játszik. Már egy órája, hogy nem jutott más szájára a korsó.

A csizmadia mérgesen szivja a pipáját. Keresztes pedig a fejét komoran himbálva imádkozik.

– Hol a zőggyesznó!? – mondja hirtelen abbahagyva az imádságot.

– Nálam nincs, – feleli sötét-komolyan a csizmadia.

A bakter is rázza a fejét:

– Nálam sincsen.

Összeforgatják a kártyákat. Meg is olvassák. A kártya harminckettő, de a zölddisznó nincs közte.

– Hogy a fenébe lehet ez? – tünődik a csizmadia.

A vén Keresztes hátrább rántja a székét, és gyanakodva néz a bakternak a csizmájára.

– Le azt a csizmát!

A bakter tiltakozik. Azonban a csizmadia gyors kézzel kap a bakternak a csizmájára. Lerántja.

A csizma tele van szalmával. Mi egyébbel is volna tele? mikor falun szalmából van a fuszekli. Egy üveg-sótartó kifordul a szalmából, – lelke rajta, hogy hol vette, – hanem a zölddisznó nem találtatik.

– Le a másikat is! – dörgi Keresztes.

Azonban akkor már a bakter is áll, és boszusan hadonász:

– Nem engedöm!

Nyomott csöndesség, mint a villám és dörgés között. A csizmadia bizonyára igy állva is lerántaná a gyanus csizmát a bakter lábáról, ha az emlitett lélekzetvételnyi csöndességben egy mély és nehéz sóhaj nem hallatszanék.

A halott a hideg ágyon félig fölemelkedik. Rájok mereszti a szemét.

*

Hát bizony az úgy történt, hogy Máté gazda két esküttel meg a feleségével a városba ment. Több ügy közt fegyver-engedelmet is kért volna a szolgabirótól.

A szolgabiró, valami gőgös fiatal ember, le sem ültette. Csak álltak az ajtószögletben. A szolgabiró nyugodtan pörcögtette a tollát valami papíroson.

Máté röstelkedett. A birói-méltóság dagadozni kezdett a mellében. Mit szól a két eskütt, ha azt látja, hogy koldusként bánnak a birójukkal?

– Tekintetes szolgabiró úr, – kezdte ujra a szót.

– Fogja be a száját! – rivalt rá a szolgabiró.

És tovább pörcögtette a tollát a papíroson.

– Kérem, – mondotta Pöhöly Máté haragtól remegve, – én is biró vagyok. Nem pénzér szolgálok…

A szolgabiró idegesen kapta föl a fejét. A hajdujára pillantott:

– Dobd ki azt a parasztot!

Hát ettől fordult meg Mátéban az élet.

Amint a virrasztók egymás hegyin-hátán elrobogtak, Máté gazda a mestergerendára forditotta a tekintetét. Hosszan és figyelemmel nézte azt. Azután az állához nyult. Lehúzta a fejéről a kendőt. Megnézte. Eldobta.

És komoran duhogott:

– Urat nevelek a fiamból.

*

Aznaptól kezdve a János gyereket iftyúrnak nevezték a faluban.