Pöhölyék

János hét évig nem volt otthon.

Az apja azt akarta, hogy beleszokjon, belenevelődjön az úri ruhába. Meg is változott a fiu. Az arca gyönge, városi szinü; a haja rövidre nyírott; a keze vékony és fehér. Illik neki a kékposztós kispapi reverenda, akárcsak az oltárképből lépett volna ki. Mikor először ment végig a falun, a kis gyerekek hozzászaladtak s kezet csókoltak neki. Az asszonyok pedig megsimitották a reverendáját:

– De finom! de puha!

Péter mezitláb és gatyában lépdegélt a bátyja mellett. Tizenhat éves kamasz volt már akkor. Vállas és erős, mint az apja, s olyan magas mint János. Napon barnult arcáról büszkeség sugárzott, hogy kispap a bátyja. Az úton leszakitott az akácfáról két virágfürtöt. Az egyiket a maga kalapja mellé tűzte. A másikat a bátyjának szerette volna adni, de az nem pillantott a virágra. Hát Péternek mást kellett kitalálnia, hogy kedveskedhessen.

– Tudok egy szarkafészket, – mondotta fontoskodva. Már tollasok.

– Ne bántsuk szegényeket, – felelte János, – inkább a mester úrhoz menjünk.

A mester úr bizony megöregedett a hét esztendő alatt. A felesége halála meg egy nehéz tüdőgyulladás harminc esztendőt vénitett rajta. Bizony már nem huzza ki a nyakát a gallérjából, mikor temet. Csak ugy nyugodtan eregeti az éneket, mint mikor az orgona mellett ül. Ezelőtt hét évvel nem volt egy szál ősz haja sem, ma meg barna nincsen. Fehér a bajusza is.

– Juliska, Juliska! – kiáltotta az öregség reszkető hangján. Gyere csak, ki van itt?

A szobából egy tizenhatéves rózsaszinruhás leányka futott elő. Benzines üveg a kezében. Bizonyosan az apja kabátját tisztogatta vele. Egy pillanatig tétovázva állott meg az ajtóban. A szeme elnyilott. Aztán elmosolyodva nyujtotta a kezét:

– Én megismerem, – szólott, – de… ön… ön megismer-e?

Olyan mellet-szorítón furcsa volt, hogy magázták egymást. Gyerekkorukban tegeződtek.

Péter pirultan állott a tornácon. Nem mert volna bemenni a szobába, ha a mester be nem húzza.

– Gyere, – mondotta az öreg, – ha már itt van a bátyád.

A mester erővel a diványra ültette Jánost. Péter az ajtó mellett a székre ült. Csak a lábujjai érték a tarka posztószél-szőnyeget. És csodálkozva nézett a bátyjára: micsoda úr az, hogy a diványra ültetik!

– Bizony kisasszony, – mondotta János, – ha másutt találkozunk, meg nem ismertem volna.

– Én pedig, – felelte Juliska meleg szembenézéssel, – megismertem volna… önt ezer ember között is.

Pillanatnyi csönd támadt, amibe belehallatszott az útcáról a Garibáldi nóta.

Ezen mindnyájan elmosolyodtak.

– Még mindig korhely az öreg? – kérdezte János.

S az ablakhoz lépett.

S valamennyien az ablakhoz mentek, hogy lássák, amit a János tisztelendő lát. Csak Péter maradt a szoba közepén. Lábujjhegyre állva nézett az útcára a három úri személy háta mögött.

Pataky András csakúgy tántorgott hazafelé, mint azelőtt. A haját, szakálát nem nyiratta azóta. Kalapot nem viselt. Olyan volt a feje, mint valami fehér oroszláné. A keze emelgetésével kisérte a nótát, s nagyokat lódult közben. A kutyája hiven ballagott utána. A tántorgásban is hol jobbra, hol balra kisérte a gazdáját, mintha ő is részeg volna.

Egyszer azonban valami csontot vagy kenyérhéjat talál a Maros az úton: Eléje kanyarodik a gazdájának, s a lába közé keveredik. Pataky András uram végigvágódik a porban, s a Garibáldi nóta abbamarad.

A Maros egy két harapásra belül helyezi a kenyérhéjat. S megtér ismét a gazdájához. Tudja, hogy ott szokott maradni, ahol elbukott, hát szépen odafekszik melléje a fejéhez.

Pataky András azonban korállotta az elbukást. Négykézlábra igazodott, aztán két lábra. Az arca eltorzult. Ahogy a szeme kimeredt, olyan volt, mint a vadketrec oroszlánja mikor a gazdája ostorral lép be hozzá. Fölemelte a botját, s végigvágott a kutyáján.

A Maros kutya kínos sikítással szaladt odább.

– Szegény állat! – sajnálkozott Juliska.

A mester is a fejét rázta:

– Különb gazdát is lelhetne.

– De ha egymáshoz tartoznak, – vélekedett János.

Ezalatt a Maros alázatosan sompolygott vissza a gazdája lábához, s a fejét nyöszörögve kérlelőn forgatta Pataky előtt.

Aztán hogy Pataky tovább vonult a kutyájával, Juliska megmutatta Jánosnak a kertet. Az egres-sor végén egy bokor liliom állott. Juliska leszakított egyet.

– Nézze, – szólott, – milyen fehér.

És ahogy a kezében tartotta a liliomot, olyan volt, mint az egyik szentkép a János breviáriumában, ahogy a názáreti Máriát ábrázolta meg azon a képfestő, a názáreti Máriát leány-korában.

*

Pöhöly Máté még a fia hazajövetele előtt egy új szobát rakatott a házához. Berendeztette azt a boltossal városiasan. Volt benne divány, iróasztal, az ablakon csipkekárpit és két ágy. Ha a fiát valamelyik barátja meglátogatja, annak is legyen. Hanem János nem akart maga lakni a szobában: háljon ott Péter is.

Az öccsét csakúgy szerette, mint kicsikorában. De már nem járhattak mindig együtt. Péter a gazdaságban foglalatoskodott: aratott az apjával, meg a részes aratókkal. János is vélekedett, hogy megpróbálja, de csak ellegyintették a szavát:

– Nem úrnak való az.

János hát otthon lézengett. Mindennap eljárt a misére, és minisztrált a papnak. Délutánonkint meg eljárt mesterékhez. Igen szerette a régi tanitóját!

Péter persze csak szombatonkint járt haza az aratás idejében. Akkor megfürdött és ott hált a bátyja szobájában.

Egy éjjel arra érez fel, hogy a holdvilág a szemébe süt. Fölnyitja a szemét. Látja, hogy a holdvilág besugárzik az ablakon az iróasztalra is, és hogy a bátyja ott ül. A homlokát a tenyerébe fogja és ír valamit. Az írás csak egy-két minutáig tartott. János ráhajtotta a fejét a két karjára és mozdulatlanul feküdt ott az iróasztalra ráborulva. A fejére rásütött a holdvilág.

– Alszik-e vagy sír? – tünődött Péter.

Fölkelt. Odalopódzott az asztalhoz. A bátyja vállán át elolvasta az írást:

Péter kerekre nyilt szemmel nézte az írást, s a bátyját.

Az egyszercsak fölemeli a fejét, és Péterre bámul:

– Hát te mért vagy fenn?

S a tenyerét az irásra ejti. Összemarkolja a papirost.

– Azt gondoltam, hogy elaludtál, – hebegett Péter. Fel akartalak költeni.

– Fekszem már, – felelte János.

És összetépte a papirost. Beledobta a kályhába.

*

Augusztus is vége felé járt. A gabonát már betakaritották. Az utolsó nyári vasárnapon együtt ültek a ház előtt.

Egyszer ahogy elhallgatnak a beszédben, János megérinti a tenyerével az apja karját:

– Valamit szeretnék mondani édesapám. De odabent.

A fiu hangja fojtott volt. Érzett rajta, hogy valami szokatlan a közleni valója. Máté beballagott vele. Leült a diványra. Az állát a botjára támasztotta, és nyugtalanul nézett a fiának az arcára.

A fiu megállott előtte komoran. A karját összefonta.

– Nem akarok pap lenni, – mondotta röviden.

Máté csak bámult rá.

A fiu hevesen, föl és alá járva folytatta:

– Nem születtem papnak! Unom már a tanulást. Minek költene rám többet? Péternek is kell valami. Tanitó leszek.

– Mit mondana a falu! – fakadt ki elképedve Pöhöly Máté.

– Bánom is én a falut, – felelte hevesen János. Nem a falunak élek én, hanem magamnak. Engedelmes fia voltam, apám, mindig. Most már eléggé érett vagyok arra, hogy a magam akaratán járjak. Tanitó leszek. Punktum.

Máté gazda meghördült.

– De én meg azt akarom, hogy pap légy!

És ahogy fölemelte a fejét, abban a pillanatban hasonlított Pataky Andráshoz, amikor az a kutyájára ütött.

És fölkelt.

– Én akarom!

És amikor azt mondta én, a mellére csapott.

A fiu dacosan nézett szembe az apjával. Látszott a szemén, hogy el van szánva minden ellenállásra.

Máté gazda látta ezt a nézést. Megkapta a reverendát a fiu nyakán, s megrázta a fiut. Megrázta és a szeme közé dörgött:

– Én az apád vagyok!

Azzal ellökte magától, hogy a fiu a falnak zuhant. Kitaszitotta az ajtót és elment, mint a mennydörgő zivatar.

János kábultan nézett maga elé. A nyilt ajtón behallatszott hozzá, amint az apja azt mondta az István szolgának, hogy azonnal fogjon kocsiba.