– Paraszt! Most azt parancsolom, hogy engedelmeskedjél! kiálta összeszedve tekintélyét az aranyzsinóros úr.
– Már én, ugy-e? kérdé nyugodtan Kapor uram.
– Különben főbe lőlek!
De csak épen, hogy kimondta ezt a fenyegető szót, már a következő perczben lent volt a szekérről a földön; Kapor uram úgy kilökte a fél könyökével maga mellől az ülésből, hogy az árokpartig meg sem állt; mire felszedte magát, Kapor uram szekere már a távol multban vágtatott; mire aztán Bárzsing sántikálva kérezkedék fel az utána érkező szekerekre, először nagy pénzt igérve nekik, ha visszafordulnak; utóbb aztán beérve azzal, ha felveszik és elszállítják a hová akarják.
Így kellett neki elszalasztani azt az ellenségét, a kit oly biztos martalékul látott már a sors tőreiben elesni, s a ki most újra meg fog menekülni. Bizonyosan meg fog menekülni, mert hisz egy asszony van vele, a ki érette csodákat képes tenni.
Judit szekere pedig csendesen haladt az országúton előre.
Még csak egy szekérrel találkoztak; ez négy vágtató paripával jött oly gyorsan, mintha elragadták volna a lovak. Két nő ült rajta és egy tizenkét éves fiu. Azok is megállíták Judit kocsiját. Arczaik el voltak sápadva, ajkaik elkékülve a félelemtől. Ezeket már üldözték a kozákok, lövöldöztek is utánuk; a növendék fiu mutatta a lyukat kalapján, a hol a golyó keresztül ment s az egyik ló tompora vérzett. Csak az erdőn túl maradtak el tőlük. Csupán gyors lovaiknak köszönhetik, hogy megmenekültek. Vissza! vissza!
– Csak előre! monda Judit szilárdul kocsisának, s a két szekér vágtatott délnek északnak.
Tehát közelít azon ellenség, kinek rémneve a Szajnától az Amurig, s a Behring úttól az Aranyszarv öbléig rettegéssel és irtózattal tölti be a szíveket.
Jön a kozák!
Az ellen, a kivel senki e hazában beszélni nem tud, a ki a rimánkodó siralomszavát meg nem érti; az, a ki üszköt vet az elfoglalt városra s a csecsemőt anyja kebléhez szegzi. Az, a ki a csatában sebesültet megöli s a foglyul esettet ezer mértföldnyire hurczolja a jeges, fagyos, hosszú földsarki északába. Az, a ki irt, a hol győz, temetőt hágy, a hol átvonul. És a mi több halálnál, pusztulásnál: az az ellen, a ki a fegyver mellett korbácsot hord kezében, s nemcsak öl, hanem üt! Mert nem a kardcsapás, – a kancsukaütés az, a mi nem gyógyul be.
És ezen ellenséggel kelle szemben menni.
Csak egy erdő takarta el őket még az utazóktól.
Midőn az erdő szélihez értek, Béla megállítá a lovakat s nejéhez hátrafordulva, szólt:
– Judit, én mindenre kész vagyok, csak egyre nem: arra, hogy előtted meggyalázzanak. Ha valaki egy férfit neje előtt megüt, vagy a nőt férje előtt megcsókolja, az több, mint a halál.
– Tudom, felelt Judit.
És azzal kezében tartott útitáskájából egy nagyöblű kettős pisztolyt vont elő.
– Légy nyugodt. Mögötted ülök. Mielőtt megtörténhetnék az, hogy az én arczomat ez ellennek egy csókja, vagy a tiédet egy ütése érhetné, az egyik cső megszabadított téged, a másik engem. Jó helyen van kezemben, ne félj, nem reszket az. Én meg tudlak ölni téged is, magam is. Isten úgy legyen lelkemnek irgalmas…
– Köszönöm, szólt Béla, megszorítva neje kezét.
– És most ölelj meg, csókolj meg.
Béla hátrahajolt, neje átölelte őt s egy hosszú csókban elmondták egymásnak mindazt, a mit a szív szavakba foglalni nem tanított. Az erdők méla csendje hallgatott hozzá.
És e csók után életpiros lett mindkettőnek arcza, mely oly halvány volt eddig. Béla megsuhintotta az ostort, a szekér tovább gördült, a kocsis pattogtatni kezdett az ostorral s egy vidám dalt fütyörészett; erdők madarai csevegtek, daloltak hozzá.
Judit pedig gyönyörtelten nézett üléséből férje szöghajú fejére, melynek minden fürtét ismerték csókoló ajkai s szíve repesett, és keze a pisztoly ravaszán volt.
Hogy fogja ő e szép kedves ifju főt, ha kell, egy percz mulva szerte lőni!…
Az út kiért a fák közül, s a mint a bokrok elmaradtak, a megnyílt síkon végtül végig belátszott a széles országút.
És a milyen messze el lehetett látni az úton végig, az szakadatlan lánczolatban volt rakva közeledő lovas és gyalog hadcsapatokkal, ágyúkkal és podgyászszekerekkel.
Az előcsapat alig kétszáz lépésnyi távolban volt a szemközt jövőktől, s széltében elfogta az utat.
Kozákok voltak.
Nagy prémes veres süvegeikről, hosszú dárdáikról messziről meg lehet őket ismerni; fonott szíjkorbácsa mindegyiknek kezére akasztva lógott; marczona vad tekintet jellemzé valamennyit.
Vezetőjük ősz, himlőhelyes arczú férfi volt, félszeme fehér kendővel bekötve, a vér keresztül ázott rajta; azt nem rég üthették ki a viadalban.
A közlovasok között is sok volt, a ki friss sebek nyomait viselte magán; olyan csapat lehetett ez, mely valahol szuronynégyszöget ostromolt s azt soká megemlegeti.
– Mindegy!
Béla előrehajtott. Hiszen Judit igéretében bízhatott.
«Nem érhet semmi: én vigyázok rád, én öllek meg.»
A kozák csapat és a szekér csendesen közelítének egymáshoz.
Mikor mintegy ötven lépésnyire voltak, a félszemű vezénytiszt rekedt, durva hangon valamit kiáltott csapatjának, mire ez kancsukájához kapva, gyorsabb mozgásba hozta lovait s azzal – – fele a csapatnak hátravonult és utat nyitott a közeledő szekérnek.
És azután – – csendesen elhaladtak egymás mellett. Béla fütyörészett, a kozákok daloltak, mintha nem is látnák egymást…
A széles országúton két csapás-út volt törve. A szembejövő ágyúk, társzekerek mind rendes sorban jöttek a balcsapáson; a jobb-csapás üresen volt hagyva, azon Béla hajthatta végig szekerét, a nélkül, hogy valakivel szemben találkozott volna; órahosszat folyton vonult el mellette a szembejövő hadtest; ágyúütegek egymás után, fényes huszárezredek csupa fehér lovon, hegyes sisakú, hosszú kabátos sorgyalogok, tányérsüvegű vadászosztályok, dzsidás szakaszok, podgyászszekerek és fedezetük, fényes törzstisztek és rongyos munkásosztály, mind halkan, trombitaszó nélkül, dobszótlanul vonultak az út tulsó oldalán, három ölnyi távolban a menekülőktől s senki azok közül még csak az arczát sem fordította feléjük, mintha láthatatlanok volnának rájuk nézve, vagy mintha mind ez csak egy átvonuló álomkép rajzata volna, mely nem tud semmit arról, a ki felőle álmodik.
Az utócsapat lódobogása is elhangzott, és a menekülőkhöz egy szót sem intézett senki.
Béla megmenekülése a csodával volt határos; pedig oly egyszerű az, mint a Columbus tojásának története. Egy utazó, ki egész bizalommal jő szemközt az ellenségre, ki annak közeledtére nem fordul vissza, mint a többiek, s folyvást nyugodt, közönyös arczot mutat, nem gerjeszthet maga ellen semmi gyanút. Annyi mégis bizonyos, hogy ez minden csatai rohamnál nagyobb merénylet volt! Keresztül menni hosszában az egész orosz táboron, mikor köröskörül semerre sem lehet többé menekülni.
A legközelebbi falu határán túl már aztán nem volt semmi veszély. Előttük állt a végtelen alföldi róna, ismerős népével, az eltakarta, elvezette a menekülőket.
Ki tudja, hol pihentek meg végre?
DRÁGA VÉRCSEPPEK.
… A kis sánta doktor, Melchior, két nap óta nem hagyta el szobáját.
A mint az első kozákot meglátta sárga uborkát enni a nemzeti szinház előtt, őt lelte ki a hideg e látványtól, – talán nem is az uborka miatt.
Akkor hazament, bezárkózott, még a függönyeit is leereszté az ablakán, s többet ki nem nézett az utczára. Nem kellett neki a világból semmi.
Leszedte a régi arczképeket a falról, üresen hagyta a rámáikat, s egész éjjel fűtött idei hírlapjaival, pedig a nélkül is kegyetlenül meleg volt augusztus vége felé.
A második nap kezdett csak azon gondolkozni, hogy vajjon mit csinálhatnak ilyenkor a betegei, a kiket két nap óta nem látogatott? Egészen képtelenségnek hivé, hogy mikor ilyen nagy baja van valakinek, akkor még kisebb bajokkal is vesződjék, s ha elgondolta, hogy van egy betege, a kinek torokgyíkja van, egy másik ideglázban fekszik, a harmadik a sorvadás utolsó stádiumában, hát akkor abban nyugodott meg, hogy azoknak mind sokkal kevesebb panaszuk van, mint ő neki, és ha gondolt arra, a ki a bizonyos halált várja, úgy azt igen irigylésre méltó embernek találta.
Estig sokat is dörömböztek az ajtaján, de ő csak nem nyitotta ki; könnyű azoknak, a kik csak betegek. Azonban egyszer mégis olyan szerényen, olyan szeliden kopogtattak az ajtaján, hogy nem vehette lelkére, hogy ki ne nyissa azt és be ne bocsássa a kérezkedőt.
– Uram, Jézus! kiálta aztán, ijedten visszatántorogva.
Egy nő állt előtte, lefátyolozott kalappal, lecsüggesztett fővel, ölébe eresztett kezekkel. Judit volt az.
Melchior ráismert s hirtelen betette mögötte az ajtót, kétszer is ráfordítva a zárra a kulcsot s aztán a rémülés suttogásával kérdezé: – kegyed az?
A nő némán intett fejével s helyet foglalt a legelső széken, mely útjába akadt.
– Kegyed Pestre jött! Nem ment külföldre?
– Nem tudtam. És nem akartam; felelt a nő s aggódva tekinte körül a szobában.
– Hát Béla? kérdé reszketve az orvos.
– E perczben jó helyen van.
– De meddig tart e percz?
– Azt nem tudom, beszélt a nő, rövid lélekzettel. Rettegek, ha rá gondolok; de mit ér rettegni? mikor segítni szükség, mikor segíteni kell, ha a lehetetlent kisértem is meg.
– Hogy reméli kegyed őt megmenthetni? Van valami gondolatja?
– Van. Azért jöttem önhöz, hogy segítsen a kivitelben. De csendesen. Nem hallgatózik itt valaki?
– Senki sincs kivülem a szobában.
– Hát a kandalló ott?
– Ott senki sem rejtőzhetik, most is ég benne a tűz.
– Tűz?
– Igen. Hirlapok és affélék.
Judit egy üldözött vizsga tekintetével fürkészte körül a szoba zugait.
Egyszerre megpillantott a könyvszekrény mellett egy emberi alakú tárgyat, mely lepellel volt leterítve, de úgy, hogy a fej, a térdek, könyökök, vállak tisztán kivehetők voltak.
– Ott valaki van elrejtve! kiálta ijedten. Itt leskelődnek rám!
Azzal szilajon ugrott fel helyéből, a hallgató alakra mutatva.
– Nem, nem, oh nem, biztosítá őt keserves zavarral a kis sánta férfi.
– Ki hát az ott? Ki van ottan?
– Oh ne nézze meg, ne menjen oda, erőszakolá őt Melchior, kezét megragadva, de hogy birt volna ő e nővel? az kiszakítá magát kezéből, odarohant a hallgató alakhoz, letépte róla a leplet s aztán elfuladtan tántorodott vissza, kábult homlokához kapva.
A hallgatózó alak egy csontváz volt, orvosi tanulmány hideg tárgya, egy nagyon régen hallgató ember, de a ki azt, a mit hall, nem mondja el senkinek.
Judit egyik rémületből a másikba esve, önkénytelen keresé régi barátja kezét, gyámolul támaszkodva rá s fuladtan rebegé:
– Megbocsásson ön, én oly rettegő vagyok. Minden megrémít.
Az orvos sietett letakarni a csontvázt, s a könyvtár mögé tolta azt, s aztán csendes szemrehányással monda Juditnak:
– Ön bizalmatlankodott bennem.
– Oh ne csodálja azt, én most mindenkitől félek. Bocsásson meg érte. Jóvá fogom tenni. Mindent el fogok önnek mondani, kezébe adom sorsomat. Látni fogja, mennyire bizom önhöz.
– Csak annyit mondjon: Béla biztos helyen van-e?
– Jelenleg igen. De meddig tarthat az? Minden perczben elárulhatja valaki. Örökké rettegjek-e életéért? Örökké bujdosónak tudjam-e? Halottam legyen-e, a kinek életéért imádkozom? Ez az őrülésre visz. Nekem meg kell őt szabadítanom! ugy-e, ön fog nekem ebben segíteni?
Melchior abban a pillanatban felelt, hogy mindenre képes, a mit Judit kivánni fog tőle.
– Megigéri ön, mindenre, a mi szent, hogy a mit én szükségesnek találok, azt teljesíteni fogja?
– Mindent, mindent, anyám emlékére fogadom; sietett válaszolni Melchior, forrón szorítva meg barátja nejének kezét.
– Akkor tudja ön meg, hogy mit akarok. E perczben mindennek vége. Csak egyetlen biztos hely van még: Komárom.
– Azt is fel fogják adni.
– Tudom. De a kik ott benn vannak, azoknak sorsa meg van váltva, azoknak élete biztos lesz, azokat semmi veszély nem éri.
Melchior agyán egy örömvillám czikázott keresztül.
– Bélának ott kellene lenni.
Judit csüggedten felelt.
– De ő már nem lehet ott.
– Messze van? kérdé elszomorodva az orvos.
– Nagyon messze. És én nem is engedhetném, hogy ő azt megkisértse. Más kell ide, egészen más. Neki azalatt nem szabad onnan kimozdulni, a hol elhagytam.
– Tehát minek kell történni?
– Valakinek ő helyette kell magát beiratni a várőrség közé, az ő nevével kell magát bejelentenie, az ő nevére kell nyerni védlevelet.
Melchior sóhajtva nézett nyomorék lábára, mintha szemrehányást tenne neki, s magában mondá: ne volnék csak sánta, én tenném azt magam.
– Bélának vannak ott jó barátjai, vigasztalá Juditot.
– Az neki keveset használ. Ki tenné azt, hogy saját személyét elfelejtse, azért, hogy egy távollevő barátjáé jusson eszébe? Ki tenné azt, hogy egy mentő deszkát, mit a hajótöréstől megkapott, egy veszendő jó barátnak általadjon?
– Oh szóljon hát kegyed, hogy mit cselekedjem én? szólt e tárgytól kinozva az orvos.
– Figyeljen ön rám jól. Én huszonegy éves vagyok. Béla huszonhárom, életkorunk csaknem egyforma. Ő férfiunak középtermetű, én nőnek magas. Ha két nap a forró napon járok, oly barna lesz arczom, mint az övé. Én magam akarok bejutni Komáromba, mint nő, s ott aztán magamat beiratni a hadseregbe Béla nevével, mint férfi, és úgy térni vissza.
– Mire gondol kegyed?
– Kérem! Egy szó ellenvetést sem. Nem azért virrasztottam át annyi álmatlan éjszakát e gondolat mellett, hogy valaki egy rövid ellenvetéssel kitérítsen határozatomból. Én így akarom. És ez sikerülni fog. Segítségemre lesz-e ön?
– Önnek le kell vágni azt a szép hosszú haját, szólt messze elgondolkozva Melchior.
– Az már megtörtént, szólt Judit, és leemelé kalapját fejéről.
Abban az évben az volt a férfi divat, hogy a hajazatot tövig simára lenyirva viselték. Judit feje épen olyan simára volt lenyirva.
Melchiornak a köny gyült szemeibe, ha arra gondolt, hová lett az a gyönyörű hollófekete haj, mely a szinpadot söpörte, mikor Juditot, mint halálra itélt királynét, a vesztőhelyre kisérték. Így letarolva!
Oh mennyire lehet szeretni egy férfit!
És Judit mosolygott, mikor kalapját leemelte.
– Ön egy világot tett semmivé Béláért! szólt neheztelő hangon az orvos.
– Majd kinő az újra. De az még nem elég. Az illető védlevelekben személyleirást is adnak. Ön emlékszik rá, Béla homlokán egy hosszú sebhely látható.
– Igen. Én voltam az orvos azon párbajnál, melyben azt kapta.
– Ön emlékezik rá, mily irányban vonult, mekkora volt e vágás?
– Hiszen én kötöztem be.
– Jó. Tehát most csináljon egy hasonló vágást itt az én homlokomon.
– Az Istenért! Mit kiván kegyed tőlem?
– Azt, hogy a mit megigért, teljesítse. Egy műértő vágást homlokomra.
– Ah! Kegyed én velem tréfál. Hogy én ezen alabastrom szépségű homlokon karczolást ejtsek éles vassal? bár csak olyan mélyen, mint egy tű véletlen karczolása, hogy én ezt az arczot vérezni lássam kezem alatt? Nem! Az a kéz átkozott legyen, mely e tettet végrehajtaná.
– Kérem önt, vonja vissza ez átkot, mert meglehet, hogy saját kezemet átkozta meg, mert ha ön nem teendi meg nekem e szolgálatot, akkor magam fogom azt megtenni, s meglehet, hogy gyakorlatlan kezem nem a kivánt irányban s talán mélyebben fog vágni, mint szükséges, a mit csak azért sajnálnék, mert a bekövetkezendő seblázzal nincs sok időm fekve maradni.
Melchior kétségbe volt esve, látta, hogy ez a nő legyőzhetetlen.
– Nos, kedves barátom, akarja-e ön nekem ezt a szolgálatot megtenni?
S e szónál nyugodtan, hidegvérrel ült le a karszékbe Judit, a melyben Melchior műtői remekeit szokta végezni s szép fejét a karszék támlájára hajtva, nagy eleven szemeivel az orvosra tekintett, ki e tekintéstől egészen azon nő akaratának rabjává lenni érzé magát…
Nyolczadnapra vehette le Judit homlokáról a köteléket; már akkor egy hosszú rózsaszinű vonal, egy begyógyult seb hegedése látszott a márványtiszta homlokon. Az is úgy illett rajta. Őt még az is szebbé tette.
Hét napig betegnek volt jelentve a színlapon, a nyolczadikon már fel kellett neki lépnie. A sebhelyet eltakarta a színpadi festék, a közönség nem vehette észre, s a színházi tagok között soha sem volt árulkodó. Azok sokat irigykednek egymásra, rágalmaznak, cselt szőnek, de a kinek honfi-bánata van, az szent titok előttük, azt őrzi jó barát, vetélytárs, férfi, asszony, művész, kontár, zenész, sugó, öltöztető és cseléd. Judit sebhelyéről homlokán nem beszélt senki, pedig száz meg száz ember látta őt órahosszat.
Mikor este játék után kijött a szinházból, egy kék dolmányos ember megszólítá a szinház kapujában.
– Jó estét tensasszonyom.
Előadás vége után tíz perczczel már üres a kerepesi út, – különösen ezekben a napokban, – csak az őrjáratok elhangzó léptei kisérik az elcsillapuló estmorajt. Judit egyedül ment cselédjével az utczán.
Azonban hangjáról ráismert a megszólítóra.
– Ön az, Kapor bácsi?
– Rámismert a tensasszony? mondá örvendve a megszólító. Pedig de régen látott.
– Hiszen sokszor volt atyám házánál; mikor kicsiny voltam, hányszor hintázott az udvaron.
– Emlékezik még rá? A tensasszony még olyan kicsike volt, de máris olyan vakmerő volt; mindig azt mondta, jobban hajtsa Kapor bácsi azt a hintát; felhajtsa az égbe! Én pedig mindig azt mondtam: jaj, Juczi kisasszony, lelkem, bizony leesik! – – Uram és én Istenem.
– Még most sem estem le, szólt Judit meg nem szelidített hangulattal.
– Adná az Isten! fohászkodék Kapor András uram. Azért jöttem a tensasszonyt fölkeresni; nem akartam a lakására menni, mert hogy magam sem egészen tizenhárom próbás vagyok: tetszik érteni ugy-e? Minthogy pedig holnap jó hajnalban indulóban vagyok hazafelé, hát be akartam szólni, hogy nem tetszenék-e valamit izenni odahaza az öreg tensasszonynak?
– Ön kocsival van itten?
– No igen. Hiszen tetszik tudni, mikor Magyaráton felül találkoztunk. De én nem láttam semmit, nem szóltam felőle senkinek; tudom én, hogy miről kell hallgatni. Nem is akarok én sokat kérdezősködni, csupán csak annyit, hogy majd mikor otthon leszállok a szekeremről, a legelső lesz a jó öreg asszonyság, a ki fölkeres s első szava is egy kérdés lesz, a mit már száz embertől, fűtől, fától, madártól megkérdett. – Hát csak azt kivánom tudni, vajjon azt mondjam-e erre a kérdésre, hogy «igen», vagy azt, hogy «nem»?
Judit a beszélgetés alatt lakása ajtajáig ért, cselédjét előre küldve. Ott megfogta a szekeres gazda kérges kezét, s azt erősen megszorítva mondá:
– Egyedül van ön?
– Egyes egyedül.
– Elvinné-e magával be a városba egy cselédemet?
Kapor András uram egy kicsit neheztelt.
– Ha a cselédjében jobban megbizik, mint én bennem…
– Nem a bizalom végett, hanem azért, mert annak vissza is kell ismét térni.
– No már az más. Hogyne vinném; igen szívesen elviszem.
– Hány órakor akar indulni?
– Akarni akarnék én már kettőkor éjfél után, de arra, a kit küldeni tetszik, elvárok akármeddig; tudom, városi cseléd nem kel korán.
– Ne féljen, ott fog lenni két órakor. Hol van szállva?
– Bizony az jó messze van; a két kecskénél. Szívesen ideállnék a szekérrel, de valaki még észrevenné.
– Okosan gondolta. A cseléd fog odamenni. Elmondom, milyen ruha lesz rajta, hogy mással össze ne téveszsze. Piros kendő lesz a fején, tarka pruszlik és kék viganó lesz rajta. Beszédéről is mindjárt rá fog ismerni, mert komáromiasan beszél; odavaló.
– No annak még jobban örülök. Tehát csak tessék küldeni őtet akármikor, én rá várok.
– Köszönöm, jó Kapor bácsi, áldja meg az Isten.
– Istennek ajánlom.
A szekeres ember jószívűen kezet szorított hajdani jó ura leányával, kit rövid két év alatt annyi viszontagságos változáson vitt keresztül a sors, s a míg a belvárosból visszatért a külvárosi fogadóig, elgondolta magában: «boldog Isten, milyen forgandó a világ!» A hajdani pompás víg élet az úri házban otthon; – a nagy szerencsétlenség órája oly váratlanul; – a nagy úr leánya a szinpadon; – ott is hírt, dicsőséget szerez, a helyett, a mit elvesztett, kitagadva; a fényes napok, a hirhedett férj; – azután az a nagy sötétség, mely mindent elborít; mindent, mindent… Az a kérges tenyerű ember is érezé, hogy e nagy sötétségen mégis világít keresztül valami, s az két csillag: – egyik a szerető nő hűsége, – másik a letéphetlen koszorú, mit a művészet font homlokára.
Kapor uram olyan jól volt szoktatva, hogy a hol letette a fejét, ott elaludt. A mint a szállásra ért, lefeküdt szekerébe és aludt addig, a míg fel kelle ébrednie. Órát nem tartott, hanem azért pontosan fel szokott ébredni, mikor ideje volt a lovaknak reggeli abrakot adni. Olyankor egy az óra éjfél után.
A míg azt megeszik, ő maga pipára gyujtott, s nekivetve a hátát a «Két kecske» kapubálványának, ott várta, míg Judit cselédje megérkezik s nézegette a közben a gönczöl szekerét, merre áll már a rudjával?
A mint a józsefvárosi toronyban ütötte a három negyedet egy után, egy cselédforma közelített felé az utczán, piros kendővel, kék rokolyával; kezében kis összekötött batyu; csak egyedül jött.
Kapor uram meg akarta előzni a tudakozást s messziről köszönté.
– Adjon Isten jó reggelt, hugám! Kapor Andrást keresed ugy-e? Én vagyok az.
– Adjon Isten kigyelmednek is, szólt a leány félreismerhetlen dunamelléki szóejtéssel; hát ugy-e, hogy jókor eljöttem?
– Nem féltél magadban ilyen éjszaka, hogy valaki elfog az utczán?
– Ki is kapartam volna a két szemét.
– No derék leány vagy. Hát itt van a szekerem: mászsz fel az ülésbe, én csak a lovakat itatom meg, azután mindjárt befogok és megyünk; jobb setétben elhagyni ezt a várost. Hát te szeretsz-e hazajönni?
– No, de még!…
– Hm. Csunya ám most odahaza nagyon. Minden le van égve: nekem is csak a félházam van tető alatt, másikba belelát a fiastyúk az égről.
Azzal felsegítette a cselédet a szekérre, a mi nagy ügygyel-bajjal járt, elébb a felhérczre kellvén lépni, arról a saraglyára, a lőcsbe fogózva, onnan a kocsisülésen átlépni s úgy a hátulsó szénaülésre telepedni, a mi asszonyfélének nagy akadály. A leányzó értette már azt nagyon, látszott, hogy szegény emberek leánya.
Kapor uram aztán rendén megitatta a lovait, befogott, előhivatta a korcsmárost s kifizette, elővevén ez alkalommal ismét a maga hivatalos nyelvét, embergyilkos «ván» «vén»-jeivel, számlálván, fizetvén, s megiván utoljára még egy hatalmas egyest abból a törkölypálinkából, azzal felkapván a szekerébe s elkihajtván az átkozott döczögős, rázós kövezeten, tekervényes, háztalan utczák tömkelegébe, a mikben még derék nyáron is sár és pocséta van, s lámpásnak csak a szegleteken van némi kezdetleges kisérlete. Egyszer meg is szólítá már a hátulsó ülésben kapaszkodó fehér nép.
– Kapor bácsi! nem tévedtünk mink el?
– Hallgass te hugám! Tudom én, merre járok. Ott kell nekünk kimennünk, a hol a városnak nincsen szája.
– Aha! értem. Kigyelmednek nincsen útlevele.
– Nincs ám, aztán nem is lesz. Hát csak majd kitalálok én azért innen.
Azután még egy nehány gyomszagú utczán csavarogtak végig, a miket csak deszkakerités tart össze, utoljára egy sor trágyakupaczon keresztül szerencsésen kijutottak abba a homoktengerbe, a mi a fővárost oldalba fogja.
Itt jobbról balról egy jótékony ákácz faültetvény vette az utazókat oltalma alá, azon különös mesterséggel keresztülvitorlázva, utoljára egy nagy árok elé jutottak, melyen túl egy nagy töltés volt: az volt az országút.
– Fogózzál meg a lőcsben jól, hugám, dörmögé pipája mellől Kapor uram; aztán ne félj semmit s azzal megcsapkodva lovait, bámulatos mesterséggel átvetemedett árkon, töltésen; semmi sem tört és szakadt.
Akkor azután, hogy az országúton voltak, hátra mutatott az ostora végével.
– Látod azt a lámpást ott a hátunk mögött, hugám? – Az ott a vám. Azt kikerültük szépen. No már most semmi baj aztán. Már most csendesen elkoczognak magukban is a lovak. Hát még a nevedet sem kérdeztem, hogy hínak?
– Örzsi. Hát nem ismer kegyelmed; a nagyságos úr hajdújának a leánya vagyok.
– Igaz biz az. Ejnye, hogy a beszédedről rád nem ismertem. Mindjárt mondtam én, hogy hallottam én már ezt a hangot valahol. Úgy lévén! Tehát Örzsi lévén, a nagyságos úr hajdújának a leánya lévén. Hát az apád hol lévén?
– Ide gyütt az is Pestre; egy újságirónak segít.
– Micsodát? Irni?
– Nem; hanem elhordani a városban, a mit az elkészített; hanem hát most annak is rosszul megy. A gazdája, tudja kigyelmed, egy kicsit félre állt az útból, most nem ir senki ujságot.
– No azt jól is teszi. Hát te hogy vagy az asszonyoddal, he? búsul-e szegény nagyon?
– Hallja kigyelmed, csak arra az egyre kérem, hogy az asszonyomrul ne tudakozódjék, mert mikor eljöttem, megfogadtam neki, hogy róla egy teremtett léleknek se beszélek s tudja: én becsületes leány vagyok, megtartom a szavamat.
– Azt jól teszed; hagyá helybe Kapor uram s hogy még csak kisértetbe se hozza a leányzót fogadásának megszegésére, azt cselekedte, hogy a pipája kupakját tűzmentesen lezárta s csendesen szunyókálni kezdett.
Azért nem lett abból semmi hiba. A lovak azért egyformán koczogtak; ha szekér közeledett szemközt, arra mindjárt felhőkölt András gazda; valamit mondott nagy titokban a rudas lovának, az kikerült szépen; ha a gyeplűszár lógásáról észrevették a kezei, hogy a nyerges lassabban húz, arra megint felpillantott; szép csendesen megdorgálta a restet, mintha nem akarná, hogy a másik előtt megszégyenítse; néha meg aztán eszébe jutott, hogy tekintélyét gyakorolja, elővette az ostorát, megsuhogtatta mind a kettő fölött, hogy csak úgy porzott bele az út, mely rövid szigor után ismét visszadugta ostorát maga mellé, s egy jókora kulacsból nagyokat húzott, azt állítva, hogy a nélkül az ember mindjárt elálmosodik. Ilyenkor rendesen megkinálta a leányzót is. Az pedig nem szokott semmit inni.
Majd meg ismét, hogy kiverje az álmot szeméből, maga kezdte el Kapor uram sok földet bejárt viszontagságait elregélni útitársnéjának, ki azt hallgatta nagy figyelemmel, s a hol épen kellett, leányok módjára sopánkodott vagy nevetett.
Váczon fölül, egy kis faluban állt meg kívül a csárdánál Kapor uram egy rövid itatóra; a mikor maga is elővette posztószél tarisznyájából a Pesten vásárolt sonkát és kenyeret s elébb a viseltes felét leszelve magának mindkettőből, a frisséből megkinálta a leányzót. A leányzó szívesen fogadta és jóizűen evett belőle.
– Ha már borfélét nem iszol, hát megtöltöm a számodra ezt a zöld korsót a kútnál vízzel, monda Kapor uram s tetszett neki nagyon, hogy a leány olyan igazi komáromiasan tudja, hogyan kell a zöld korsó csőbimbójából szopva inni, hogy az ember a felső szájából meg a szeme közé ne öntse a vizet? – Ej, de meg is látszik rajtad, hogy komáromi leány vagy te Böske! – Hanem szó a mi szó, nagyon megszépültél te, a mióta ide fenn vagy; csak hiába, ki tudják fáinítni a leányt ezen a Pesten. Hiszen rád se ismer senki Komáromban.
– Igazán nem ismer rám senki? kérdé nevetgélve a leányzó.
– Nem oda bizony.
– Még kegyelmed sem ismerne rám?
– Elmehettél volna én mellettem; azt se mondtam volna, hogy láttalak valaha.
– Úgy? szólt a leányzó s hangja, tekintete egészen más volt, mint eddig. Köszönöm, kedves barátom, az engem nagyon megvigasztal.
Kapor uramnak kiesett a pipa a szájából e hang hallatára. Ránézett a beszélőre; egy perczre lekapta a süvegét, meg hirtelen föltette; azután sebtén felszerszámozta a lovait, nem szólt semmit, felugrott az ülésébe s kihajtott a faluból, a hogy csak a lovak birták futással.
Mikor aztán már jó messze voltak minden emberi lakástól, csendesen visszafordítá a fejét, megszólalván.
– Tensasszony… Többet nem mondott, csak a kezével, meg a fejével, meg a szemöldöke hunyorításával, meg a válla felhuzásával intett, hogy nagyon jól van, minden jól van, tökéletesen van.
Az a leányzó ott a cselédruhában – Judit volt maga.
És ezt Kapor uram mindekkorig észre nem vette; olyan jól sikerült az átalakítás. – Nem hiába mestersége.
A «MUSZÁJ».
Kapor András uram nem tudta ugyan kitalálni, mi oka van Juditnak bejutni a körülzárolt városba, de elképzelé, hogy az igen erős ok lehet. Szekeres ember létére tudott annyit, hogy erről kédezősködni nem volna illendő.
Másrészről ő maga teljes bizalommal elmondá Juditnak saját hadi tervét, mely szerint egy minden oldalról körülfogott városba be lehetend jutni.
– Jóformán éjszaka lesz, mire a Mátyus földére megérkezünk.
(Az emlékező köznép még most is Csák Mátyás nevéről híja az általa vitatott tért.)
… Szerencsénkre a Nyitra és Zsitva annyira ki van most apadva, hogy nem kell a hidakra kerülnünk, a hol bizonyosan előőrsök állnak, hanem átmehetünk a gázlókon. Akkor lekerülünk Füzesnek. Ott emberséges halászok laknak, a kik mind «jó» emberek. Éjfél után csónakon átszállítanak benünket szépen. Kocsi, ló ott marad a tanyán halász komámnál. Nem fél tensasszonyom a víztől, ugy-e?
– Én nem félek.
– Nem fél. Tudom. Se tűztől, se víztől. Hát menjünk Isten hirével.
A faluvégi csárdáknál Kapor uram csak úgy beszélt Judittal, mintha az valóban leány-cselédje volna: egyszer az itató puttony fülét is megfogatta vele, hogy tartsa addig, míg a hóka iszik, ő meg az abrakot rostálja. Senki sem gyanakodott volna rá, hogy ez valami úri asszony.
Bátorkeszin alól már letért Kapor uram a rendes járt útról, s nagy kanyargásokat tett dülő utakon, szőlők, kertek alatt; a mit e vargabetükkel vesztett, bőven igyekezve helyrepótolni egyenes átvágásokkal sík mezőkön, útbaeső folyókon keresztül. Ismert ő már itten minden bokrot.
A mint mondá, késő este lett, midőn a füzesi nyárfaerdőhöz és az árvafűzfákhoz elérkeztek.
Bizony ideje volt helyrevergődni, mert az idő zivatarrá készült válni; dél felől terhes felhők kezdtek emelkedni az égen, miket meg-meg világított egy-egy villámlobbanás, mely még a láthatáron alól czikázik.
– Nem tesz semmit, dörmögé a közeledő viharra tekintve András gazda. Ha egy kicsit zavaros lesz az éjszaka, annál biztosabban átjutunk a túlsó partra. Nem fél-e a zivatartól? – kérdé Judithoz fordulva. Aztán felelt is rá magának. Nem, nem; hiszen semmitől se fél. Se tűztől, se víztől, se földi, se égi háborútól. A kinek az úr megerősíté az ő lelkét.
Épen az első nehéz cseppek kezdtek hullani a gyékény ernyőre, mikor a halászház előtt megállt a szekér. Odabenn gyertyavilág volt már. András gazda hátra szólt Judithoz:
– No Örzsi lányom, csak te maradj itt addig az ernyő alatt, míg én benézek, hogy milyen odabenn a házban a «levegő?» Mindjárt itt termek, semmit se félj.
Azzal gyorsan leszökött helyéről s bement a halászház ajtaján.
A míg a zápor kövér cseppjei egyhangúan verik a szomjú földet, a míg a szél haragos dalát tanítja a jegenyefák zenekarának, a míg András gazda odabenn komájával tanakodik, – ráérünk egy rövid nyelvészeti értekezést tartani magunkban, mint a hogy szokott néha a lázbeteg hosszú álmatlan éjszakákat űzni agyfárasztó feladványok fejtegetésével.
Van a magyar nyelvnek egy ismeretes indigenája, a kit rég bevett, magára öltött a közélet, bárha a tudomány lételét sehol el nem ismeré, szótár be nem törvényczikkelyezte, irók, szerzők tollukra nem fogadták; mégis ott él, ott jár a tősgyökeres autochton szavak közt, hol verbum, hol substantivum, hol adjectivum, néha épen adverbium vagy interjectio: mint verbum nem tűr conjugatiót, mint adjectivum nem comparatiót. Sem elől, sem utól rag nem férhet hozzá.
Ez a rendkivüli, egyedül változhatatlan, mindenen felülemelkedett szó a «muszáj».
Tudják a nyelvtudósok, hogy ez ebbből a két szóból van összetéve: «muss sein».
Nemcsak a magyar nyelv, de minden római eredetű nyelv szegény e szónak teljes értelmébeni visszaadására.
«Debet, – oportet, – il faut, – dove», – stb ez mind csak annyit jelent, hogy «kell» – «soll».
A «kell» nem olyan nagy úr. Ezzel lehet még beszélni; ennek még lehet ellenvetéseket tenni: hátha nem kell? hátha nem nagyon kell? hátha csak kellene? hátha csak úgy kell, ha lehet? – de a rettenetes «muszáj» előtt elenyészik minden emberi kifogás: ezelőtt nincs alku, nincs lehetetlenség; ezzel nem lehet feleselni, ezt nem lehet elodábbozni, ez nem kapaczitálható, ezt nem szabad megvárakoztatni: a mi «muszáj» – az «muszáj!»
Hiába a nyelvujítók tisztítási hadjárata: e szó kineveti őket: «a muszáj soha sem fullad a Dunába», azt mondja egy nagyon régi példabeszéd. – A muszáj halhatatlan!
… András gazda azonban visszaérkezett.
Az eső zuhogott kegyetlenül; a menydörgő menykő benyargalázta az eget; olyan idő volt, a mikor a jó kutyát sem szokás kiverni a házból.
Testének azon részét, melyet a szűr nem takart, a gyékény alá dugván, így szólt András gazda Judithoz:
– Hát a rossz hirektől fél-e tensasszonyom?
Judit összeborzadt. Megerősíté szívét és felelt:
– Nem félek semmitől.
Tehát a legelső ujság az, hogy nem mehetünk át a Vág-Dunán, mert a csónakokat, dereglyéket lefoglalták, elvitték és őrizet alatt tartják.
– Mind? Mind?
– Csak épen egy lélekvesztő maradt meg a komám padlásán, egy olyan egy fából vájt alkotmány, a mit felvitetett az eszterhajra; de ebben a zivatarban ki merne azzal a Dunára szállni?
– Én is.
– Azután, – folytatá András gazda, – a komám beszéli, mint bizonyost, hogy a capitulatió alá van irva; holnap fogják átadni a várat.
– Istenem! kiálta fel Judit.
– Jó azoknak a kik odabenn vannak, mert azok szabadon mehetnek s semmiért kérdőre nem vonatnak.
– Oh Istenem! Nekem még ez éjjel be kell jutnom a városba.
– Mondtam a komámnak; de azt felelte rá, hogy ez teljes lehetetlen.
– Én magam fogok vele beszélni, szólt Judit hirtelen elhagyva helyét s leszállva a szekérről.
Kapor uram aggodalmas tétovázással segített neki a leszállásban, s úgy szerette volna valamivel betakarni, hogy ne ázzék, a míg a házajtóig ér. Judit nem törődött azzal.
Az alacsony ház konyhájából a lakószobába nyitva, egy magas, ősz hajú embert látott maga előtt Judit; «itt a gazda», monda András.
– Az Istenre kérem kegyelmedet, szólt Judit, kezeit összekulcsolva a halász előtt, nekem még ez éjjel a városban kell lennem.
– Az nem lehet; szólt az öreg halász, fejét megrázva. Még ha a csónakom kéznél volna is, ilyen zivatar mellett Istenkisértés lenne a vízre menni. Magammal nem sokat törődném; úgy sem sokat ér már ezután az élet; de a más veszedelmét nem vehetem a lelkemre. De különben is a csónakomat elvitték.
– Oh én tudom, hogy önnek még van egy csónakja a padláson.
– Az a lélekvesztő? Jaj, az nem ilyen időhöz való. Mi az? Egy dióhéj ebben a zivatarban. Jótét-lélek arra rá nem ül ma.
– Hallgasson rám kegyelmed. Nézze, én nem vagyok szegény. Nem titkolózom kegyelmed előtt. Itt van tárczám, ékszereim. Mind jutalmul adom, csak szállítson most rögtön a vizen keresztül.
– Köszönöm, tensasszonyom; nem zsugoriságból alkuszom. De nem lehet. És ha a világ minden kincsét, a mi még ki sincs ásva a földből, nekem ajánlaná is, még sem venném ma éjjel az evezőt a kezembe. Én utánam senki árvája, özvegye ne sírjon. Aztán minek úgy sietni! Holnap megnyitják a kapukat, s mindenki mehet egyenesen és szabadon, a ki be akar menni.
– Oh de akkor már késő; akkor már hasztalan menni. Oh, hogy én azt nem mondhatom el, úgy a hogy van. Istenem, én Istenem!
Judit sírva és kezeit tördelve járt fel s alá a szobában, míg Kapor uram jelentékeny taglejtésekkel iparkodott a halászszal valamit megértetni, a mit szóval elmondani nem szabad. A halász pedig csak a vállát vonogatta s a tenyereivel mentegette keblét.
– Hallja kegyelmed! szólt Judit hirtelen megállva az ősz ember előtt. Azt mondja, hogy nem akarja senki halálát a lelkén viselni. Tudja meg: hogy ha most rögtön engem át nem szállít a városba, az két ember halála fog lenni: – a férjemé és az enyém. Ha belemegyünk az előttünk álló veszedelembe, az Isten megsegíthet és keresztül visz rajta; de ha vissza hagyom magamat rettenteni tőle: akkor a másik veszély bizonyosan megöl, és irtózatos módon. Nekem át kell jutnom a várba!
E szók a kétségbeesés elszánt látnoki hangján voltak mondva; a vén halász leránczolta bozontos ősz szemöldökeit s kérges kezét szája elé fogta. Ekkor azonban már Kapor András gazda kitört a szóval.
– Hát nem érti kegyelmed, komám? Az asszonyságnak «muszáj» átmenni még ma! Muszáj!
A halász nagyot sóhajtott lelkéből.
– Már hiszen ha «muszáj», akkor meg kell lenni: Isten akárhová tegyen is benünket.
Judit örömében magán kívül szorítá meg az öreg halász kezét, tán meg is csókolta volna azt, ha engedé.
– Már hiszen tensasszonyság, a mi muszáj, annak neki kell menni. Én nem tudom, kegyed kicsoda? mi járatban van? Nem is akarom tudni. Elég, hogy a komám hozta ide, s hogy muszáj még ma átvinni. Tehát átviszem. Ha el van szánva, akkor ez az idő nagyon jó hozzá. A záportól nem lát senki, ha meglát is a silbak, mit tehet velünk? arra pedig, hogy utánunk jőjjön, nem hiszem, hogy vállalkozzék legény. Hanem ezt nem közölhetjük minden bolond emberrel. Kendnek kell komám segíteni.
– Hisz én is így akartam, mert magam is odaát kivánok ma lenni.
– Tud kend evezni?
– Komáromi ember: aztán ne tudna evezni!
– No hát jó, most menjen ki kegyelmed, lássa el a lovait, azután együtt lehozzuk a csónakot.
– Elsőbb a csónak, azután a lovak. – Nagy szó volt ez egy kocsis embertől! – Tehát előbb felmentek a padlásra, lehozták vállon a könnyű ladikot, azt fenékkel felfordítva letették a szoba közepére; azután ment csak András gazda lovait, szekerét száraz helyre tenni.
– Hogy híják kegyelmedet, öreg bátyám? kérdé Judit a halásztól, ki az alatt, míg komája kinn járt, egy sulyokkal és favésüvel faggyus rongyokat tömögetett a ladik repedéseibe. – Hadd tudjam, kit áldjak, ha egyszer Isten a veszedelemből kisegít.
– Az én nevem Tuba János, felelt az öreg. A nyáron multam hetvenkilencz esztendős, feleségem tavaly halt meg; utolsó unokámat a mult hónapban hordta el az ágyúgolyó. Az Úr adta, az Úr elvette. Most magam vagyok.
E rövid életirásból megérthető volt, hogy a miért az öreg halász a kész veszedelemnek nekimenni vonakodott, az nem a napok java volt, a mik még reá várakoznak.
Rövid idő mulva visszatért András; a ladik is ki volt tatarozva.
– No komám, készüljünk az időnek; szólt az öreg, s elkezdte csizmáit lehuzni. András gazda hasonlót tett.
Azután levetettek minden nehezebb gúnyát magukról, hogy épen csak a vászonköntös maradt rajtuk.
Azzal Tuba uram ládája fenekéből kivett valami összegyűrt hosszú, vékony foszlány-formát s annak az egyik végébe hatalmas tüdejével belefujt. Egy vastag marhabél volt az, mely egyszerre felduzzadt a fuvásra; akkor erősen bekötötte a végét, s minden teketoria nélkül odalépve Judithoz, azt mondá, hogy emelje fel karjait. És azzal dereka körül kötötte az egyszerű «life preservert». A mentő öv, mi férfi deréknak szánva egyszeri átöltő lehetett, kétszer is átérte a karcsú termetet.
– Így. Ez nem engedné elmerülni. Már most induljunk Isten szent hirével.
Judit a magával hozott kis batyut karjára vette, a két férfi vállára emelte a ladikot, kezébe fogta a kormányt és evező lapátot s megindult.
– Hát a vízmerő lapát?
– Azt majd viszem én, monda Judit, úgy is az én dolgom lesz az.
– Derék egy asszony. Derék asszony; dörmögé magában a vén halász.
Egész olyan idő volt, a milyenben veszni induló emberek Istent kisérteni mennek.
A zápor rézsut vágott alá a szél rohamában; mikor a villámlobbanás megvilágította a tájat, mintha millió ezüst húr közepett három mozgó árny sietne végig a parton.
A meredélyről nem lehetett leereszteni a csónakot, a tomboló hab egyszerre felfordította volna azt. Valami sekély helyet kelle keresni, hová a hullám tajtékot túrva járt ki. Itt legelőször beszállt a vén halász; András tartotta azalatt a kötelet, mig a halász besegíté Juditot, azután övig gázolva a vizben, betaszítá a csónakot a folyamba, s ekkor maga is óvatosan felhágott a ladik orrára, melyet a következő perczben szél és hullám tovaragadt, mint egy forgácsot.
A szél a folyammal keresztben fútt s az evezőkkel szemben. A Vág egész felszine ősz volt a korbácsolt hullámok fehér sörényétől; – a zöldes sárga vízbarázdák között el-eltünt a kis lélekvesztő, hol elejével, hol hátuljával tünve ki újra a haláldajka ringatásából.
S a viharnak nincs rendes észjárása.
Most oldalt fog, majd meg szembe rohan, sokáig kitart, egyszerre megáll s megint megfordul. Ki birná szeszélyét kitanulni?
A távolban vészkiáltások hangzanak; lánczáról letépett malom indult el a vizen, azon kiáltoznak segélyért; – a csónak a három menekvővel nesztelenül lubiczkol két ellenség között: egyik a víz, másik a lég; ott nem kiáltanak segély után.
Pedig a halál kezében vannak.
Minden hullám, mely előttük ketté nyílik, sírjuk fenekét mutatja; minden tajtéksörényes habverés, mely harsogva, dulakodva közeleg feléjük, egy-egy paripája a hideg halálnak, mely olyan gyorsan elszállít.
És ebben a hosszú órájában a kétséges küzdelemnek eszébe jutottak a sokat szenvedett nőnek azon rettenetes perczek, miket egyszer már e hideg sírnak fenekén töltött; a kínos küzdelem a fojtogató elemmel, a segélytelen kétségbeesés, a hangtalan halálfájdalom, a rémület, mely elébb megöli a lelket, mint a testet; és azután az a rettenetes kéz ott a vizek alatt, mely megragadta és vonta le magával a kárhozatos sírba.
E kéz szorítása most is elzsibbasztá testét, lelkét; e kéz talán most is leskelődik reá ott alant!…
A szél és hullám ragadta a csónakot, mint egy elkapott nádszálat.
A két férfinak minden erejét meg kelle feszíteni, hogy az ellenkező roham vissza ne verje őket a parthoz. Az a reménységük volt, hogy ha a szélre és hullámokra bizzák magukat, majd a füzes szigetre, mely a Vág közepén esik, valahogy kijutnak, s onnan aztán álló hid vezet a városba. Legrosszabb esetben a dobogó-hid oszlopainál fognak fennakadni, s ott, ha a csónak felfordul is, maguk megmenekülhetnek.
Tehát az egész emberi tudomány az volt, hogy a csónakot fel ne borítsa a szél, el ne rabolja a hullám. A két férfi egyetértő munkával forgatta a lenge járművet habtorlat ellenében, míg a nő a csónak fenekén térdelve meríté ki folytonosan a vizet, mivel a zápor s a keresztül csapó hullám szüntelen újra megtölté a lélekvesztőt.
Egy-egy villámlobbanás megmutatta nekik, hogy mind a két parttól egyenlő távolban vannak, a folyam közepén.
A pillanatokig tartó fénynél kivehették a part hosszában felállított őrök alakjait, kik a vihar daczára helyeiken álltak.
Egy őr észrevette a csónakot s rájuk kiáltott. Mit? Talán azt, hogy álljanak meg?
Azután egy lövés is történt; golyó fütyült a szél ellenében s lecsapott a vízbe.
A többi előőrs figyelmeztetve volt, s csak egy újabb villanásra vár, hogy a menekülőkre tüzeljen.
Hanem ez a villámlobbanás sokáig késett; a csónak haladt, merre a folyam ragadta, két ellenséges sáncz között, melyeknek ágyúi egyiránt fenékre lőhették, ha észreveszik.
Egyszerre valami sötét tömeg közelíte, a zápor és éjszaka vak homályán csak nehezen tünve keresztül. A fűzsziget volt az.
Egy hullámtorlat a parthoz csapta a csónakot, s azon pillanatban elmeríté.
András félkezével egy vizbehajló fűz ágát ragadta meg, másikkal Judit keze után kapott s úgy tartá őt magával együtt a víz szinén lebegve. A vén halászt nem látta többé senki. Az elment gyermekei s unokái után.
Judit a veszély által fokozott erélylyel segített magán; ő is belekapaszkodott a lehajló törzsbe s András segítségével a partra jutott.
A csónak felfordítva hányódott a víz szinén tovább.
András még egy ideig kiáltozott eltünt komája után, végre megnyugodott abban, hogy az híres úszó, majd kikap valahol s ismét előkerül; sietett Juditot a városba juttatni.
Facsaró víz volt a nő is. A veszélyben sem veszté el magával hozott kis batyuját.
A sziget partján végig siettek, s a fűzbokrok között rátaláltak a kis felhágóra, mely a szigetről a dobogó hídra felvezet.
– Itt vagyunk már. Most igyekezzünk házamhoz jutni.
A híd végén meglepte Andrást, hogy az őrhelyen senki sincsen. Nem őrizte már az előőrs állomását, hiszen vége volt már mindennek. Az érkezőket meg sem szólította senki.
– Tensasszonyom «itthon» vagyunk.
A hold e pillanatban kisütött a szakadozó felhők közül, mik elbúsult morgással távoztak az almási hegyek felé.
Judit iszonyú képet látott maga előtt feltárulni.
Egy várost, melynek minden háza ismerős volt előtte, mikor legutoljára látta, s melynek két évi távollét után egy utczájára sem ismer többé.
Néhol egész házsorok hiányzanak; üres térség lett helyükön. Másutt hosszú sor sánczkaró zár el ismerős téreket, s törzsvár épült hevenyészett sánczok mögött; majd egy hosszú sor következik, a hol minden tizedik háznak van csak hevenyészett új teteje; a többi meztelen rom, tátongó halálszemű ablakokkal.
András úgy sietteté a maradozót: «menjünk, menjünk, ne álljunk meg sehol.»
És e romhalmaz fölött öt csonka torony dísztelen tört alakja.
«Menjünk, menjünk.»
Egy őrjárattal sem találkozhatni az utczán. Minek az már?
Most egy szeglethez érnek, melynél Judit megroskadva állt meg. E ház mellett nem siethetett el a nélkül, hogy meg ne állna előtte, bár vezetője úgy vonná el onnan.
Ez a ház – szülőinek háza. Le van égve porig.
A kopasz falakat végig mossa az eső; az udvart telenőtte a fű; a pinczét beszakították a bombák.
A rozsdás ablakvason keresztül benéz a szobába, melyhez annyi életéhez forrott emlék köti. Még ráismerhet a festés maradványairól. Ezüst szinű volt az, kék virágokkal. A falak itt-amott még tartogatják a színt.
Ott állt zongorája, midőn Béla kedvencz dalát utoljára eljátszotta rajta; amott függött arczképe a kedvesnek, rejtett függönytől takarva. Itt voltak egymás mellett atyja és anyja arczképe. Ott a fülkében állt fehér függönyös nyugágya; itt az ablaknál himző asztalkája. – Most az embermagasságnyi dudva és laboda hajlik az ablakon keresztül, mihez csapzott fejét bódultan hajtja le a farepedésben megfészkelt bógács.
Ez volt a boldog és boldogtalan szerelem álmainak szentélye.
Valami zörög alant a gyom között; valami hideg csúszó lesz az, a ki most e helyen itthon van.
– Menjünk innen, menjünk! sürgeté András az elmélázót, s elvonszolta a szomorú képtől.
Judit nagyot sóhajta magában, s e sóhaj gondolatja ez volt: «anyám! én mégis boldog vagyok.»
A tekervényes megyercsi utczán végig haladva, egy tiltul befödelezett házcsoporthoz értek: azok között volt András gazda háza.
Kapor András uram felesége az idén meghalt, csak egy felnőtt leánya volt otthon, a ki a háztartást vitte. Katiczának hítták.
Katicza örömtől sikoltozva rohant ki a házból, mikor az atyja szavát megismerte. Azt hitte, hogy égből esett le.
– No csak csendesen! csitítá őt András; nem kell lármát ütni, nem vagyok magam.
– Hát ki van még itt kegyelmeddel?
– Majd megmondom, ha elment. Nyisd ki az első szobát s te maradj a hátulsóban, míg híni foglak.
Judit azalatt az utczán kívül maradt, s csak akkor jött elő, mikor András tudatta vele, hogy észrevétlen bejöhet.
– Át akarnék öltözni, mert csuron víz vagyok, monda Judit.
– Tessék az első szobába menni. A Katicza leányom ruháiból felvehet egyet.
– Köszönöm. Hoztam magammal.
– De hisz az is nedves lesz.
– Nem tesz semmit.
Azzal bement Judit a szobába, bereteszelte maga után az ajtót; András gazda pedig újra előszólítá leányát, s meghagyva, hogy rögtön tüzet rakjon és valami jó meleg reggelit készítsen, elmondá nagyjából, hol járt, micsoda viszontagságokon jutott hazáig, Judit dolgát a közben bölcsen elhallgatva.
A tűz vigan pattogott már, a serpenyőben süstörékelt valami jó, midőn az első szoba ajtaja félig felnyilt, s Judit kiszólt rajta:
– András gazda!
– Parancsol a tensasszony? Kiálta a gazda, készséggel ugorva elé.
Mikor aztán a szobába belépett, bámulva tekinte körül. Egy férfi állt előtte, egy katonatiszt, teljes egyenruhában, rövidre nyirt hajjal, kis piros sipkával a fején. Még a hangra sem ismert rá, mely nyers merevséggel kérdé tőle:
– András gazda! Van kegyelmednek egy hánytvetett kardja?
András csak bámult, mintha azt keresné, merre tünt el Judit? s hogy jött ide ez a katona tiszt?
Judit ekkor saját lágy hangján szólt hozzá: «hát adjon kegyelmed egy kardot, mert a nélkül nem vagyok egész katona.»
András csak akkor csapta össze a kezeit: «no még ilyet sem látott az ember.»
Hogyne lett volna András gazdának kardja? Saját nemzetőri kardja ott függött most is a falon, azt levette, átkötötte Judit derekán, s nagyot sóhajtott utána: miket nem ér meg az ember!
András gazdának természetes gyors esze volt; kezdte látni, mire való mind ez alakoskodás?
Bele is találta magát saját szerepébe. Nyers, nyakas hangon szólongatá vendégét.
– No vitéz kapitány uram, tessék kijönni a konyhába, hadd melegedjünk meg a tűznél; ott főzi már a reggelit Katicza leányom.
Ő pedig elzárta Judit levetett ruháit a szekrénybe, hogy senki észre ne vegye.
Judit egészen férfinak látszott; a mi nagy művészet. Az öltözet sokat tesz, de nem mindent. A prémes bekecs eltakarja ugyan a női kecsteljes formákat, a magas katonai nyakszorító megszünteti a különbséget a gömbölyű hölgyidom s az ötszegletű férfi nyak között; egy kis barna festék más színt ad az arcznak, s egy szájba dugott szivar befejezi a csalódást; hanem azért mégis annyi apró részlet marad tartásban, viseletben, a mi az álczán keresztül is elárulja a nőt, hogy egy önfeledt pillanat semmivé teheti az egész alakjátékot. A főnek nem szabad szeliden előre hajolni, hanem délczegen föltartva kell azt viselni; a befelé szokott térdeknek szabadon és kifelé kell járni; egész testnek állva és lépve mindig sarkon kell nyugodni, nem a láb elején; a csípőnek nem szabad hajlékonynak lenni, a vállnak pedig szét kell feszülni, és a mellett tekintetben, mozdulatban, szavakban untalan nyilatkozni kell azon önállóságnak, merészségnek, mi a férfiak sajátja, s a mi legnehezebb, egy férfi tekintetével szemközt megszokott közönyt mutatni az arcznak.
Juditnak mindez remekül sikerült.
Kiment a konyhába, jó reggelt kivánt Katiczának, meggyujtotta a tűznél a szivarát, a minek izét soha sem ismerte eddig s azzal felpattanva a széles tűzhelyre, sarkantyuit nótára veregette össze.
András gazda nem sokára kijött utána s hozott egy négyszegletű palaczkot, meg egy kis poharat magával. A palaczkban valami erős pálinkaféle volt, a minek mindenféle zöldségből fűszeres ágya volt vetve.
– No vitéz kapitány uram, egy kis papramorgót! szólt teletöltve a pohárkát a smaragdszinű nedvvel. Jó lesz sarkantyut adni a kávénak. Előbb sarkantyut neki! ez az első pohár a kávé előtt, azután meg patkót rá, az a kávé után való pohár.
Judit sohasem ivott semmi szeszest.
Fenékig kiürítette a poharat.
– Hát te hugám, nem iszol? kérdezé Katiczát, a szesztől fojtott hangon.
– Jaj, dehogy kell! tiltakozék a leány, takarózva a kinálás elől. Kiégetné az az én gyomromat.
Judit is csaknem úgy érezte.
– Bizony pedig ez jobb, mint a te kotyvalékod, monda András gazda, miután maga is bizonyossá lett egy pohár tartalmának minősége felől. Azt akár ne is főznéd.
– Hát annak a tensasszonynak odabenn? szólt Katicza gazdasszonyi bölcseséggel.
Judit hangosan felkaczagott; az pedig nagyon nehéz: nőnek úgy kaczagni, a hogy a férfiak szoktak.
– Micsoda tensasszonynak?
– Hát a kihez beszólt édes apám az elébb, hogy «mi tetszik tensasszony?»
András gazda rettenetes dühbe jött.
– Én mondtam azt, hogy «tensasszony?» te hülye te! Hát te még rám fogod, hogy részeg vagyok! Tensasszony! máskor nyisd ki jobban a füledet, hunyd be a szemedet, s tartsd zárva a szádat!
– Ej no, András bátya, nem kell a leányt megpirítani férfi előtt; szólt Judit. Azt én nem engedem, a ki lelke van.
András gazdának csak egy kis invitatio kellett arra, hogy most káromkodni kell; mindjárt megértette ő azt.
– De ilyen adta szedtevette, megszidom én, mert az én leányom.
– De hátha nekem meg szeretőm lesz; eszem a lelke!
– De már azt kikérem, menykőhordta!
– De én meg azt mondom, teremtette!
– Teremtette?
– Lánczos lobogós teremtette!
Katicza elszaladt a konyhából; András gazda pedig majd a földhöz verte magát nevettében.
– Pompás! nagyon pompás! Még azt mondja, hogy lánczos lobogós teremtette! Mintha csak esztendeig lett volna a kaszárnyában s ott tanított volna huszárujonczokat!
Katiczát alig lehetett újra becsalni a konyhába. Többé rá nem mert nézni a tisztre, s az nagyon jól történt így.
András gazda pedig, mikor készen volt a kávé, paprikás szalonnát hozott elé, s hozzá ült vendégével. Judit ott hagyta a kávét és evett szalonnát, férfiak módjára, evés közben mohón beszélve, tele szájjal és ökle bötykével törülve meg a száját evés után, a hogy férfiak szokták.
András gazda folyvást elégülten nevetett magában, s csak néha mondott annyit, hogy «ha nem látnám, el nem hinném».
E közben csendesen megvirradt; az utczán az ébresztő dobszó hangzott, s erre megnépesült a város. Minden házból katonák jöttek elő, teljes készülékben, s sorakoztak az utczákon; tisztek egyenruháikban siettek a vár felé. Judit hirtelen búcsút vett gazdájától s a tömeg közé elegyedve ment, a merre a többiek.
András gazda sokáig utána nézett. A nőt nem lehete nőnek felismerni.
«Nem hinné az ember, ha nem látná.»
Judit szerencsésen eljutott a várba, s útközben megtudta hirtelen akadt társaktól, hogy ma fogják a kapituláló hadseregnek kiosztani az oltalom-leveleket.
Judit úgy gondolkodott, hogy vagy a várparancsnokság, vagy a megszálló sereg parancsnokai fogják a jegyeket kiosztani. Ha az első osztja ki, s ott valaki által felismertetik, az bizonyosan meg fogja érteni a kegyes csalás okát, s inkább segélyül lesz, mint akadályul. Ha pedig az utóbbiak végzik e feladatot, azok között ismerőst nem találhat s így bizton keresztül csúszik férje nevével, a ki ez által meg lesz a legfőbb veszélytől szabadulva.
Azt hitte, minden bajon keresztül esett, semmi gát sincs terve ellenében.
Hiszen olyan «amabilis confusio» uralgott már, a hol ily csekély quiproquot bátran el lehetett csusztatni.
Mintegy háromszáz őrnagy volt a várudvaron; olyan őrnagy, a kinek egy közkatonája sem volt a várban; – alsóbb rendű tisztek számát ezernél többre tehetni, a kik nem tartoznak a várőrséghez. Volt közöttük elég, a ki még tegnap nem volt katona. A menekvésnek olyan neme volt ez, melyet könnyedén elnéztek. Mindenkinek, ki a várőrséghez tartozott, bántatlanság és szabad elvonulhatás volt biztosítva.
A várban megtudta Judit, hogy vegyes bizottság osztja ki az oltalom-leveleket.
Nem igen tolakodott előre, úgy számítva, hogy vége felé kevésbbé lesznek figyelmesek s nem veszik annyira szemügyre az embert.
Azt is kiszámította, hogy az életkor rovatába huszonegyet fog beiratni. Abból azután akár számmal, akár betűvel lesz irva, két vonással lehet huszonnégyet csinálni, a nélkül, hogy a hamisítás észrevehető lenne. Béla huszonnégy éves volt.
Tehát mindent jól kifőzött előre.
Délfelé gyérülni kezdtek a jelentkező csoportok, sok megunta magát és ebédelni ment, délutánra halasztva a dolgát: ekkor Judit is bement a pavillonba, a hol a védleveleket oszták.
Ugyanazon szobák voltak azok, mikben az öreg Lávayné egyszer éjnek idején megjelent fia becsületét fegyveres kézzel védni. Akkor az anya, most a feleség.
Oh az ég legerősebb oltalma az, a mit a nők szerelmére bizott!
A túltömött termekben egyptomi hőség volt, daczára a nyitott ablakoknak; az előszobákban nem volt hova leülni. Judit szédelegni érzé fejét: a zsibbasztó helyzet, az életbevágó pillanat közelgése, annyi kétség, annyi fenyegető balsors nehezült e perczben keblére, a midőn lelke és teste minden erejére legfőbb szüksége volt.
Végre rákerült a sor, hogy az ajtóhoz juthatott, melyen belől a bizottmány ülésezett.
Bebocsáttaték.
Egy hosszú asztal mellett ültek többen a várőrséghez tartozó férfiak közül, a kiket nem ismert. És azután az ellenkező részről is többen; – hanem azok közül egyet nagyon jól ismert és az is nagyon jól ismerte mind őt, mind Bélát… Az volt Kolbay.
Judit minden vérét fejébe érzé tódulni, midőn ez ismerős arczot meglátta. E balszerencsére nem volt készen. Pedig az nagyon természetes volt, hogy Kolbay ott üljön.
A hadastyán előtt egy csomó üres nyomtatvány állt, miket az egymásután jövők neveivel s személyleirásával betöltött. E czélból szemüvege is föl volt téve.
Egy másik főtiszt egy nyitott láda mellett állt, melyből az utolsó havidíjat osztá a távozóknak.
Lehetetlen volt az alakoskodás.
Judit úgy érzé, hogy mindjárt el fog szédülni, s lelke minden erejére szüksége volt, hogy zsibbadó idegeinek parancsoljon, hogy e válságos perczben el ne árulják gyöngeségökkel.
Kolbay mereven nézett az ifju alakra, végtől-végig mérve őt tekintetével. Azután szárazon kérdezé:
– Mi a neve?
Judit az eget érzé vállára nehezülni minden terhes fellegével, midőn e kérdésre válaszolt: