Judit látta és még nem érezte, hogy ez a halál. Még nem nyitotta fel ajkát. Nem érzett egyebet, mit azt a nehéz nyomást a mellen, a mit a víz tömege okoz.
S e közben úgy érzé, mintha csendesen emelkednék fölfelé: tán épen az által, hogy elhagyta magát? A feje fölötti zöld tömeg mindig világosabb kezdett lenni, s már látni kezdé, a mint fölötte azok az apró halacskák rajzanak, mik ezrivel uszkálnak a víz szinén, a nap melegében fürödve, s leskelődve a lég bogarkái után.
A nap odafenn, mint egy tűzgolyó nagyított képe látszott a vizen keresztül, s a millió felszálló buborékban megtört sugáritól szivárvány dicskör képződött itt alant.
E szivárványos glóriából egyszerre mintha egy égből alásuhanó alak szállana le hozzá! Kedvesének arcza volt az!
Midőn ez arcz megjelent a leány előtt, midőn e mentő kéz megragadta karját, midőn egy percz mulva szétváltak a habok feje körül, midőn szemei megpillanták az Isten szép világát, midőn egy szabad lehelettel átszívhatá az áldott levegőt, és midőn arcza kedvese vállára borult, ah akkor az a gondolatja támadt, hogy az élet nagyon szép.
Megmenekülni! Épen annak erős karja által mentetni meg a halálból, a kiért meg akart halni! Ez az érzés, ez az eszme egy perczig üdvözültté tette. Csak egy perczig.
A következő perczben ismét egy gondolat villant át agyán, a mi rokon a kárhozattal.
– Hát az anyám!
S mintha rögtön válasz jönne e kérdésre onnan a hullámsírok országából, hirtelen a vizek alól egy erőszakos kéz ragadta meg a lábát…
Judit zsibbadni érzé minden idegét. Nem gondolt egyébre, mint hogy ime azon kéz, mely tiltva állt közte és szerelmese között, most még a sírok mélyéből is felnyul hozzá, megragadva gyermekét, midőn azt kedvese az életnek és az élet hosszú rejtelmeinek rabolja vissza; ez a hideg erőszakos kéz nem engedi azt megtörténni, hanem leviszi őt ismét magával, le a csendes, a nyugodalmas halálba.
Judit nem ellenkezett vele; csendesen összetevé mellén kezét és szemeit most már lehunyta. Percz mulva érzé, hogy ismét elborította fejét a hullám.
A másik pillanatban Béla karja újra felragadta őt, de az erőszakos kéz folyvást tartotta alant és nem bocsátotta el.
Érzé, minő erőfeszítésbe kerül kedvesének, hogy ily küzdelem mellett a haboknak ura maradhasson. Mondá neki: hagyj el, menekülj magad. Nem volt az szó, csak gondolat volt, ő azt képzelte, hogy beszél, vagy azt, hogy kedvese tán gondolatját is meghallja.
Az erőszakos kéz pedig folyvást vonszolta lefelé.
Többször volt már fejével a víz alatt, mint fölötte. Eszmélete kezdé elhagyni. Valami siket zúgást érzett füleiben, mely agyát elkábította; az a pillanat volt ez, midőn a test és a lélek már különválva élnek: a lélek még eszmél, gondolkozik, de az idegek más úrnak fogadják szavát; a lélek nyugodt már, de a test halálküzdelemben vonaglik, reszket és harczol semmivélétele ellen.
S a halálbavivő kéz nem akarta elereszteni.
Az öntudat elhagyta egészen; nem eszmélt semmire már; ekkor a vele küzdő alak ott lent haláldühében kinosan megharapta lábát.
E fájdalomra önkénytelenül összevonaglott a test, egy erőszakos rándulással felveté magát: e rándulástól az üldöző elmaradt tőle s többé nem fogózott belé; – akárki volt, az már halott…
És most Judit idegeit megszállta amaz öntudaton kívüli erőszak, minő a kínos halállal küzdőket szokta meglepni. Nem volt már semmi gondolatja. Kedvesét, ki őt eddig karjánál fogva emelte és vitte fáradságosan úszva a hullámok között, hirtelen átölelé, mindkét karját dermedt erőszakkal fonta vállai körül, átkucsolta karjait, magával vonta a víz alá és ajkaival annak ajkait keresve föl, egy végső halálos csókkal, öleléssel képtelenné tette azt a mozdulásra, a lélekzetvevésre; így együtt és egyszerre szállt a két alak a víz fenekére, a két lélek fel az égbe…
– Hahó! Béla! Ide! hangzott egy ismerős hang a vizek fölött. Egy csónak sikamlott a habokon végig, csak egy férfi ült abban. Az volt Pusztafi.
E csónakban leste ő a halakat horogra; míg mások az ünnepély zaját növelni siettek, ő volt a legelső, ki a vész helyére sietett.
– Ide Béla! Ide! Már messziről megismerte barátját, a mint az küzdve dolgozott a hullámok között, s megfeszített erővel sietett segélyükre. Béla nem hallotta már szavát; az őrült ölelés őt is vesztébe ragadta.
De a költő nem hagyja elveszni azt, a kit szeret.
Csáklyával kezében addig kereste őket, míg rájuk nem talált. A lányka akkor is ölelve tartá kedvesét, nem lehete őket egymástól elválasztani.
A költő kiemelte őket erős karjaival, mint két gyermeket a bölcsőből; s azután lefekteté őket a menyasszonyi ágyba: a csónak fenekére.
A két, egymáshoz tapadó főt odavette az ölébe, lesimítá homlokaikról az összecsapzott hajfürtöket; a leány fején még akkor is ott volt a zöld myrtuskoszorú. Most már egészen illett hozzá.
Egyik sem adott semmi életjelt: mozdulatlanul feküdtek egymás mellett.
A folyam tulsó partján nagy volt a riadal; csónakok, dereglyék kezdtek elindulni, a hidtöredék menekülteit csendesen vitte alá a hullám, a szigetpart csendes volt. Arra kormányzá Pusztafi a csónakot, szemeit le nem véve az ölében fekvő két hideg, elkékült arczról.
Egyébiránt a legszebb idő kedvezett az ünnepélynek, a nap forrón sütött, az ég derült volt, az elszórt fű illatozott az utczákon.
A KI A SORSOT KÉNYSZERÍTI.
Pusztafi valahol a belváros egyik három emeletes házában lakik. Természetesen a harmadik emeleten; azért, mint mondani szokta, mert negyedik már nincs.
Egy előszoba, melyben inasa lakik, egy dolgozó szoba és egy hálókamra képezik lakosztályát.
Butorzata igen egyszerű, csupán könyvtára képviseli a fényűzést, melyben az angol, franczia és német classicusok remekei mind pompás díszkötésekben állnak. Falain aczélmetszetű arczképek, de nem azok, a miket minden háznál szokás tartani a magyar földön: nem azon jó bajuszos, szakállas arczok, kik kardot kötöttek fel, a mikor az arczfestőnek ültek, s a markolatra tették kezeiket, annak jeléül, hogy ha még magától akarna is kiguvadni hüvelyéből az a fegyver, hogy valakinek megártson, ők nem engednék, visszatolnák.
Ez aczélmetszetek itt körül mind idegen szabásu arczok, símára borotvált képek, állig kötött fehér tászlis nyakkendőkkel, ódivatu frakkokban. Nem egy falusi ismerője a költőnek, ki hozzá látogatóba feljött, mondá magában első körültekintésre: «ugyan minek tartja itt ezt a sok németet?» s csak azután borzongott a háta, mikor közelebbről megnézte azokat s az aláirásokat olvasá: – az a ránczoktól áterelt, epés, gunyoros arcz, melynek két inggalléra meztelen nyakán kétfelé van vetve: Marat; az a fennen fölemelt fő, massiv vonásaival, nyilt tekintetével, faltörő homlokával: Danton; az a cziczomás alak: Robespierre; az a fiatal, gyermeteg tekintetü tojásdad arcz, a rettenetes Saint Juste, s az a szellemdús női arcz: ó-görög hajdíszével: madame Roland. A ki pedig iróasztala előtt függ, az a kopasz tarkóju kedélyes arcz: az Béranger. Iróasztalán kedvencz olvasmánya: a girondisták története van kitárva.
A költő iróasztala előtt ül; szobája ablaktáblái bezárva, gyertyái csonkig leégve. Előtte egy megkezdett költemény, melynek czíme:
«Cassius»
«Tell»
«Desmoulin»
«Hát a negyedik ki lesz?»
Fel-felkel, egyet jár nyugtalanul szobáján végig, egy tallérnyi emlékpénzt hajigálva s tenyerével elkapkodva; azután ismét leül és ir tovább.
Félig kész már a költemény, de a vége nem tud megszületni. Nincs, nincs eszme, a mi oda való volna. Elolvassa, a mit irt már: «nyomoruság!» dörmögi magában; azután széttépi az egészet, összegyűri markában s a kemencze mögé veti. Ő így szokott törülni munkáiban.
Az ajtót nyikorgatja az inas.
– No mi baj? kérdi Pusztafi félretolva a reteszt.
– Két asszonyság akar bejönni.
– Hozzám? Éjszaka?
– Szép éjszaka, dörmögé a vén cseléd, tizenegy óra már délnek.
Azzal kinyitotta az ablaktáblákat. Esős, kedvetlen márcziusi nap volt, nem igen lehetett észrevenni, mikor virradt meg?
– Hát csak bocsássa be a hölgyeket, ha okvetlen látni akarnak.
– Nem tetszik előbb felöltözni?
– Hiszen le sem vetkőztem tegnap óta.
– Legalább csizmát húzhatna mást, mert ez igen sáros.
– Az egész világ sáros, miért ne lehetnék én is?
Voltak kedvetlen órái, a mikben a cynismusig ment nála a hiuság hiánya.
Nehány percz mulva hölgyruha-suhogás hallatszott ajtaja előtt s egy gyöngéd koczintás ajtaján.
– Szabad!
Két hölgy lépett be; egy fiatal és egy éltes.
– Ah! kegyed az? Kiálta öröm hangján Pusztafi, az ifju hölgynek kezét nyujtva. Ennek igazán örülök.
Hargitay Judit volt az.
– Én babonás vagyok, szólt Pusztafi a hölgyeket pamlagához vezetve; s attól föltételezem, milyen lesz az egész napom, hogy kedves, vagy gyűlöletes arczczal találkozom-e legelőször? Ma tehát epochális jó napomnak kell lenni!
– Megbocsát ön, hogy idejét és eszméit rablom? szólt Judit, megszorítva a költő kezét.
– Úgy nagyon értéktelen tárgyak rablására adta magát kegyed.
– Bemutatom önnek nagynénémet, Gyöngyi Saroltát.
A kis eleven asszonyság, ki évei daczára igen sok kellem birtokában érzé magát, valami szellemdús bók alkalmazására szánta el magát, melyet arczából észrevéve a költő, sietett útját vágni e készületnek, egyenesen a tárgyhoz látva.
– Miben lehetek kegyednek szolgálatára?
– Jó tanácsával.
– Azt előre adhatok, mielőtt a tárgyat hallottam volna. A mit kegyed akar – az helyes.
– Én szinésznő akarok lenni.
Pusztafi kegyetlenül összeránczolta szemöldeit. Mondta magában: no ennek ugyan kár volt «in bianco» aláirni a kivánságát.
– Ön megbánta, hogy előre helyeslé akaratomat?
– Kegyed valóban igen jó rendőrséget tart szép szemeiben.
– S kegyed igen rossz titkárt arczvonásaiban. Szándékom nem nyerte meg tetszését.
– Oh miért nem? szólt a költő iróniával; a pálya ellen semmi kifogásom. Hisz az polgári állására nézve egy fokkal följebb áll az enyimnél, fényére nézve végtelenül fölülmulja azt, s a mi a szenvedély kielégítését illeti, minden alkotó művészet között egyedül ez ád a teremtés pillanatában valódi gyönyört; hanem óhajtanám előbb tudni, számot vetett-e kegyed magával és tehetségeivel? tudja-e, átmérlegelte-e, mi kell minden egy szinésznő pályafutásához?
A jó nagynéne sietett mindjárt a válaszadással ily kényes kérdésben megelőzni Juditot. Hisz ő csak nem dicsekedhetik saját talentumaival.
– Oh Pusztafi úr, ha hallaná egyszer, a hogy kegyed költeményeit szavalja Judit! Az a hang, az az érzés…
– Kérem, kérem… csitítá őt Pusztafi. Nem hangról, nem érzésről kérdezősködöm én. Azok olyan dolgok, a mik nélkül az első föllépés után megbukik az ember s aztán kigyógyul belőle. Azt kérdezem, tud kegyed mosni? vasalni? tud varrni, főzni? Mert ez a fődolog. A szinpadi királynék civil-listája nálunk nem olyan nagy, hogy abból ministeriumot tarthassanak; a királynénak mikor nagy szerepe van, reggel még sötéttel fel kell neszezni, hogy szobáját kitakarítsa, mert bejáró cselédje még akkor alszik. Akkor a királyné megfőzi reggelijét, s azalatt ráér szerepét megtanulni, hogy nyolcz órára készen legyen, mikor próbára kell menni. Tizenegykor a királyné haza jön, tüzet rak, rántást készít, mert a vendéglői háztartás sokba kerül s a bejáró cseléd ehez nem ért; főzés közben szerepe főbb momentumait átgondolja s azután iparkodik az ebéden mentül előbb átesni, a min segít az, hogy igen rövid. Azután előkeresi öltönyeit, mik estére szükségesek, egyikre új diszítményt kell varrni, másikat korszakhoz idomítani, némelyiket ki is kell vasalni. A királyné ezalatt beleélheti magát szerepe lelkületébe. Azután következik a dicsőség. A királynét taps és diadalzaj fogadja, felvonás után háromszor kihíják, a királyné sóhajtva gondol rá, bár csak ne hínák ki annyit, hogy kapuzárás előtt meghalhatna a harmadik felvonásban: ne kellene két garast fizetni a házmesternek. – Nos tehát tud kegyed mindezekhez?
– Akarok tudni, tehát fogok tudni.
– Erős szavak. Hanem azt is jó lesz kegyednek előre látni, hogy a muzsák, apjukkal Apollóval egyben, már Arachne és Marsyas idejében is irigyek voltak. Vetélytársairól ma is lehuzatja a bőrt Apolló. Vannak kellemetlen, kiállhatlan, háládatlan szerepek, miket innen is onnan is a rendező fejéhez vernek, míg utoljára olyan kézbe akadnak, mely azokat megtartja. A királyné nem lehet mindig királyné, hanem holnap uszályt visz magánál kisebbek után. Kedvetlenül lép gyűlölt deszkáira s vándorol más által elhagyott helyekre; játszik dajkákat, öreg asszonyokat, tréfás fecsegőket, mik lelkével ellenkeznek. Mit csinál ilyenkor? Tűr és hallgat és elnézi, milyen szépen el lehet temetni az embert elevenen? Vagy pedig nem tűr, hanem intrikázik: fog magának ujságirókat, a kik jajgassanak helyette, ez kevésbe kerül, egy szép szó, egy mosolygás elég, hanem aztán keveset is használ; többet ér, ha két versenyző párt közül valamelyikhez szegődik, vagy mind a kettőhöz; egyik primadonnát a másik ellen izgatja, egy korifeust, vagy kettőt meghódít, talán a rendezőt is, miért ne az igazgatót magát, vagy épen az egész hétfejű sárkányt?1) Vagy ha épen nagy és gyors sikert akar aratni, valami magas személyes protectio… Kegyed elpirul: bocsánat, nem mondom tovább, csupán általánosságban beszéltem. Kegyed tud tűrni…
– Tűrni és igyekezet által kitünni.
– És már most mondja meg kegyed, mi oka van az elhatározásra?
– Azon akartam kezdeni. Kegyed nem engedett engem meghalni, midőn én akartam. Visszahozott az életre, midőn már a halálban czélt értem, már most lássa, mire mehet egy nővel, ki életét intézni akarja? A mit ama rettentő nap után eszméletemet visszanyertem, azt kérdezém: «hol van atyám, hol van anyám?» a körülállók nem feleltek, elfordultak, szemeiket törülték. Kinn az udvaron énekeltek, imádkoztak; a toronyban zúgtak a harangok, akkor temették mind a kettőt. Hallottam jól, mikor a két halottas szekér végig gördült a kövezeten s azután a gyászkiséret párosával végig lépdelt az ablak alatt. Én még halva sem láthattam őket. Megváltak tőlem haraggal; elátkozó kezükkel fejemen; ha van egy gondolatom, mely sokszor visszatér s melyet azzal próbálgatok legyőzni, ha egész borzalmát kiaknázom, ez az: most is azt hiszem, hogy a ki ama rossz napon megragadott a víz alatt, anyám volt, – és én eltaszítottam őt magamtól, – és ő meghalt – és én megmenekültem. Hogy élek, hogy őrült nem levék ez iszonyú óra után, azt hiteti el velem, hogy a sors valami küldetést bízott rám. Lehet ez tőlem nevetséges rajongás, de én úgy vagyok meggyőződve. A gyászév leteltével, úgy igértem Bélának, hogy nejévé leszek. Abban az órában, a midőn ez megtörténik, semmim sincs, mint saját magam. Szülőimnek egy végrendeletük maradt, melyet ők elijesztésemre irtak, nem sejtve, hogy a holnapi nap már az örökkévalóság napja. A fenyegető végintézet a megye levéltárában van, s én akkor, midőn Bélának kezemet nyújtom, a szegénységet viszem a házához. Szegénynek lenni még nem baj, s attól ő sem irtózik, én sem; ő munkája után szerényen él, s én e szerény sorssal beelégszem. De annyi rajtam beteljesült szerencsétlenség már látnokká tett. A mivel szülőim, ismerőim fenyegettek, hogy Bélát azon elvek, a mikért küzd, egykor földönfutóvá teszik, hogy valaha üldözött lesz, talán fogoly, talán száműzött, az bennem mind hitté vált. De nem azt érték el vele, a mit akartak. Nem riasztottak el, sőt inkább most már elválhatlanná tették sorsomat az övétől. Neki szüksége lesz valakire, ki őt kétségei közt buzdítsa, ki balsorsában védje, ki, ha rászorul, oltalmazza és ha veszni indul, megszabadítsa. Ezért kell nekem életpálya, melyet magam teremtek magam előtt s melyen függetlenül nézhetek a sors elé, ha az kedvét találja nővel küzdeni.
– «Oh nő, nagy a te szerelmed!» Kiálta elragadtatással a költő s kezét nyújtá a leánynak. Ily akarat ellenében az én szavam csak lehellet.
– Azt vártam öntől, hogy nem fog lebeszélni. Tanácsát az iránt jöttem kérni, hogy mi gyakorlati kezdete van e szándéknak? Kihez és hová kell fordulnom?
Pusztafi egy perczig gondolkozott, azután hirtelen felállt.
– Egy eszmém van. Ismeri kegyed a legjobb, a legelső magyar szomorujátékot?
– Ismerem. De a mit én tartok annak, az be van tiltva.
– Akkor ugyanaz, a mit én gondolok. Tanulja be kegyed. Mire készen lesz vele, azon világ lesz, a mikor nem leendnek betiltott szinművek.
– Akkor az ilyen világnak holnap kellene kezdődni.
– Ki tudhatja azt? Holnap fölkeresem kegyedet. Hol van szállva?
– Rokonomnál, a Hatvani utczában, átellenben a Landerer nyomdával.
– Fel fogom kegyedet keresni.
– De kérem, Bélának szót se erről.
– Akkor jó lesz, ha nem mutatja kegyed magát az utczán, mert ha ő megtudja, hogy itt van, akkor titkát nem fogja előtte megőrizhetni.
– Isten önnel a viszontlátásig.
Pusztafi kikisérte vendégeit a lépcsőkig, ott kezet szorított velük, azután visszatért szobájába – és Madame Roland arczképe előtt megállva, azon nagyon sokáig elmerengett.
Ismét egy komor, esős márcziusi reggel következett.
Az utczákon nagy volt a sár, az ég egészen nekikeseredve. A kinek mulhatlan dolga nincs odakinn, nem kivánkozik el hazulról. Judit nagyon alkalmasnak találta az időt arra, hogy a Pusztafi által feladott drámai szerepet betanulja. Az éjjel is azzal foglalkozott s most már csak egyes részleteit kellett tanulmányoznia.
A könyvvel kezében ott ült az ablaknál. Egészen elmélyedt a képzelemtől elevenné tett kor nagy csoportozataiban, miket egy óriás lélek massiv alakokban teremte újra.
Egyszerre csak úgy tetszék neki, mintha a zsibongás, mely Jeruzsalemi Endre trónját, mint háborodott tenger csapkodta körül, valóban hallható volna… Ez nem a felidézett szellemektől jő, ez nem képzelet, ez való. Az utczákon hallik az a moraj, mely mintha folytatása volna Petur bán szavainak.
Ha annyira el nem lett volna mélyedve tanulmányában, ha érdemesnek tartotta volna, az ablakon át hivalkodva nézegetni, rég észre kellett vennie, hogy egy óranegyed óta, daczára a permetező esőnek, egyes férfitömegek vonulnak végig az utczán nagy sietséggel, mint kiknek valami bizonyos czéljuk van, de az nagyon sietős, nem sokára ugyanazon tömegek újakkal szaporodva jönnek vissza a hatvani utczán végig.
A tompa moraj, az ismeretlen zúgás egyre közeledik, Judit látta a néptömeget mind közelebb húzódni s nem tudta kitalálni, hogy mi az? Nem örömzaj, nem tisztelgés, nem harag, nem ijedelem moraja: mi tehát?
A tömeg nagy része fiatal emberekből áll.
Judit lakásával szemben állt egy háromemeletes ház, melynek első emeletét a nemzeti kaszinó tartá kibérelve, a földszintet pedig egyike az ismert nevü nyomdáknak foglalta el.
Ez a ház volt ama nap történetének középpontja.
Ez a nap volt a szabad sajtó történetének első napja.
A kiknek nagyon jó emlékezetük van, még talán révedezik előttük, hogy ez a nap márczius tizenötödike volt. Valószinűleg nagyon régen el van az már feledve.
Ezen a napon két nevet emlegetett nagyon a közönség: Pusztafi és Lávay Béla neveit. Milyen régen elhangzottak már azok is, mindazzal együtt, a mi akkor történt.
Kérem: hiszen mi nem történetet irunk, hanem regényt és divatokat.
Tehát e napon divat volt mindenkinek az utczán lenni.
Az ilyen napoknak pedig nincs megállapított programmjuk, a mikből az ember előre tudhatná, hogy nézőjáték lesz-e a vége, vagy tragoedia?
A legnagyobb tolongásban találkozott Pusztafi Judittal. Neki természetesen mindenütt ott kellett lennie, a hol Béla jár.
Pusztafi arra gondolt, hogy az a szegény gyermek nem lesz itt jó helyen; tán Bélát is féltette, hogy ha Juditot meglátja, lelke elveszti csataképességét. Hirtelen odament hozzá és behívta egy kapu alá.
– Hol jár kegyed itt?
– A hol önök.
– De kegyednek ma másutt kellene lenni. Nem emlékezik rá? Tegnap abban egyeztünk meg, hogy kegyed egy tragoediában akarja első szini kisérletét tenni, mely még tegnap be volt tiltva. Lássa, nekem még arra is gondom volt. Beszéltem az igazgatóval. A próbán kegyedre várnak. Ne gondolkozzék soká. Látja, hogy ma olyan nap van, a miben minden óra egy esztendő. Ma minden lehetséges, még a képtelenség is. Jőjjön velem a szinházhoz, hadd mutassam be az igazgatónak.
Az eső esett. Judit esernyő nélkül szaladgált az utczán. Pusztafi egy kis sánta emberkét fogott el az utczán, a ki esernyővel haladt előre.
– Álljon meg kedves polgártársam. Mi neve önnek?
– Glanz Melchior, alászolgája, orvossegéd a Rókusz-kórháznál.
– No hát adja ide az esernyőjét. Az én nevem meg Pusztafi.
– Oh kérem. Ezer örömmel. Van szerencsém. Ki ne ismerné önt? kérem. Méltóztassék.
– A szinháznál meg fogja kapni.
– Oh nem sietős.
A kis sánta ismeretlen átadta esernyőjét s tovább biczegett, kezeit dörzsölve örömében, hogy ilyen szerencse érte ma. Pusztafi pedig sietett a szinházhoz Judittal, kinek minden íze remegett, mentül közelebb értek azon bűvös szentélyhez, mely annyi fiatal kebelnek áhított Olympja, a nemzeti szinházhoz.
Judit kényszerülve volt elfogadni a helyzetet, melyet önmaga kivánt. Megkezdeni az új életet azokon a deszkákon, mik a világot képviselik, midőn ott künn maga a külvilág is új életet kezdett; lelkével játszani akkor, midőn a külesemények is játszottak azzal.
Délutánra az utczai zaj áthúzódott Budára.
Mi történhetik ott? a felől semmi hír sem érkezett át.
Sokan a szinháztól, a kik a próbán szerepüket végezték, siettek a többiek után és mind odamaradt, egy sem jött vissza.
És Judit kénytelen volt ide át maradni. Hanem maga kivánta ezt a helyzetet. Most hát benne volt; most helyt kellett állnia abban.
Délután hat óra volt már és Budáról még semmi hír.
A szinházban ez alatt folytak az előkészületek az esteli előadáshoz a maguk megszokott rendén.
Ide át nem tudott egyebet a közönség, mint hogy a délig összetódult néptömeg nemzeti zászlókkal átvonult Budára s ott történik most valami – és hogy semmi se hiányozzék a nevezetes nap élvezeteiből, estére olyan drámát fognak előadni, mely tíz év óta be volt tiltva, s hogy abban egy új művésznő fog fellépni, a kiről csodadolgokat beszélnek.
Csak maga az, kinek ez este első szini kisérletét kelle tartani, tudta, hogy minő kétséges dráma folyik most odaát, a minek kimenetelétől függ, hogy koszorút fognak-e ma este lábaihoz hajítani, vagy kedvese fejét?
Már ki volt világítva a szinház, már gyülekezett a közönség és még semmi hír a testvér városból.
Juditnak szerepére kellett gondolni. Arra a szerepre, mely tele van fájdalmas vonatkozásokkal egy lázadó iránt; melynek minden szava visszaragadja lelkét a mai izgatott nap eseményeihez.
És ilyen állapotban játszani, először, fényes közönség előtt!
Már csengettek az öltöző szobák előtt; a szinfalak között már gyülekezni kezdtek a fényes paszomántos, históriai orrokkal ellátott férfi-alakok. Judit letevé szerepét, felvette aranyos palástját, feltette fejére a diadémot, kilépett a megvilágított térre, a palotát ábrázoló papirosok közé s úgy szeretett volna – letépni magáról palástot, fényes öltönyt, s szétszórt hajakkal rohanni végig sáros utczákon, s a hangzatos jambusok helyett, végig sikoltani: «ne bántsátok, ne bántsátok őt!»
Oh milyen nagyon meg fog bukni! – Már elsőt csengetnek a szinfal gépészeinek.
– Judit! Itt vagyok, szól egy hang az álfal mögül elősietve.
– Béla! sikolt fel a leány, s abban a pillanatban feledve van jelmez, szinpad, körülálló nép; a leány szeretője keblére omlik.
Tett volna-e nő másképen?
Az ifju arczán lehetett olvasni a diadalt. Nem kellett kérdezni, hogy mi történt? a ki rá nézett, tudta már.
Egy pillanat mulva úgy is kiragadták Bélát Judit karjaiból, s látnia kellett, hogy a festett királyok históriai orraikkal, s az álgyémántos herczegnők mind sorba ugyanazt követik el vele, a mit ő egy percz előtt; hisz ez olyan nap volt, a mikor húszezer ember csókolta egymást összevissza, a ki soha sem látta egymást. Nyomban ott volt Pusztafi is, azzal is hasonló dolgok történtek.
Az ügyelő azonban másodszor csengetett, a hősöknek iramodni kellett a szinpadról; a függöny felgördült.
A szinház tömve volt már: mindenki elégülten, jó kedvvel jött. E diadalmámorral telt közönség előtt lépett fel Judit a szinpadra, ő maga legbüszkébb, legfölmagasztaltabb az örömtől.
De tetszett is!
A fölvonás vége felé több volt már a taps odalenn, mint idefenn a beszéd, felvonás végeztével kihítták Juditot vagy hatszor; azután a többit külön és mind valamennyit együtt. Azután az sem volt elég; a közönség Pusztafi költeményét akarta hallani a szinpadról. Valamelyik fényes fejedelemnek vállalkozni kellett, hogy azt impromptu elszavalja; aztán még többet kivánt a közönség: magát Pusztafit akarta látni, meg Lávayt, meg a mai nap szónokait mind. Azok nem ellenkeztek a népakarattal, kijöttek, nagy sárosan, összegyűrt kalapokkal a szinpadra; a nép kivánta, hogy beszéljenek; azok nagy rekedten szónokoltak; a közönség kivánta a Rákóczy-indulót, az közbezendült. A szinház előadás elején már tele volt, egy óra mulva még egyszer annyian akartak beleférni, ember-ember hátán tapsolt, éljenzett, szónokolt, a páholyokból az úri bérlők lenyújtották kezeiket, hogy a földszinten fuldoklókat felvonják magukhoz, és mikor aztán a páholyok is oly tömve voltak, mint a többi helyiség és mikor már a Rákóczy-indulót sem lehete hallani az emberi hangrobajtól, akkor Pusztafi kilépett a sugólyuk elé s kezét fölemelte.
«Csend!»
Pusztafi szólni akar…
Egy percz alatt elhallgatott mindenki.
– Polgárok! szólt, a mai munkában kissé megkopott hangon Pusztafi. A mai napot bevégeztük. Térjünk szép rendben haza.
Arra mindenki szépen, csendesen haza ment.
S oly nyugodt éj következett a két városra, a mit még egy elkésett dalhang sem zavart meg.
De e nyugodt éj Juditot nem tudta elaltatni.
A mint hazatért, a mint fekhelyére ledűlt, lámpáját eloltá, szemeit lehunyta, akkor vette észre, hogy hisz a sötétségnek népe van, a csend viszhanggal van tele. Minden a fülébe zúgott, minden a szeme előtt volt. A mai nap képe, hangjai, remegése és kitörő örömei.
Az utczákon hullámzó tömegek ott jártak végtelen tömegben lehunyt szemei előtt, s a hevült zaj kisérte őket; a kétségbeesett rettegés, az elkapó büszkeség dicsőített kedvese miatt; a vakmerő kisérlet a szinpadon, a kábító siker, az ezernyi arcz és a pillanat ezernyi indulat-változása, mindez élt, lehelt, zajgott lelke előtt. Egy élettörténet volt ez rá nézve, tele katastrofákkal, mik egy évtizedet betöltenének, s most össze vannak tömve egyetlen napba!
Csoda-e, ha e napnak nem tudott lenni éjszakája?!
ÚJ ÉLET.
Nehány hónapig tartott az a divat, a mikor gyönyörű szép tollakat viselt minden ember a kalapján; ki fehéret, ki feketét, sokan rózsaszinűt is; ők ugyan azt hitték, hogy az veres. Valódi verseny volt, kinek van szebb, hullámzóbb tollbokrétája? a mi pedig a nemzetiszín-szalagcsillagokat illeti, azokban valódi fényűzés fejlődött ki, a kokárdák most már bársonyból is készültek, középett ezüst országczímerrel; kezdték őket csillag alakura is idomítani, nagy kerülettel, hogy messziről olyat mutasson, mint egy mediatizált herczeg rendjele; sőt mikor az erdélyi unio kimondatott, akkor még a veres-fehér-zöld mellé a kék és aranyszín is fölvétetett a kokárdába; a mi már csakugyan elég ragyogó volt.
Hanem azután úgy nyár vége felé kezdett úgy látszani, hogy a toll nem teszi azt a jó szolgálatot, a mit az ember várna tőle; sem az a toll, mely a kalapokat ékesíti, sem az a toll, melylyel a mérges vezérczikkeket irják, sem az a toll, melynek fosztott pelyhein olyan szépeket lehet álmodni. Más felé hajlik a divat, a fiatalság kezd tollas föveg helyett apró zsinóros sipkákat viselni.
Épen a toborzó zenéje vonul végig Judit ablaka alatt, melyet egy csapat ujoncz fiatalság követ; azok között sokakat megismer Béla barátai, pályatársai közül. Ügyvédek, orvosok, tanult férfiak.
A postakihordó érkezése idézte el az ablakból. Két levelet hozott; egyet számára, másikat nagynénjének. Judit mindkettőn megismerte Fertői irását. Nagynénje levelét átvitte annak szobájába, a magáéval visszatért.
Midőn felbontá a levelet, valami kimagyarázhatlan undort érzett ezen betűk iránt, a mik mind olyan szépen, olyan kalligrafi igyekezettel vannak irva, mintha képmásai akarnának lenni irójuk kifestett, kiborotvált arczának; külszépséggel takarva a tartalom rosszaságát.
Úgy volt.
«Kedves unokahugom! szólt a levél. Ön feledni látszik, hogy alólirott önnek nagybátyja s ön szülőinek halála után, mint természetszerint legközelebb álló rokon, törvényesen helybenhagyott gyámja. Ön, felhasználva a mostani izgalmas időket, olyan pályát választott, gyámi engedélyt nem kérve, nem várva, mely önt emancipálni látszik. Emancipálni tudniillik a világ véleménye, a szokásos követelések és egyéb ódon világnézetek alól, miknek más viszonyok között élő hölgyek alá szoktak vetve lenni; melyek azonban a színvilág istennőit nem sokat genirozzák. Szinésznőknél nem szokták azt kérdezni, nem is igen szokás különbséget tenni: ki a lány? ki a nő? Ez nem vétetik ott szigorúan. Azonban vannak kellemetlen emberek, kiket a törvény gyámapáknak nevez s hasonló alkalmatlan kérdezősködésekre följogosít. Emlékezni fog rá kegyed talán, hogy e hét folytán leend azon szomorú nap évfordulója, melyen kegyed szerencsétlen szülői egy nap egyszerre oly gyászos halállal kimultak. Kegyed megboldogult édes atyjától egy végrendelet van letéve a megye levéltárában, melynek borítékára a megdicsőült e szavakat irta: «halálom után egy év mulva felbontandó». Kegyed tudja e végrendelet tartalmát, mert boldogult hugom közlé azt önnel. Sejtelemszerű aggodalomból, melynek látnoki szavait a következett idők igazolták, megtilták önnek szüléi családi összeköttetésre lépni egy férfival, kinek fején a fátum keze nyugszik; s azon esetre, ha nejévé lenne annak, vagyonaikból kirekesztették. Kegyed igen ügyes és furfangos módját találta ki e végrendelet kijátszásának. Kegyed azt mondá: nem választom sem az egyiket, sem a másikat: leszek szinésznő, s megtartom mind a kettőt, a vagyont is és kedvesemet is. Hasonló ott még csak nem is felötlő; ha az embernek tetszik, még viselheti is a világ előtt, a szinlapon, valakinek a nevét, a nélkül, hogy törvény és oltár tudnának valamit felőle. Ez igen csinos maneuvre, csakhogy más embernek is van esze. Kegyednél Lávay Béla úr mindennapos; kegyedhez a szinpadra feljár, egymást tegezik, karöltve járnak stb. A világ előtt nincs titok. Már most én, ezennel hivatalos komolysággal szólítom fel kegyedet, hogy nekem mától számitandó négy nap alatt válaszoljon e kérdésemre: «neje-e kegyed Lávaynak, vagy nem? és ha nem az, akarja-e őt magától eltávolítani, vagy nem?» Ha kegyed Lávay Bélához sem nőül menni, sem tőle elválni nem akar, akkor határozottan tudatom kegyeddel, hogy én, mint gyám és végrendeleti végrehajtó, tudni fogom kötelességemet, hogy egy botránynak, mely családilag közel érint, törvényes úton végét vessem!»
Judit lelke le volt zúzva e sorok alatt!
Mily alacsony rágalom!
Mi kegyetlen ármány!
Tehát ez a szinpadi fénykör? – Minden virágbimbónak szabad megnyilni a napsugárra; minden leánynak szabad titkon sóhajtani; minden szívnek szabad ábrándozni; de ha egy szinésznő teszi azt, az becstelen! Ha egy szolgáló beszél a kapuban egy ifju legénynyel, azt mondják rá: ez menyasszonya, ha egy szinésznő teszi ezt, azt mondják rá: «szeretője».
Mit tegyen? Kihez meneküljön?
Megmutassa-e e levelet Bélának? Soha!
Kedvesét boszúra ingerelné, veszélynek tenné ki, és a mi legfőbb, figyelmeztetné arra, hogy a világ mit beszél felőlük, hogy azt jóvá kell tenni. Ah, ez lehetetlen. Ez nem azon büszke, átlátszó lélekhez férő gondolat. – És mégis – Fertőy fenyegetését bevárni nem lehet! nem szabad! Ki adhat jó tanácsot itt?
Nagynénje jött ki a szomszéd szobából. Látszott arczán, hogy valami kellemetlen mondanivalója van, nem tudja, hogy kezdjen hozzá?
– Kedves Judit, szólt végre, valami szóra akadva; ma reggel találtam a számodra valami pompás, egészen neked való szállást.
– Igen, kegyed keresett nekem szállást?
– Tudod, ez neked nagyon szűk és a második emeleten van; nagyon is egyszerű; te már előkelő szinésznő vagy, megillet, hogy csinos szálláson légy.
Judit lesüté szemeit és elhallgatott.
Ez a másik levél hatása. Fertőy nagynénjének is irt s fenyegetéseivel megijeszté. Az most el akarja őt magától távolítani, hogy a botrányba bele ne keveredjék.
Tehát ennyire megvan már rágva jó hirneve? Tehát ennyibe kerül egy nyájas mosoly, egy kézszorítás? – És ő ezt mind nem mondhatja meg neki.
De hát elhagyja-e őt? Meghagyja-e cselédének, hogy mikor jönni fog, mondja neki, nincs számára itthon senki?
E kérdésre nem volt idő választ adni, mert Béla épen nyitotta az ajtót.
És mikor Judit őt maga előtt látta, – épen olyan nyájasan mosolygott rá, épen oly forrón szorítá meg kezét, mint mikor még nem tudta azt, hogy mi ennek az ára?
– Ráérsz-e velem jönni? kérdé Lávay.
– Veled menni (és eszébe jutott: együtt menni veled az utczán; azt mondják, szeretőd vagyok). Igen; hová akarsz?
– Sétakocsizásra.
– Kocsin? Néném is velünk jön?
Az sietett felelni: nem ér rá.
– Tehát egyedül. (És azt is százan fogják látni és mindenki azt fogja mondani: im, valóban úgy van az!)
– Megyek veled.
Judit hirtelen kalapját, shawlját vette; nagynénjének köszönt, ki azt igen hidegen viszonzá; azzal Béla karjába fogózott és ment vele.
Béla felsegíté őt a bérkocsiba, mely az ajtó előtt várt s azután odaült mellé.
– Tudod, hová! szólt a kocsisnak. A hintó robogott.
Judit még csak kalapja fátyolát sem húzta le arczára.
Béla kedvese keze után nyúlt, az nem húzta vissza kezét.
Hanem gondolta magában:
Ha a te szived az enyimnek valóban igazán megfelelő fele, ha a te lelked az én lelkemmel valóban, igazán egy, úgy az én kezemen keresztül és a te kezeden át, meg kell azt tudnia a te szivednek, a te lelkednek, a mire én most gondolok; és ha te azt a gondolatot érzed, a mi énnekem úgy fáj, lehetetlen, hogy a te szemedből ki ne csorduljon a köny!
És a mint ekkor görcsösen megszorítá kedvese kezét és hirtelen szemébe nézett, annak valóban két könycsepp volt szemében.
De az nem a fájdalom könye volt, mosolygott hozzá.
– Juditom, én szerelmem; – tudod-e hova megyünk most? szólt hozzá megindult hangon.
– Hová?
– A templomba megyünk – esküdni.
Percz mulva ott állt a kocsi a templom előtt.
Tehát csakugyan van az, hogy egyik lélek a másiknak feleletet ád?
A templomajtóban várt Pusztafi s a kis orvossegéd, ki ama nevezetes napon Juditnak esernyőjével szolgált. Ők voltak a szertartás tanui.
Rövid volt az és kevés zajjal járt. Rajtuk kívül nem is volt más a templomban e szokatlan órában, mint a lelkész, az egyházfi s egy templomlépcsőt lakó koldusasszony.
És az Isten!
Ki hinné azt, mennyi poézis van az élet prózájában!
Mikor az ifju nőt a menyegzőről haza viszi a férj kicsiny szállására s karját válla körül fűzve, szerény gazdaságát megmutogatja neki: «ez itt a konyha, ez az éléstár, itt e szekrényben állanak az asztali szerek, amott az edények; ez a zsámolyka karszéked alatt, ez a szőnyeg ágyad előtt; ez iróasztalnál dolgozom én, arczképeddel szemben, – ezek a virágok, a miket szeretsz, – ezek a könyvek, a mikkel mulatsz; – ablakod kertre nyilik. Itthon vagyunk».
Mindig «mi» és sohasem «én», sohasem «te».
A boldog kettős lét, a «fejedelmi többes» kezdődik, a magános tulajdonnév megszünt.
És mind e prózai csekélységen keresztül megtalálja a lélek kimeríthetlen költészetét; a legotrombább cserépedény arról beszél, mennyire szeretett az a férfi, a kinek ilyenre is volt gondja, a ki a viharos országdöntő idők közepett lemondott a férfiak kiváltságairól, mik megengedik, hogy ők ne értsenek semmihez, a mi a házi kör prózáját illeti; ki minden apróságot beszerzett, hogy midőn kedvesének azt mondja: «itthon vagyunk», akkor az gondot, hiányt ne találjon sehol.
Judit egy kis medaillont viselt keblében, annak egyik felén egy férfi, másikán egy nő arczképe volt.
A férfi Béla volt, a nő édes anyja.
Midőn Béla nem láthatá, Judit kivette kebléből a kis keretet, s elébb megcsókolá Béla, azután anyja képét, s magában így szólt hozzá:
«Anyám, lásd, én boldog vagyok».
Béla menyegzői lakomát is rendezett; kevesen voltak hozzá. Pusztafit hívta el, s a kis orvost, kiről már tudjuk, hogy Glanz Melchiornak híják, igen jó magyar fiu onnan a Szepességből; – azután Gyöngyinét és senkit egyebet.
Gyöngyiné azt állította, hogy ő ezt az egész dolgot igen jól tudta már előre Béla csodálatos bevásárlásaiból s épen arra czélzott ma reggel az új szállással. Judit érezé, hogy ez nem igaz; de olyan ügyesen volt előadva, s a nagynéne különben olyan ártatlan jó lélek volt, hogy át kellett neki engedni azt az «arany hidat, melyen a legyőzött ellenfél menekülni akar». – – –
– – – Még a kis pacsirta is ott van az ablakban, mely ugyanazt a népdalt fütyörészi, melyet az otthon levő. Mennyit kellett Bélának vesződnie, míg betanította rá. Hogy ilyen komoly ember nem restel azzal bajlódni.
Ugyanaz a népdalt fütyülő madárka ébreszti fel reggel Juditot álmából, mely otthon szokta, a hajnalsugár épen úgy szűrődik át az ákászokon, mint az otthoni kerti ablakon át; csak az álmak, – azok voltak boldogabbak.
Judit fölébredve új élete első álmából, ajkához szorítá a kis medaillont, a két arczképpel és suttogá:
«Anyám, lásd, én boldog vagyok».
Későnek kell az időnek lenni, mert Béla már nincs honn, vagy nagyon korán kelt, azt gondolta, hogy kedvesét még meg fogja lepni ébresztő csókjával, ha visszajő. Mint lesz meglepetve maga, ha már őt szemközt jönni találja!
Judit sietve felöltözött s csendesen benyitott férje dolgozó-szobájába.
Ott senki sem volt már, hanem a gyertya égett még iróasztalán. Azt úgy feledte.
Judit oda sietett, hogy a gyertyát eloltsa s megdöbbenve pillanta meg egy levelet az iróasztalon, melynek czímlapján e szót olvasá:
Nem tudta mire vélni ezt. Reszkető kézzel feltörte a pecsétet, és olvasott.
«Kedves szerettem!»
«Te nem sejtéd, hogy a midőn utolszor megcsókolál, az búcsúcsókod volt. Én tégedet megcsaltalak. Azt fogadtam, hogy nem hagylak el soha, s ime egy nap még le sem telt, már megszegém eskümet. A trombitaszó, mely reggeli álmodból felkölt, nekem indulást parancsol; én társaimmal együtt a táborba megyek. Mentségem nincs: azt te fogsz keresni számomra. Meg akartam várni menyegzőnk napját, míg a gyászév letelt, de a vérszomjú idő nem vár. Tegnap volt az utolsó nap. Ezért a hóbortnak látszó sietség. Ma indulni kell. A néven, mit neked adtam, nem szabad semmi foltnak lenni; én megyek. Te várni fogsz rám és szeretsz. – Isten veled, s az én örök szerelmem. Bélád».
Judit visszament e levéllel szobájába s levetve magát özvegy fekhelyére, sírt, sírt sokáig, mint sírhat egy asszony.
Ágya fölött függött férjének arczképe, kis kerek rámában, azt levette és összecsókolá; – köny hullott-e rá több, mint csók: ki számlálhatná meg?
És azután összekulcsolt kezeit ölébe nyugtatva, sokáig elmerengett, azon képre nézve, és lassan letörlé szeméből a könyeket, és a mint a kép olyan bizalmasan nézett vissza rá, mint a ki nem kerüli a ránéző tekintetét, szép fejével csendesen ingatva, suttogá hozzá:
«Jól tetted; helyesen cselekedtél.»
És a mint virágállványát a repkény körülfutotta, abból egy indát letört, összefonta koszorúnak, az arczkép körül fűzte s így akasztá azt ismét ágya fölé.
Egy nő, kinek férje a menyegzőéj hajnalhasadtával trombitaszó után elment a halál mezejére!
Azután megerősíté szívét és átment újra férje dolgozó-szobájába s leült annak iróasztalához, melyen a gyertya még mindig égett. Ott felvette a tollat, melyet Béla ott hagyott s két levelet irt.
Az egyiket Bélához, nem sok volt benne, tán csak ennyi: «szeretlek, imádlak, lelkem mindenütt veled jár.»
A másik levél szólt Fertőynek.
«Uram!»
«Levelére válaszolok. Én Lávay Bélának törvényes hitvese vagyok. Vagyonommal tehet ön, a mit akar, de jó híremhez megtiltom önnek nyulni. Ez utolsó szavam önhöz az életben, melyre válaszát nem várom s nem fogadom el. – Lávay Béláné.»
Így.
Mind a két levelet borítékba tette, mind kettőre felirta a czímet s lepecsételé. Még a Bélának szólót nem is tudta, hogy hová intézze?
És azután felegyenesedett, nagyot lélekzett, ragyogó nagy sötét szemeivel büszkén tekintve a magasba, mint a ki érzi, hogy most már nem egy, hanem két ember nehéz sorsának a súlya nehezedik női vállaira, és talán mondta magában: «anyám, boldog vagyok!»
A gyertya az iróasztalon még azután is égve maradt. Ő is úgy feledte-e? vagy tán gondolá: «a mit te meggyujtottál, azt én nem olthatom el.»
Hiszitek, hogy ilyen dolgok nem történtek a világon? Hogy az nem történhetett meg, hogy vőlegények az esküvő napja után elhagyták ifju szerelmüket és mentek egyenesen az ágyúdörgés után?
A ki kétkedik, jőjjön el, én elvezethetem még azokhoz a sirokhoz is, a hol ilyen emberek nyugosznak.
EGY VÁROS A VÁRBAN.
Ha ez idő tájon az ember a Duna mentében utazott, a faluvégeken láthatott szűrdolmányos embereket, a mint egyenes sorba állítva, fapuskával kezeikben, hadgyakorlatokat tartottak, szűrdolmányos vezető parancsszavára lépve, fordulva, czélozva, mint az igazi katonák.
Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!
Ha a hídon átment a városba, melyet két oldalt vár vesz körül, minden utczán világoskék dolmányos, csákós csapatrendekkel találkozott; azoknak már igazi puskáik voltak, de régiek, még hagyományos kohákkal ellátva; azok is hadgyakorlatra jártak.
Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!
Az iskolák tágas udvarain is sorakozott gyermekcsapatok tartottak hadgyakorlatokat, az öregek mintájára, pálczapuskákkal, papircsákós vezérekkel. Minden ember, apa, nagyapa és unoka ebben az egyben töri most magát: «Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!»
A csendes, nyugalmas város képe egészen felfordult. Az asszonyok szónokolnak, a férfiak fegyvert csörtetnek, a szekeresgazdák ágyúk elé gyakorolják lovaikat.
Csak Kolbay őrnagy maradt a régi.
Ugyanaz a huszárdolmány, ugyanaz a feszes nyakörv, ugyanaz a világnézet egészíti ki most is.
Oly feszesen ballag végig most is az utczán, pálcza nélkül, mert azt katonának szégyen volna viselni, kivált huszárnak; nem néz sem jobbra, sem balra, nem ügyel a mellette elhaladó nemzetőri csapatokra, mintha nem is léteznének rá nézve; csak néha-néha, mikor egy-egy korlátfára akad, mely most nemzeti szinűre van festve, csóválja meg a fejét; azt is tán csak azért, mert a festés új még és ragad.
Az öreg úr nem vitáz senkivel, enged mindenkit tenni és beszélni; nem áll útjába az árnak, azért, hogy nem úszik vele, őtet sem bántja senki.
A mint így csendesen ballag, a falhoz húzódva, hogy valaki bele ne botoljék, egy csörtető alak jön rá szemközt. Zöld dolmány, széles lángveres prémmel köröskörül, könyökig aranysújtás, tele aranyzsinórral, paszománttal; zöld csákóján rettenetes sastoll. Az ember alig ismerne rá Bárzsing barátunkra.
Kardja is van, és az szörnyen figyelmezteti az utczát, végig haladtára; egyébiránt két pisztoly van dugva az övébe.
Nem messze ide van Lávayné háza; az öreg asszonyság kijött a kapun, utána nézni a csörtető lovagnak, mert érdemes azt megnézni nagyon. Látja, hogy összetalálkozik a szemközt jövő hadastyánnal s hallja, hogy egy kis idő mulva nagy lárma támad a két találkozó között; elébb csak mintha feleselnének, aztán egyre gorombább hangon megy a beszéd, végre Kolbay mérgesen eltaszítja maga elől Bárzsingot, s jön erre felé, amaz meg odább megy, ököllel fenyegetve az öreget vissza-vissza fordultában.
A hadastyán nagy dohogva jött végig az utczán. Csak magában beszélt, de mégis mintha valakihez intézné szavait.
– Nézd el, nézd, a semmirevaló tacskóját! Így bánni én velem.
– Mi történik vitéz őrnagy uram, szólítja meg az előtte elhaladót az öreg asszonyság.
– Mi? Ah! Maga az, édes lelkem? Adjon Isten! Ilyen adta semmiházia! Hallotta ezt?
– Hallottam, hogy lármáztak nagyon. Mi baja volt azzal a harkály madárral?
– Hahaha! Igaza van. Egészen olyan, mint a harkály madár. Képzelje, lelkem, én jövök szép csendesen a fal mellett, ez a kardcsörtető elém toppan s a vállamra üt, s még azt mondja nekem: servus öreg! Servus öreg? Én? Mondék neki: édes amice, nem őrizénk mi együtt négylábú csürhét soha. – Erre azt mondja nekem: katonák tegezni szokták egymást. – Az ám, igazi katonák, de hát maga micsoda? – Hogy ő tábori élelmezési albiztos. – Úgy? hát profuntkomissárius? No hát Isten hírével. Lásson dolga után. Erre megfog s azt mondja: de nem addig van az, hanem, hogy én nekem kötelességem, mint más hazafinak, szolgálatot tenni; tehát csak vegyem fel a mangalétát, s éjszakára menjek patrolra, mint más, holnapra pedig sánczásni robotba, ki a monostorra. Hénh! Phatrolra mhenni! Hénh? Jubilátus huszár major! mangalétát fogni, gyalog katonasorba állni és dob után menni, a ki lóháton végeztem be a franczia hadjáratot! S én, tősgyökeres nemes ember, robotra menni, utat csinálni! De nem mondtam neki semmit, csupán csak annyit mondtam, hogy «eb ura a fakó!» Erre ő felförmedt, hogy most itt ő parancsol, hogy majd megmutatja ő, hogy az ily vén reactionáriusokkal, mint én, hogyan kell bánni? Hogy ő engem vasra veret, felakasztat! Hengem felakasztat! Ejnye kutya lánczos! Én se voltam aztán rest, eltaszítottam előlem, csak úgy kalinpázott. Még ő engem vasra veret! Csak ne szeretném úgy ezt a várost! Ma elmennék innen, soha vissza nem jönnék többet. De nem tudok már megválni innen; úgy megszoktam ezt a rossz kövezetet, ezeket a rágalmazó embereket, azokat a nagy jegenyefákat ott a szigetben; pedig azt beszélik, hogy azokat is ki fogják vágni pallizádáknak.
– Hiszen, ha kell nekik, hát csak vigyék, szólt kegyes megnyugvással a jó öreg asszony, az én kertemből már eddig is kivágtak minden mogyorófa-bokrot, azt mondták puskaport csinálnak belőle. Az ember ilyenkor mindenét odaadja.
– Már azt látom. Csodálatos világ. Minden ember odaadja mindenét. Kis megtakargatott ezüstjét, még a gyermekét is. Kegyed is odaadta egyetlenegy fiát.
– Még pedig menyegzője után való napon. Az Isten rendelte így.
– Hiszen ha katona akart lenni, azt nem hibáztatom, magam is az lettem; de legalább szólt volna nekem. Én berekomendáltam volna hajdani ezredemhez, sok jó ismerősöm van ott. Lett volna legalább kadét. De egyenesen közlegény! szörnyűség! Ott egy pár esztendő alatt hadnagyságra vihette volna, transferáltathatta volna magát ide, vagy quietálhatott volna ranggal, ha a felesége nem akar vele egyik garnizonból a másikba utazni; de pusztán közlegénynek expropriis, az már nagyon sok.
– Ha az Isten azt mérte ránk!
– Jól van, édes lelkem. Áldja meg az Isten. Lássa, hogy megcsúfoltak! Jó étvágyat kivánok; – hogy még vasra veret! engem!
Hazáig dohogott a mogorva öreg úr végig az utczán: «még engem vasra veretni!»
Lávayné pedig befordult az utczáról az udvarra; odabenn nagy csetepaté támadt: a két fehércseléd véres verekedést kezdett a konyhában valami nemzeti nóta felett, a mit az egyik kicsúfolt; alig lehetett őket lecsillapítani.
– Boldogságos Isten, évődék a tisztes asszonyság a harcz lecsendesülte után, mi lesz már a világból? Tegnap a hízó kergette meg az üszőborjút, a héten egyik kanári megölte a másikat a kaliczkában, s ma már a fehércselédek kezdenek el verekedni. Mindenütt háború; minden verekedni akar. Még a fiam is elment a háborúba!… Az én Béla fiam elment katonának. Pedig én nem arra neveltem.
Azzal nagyot fohászkodott, leült asztalkája mellé, elővette az «Áhítatosság óráit», és úgy tapasztalá, hogy nem tud olvasni belőlük, a betűk összefolynak szemeiben. Összefolynak szemeinek könyeiben.
«Teremtő úr Isten! mit hoz a te haragod még a mi fejünkre?»
Bárzsing úr pedig csörtetett a vár felé.
A város és az ó fellegvár sánczai közt terül egy kis sétány, melyet kevélységből angolkertnek is neveznek; ennek a közepén van egy gömbölyű emelvény, melyen hajdani boldog időkben a katonai zenekar szokott esténként játszani a közönség mulattatására. Divat volt olyankor itten sétálni. Nappal dajkák és pesztonkák választák azt bakancsos idyllek ábrándozó helyéül.
Ma azonban szokatlanul népes volt az angolkert, s a zenekar tribunjén igen élénk társalgás folyt javában, midőn Bárzsing odaérkezett.
Tudta jól, hogy miről foly a szó. Épen azért sietett oda.
Egy csoport nemzetőrtiszt, kiknek csapatjai a belső várban feküdtek, tartott haditanácsot valami igen fontos ügy felett.
A jelenvoltak mind igen derék férfiak és lelkes hazafiak, bizonyosan bátor katonák is voltak. Feladatuk volt a várban lenni, mely, mint tudjuk, az ország legelső erősségének van elismerve.
És ők bizonyára azzal a szándékkal telepedtek meg abban, hogy ha kell, vérüket is odaadják annak védelmére.
Hanem hogy vannak különféle nemei a vérodaadásnak s azoknak nem minden nemét szereti minden ember.
Aztán meg, hogy az ilyen várakat nem építik olyan comforttal, hogy a ki otthon kényelmes lakhelyét elhagyja, azt mindjárt megint feltalálhassa bennük.
A legelső éjszakán, mikor az ember lefekszik, még jól el sem aludt, már jönnek követelni a véréből egy kicsit. Nem épen sokat, hanem egyszerre csak egy cseppet, aztán meg a másodikat, a harmadikat.
Az ember csatával álmodik, felébred, puskát ragad: senki sincs. Megint lefekszik. Megint előjönnek a vérét követelni. Egy-két cseppet. Az ember azt álmodja, hogy elfogták, kínpadra vonták, sütögetik; vonaglani kezd, rugdalódzik, ledobja magát a tábori ágyról; egész teste hólyagos. Gyertyát gyújt. Az átkozott ellenség nincs sehol.
Hanem a mint lefekszik, megint ott vannak rajta.
Ki ez a gonosz ellenség? Oh az a nagy városok, várak és kaszárnyák átka, az amerikai plága, a mit még Mózses nem ismert, különben bizonyosan besorozta volna az egyptomi csapások közé: – a poloska.
A honfi csak akkor vette észre, mit kapott e várban, mikor már benne volt. Megmérhetetlen mennyiségű átkozott csimazt.
Kis városok polgárai még nem ismerik ezt a fenevadat; azért az irtózat nagysága a legelső találkozásnál, melyet magunk is osztunk.
Ama gyülekezet tehát nem egyébről tanácskozott, mint arról, hogy ez az állás és különösen a fekvés ezekben a várbeli pavillonokban tarthatatlan.
Egy stentorhangú óriás, őrnagyi gallérral, deklamált a zenekar pulpitusa előtt.
– Uraim! Fegyver élétől mi nem irtózunk, rohanunk ha kell az ágyútűzbe; de csípetni, maratni magunkat nem engedhetjük. Jőjjenek ránk százezer szuronynyal, de ne százezer gombostűvel! Mi önkényt ajánlkoztunk a hazáért harczolni, de nem a hazáért vakarózni. Azt követelheti tőlünk a nemzet, hogy meghaljunk, de azt nem, hogy ne aludjunk. Én még, a mióta itt vagyunk, nem aludtam egyebet, mint a mult vasárnap a prédikáczió alatt. Hisz így tisztán megvesz az ember! Mit használ minden haditudomány, mit használ minden hősi bátorság, ha egy orozva támadó undok ellenségnek áldozatul esnek a daliák. – Leonidás küzdött egy millió perzsa ellen, s híres felőle, de nem egy millió csimaz ellen, mint mi; Zrinyi Miklós védhette Szigetvárt kétszázezer török ellen, mert nem volt neki kétszázezer poloskája odabenn; uraim! az utoljára is mindegy, akár a várban benn, akár a városban kinn lakunk. Kötelességeinket azért híven teljesítjük. Itt és ott szükség van reánk, s mikor az óra ütni fog, az bizonyára mindnyájunkat helyén fog találni!
A szónokot erősen megéljenezték. Bárzsing legjobban.
Az volt még csak a vita tárgya, hogy kinek kelljen bejelenteni azt a határozatot, miszerint szükségtelen a tiszteknek odáig vinni az önfeláldozást, hogy a legénységgel együtt benn a várban háljanak, miután a városban kinn szállásolva is épen úgy közel érik a várat, mikor szükség van rá: vajjon a várkormányzónak jelentessék-e be az, vagy a hadügyminiszternek?
Határozatba ment, hogy a hadügyminiszternek teendő a felterjesztés.
Addig is pedig, utólagos jóváhagyás reményében, elhatároztatik, hogy ideiglenesen a városban történik az érzékenyebb polgártársak elszállásoltatása. Bárzsing maga négy tiszttársat ajánlkozott szállásán elhelyezni, a mi általános elismeréssel fogadtaték.
Innen aztán ballagott Bárzsing úr be a várba.
A várkapunál két egyenruhás nemzetőr állt az őrsön, nagy, tizenhatfontos kohás puskával, a mi majd letörte a vállát, s úgy elbámult a czifra egyenruhára, hogy tisztelkedni is elfelejtett neki, a miért Bárzsing úr le is hordta istenesen.
Az első udvaron egy csoport mindenféle öltözetű embert lehetett hadsorba állítva látni, kiket egy kék mándlis férfi tanítgatott katonai gyakorlatokra.
Volt azok között szűrdolmányos parasztlegény, kékbeli polgárember, kabátos kereskedőlegény, szürke molnármester, diák, csizmadialegény és más egyéb vegyest.
A vezénylő férfi maga az ötven felé látszott járni az időben; sovány, de izmos alkata munkával élő embert gyaníttatott benne; ezúttal helyzetéhez illő komolyság uralgott barázdás orczáján. Szakaszát tanította be.
Mert ámbátor legjobb regula az a haditudományban, hogy «mikor eléred, üsd», mégis úgy látszik, hogy szükséges tudni az embernek, hogy merre lépjen, hogyan forduljon jobbra, balra, s a puskáját (mikor van) miként tartsa, hogy botránkozást ne okozzon vele.
Ilyen időben azt is hamar megtanulja az ember. Nincs az a kovácslegény, pedig azok lépnek legrosszabbul, a kinek ha Kapor András uram megmutatja, hogyan kell, egyszer-kétszer, meg ne tanulja. Pedig ő sem volt katona soha, a mult héten tanulta meg az egész tudományt egy Dommiguel káplártól; most már ő a mester.
Van ugyan a szakaszában egy rossz béres legény, a ki nem tud különbséget tenni a jobb és bal lába közt; azt azután azzal tette csúffá, hogy az egyik lábára szénát, a másikra szalmát köttetett s aként kommandirozza: «szénás lábad, szalmás lábad!»
Tehát épen a midőn Bárzsing úr becsörtetett a várudvarra, Kapor András uram nagy munkában volt a tanítványaival, folyton kiabálva rájuk:
– Egy kettő, egy kettő! jobbra nézz! balra nézz! jobbra kanyarodj, állj, indulj, egy kettő, egy kettő! Szénás lábad, szalmás lábad! Ne lépj ki a sorból, te lakatos!
Bárzsing úr, mint aféle felsőbbség, magas megelégedéssel nézte az evolutiókat, s megvárta, míg Kapor uram a szakaszával ismét visszaérkezik valami rohamból, mert vele versenyt futni nem akart.
– Álljon meg egy szóra, Kapor uram.
– Őrmester, őrmester.
– Szolgálatjára, mondá az, süvegéhez emelve kezét katonásan.
– Hát csak gyakorolja rekrutáit?
– Igenis, igenis, így lévén.
Kapor uramnak nagy kedve volt örökösen particiumokat használni.
– Valamire akartam Kapor uramat felszólítani.
– Parancsolatjára állván.
– Megvannak a lovai Kapor uramnak, ugy-e?
– Igenis, meglévén, most is követ hordván az erődítésekhez.
– Én szeretnék Tatára utazni.
Kapor uram kinyujtott puskája végével a távol kéklő neszmélyi hegyek felé mutatott.
– Arra lévén.
– Nem vihetne el engemet a szekerével Kapor uram?
– Kész lévén?
– Hát mikor állhatna elő a lovakkal?
– Tíz hónap és tizenöt nap múlva.
– Megbolondult az úr?
– Nem úgy lévén.
– Tréfálni akar velem, vagy mi? Elfelejtkezett a tartozott fegyelemről?
– Sőt épen a fegyelemre emlékezvén. Mert hogy ha hét előtt felajánlkozván egy esztendőre önkéntesnek ide a várba: én ezt a várat parolám ellenére tiz hónapig és tizenöt napig el nem hagyhatván és addig senki fiát a szekeremmel nem fuvarozván.
Azzal Kapor András uram hirtelen féljobbot csinált, egy irtózatos «vigyázz!»-t ordított a szakaszára, s azzal «szuronyszegezz! rohamra!» úgy elszelelt Bárzsing úr elől, hogy az alig győzte őt szemével kisérni.
A víhatatlan vár őrsége akkoriban igen kevés rendes katonaságból állt, egy zászlóalj nemzetőrség is rendeltetett oda, mely nagyobb részt a városi lakosságból alakult. Békés polgárok vállukra vették a puskát és satöbbi.
Hanem ez a várba fészkelt egy zászlóalj pár hónap alatt csodálatosan megszaporodott, anélkül, hogy világosan észre lehetett volna venni. Ez így történt.
Egy-egy szakasz minden reggel kivonult szép polgári zeneszóval hadgyakorlatokra, majd a folyampartra, majd a közbeeső szigetre. Az ilyen hadgyakorlatnak rendesen sok bámulója szokott lenni.
Az ilyen bámulókat aztán Kapor uram, meg a többi jókedvű hazafiak visszatérőben körülfogták: Komám uram, sógor uram, jőjjön kegyelmed velünk, odabenn van a víg élet.
A zászlóalj-parancsnok el nem tudta gondolni, hogyan lehet az, hogy minden felállításkor hosszabb lesz a had sora? Az emberek teremnek a földből.
Komám uram, bátyám uram, sógor uram innen-onnan kétezred magával ült már a várban, egészen elfoglalta az első számu üres pavillont, a mit ők nagy keményen «Babylon»-nak kereszteltek el. Hogy ki ide tartozó, ki nem? azt a világért sem lehetett volna kitudni.
Különben igen csendes és rendtartó emberek voltak, csakhogy nem akartak semmi áron hazatalálni. Tartották magukat a katonaregulához.
A sereg zöme és java a «tolnai utczai» hajósokból, a «malomrévi» molnárokból, s a «megyercsi» utczai, «rozmaring» utczai földészekből telt ki, kiket itt «szekeres gazdáknak» neveznek, s a kik között Kapor András uram volt az oraculum.
Bárzsing úr eltünt a térről, Kapor uram izzadt tovább; megmásíthatlan határozata levén tizenkétórai harangütésig gyakorolni alattvalóit a hadtudomány rudimentáiban.
Lakatos koma egy megállapodás perczében bátorkodott illően sipkájához emelve kezét, megjegyezni, hogy a kálvinista toronyban ugyan már elütötte ám a tizenkettőt, épen mostan. Kapor András uram pedig igen nagyhitü katholikus vala, s annálfogva azt felelé, hogy a kálvinista toronynak semmi szólója abba, hogy mikor van dél? azt majd mások fogják eldönteni.
A Szent-János egyház tornyában szintén kondult a harang. Ez mondja meg az igazat.
Számlálták, – hát ez meg tizenhármat ütött.
No annyi óra nincsen. Ez már nem lehet igaz. Kondult végre az öreg harang a Szent-András egyház tornyában. Ez a hiteles!
Utána számláltak: – az tizennégyet ütött.
Megdöbbenve néztek össze: ez nem délharangszó, nem óraütés, ez tűzlárma!
Egy hirtelen magasra felkanyaradó füstoszlop bizonyítá, hogy a harangok igazat mondanak, s hat ágyúlövés a vár fokáról felelt a riadóra: míg künn a városban és benn a várban egyszerre megpördültek a dobok. Veszély van!
A dobszóra a katona és nemzetőr fegyverben állt, a várudvaron egymásmellé sorakozott; a tisztek csapatjaik élén jártak, keltek; Kapor András uram is lecsatolta állára csatasziját, s legénységének megparancsolá, hogy kemény töltéseket eresztvén a csőbe, puskáját le ne tegye kezéből s helyéből meg ne mozduljon.