V.
Az iskolában csend volt. A gyerekek meredten ültek. Mintha nem is lélekzenének.
Bodrogi professzornak ugyanis az a furfangos szokása volt, hogy előbb a kérdést vetette fel, és csak annakutána mondta meg, hogy kitől kiván rá feleletet? De ekközben egy két percet várt, s ezalatt a tekintete úgy kóválygott a diáksereg fölött, mint a vércse, mikor lecsapni készül.
– Hol keresztelték meg Vajkot?
A mult órán magyarázta ezt, s még abban az órában el is feledte minden diák. A nevek és dátumok sehogyse ragadnak meg a diáki elmékben. De arra valók az elődök jegyzetei, hogy azokat átolvassák a süldők, s ragasszanak belőle, amit csak lehet. János is olvasott, ragasztott otthon, de most, hogy a kérdés elhangzott, megzúdult a feje, – nem emlékezett semmire. A szive szinte hangosan dobogott. Az iskolát sűlyedni érezte maga körül. Nem látott egyebet, csak a Bodrogi professzor két zöld szemét. Azt is úgy látta, mint a háromkirályozó gyerekek csillagát, amely néha egy ölnyire is előre jön, meg visszahúzódik, de mindenképpen félelmetes.
Ne mondja azt senki, hogy az idő folytonosan halad. Az idő néha megáll. Úgy megáll, mint a csökönyös ló.
– Pöhöly János! – szólal meg végre a tanár.
Általános lélekzetvétel. János fölkel. Érzi, hogy nincs feje. Hová lett a feje? Megsemmisült.
Csak nézett bambán. Most szólitották fel először. A pillanat súlyos és ünnepi. És íme ő gyámoltalan és néma. Istenem, Istenem! bárcsak soha meg ne keresztelték volna azt a Vajkot!
S e szivet-nyomó pillanatban egy alattomos halk súgás érkezik hozzá, egy Isten-küldötte segitség:
– Vélhetőleg Esztergomban, – súgja Lázár Náci.
Lázár Náci csupa-ész kis barna gyerek. Mindent tud. Tavaly is az elsőbe járt.
János életre kap. Bátran és kinyujtott nyakkal vágja ki:
– Vélhetőleg Esztergomban.
Áll ujra a világ. A nap süt. Az élet kedves. Áldott a jópajtás!
– Helyes, – mondja a professzor.
És uj kérdést vet föl.
De János túl van már a veszedelmen. Örömmel pislog maga elé. A professzor azt mondta: helyes. Milyen szépen mondta! Ha ezt az apja hallotta volna! meg Péterke, meg Juliska, meg az egész falu!
*
A kisbíró szokatlanul komoly és méltóságos ábrázattal lépked a házak mellett. A furkósbottal alig legyint hátra a kutyáknak.
Belép a Pöhöly Máté portájára. A pitar előtt van egy pad. Arra leteszi a botját.
– No mi az? – mondja Pöhöly Máté, előkerülve a hátsó udvarból, ahol vermet ás a bérese.
– Levél, – feleli a kisbíró, – lapos levél.
Az oldalán függő tarisznya egy rántással előre kerül. Abba beléereszti a kezét. Jobbra-balra nyulkál benne. Az ereszetre néz.
– Elveszett volna? – kérdi hangosan önmagától.
És meg is felel rá:
– Nem, nem veszett el: ihol vagyon.
S visszatolja oldalra a tarisznyát és a belső zsebébe nyul: átnyujtja a levelezőlapot.
Pöhöly Máté megnézi a levelezőlapot elől is, hátul is.
– A János irta, – mondja büszkén.
A kisbiró ráint a fejével, és a botjára támaszkodik: várja, hogy a levelet elolvassák.
Pöhöly Máté hangosan, minden szóban megvergődve, olvassa:
Kedves apám ur… (hallod, anyjuk?) … am tisztelem kendet is, édesanyámat is (Jaj a lelkem! – mondja Pöhölyné a köténye sarkát a szeméhez emelve), meg Péterkét, meg a tanitó urat, már megszöktem… (Micsoda? Nem:) megszoktam, és kérdezték is, hogy hol keresztelték Lajost… (Nem:) Vajkot. (Ki az a Vajk? kisbiró. Valami nagy úr lehet.) mondtam, hogy vélhetőleg Esztergomban és dicsért a tanár úr és jó egészséget kivánok Pöhöly János I. gumi (nem gumi, megáll.) gymn. tan.
Mi a csuda lehet az a I. gymn. tan.
A kisbiró a vállát vonogatja.
– Talán szomjas a lelkem, – vélekedik Pöhölyné, – jaj, bár adhatnék neki egy pohár mustot.
Ezalatt hire futott a házak között, hogy a faluba levél érkezett. Kihez érkezett a levél? Mit irnak a levélben?
A csizmadia abbahagyta a Gál Antalt érdeklő talpalást, és kiállott a kapuba. Akkor már többen is álltak ottan.
– Pap lesz, – mondotta az öreg Keresztes prófétáló hangon.
Aztán valamennyien a plébánia felé fordultak, mert Pöhöly Máté az ünnepi ruhájában egyenesen arra tartott.
*
Pöhöly Máté a kocsmában ül. Nem szokott ott ülni. Pataky András úgy is néz rá, mintha sohase látta volna. Mert Pataky András mindig ott ül. Csak estefelé megy haza. Harsogón danolja olyankor a Garibáldi nótát:
Állitja a verbungot…
Az árkokat az ő boszuságára találták föl. Lehetetlen azok miatt végig fujni a nótát.
Mikor Pöhöly Máté belépett a kocsmába, Pataky András még hallgatva üldögélt a bora mellett, a hosszú X-lábu fenyőasztalnál. Félkönyökre eresztett fejjel pipázott. S nézte a felhőket az ablakon át, nézte az italosoknak iránytalan merő nézésével. Egy dongó besétált a kezeszárán, – noha a dongó nem szokott emberre szállani, – az inge-ujján meg kisétált. Nem ügyelt rá.
– Egy verdung bort, – mondotta Pöhöly Máté.
És nyomatékosan tette hozzá:
– Vöröset.
Mert a vörös bor két krajcárral árosabb.
A cseléd kiment a pincébe. Máté elővette a makrát. Megtömte. Meggyujtotta. Rákönyökölt az asztalra s vig szemmel pipázott.
Sem az egyik ember nem szólott, sem a másik. Minek is az a sok hiábavaló beszéd!
Pedig már Pataky is hallotta az ujságot. Csak hümmögött rá. Lehet, hogy a fia jutott az eszébe. Eggy fia volt. Mindenki tudja, hogy ezelőtt két évvel leszúrták a búcsún. Máig is ül érte Szücs Gergő.
Pöhöly Máté vidáman kortyant a hosszunyakú üvegből, s tovább pípázik.
Előre látható, hogy amikor a pipa kialszik, Pöhöly Máté kopogat az üveg talpával az asztalon, és fizet, és elmegy haza.
Merthiszen nem is egyébért történt a kocsmának a látogatása, hanem hogy ünnepibe volt öltözve, s a pap is jót olvasott ki a levélből. Az ilyesmire áldomásnak kell következnie. Egy verdung vörös bor, azután ballagunk ismét haza, folytatjuk a napnak a munkáját.
De nem igy történt az.
Amint a két ember ott egymással szemben ülve pipázik, Pataky egyszercsak ráfordítja a szemét Pöhöly Mátéra. Recsegő hangján rászól:
– No, azér nem lössz püspök.
És megvetőn legyint.
Pöhöly Máté arca elborul. Nagyot pillant. A pipájából dől a füst. Kortyint egyet az üvegéből. De azért csak borús marad az arca. Egyszercsak rácsap az asztalra. Félig fölemelkedik. Rákiált Patakyra:
– Püspök lössz!
Kevélyen és haragosan ereszkedik vissza a lócára. Csaknem hátat fordit Patakynak. Az orcája vörös. Kezének egy rövid mozdulatával a szolgáló felé löki az üres üveget.
Pataky faképpel bámul Pöhölyre. Kimeredt szürke szemei mintha üvegből volnának. Előre hajol, és érdes hangon ismétli:
– Nem lössz püspök!
S fölkel. Az asztalra tenyerel:
– Nem lössz püspök!
Pöhöly Máté is fölkel. A feje előre nyúlik. Az arcza vadharagos.
– Püspök lössz! – ordítja a Pataky szeme közé.
A következő percben az asztal is felborul, Pataky is felborul.
Mikorra Pataky eszméletre tér, azt látja, hogy az útcán hever. Négykézlábra igazodik, azután két lábra, és elindul a maga útján, kezének ide oda emelgetésével kiséri a Garibáldi nótát.
Pöhöly Máté egyedül marad a kocsmában. Visszaigazitja az asztalt, padot is. És leül. Ül kevélyen, diadalmasan, világmegvető nézéssel. Az arca piros. Olykor egyet húz az eléje tett üvegből.
Egyszercsak lekapja a süvegét. A sarokba csapja. És nagyot rikkant: