IV.
Milyen furcsa, ha delet harangoznak, aztán nincsen ebéd.
János az iskolában ült. Egyedül ült ottan. Nyáron ki is volna még más az iskolában? hiszen más gyerek nem nevelődik úrnak. Más gyereknek elég, ha írni, meg olvasni tud, aztán élhet kedve szerint. A föld terem neki kenyeret; a disznó növeszt neki szalonnát; a sok szür, meg suba közül, ami készül a világon, neki is jut egy-egy. És másra nincs is szükség; legfeljebb télen egy pár csizmára, amit kölcsön is kaphat, ha valahova menni akar.
De Jánosból úr lesz. Az úrság pedig azon kezdődik, hogy az ember tudja a menzát. Mi az a menza? Rugja meg a bagoly, aki kitalálta, annyit tesz az, hogy asztal. Aztán hol m-et, hol e-t kell ragasztani hozzá, hogy értelme legyen. Furcsa nép volt az a latin, de nem okos! Miért raktak a latinok mindenre más nevet? Hát nem könnyebb-e azt mondani: asztal, mint azt, hogy menza? Persze ezt azért találták ki, hogy ne lehessen úr mindenkiből. Bárcsak ne is lenne úr senki a világon!
Az ablakok nyitva vannak nyáron. Az útcáról behallatszik a lovazó gyermekek boldog lármája. Azok lovazhatnak. Azoknak nem kell tudniok, hogy a latinok hogyan mondták az asztalt. A kert felől csendes a világ. Csupán a méhek zümmögnek. Zimmegnek, zümmögnek. Elkeringőznek az ablak előtt. És mintha segiteni akarnának Jánosnak, ők is azt zümmögik:
… menze…
… menza…
János azonban most már inkább a magyar menzára gondol, mint a latinra. A világ minden tudományánál mélyebben érdekli az a kérdés, hogy vajjon mit főztek otthon?
Ha az apja nem akarná, hogy ő úr legyen, most otthon ülhetne.
A kert kavicsos utján lépések hersegnek.
Vagy Juliska, vagy a mester úr, – gondolja János.
És a fejét a két tenyere közé szoritja: neki-búsultan hajtja a menzákat.
Az ablakban megjelenik egy szöszke leányka-fej. Kék szem, vállig érő haj. A hajban egy lenvirágszin selyem-csokor.
– Jancsi! – susog be mosolyogva.
Jancsi felkapja a fejét.
– Apuka lefeküdt. Egy órát alszik. Kinyissam az ajtót?
– Ki!
– Mit adsz?
– Verebet.
– Mikor?
– Délután.
– Bizonyos?
– Bizonyos.
A kulcs egyet fordul, Jancsi kiugrik, mint a kutya a ládából, és haza-gyorsalkodik.
*
Egy szeptemberi napon a szokottnál vastagabban füstölt a Pöhölyék kéménye.
– Viszik az iftyurat a városba, – mondották a faluban.
S valóban János uj ruhát kapott azon a napon. A ruha nem volt se piros, se zöld, sem aranyos; egérszin szürke posztóból készült, és a nadrág buggyot vetett a térdén, de azért János megelégedéssel szemlélte.
Az igaz, hogy nem sokáig. Mert az uj ruha csak első betűje volt annak a sok mindenféle zavaros irásnak, amely a sorsa könyvéből most zúdúl reá. Az iniciálék is mindig szép szinesek, de a többi betü már fekete. János fázott. Még csak eggy alvás, azután Isten tudja, mi következik? Elviszik őt a városba, messzire, még vasuton is mennek majd. Olyan messze lesz, hogy még karácsonkor se térhet haza.
Lám az öcscse, a Péter milyen gondatlan vidámsággal válogatja a tarka babot. Abból nem lesz úr. Annak nem kell tudnia, hogyan nevezik az urak a babot latinul?
János szeretné neki mondani:
– Játszszunk Péterke lovasdit: légy te a pej, én leszek a kocsis.
De érzi, hogy illetlenség volna az efféle játék ezen az utolsó napon, s éppen az uj ruhában. Búsan nézeget a lábán szürkéllő pötyögős nadrágra. Hova megy az a nadrág? Istenem, hova megy?
*
Utoljára hálnak együtt Péterkével. Az ágy puha és meleg. Péterke már lehunyta a szemét, és édesen aluszik. Az egyik öklöcskéjét összeszorítja. Bizonyos, hogy a legszebb tarka babok vannak abban. Nem veszi el azt tőled Péterke senki!
János nem tud aludni sokáig. Félkézzel átöleli a Péterke nyakát; az arca a Péterke hajához simul. Holnap már ő is egymagában fekszik, Péterke is. Vajjon mit gondol majd Péterke, ha egyedül, egymagában kell hálnia!?
Még sötét volt, mikor az anyja gyöngéden megrázogatta a vállát:
– Kelj föl fiam!
Az apja már akkor fönn volt. Az asztalnál ült. Gyertyavilágnál beretválkozott. A szobában csend volt. Künn a sötétben a hajnali harangszó járta a falut. Milyen búsan szól ma a harang! Mintha azt mondaná:
Megy a János…
Megy a János!…
Közben előáll a kocsi is. János kinéz az ablakon, hogy milyen a kocsi, mikor őt szállitják? A kocsi csakaz, amelyik máskor, de mégis zord és ünnepies. A lovak türelmetlenül kapálnak. István mindenes komoly nyugalommal szívja a pipáját.
Péterkét is felköltötték.
– Csókoljátok meg egymást, – mondotta az anyjuk. Ki tudja mikor látjátok egymást megint? Meg is halhattok.
A két gyerek átölelte egymást, megcsókolta egymást. A vén kakukkóra szomorúan ketyegett:
… Kity-ketty. El kell menni! El kell menni!…
– Nesze, – szólt Péterke.
És Jánosnak a markába nyomta a tarka babszemeket.
No Isten veled szép zsúpos hajlék! Nem szaladgál többé János az udvarodon! Isten veled méltóságos vén kútágas! Isten áldjon kis kapu, nagykapu! Isten veled vén lombos eperfa! Isten veletek ti meleg, kis falusi házak! Visszatér-e János valaha vagy talán sohasem?…
Lassankint elmaradt mögöttük a falu. Kiérkeztek az országútra.
A nap is kiemelkedett ekközben az aranyos felhő-ágyából, és két árnyéklovat adott a két igazi lóhoz. Az árnyéklovak a földön oldalt futottak az igazi lovak mellett. Mintha azok is azon dolgoznának, hogy Jánost mentől távolabb vigyék a falutól.
Mikor a dombra érkeztek, János visszaforditotta a fejét. Nem látszott már más a faluból, csak a torony.
– Mit nézegetsz hátra! – szólt rá az apja. Előre nézz! Mindig csak előre nézz!
S elővonta a pipáját.
Jánoska belehúzódott a szűrébe. És előre nézett. De összefolyt a szeme előtt az egész világ.
*
Különös valami az a város! Házon ház, ablakon ablak. Urak nyüzsögnek mindenfelé. Minden házban bolt van és minden boltajtón kép. Az egyik boltajtón egy hosszuorru fehér elefánt látható, meg egy fekete ember. Szörnyüség, micsoda szemeket vet az a fekete ember Jánosra!
Igy nem is tud más nézni, csak Fabay bácsi az öreg csizmadia, aki ezidőtől kezdve havi tiz forintokért második apja lészen Jánosnak.
A városi életnek már a kezdete se volt jó.
– No spektábilisz, – mondotta Fabay bácsi a János fejére téve a kezét, – miből terem a méh?
– Petéből, – feleli János.
– Petéből? Dehogy petéből fiam. A holt borjuban terem az, meg az orosz-leányban. Avagy nem tanultad-e a Birák könyvében, hogy „midőn Sámson meglátná az orosz-leánynak holt testét, íme egy raj méh vala az orosz-leánynak a szájában.“
János hírit se hallotta ennek.
Fabay bácsi tovább kérdezett:
– Hát azt tudod-e mitől fél az oroszleány?
– Semmitől se fél.
– Nem-é? Debizony fél az a szekérzörgéstől is, meg a kakas-kukorikolástól is, meg a majomtól is, a farkastól is. Hát a medve mitől vadul meg?
– A puskától.
– Nem attól bizony fiam, hanem ha fényes rézmedencére néz.
Pöhöly-apa vakargatja a fejét aggodalommal.
Az öreg csizmadia azonban kegyetlen nyugalommal húz egyet hosszan lelógó vékony bajuszán. Oldalt húzza azt. Olyan, mint a fonál. Meglehet, hogy abból húzza ki a kérdéseket.
– Mit tudsz a Julius császár lováról?
– Azt nem tanultam, – feleli János röstelkedve.
– Kár pedig fiam, mert olyan ló nem volt több a világon: megolvashatod a néhai tisztelendő Miskolczy Ferenc könyvében, hogy „annak a lónak az első lábai oly igen szépek voltak, hogy merőben az ember lábaihoz hasonlóknak itéltettek.“
– Hát te semmit se tudsz! – fakadt ki Pöhöly-apa.
– Nem baj no, – csitította az apát a csizmadia. Ha mindent tudna, nem kellene iskolába adni. Majd ügyelek én rá, hogy mindent tudjon.
János kikisérte délután az apját a vasúthoz. Gonosz találmány az a vasut: elviszi egyik embert a másiktól, – kietlen messzeségre.
János egyedül maradt a nagy idegen városban. Amint hazafelé botorkált, rendre nézegette az arcokat: nem találna-e ismerőst? Még a doktornak is örült volna, ha látja; de nem látta, pedig az is úr.
Amint a zsebébe mélyeszti a kezét, egyszerre maga elé bámul: kivon a zsebéből öt szem tarka babot. Megbámulja. Aztán visszateszi a zsebébe.
Abban a szobában, ahova szállásolták, még négy másik gyereket is talált. Vidáman csevegtek az asztalnál, a lámpás mellett. Az egyik szivarozott is.
János ráült a maga kis zöld ládájára. Onnan vizsgálta őket. A szivaros gyerek a tudománynak és a hatalomnak félelemre gerjesztő ábrázata volt. Biztos, hogy az őt megüti, amint megpillantja. Ime már rá is emelte a szemét. Fölkél az asztaltól, és hozzásétál.
– Hát te ki vagy? – kérdezi peckesen.
– Pöhöly János, – feleli János aggódó tisztelettel.
S fölkel.
– No ne félj, – mondja amaz fensőséges jóakarattal, – nem vagyok én pedelus. Gyere a többi kutyáho’.
János odabátorodik az asztalhoz.
Csudálatos ujságokat beszélnek ott. Hogy t. i. melyik tanár milyen? A Vaksinak nem kell kapálni. Az ember ráirja a leckét a mansettájára, és onnan leszitálja. A Fagyos, az szigoru; de az a jó, hogy nem kiván semmit szóról szóra. A Kukac a legkomiszabb; az megvágatja azt, aki nem büflázta be a leckét; az a szerencse, hogy olykor végigmagyarázza az órát. Legderekabb ember a kis Nyafi, az többnyire későn érkezik, s nem buktat meg senkit.
A szivaros gyerek a nagyérdekü tájékoztatások után tótágast állt az asztalon, és felszólította az összes jelenlevőket, hogy csinálják utána, ha tudják.
Későn este feküdtek le. A szivaros a gyertya eloltása után arról beszélt, hogy fürödni viszi őket: ő tudja hol szoktak a diákok, meg hogy csúzlit csinál gumiból, és majd meglátják hogy eltalálja a verebet. Közbevetőleg megjegyezte, hogy Fabay bácsi fontoskodó szamár, amin János ugyancsak elcsodálkozott.
Egy rövidke régi ágyban feküdt. Fáradt volt. Darabig odafülelt még a beszédre, azután a látottak, s hallottak örvénye felsodródott a fejében, s ő megszédülten, megkábultan átengedte magát az álomnak.
A szivaros gyerek is ásitozva beszélt már, s lassankint elhallgatott. A kis szobában nem hallatszott más, csak az öt gyermeknek egyenletes halk lélekzése.
Úgy éjféltájon János megmozdult.
– Pétörke! Pétörke! – rebegte álmosan.
A szobában sötétség volt. Nem lehetett látni se jobbra, se balra semmit.
– Pétörke!
– Mi az? Mi bajod? – kérdezte egy gyerekhang a sötétben.
János nem felelt. Visszahanyatlott a vánkosára, s tovább aludt.