«Lávay Béla.»…
… Kolbay hosszasan nézett az előtte álló arczába; Judit a kétségbeesés agoniájával várta, hogy fog e száraz, hideg hang felkiáltani: «Az nem igaz! Lávay Bélát ismerem jól. Ön nem az, hanem Hargitay Judit, a felesége!»
A hadastyán megtörlé szemüvegeit, újra feltevé s azután lehajolva az előtte fekvő üres lapra, beleirta a mondott nevet: «Lávay Béla százados.»
Azután ismét felemelé tekintetét s az elébbi száraz, csikorgó hangon kérdezé:
– Hány éves?
Judit e perczben vette észre, hogy az oltalom-levél németül van irva s az évszámot betűkkel jegyzik fel belé.
És e szerint nem lehet úgy, mint ő kiszámitá, a huszonegyből huszonnégyet csinálni; magyarban könnyű, németben lehetetlen az.
Ez újabb ijedtség alatt roskadozni érzé térdeit.
Mit feleljen? Ha huszonegyet mond, akkor Béla nem veheti az oltalom-levélnek hasznát, ha pedig huszonnégyet mond, nem hiszik el; nincs arczán a férfi bélyeg.
«Milyen fiatal gyerek», dörmögé egyik ismeretlen, fehér kabátos tiszt.
«Ismertető jelei, mormogá magában a hadastyán: tojásdad arcz, – nagy fekete szemek, szabályos ajk, – fekete rövid haj.»
A fehérruhás tiszt hozzászólt: «egy sebhely a homlokon.»
Kolbay rideg tekintetét odaszegzé a még piros sebhelyre, közelebb hajolt, hogy még jobban lássa, azután beleirta a védlevélbe: «egy sebhely a homlokon.»
Judit nem tudta, mi történt vele tovább? Hogyan jutott ki abból a szobából, hogy ért le a lépcsőkről a pavillon folyosójára, hogy támaszkodott a vállára annak a szürkeszakállú tüzértisztnek, ki egy pohár vízzel kinálta?
– Rosszul lettél pajtás. Nem csoda. Abban a pogány melegben, s ebben az állig begombolt bekecsben. Miért nem gombolod ki?
– Nem, nem, tiltakozék Judit, nagyot lélekzve a szabad levegőből; már semmi bajom, köszönöm.
– No hát eredj a szállásodra s feküdjél le. Itt van a védleveled, meg a pénzed.
– Micsoda pénz?
– Hát az egy havi díjad, a mi még kijár.
– Úgy? Igaz. Köszönöm.
Az öreg tüzér megveregette a fiatal társ vállát s gondolta magában: «neked is jobb lett volna még otthon az anyádnál pamutgombolításban segíteni.»
Judit megemelé köszönés közben sipkáját. A vén katona ekkor észrevette a sebhelyet.
– Megbocsáss! szólt hirtelen kezét nyujtva.
– Miért? kérdezé Judit bámulva.
A vén sas nem szólt semmit, csak megszorítá kezét. Azért az elébbeni gondolatért kért bocsánatot.
Judit a szabad levegőn magához térve, sietett haza Kapor gazdához.
Egész úton azon gondolkozott, hogy mi módon lehetne mégis valahogy a német «ein und zwanzig»-ból «vier und zwanzigot» varázsolni?
A mint e töprengéseiből egyszer felpillantott, épen Béla anyjának háza előtt haladt el.
A ház már be volt födelezve, csak nem volt még újra vakolva. Az ablakok azonban már be voltak rakva újból.
Ez ablakok egyikében látta állni Béla anyját.
Az öreg nő fején nem volt főkötő. Ősz haja lecsüngött halántékaira. Kisirt szemeivel ott állt és kérdő tekintettel nézett meg minden embert, a ki előtte elhaladt, mintha keresné azt, a ki egyetlen fiáról hírt tudna mondani.
És Judit olyan kegyetlen volt, hogy elfordítá tőle arczát, nehogy rá találjon ismerni.
Hisz addig, míg ő Bélát rejthelyén újra fölkeresheti, nincs elfordítva róla a veszély. Az anya megnyugvása elárulná őt. Az anyának még sokáig sírnia kell, hogy a csel sikerüljön. Oh e kegyetlen gondolatáért nagyon meg kelle Juditnak egykor lakolni.
Hisz az anyától még sem kellett volna féltenie kedvesét. Hiszen ha annyit mondott volna neki: «Béla él, védlevele kezemben van; addig, míg ez az ő kezébe jut, zárkózzál el, ne mutasd magad, mert az arczodról leolvassák titkodat!» hát ő megfogadta volna azt, s azon percztől fogva zárt börtön lett volna háza és ablakán sem látott volna be senki.
De Judit rettegése oly nagy volt, hogy nem oszthatta bizalmát senkinek. Azon az egy emberen kívül, a kit szeretett, a kit oltalmazott, nem létezett rá nézve senki.
Most csak az volt aggodalmai központja, hogyan lehetne a különbséget az évszámban megváltoztatni?
A kénszesz kiveszi a tintának a szinét… A nagy E-ből lehet V-t idomítani, a kis n-ből r-et… akkor lesz «Vir»… Azt fogják hinni, hogy csak a helyesirás hiánya az.
Megérkezve gazdája házához, rögtön felkérte Katiczát, hogy hozzon számára a gyógyszertárból egy üvegcse kénszeszt és kék alizarin tintát. Olyannal volt irva a védlevél.
Addig elő sem vette azt, míg Katicza vissza nem érkezett.
Azután arra kérte a háziakat, hogy már most hagyják magára a szobában.
Tehát oklevelet fog hamisítani!
Egész teste összerázkódott ennél a gondolatnál. E hamisítás miatt ugyan senkinek sem támad kára: kegyes csalás az, mely sem Isten, sem ember ellen nem vét. De mégis csalás, de mégis hamisítás!… És hátha minden csalás már fogamzásakor magában hordja büntetését; mert az igazság örök és győzhetetlen.
Hátha e hamisítással egészen elrontaná a védlevelet, – megfosztaná érvényétől, – megsemmisítené azt? – Mit tegyen? – Oh mit tegyen?
Kétségeiben alá s föl járkált a szobában, s a ki látta volna akkor, a mint kezeit fejére kulcsolta, a mint szemeivel a magasságban lakókat kereste, a mint keble nyugtalanul hullámzott, oh az megtudta volna, hogy ez nem férfi, hanem nő, egy szerető, egy kétségbeesett nő.
Hirtelen elővette a védlevelet s kiterjeszté azt az asztalon.
A bámulat, az öröm, a meglepetés sikoltása tört ki ajkán, midőn egy pillantást vetett belé.
A védlevélben öreg és vastag betűkkel volt beirva az évszám rovatba:
«Vier und zwanzig.»
Jól tudta azt Kolbay, hogy Béla hány éves? hisz szemei előtt látta őt felnőni.
Judit térdre esett s arczával az asztalra borulva elkezde sírni és sírtában kaczagni és kaczagás közben azt a papirlapot csókolni, és csókjai közt Béla nevét emlegetni.
Asszony volt! nagyon, nagyon – egészen asszony.
A bánatos öreg asszony még este későn is ott állt az ablakban s nézte kisírt szemekkel a járókelőket.
A nap munkájában kifáradva haladt végig az utczán Kolbay őrnagy, ki a sors merő fordultával előjött odujából, s helyet foglalt, nem azért, hogy gúnyolja a fényehagyott zászlót, hanem hogy könnyítse a menekülők útját.
Mikor Lávayné ablaka alatt elballagott, megállt egy perczre, megkopogtatá az üveget mutató ujja hegyével és beszólt:
– Nagyasszonyom. Jegyezze fel magának ezt a napot, és emlékezzék vissza reá valamikor, hogy Kolbay őrnagy mai napon kegyednek ezt mondta: «asszonyom! öreg asszonyság: – a kegyed menye-asszonya megérdemli, hogy mikor legelőször össze jön vele, kezet csókoljon neki.» Én mondtam. Rá emlékezzék.
És azzal tovább ment s nem magyarázta meg jobban.
ROSSZ VÉGZET.
Kivel nem történt már az, hogy valakit, valamit megszabadított?
Bárha csak egy vízben fuldokló ebet, egy vergődő madarat, egy széltől kicsavart fát, egy száradó virágot.
Az képzelheti Judit örömét.
Nem várt holnapot; még azon éjjel elindult a hosszú útra Kapor Andrással, ki azt igérte neki, hogy elviszi a világ végére is.
Sietni kelle nagyon, hogy Bélát minél elébb megtalálja ott, a hol hátra hagyta, arra kérve, hogy rejtőzzék el addig, míg ő visszatér.
Valahol a negyedik-ötödik megyében lehet az a menhely; olyan helységben, mely a térképen sincsen; olyan hegyzugban, a hova csak egy helyen van bejárás, ugyanazon kell vissza is jönni.
Ott vár a veszély előtt rejtőző férj és számlálja a pillanatokat, a mik kedvese viszontlátása és eltávozása közt vannak. E pillanatokat nem szabad szaporítani.
Kapor András, bár soha nem kérdezte, de tudta jól, hogy Judit miben jár; miért siet? mi után törekszik?
A sietség, az átöltözés, a várőrséghez csatlakozás megmagyarázták előtte, a mit nem hallott meg szóval. Helyeselte magában nagyon. Ez bizony más embernek is juthatott volna eszébe; a szétszórva bujdokló nagynevű emberek számára akkor olyan könnyű lett volna menedéket szerezni. De hát nem lehetett mindenkinek olyan asszonya, hogy ezt kigondolta volna; férfitól pedig ez ki nem telik.
Azért Kapor András semmi ellenvetést nem tett, ha Judit arra sürgeté beesteledés után is, hogy még egy állomást haladjanak, éjszaka is látni az útat. Tudta, hogy sürgetős útja van szegénynek.
Pedig az idő oly rossz volt és a nő oly fáradt.
A zivatar haragjában történt átkelés a Vágon, a mikor egészen összeázott, rá a nyugtalan, izgalmas nap, az ideggyötrő jelenet a várban, a kétségbeejtő töprengés, mindez sokkal több volt, mint a mennyit női idegek elviselni képesek.
Valóban beteg volt; de nem akarta azt magának sem bevallani.
Mikor le kellett szállnia a szekérről, Kapor András úgy emelgette le karjai közt. Útközben alig evett valamit; csak theával élt és erős fekete kávéval, hogy álmát elűzze.
A pirospozsgás parasztleány, kit Kapor András elhozott magával Pestről, csak árnyéka lett minapi alakjának.
És az időjárás is oly kegyetlen volt.
A tegnapelőtti zivatar s az az átkozott szél, a mit maga után hagyott, úgy áthűtötték a levegőt, hogy a nyárból egyszerre ősz lett. Hideg, borongós, kedvehagyott ősz. Az ember jól tudta, hogy ha ez a szél megáll, mely ezeket a szürke felhőket hajtja, azonnal hó fog esni.
S mentül feljebb vitt északnak az út, annál zordonabb lett az idő, annál halványabb a hölgy.
Csak egy eszme tartotta fenn, mely nem engedte leroskadni.
Sokszor van ez így. A láz minden érben dúl már, az idegek érzik jelenlétét, de egy hatalmas erő, egy parancsoló gondolat elnyomja a test szenvedését s nem enged betegnek lenni.
Judit Bélára gondolt: Bélával találkoznia kell. Odáig nem szabad beteggé lenni. Hogy fogja őt meglepni, midőn a kis udvartelkes házban gondolatokban elmélyedve ül, vagy talán éjjel, midőn alszik. Hogy fogja be szemeit két kezével s kérdezi: találd ki, ki van itt? Vagy talán útban fogja őt találni, a mint az erdei úton sétál, mindennap mértföldnyire gyalogolva, ha nem jön-e szemközt Juditja? Mint fog azon jó emberek iránt háladatos lenni, kik őt eddig rejtve tarták, kik osztották a vészt, mit jelenléte házukra hozott. Hogy fognak ismét egymás karjain pihenni: arcz arczhoz dűlve és nem félni többé az elválástól. Hogy fogja majd férjét ezentúl e gyöngéd névvel híni: «fiam». Mert hiszen ő adta neki másodszor az életet. S milyen hű lesz e férj örökké kedveséhez; mert hisz a halottak, a kik holtuk után is szeretnek, nem csapodárok többé. Ez édes ábrándok tarták fenn, hogy annyi viszontagság össze ne törje.
Kapor András maga se tudta, merre mennek? Judit igazgatta, hogy merre a legközelebbi czél s onnan azután megint tovább, tovább, pihenés nélkül.
Mikor már harmadnapi járó földön utaztak, akkor egy sűrű erdős völgybe jutottak el. A völgy két oldalát meredek hegyek állják el, miken oly óriásokká nőttek a bükkfák, mint másutt a fenyők. A völgy keskeny zöld mezejét hegyi patakok szakgatják keresztül, miken a döczögős hegyi út minden hajlásnál keresztül vezet; de hidak már ott nem ismeretesek.
Az egyetlen út hosszan kanyarog a völgy mentében végig; órákig vezetve, a nélkül, hogy egy emberi lak látszanék valahol.
Néhol a hegyvágányokból egyes meredély út vonul alá, alig különböző azoktól a vízmosásoktól, a miket görgeteggel terítve az éjszaki záporok mosnak. Most ezek az útak is elhagyottak, keréknyom sem látszik rajtuk; télen fogják azokat majd járni, szánnal.
Déltől estig jártak már és mindig mélyebben jutottak be a rengetegbe és semmi helység nem mutatkozott még.
Azalatt a hó is elkezdett esni.
Eleinte csak apró darában szitált alá, utóbb sűrű pelyhekben kavargott s eltakarta egyszerre a zöld mezőt.
Judit keble úgy szorult e magányban; annyiszor kelle ismételnie gondolataiban: «már közel vagyunk, nem sokára látni fogjuk egymást», hogy erőt ne vegyen rajta a sivatag félelme.
Kapor uram csak a fejét csóválgatta; nem szólt semmit, nem akarta elijeszteni úrnőjét; de magában évelődött: rossz helyt járunk, eltévedtünk valamerre; bolond helyre jutottunk itt. Most mindjárt vége lesz a járt útnak! Nem szólt semmit.
Egyszer aztán egy még sötétebb rengeteg, még magasabb bérczek állták útjokat, a mikben a keskeny út végéhez érni látszott.
– Menjünk-e még odább? kérdezé András, hátra fordulva.
– Csak tovább, tovább. Rebegé Judit. Ez a helyes út. Mindjárt ott kell lennünk.
András alig engedte lovainak, hogy kifujják magukat s hajtott odább.
Egyszer aztán kezdte előszedni a lőcs mellől a vasvilláját s keze ügyébe rakni az ülésbe.
– Kutyaugatást hallok, szólt Judit, finomult ideggel, neszezve a csendben. Menjünk arra, már közel vagyunk.
András fejet csóvált s azontúl minden perczben szétnézegetett az ülésből, mint a ki valamiben gyanús.
– Csak siessünk, jó András, siessünk; ez kutyaugatás, ott falunak kell lenni közel.
András megrázta búsan a fejét s erősebben fogta lovai gyeplűjét, a mik egy idő óta különösen hegyezték füleiket s minden útban eső tőkétől félve kezdtek oldalogni.
– Ugy-e bár, az kutyaugatás?
– Nem, tensasszonyom, ez nem kutyaugatás, – ez farkasordítás.
Alig mondta ki, hét darab ordas ugrott ki a bozótból s keresztül baktatott az úton; meg lehetett őket számlálni, a mint egymás után ügettek. Egy őzet üldöztek mind a heten, melynek csak csörtetését lehetett hallani a csalitban.
A farkasok számba sem látszottak venni a szekéren utazókat. Őszszel nem igen szokták megtámadni az embert, csak a téli éhség teszi őket vakmerőkké.
Hanem azért mégis borzalom velök találkozni, – ily magányban, – ily időben. Messziről látni zöld tüzű szemeik villogását; – az ember tudja, hogy azok, a mik ott csörtetnek, a halál kutyái közül valók, kiket gazdájuk élő hússal, meleg vérrel táplál.
Az erdők bánatos csendjében sokáig és messzünnen elhangzik csiholó üvöltésük, míg a hajha egy más völgyben el nem mélyed.
Judit idegeire oly lázítólag hatott e jelenet. Ha most itt oly nyomorúltul el kellene veszni! Semmi fegyver keze ügyében. Ezen napokban veszedelmes volt fegyvert hordani rejtekben; bottal kellett menni az erdők fenevadaira.
Ha vissza talál az éhes csorda térni!
A hidegláztól reszketett minden tagja.
Kapor András gyorsabb koczogásra nógatta lovait; utoljára mégis csak kell valami emberi lakáshoz érni ezen a kétségbeejtő úton is.
Az idő mindig zordonabb lett, az est jókor beállt s a hólepte mezőn alig lehetett felismerni az útat.
Egyszer aztán egy lapályra értek, mely egészen sík víz alatt állt s minden útat elfödött előttük.
– Jött ezen a mocsáron keresztül tensasszonyom, kérdé András, mikor valaha itt járt?
– Nem. Akkor poros út volt mindenütt; e vízre nem emlékszem.
– Valami malomgát szakadhatott el s itt rekedt meg a víz. Baj lesz keresztül törtetni rajta, hanem azért Isten neki.
A vízre vékony hártya fagyott hamarjában s azon itt-amott megállt a hó; az útat épen nem lehete látni.
Egyszer aztán egy mély kátyuba vágott le a kerék, a honnan a két ló nem birta többé kimozdítani.
– Itt rekedtünk, dörmögé kétségbeesett meggyőződés hangján Kapor uram.
Juditnak új erőt kölcsönzött az új veszély.
– Nem lehet! Próbáljuk a szekeret oldalt fordítani.
– Nem megy; két kő közé szorult a kerék. Jó még, hogy fel nem fordultunk.
– Mit fogunk most csinálni?
– Itt hálunk.
– Az nem lehet. Az éjjelt nem várhatjuk itt be.
– Akkor nem tehetek egyebet, mint hogy kifogom a lovakat, a szekeret itt hagyom; az egyik lóra két pokróczot terítek, a tensasszony arra ráül s így megyünk odább. Valahára majd csak falut érünk mégis.
– Én nem ültem lovon soha s félnék rajta. Csak vigyen ki innen a vízből, majd el tudok menni gyalog.
Kapor András megfogadta a szót, kifogta a lovait a rúd mellől s azokat gyeplűszárnál fogva maga előtt eresztve, karjára emelte Juditot s szekerét ott hagyva, a térdig érő pocsolyából kigázolt a partos oldalig.
Ott kérte Judit, hogy tegye le, majd fog menni odább.
Pedig alig volt jártányi ereje már.
És úgy szeretett volna sietni! úgy igyekezett előre. Az út csúszós volt, a hó sárra esett; a járás kétszeresen fárasztó. Judit kénytelen volt sokszor az útba eső mohos fák oldalához támaszkodni, hogy megpihenjen. Egyszer le is ült egy mohos kőre tikkadtan; hanem azután fölkelt megint, hogy András figyelmezteté: hideg a kő, megárt vele magának. Aztán ment türelmesen, panasztalanul odább.
És az út még sem akart véget érni. Újra erdők, hegyek, bérczek váltakoztak, Semmi nyoma emberi közellétnek.
Egyszer ismét útat állt a hegyi patak; Andrásnak a parton ismét fel kelle venni Juditot, hogy átemelje a vizen. Hanem ezuttal a túlsó partra érve sem tette le.
– Bocsásson a földre, rebegé Judit.
– De már azt, úgy segéljen, nem teszem, a míg emberlakta helyre nem érünk; fakadt ki a nyers, nyakas szekeres gazda.
– Hiszen nem vagyok elfáradva.
– Én sem. Aztán annyi az nekem, mintha csak egy kis gyereket vinnék a karomon.
Judit elkezde csendesen zokogni.
Most már egész éjszaka lett, csak a hó világította meg a sötétet.
Egyszerre egy kerek térre jutottak, annak a közepén állt magányosan egy terebély bükkfa, közel hozzá folyt a patak, apró zuhatagot képezve s a zuhatagot két felől belé hajló vadrózsabokrok árnyazták.
A mint Judit ezt a fát meglátta, örvendve kiálta fel.
– Megálljunk, barátom.
– Mi tetszik?
– Ez a fa!
– Van valami ezen a fán?
– Erre a fára én emlékezem. Vigyen oda.
András odavitte a nőt s lehagyta szállni karjáról.
Judit odafutott a fához s kedélye egyszerre felelevenült.
– Igen, igen, ez az! Ismerem már; itt a patak a rózsabokrokkal; itt a kő, melyen együtt ültünk! Idáig kisért el, midőn elbúcsúzott tőlem; én nem hagytam odább jönni. Nézze, nézze: jőjjön ide; látja itt ezt a két betűt a kéregbe vésve, egy J és egy B, ezt ő metszette ide: «Judit és Béla». Oh Istenem!
Azzal ráborult arra a hideg, nedves fára s csókjaival halmozá el azt az egyik betűt.
Azontul, mintha új lelket cserélt volna, mintha egész idegzete felüdült volna egy gondolat által. Nem volt támaszra, segítségre szüksége többé.
– Most már közel vagyunk. Itt van a falu egy hajításnyira. Ha a szél nem fúj, kellett volna az estharangszót hallanunk. Jerünk, jerünk.
És most már ő ment elől; könnyeden, ruganyos léptekkel, mint kinek semmi baja sincs; biztatta Andrást és a botorkázó lovakat, hogy csak siessenek, mindjárt otthon leszünk. Alig kétszáz lépés már az út.
És most már valóban lehetett kutyaugatást hallani. Ah olyan jól esik e hű házi állatnak a szavát hallani az éjben; ennek az egyetlen állatnak, melynél a barátság, jellem, bátorság és önfeláldozás, emberek közt oly ritka erények, nála – mindennapi szokás.
És valóban Judit emléke nem csalt. Az első kanyarulatnál, mely egy erdős domb mögül kivezetett, ott állt lábaik előtt a falu, alig száz lépésnyire az ereszkedőn túl az első házak, a többi elszórt sorban a hosszú völgyön végig; a kémények füstöltek s az ablakokban világolt az esti tűz, mint fénybogárkák csillagai a mezőn.
Judit megállt s örömtelt reszkető hangon monda egyszerű kisérőjének:
– Ez az. Itt hagytam őt!
Most már megvallhatta. Hiszen már helyben voltak.
Szive oly sebesen dobogott, erei úgy lüktettek; – a nagy öröm volt az, vagy a nagy láz?
Pedig nem jó semminek olyan nagyon örülni.
Lám az elmúlt év megmutatta: a minek csak örültünk, abból mind siralom lett.
Már a falu előházainál meglepte ez a gondolat Kapor Andrást, a mint egy kerítés előtt meglátott két levert karót, a két karóra kötve lógó keskeny táblát s az egyik karóra felkötött félmaroknyi zsúpszalmát.
Az ifjuasszony is láthatta azt; de a városi asszonyságok nem értik a falusi symbolisticát. Elment mellette hideg vérrel; – pedig ha úgy tudná, mint András, hogy az a kettős karó, meg a tábla, meg a szalmacsutak mit jelentenek? le kellene roskadnia a földre.
Azon a fatáblán szoktak reggelenként fakalapácscsal jelt adni a káplárok a lovas katonáknak az abrakolásra.
Tehát baj van!
A hosszú falun végtől végig kellett menni. A legutolsó háznál állottak meg, melynek hátulsó ablaka már az erdőre nyilt.
– Itt fogunk maradni; súgá Judit Andrásnak s maga a tornáczra besuhanva, a csendes házikóban hamar megtalálta az ajtót, mely a konyhába vezet.
Halkan benyitott.
Az ernyős tűzhely előtt állt a házi asszony, a tűzhely szélén ült egyik gyermeke, másik kettő a padkán ványolgott, egy kis zsámolyon ült a házi gazda s a zsámolyba ékelt késlemezen tengerit zsurolt. Ezeken kívül senki sem volt odabenn.
Hát Béla hol van?
A mint az ajtó nyilt, gazda, asszony és gyermekek mind odanéztek, hogy ki jön s a mint Judit a sötétből a pattogó tűz elé lépett s a burkoló nagy kendőt szétnyitá homlokán, egyszerre mindannyian felkiáltának: Jézus Mária!
De ez nem az örvendő meglepetés, ez az ijedtség hangja volt.
– Tensasszony! kiálta a házi nő, eléje sietve. Kegyed az?
– Én vagyok, jó Teréz; hol van Béla?
– Oh irgalmas Istenem. Ilyen időben!
– Semmi az. Hol van Béla?
– Béla tens úr? ismétlé zavarban a házi nő s tétovázva tekinte férjére, ki fölkelt azalatt a zsámolyról s Judithoz lépett.
– Az Istenért, mondják meg, hol van Béla?
A házigazda nekibátorítá magát a feleletre:
– Béla úr nincs itt. Két nap előtt lovas csendőrök érkeztek a faluba, Béla úr a mint azt észrevette, hirtelen kiugrott a kertre nyiló ablakon, s a nélkül, hogy valakivel szólt volna elébb, eltünt az erdőben. Azóta nem hallottunk felőle semmit.
Idáig tartott a szegény asszony életereje.
A mint azt meghallotta, hogy férje eltünt, hogy belevetette magát a veszélyekkel háborgós világba, hogy mindaz, a mit megmentésére tett, bevégzettnek hitt, ez által semmivé lett, hiába történt, hogy a viszontlátás forró ölelése helyett a kétség tépő karjai közé jutott: akkor egyszerre összeroskadt s élettelenül terült el a földön.
Többet megbirni nem adatott nőnek…
A KÉT HALOTT.
Tehát már most mind a kettő meg van halva.
Az egyik él még, a föld felett jár; de azért mégis halott és semmi joga az élethez többé: egy eltemetett ember. Kötelessége elrejtőzni, hallgatni, tűrni, mint a halottaknak, még följárási ideje is az éjfél, mint a kisérteteké.
A másik pedig – már a ravatalon fekszik.
A jó emberek, kiknek házához jött Judit, mindent elkövettek, hogy őt életre hozzák ismét, s hogy másnap estig minden kisérlet hasztalan maradt, a halál fehér szine örökkévalónak látszott az arczon, akkor felöltöztették halotti ruhába, koporsót csináltattak neki s meghuzatták a harangokat, holnap el fogják temetni.
Tehát itt a minden élet titkának megfejtője, a halál.
A ki maga olyan titok, melynek mélyét emberi gondolat még meg nem járta.
Az anyag bölcsei, a kik mindent kimagyaráztak már a chemiából, kifejtették, hogy az életerő semmi más, mint vegytani alakulás-folyam, s a halál semmi más, mint hogy egy lomha tömeg új fermentátiónak adatik át, semmi más, mint hogy a borból eczet lesz. Hanem egyet nem fejtettek meg a bölcsek… Hogy lesz az eczetből újra bor?!
A vér megállt már, a szív nem dobog; az idegnek nincsen akarata többé; az anyag nem érez, a teher a földre vágyik, a por rokonai közé siet… de hátha az ezeredik, a százezeredik még akkor gondolkozik!? Mi az, oh bölcsei a mindenható anyagnak, midőn a tudomány semmi mozzanatát sem fedezheti fel az éltet magyarázó vegytani működésnek, midőn az anyag már bevégzé halálát, s odabenn valami még mindig él. Valami, a mi nem «lél», hanem «lélek». Valami, a minek lakhelyét hiába kerestétek: a főben, a szívben, a vér melegében van-e? a homlokban, a gerinczagyban tartja-e szállását? valami, a mi akkor is jelen tud lenni, a midőn az egész porhüvely lakálytalan és rideg; melynek van öntudata, eszmélete, akarata-, vágya és félelme, midőn az idegekhez semmi köze többé?!
Magyarázzátok meg, hogyan lehet az, hogy egy halott, kinek minden vércseppje jég, még hallja azt, a miről fölötte beszélnek; hallja, midőn az öltöztető asszonyok suttogják: «milyen szép halott, hogy illik homlokára a myrtus» és a myrtuslevelek szúrását már nem érzi homlokán; hallja, midőn mondják: «jegygyűrűjét vonjuk le ujjáról, hogy majd ha egyszer férje visszajő, átadhassuk neki», és nem érzi, mikor azt lehúzták. Hallja a virrasztók énekét, hallja a gyászharangszót, a látogatók érzékeny suttogását egymás között; hallja, hogy a függönyöket leeresztik az ablakon, hogy ne süssön arczára a nap, és a napsugárt nem érzi arczán, nem tudnak felőle szemei.
És mindent tud, a mi elmult és a mi eljövendő.
Van eszmélete visszagondolni az időre, mely még napokra és órákra volt felosztva: a szép földi időre, melyben éj és nappal váltogatják egymást; van gondolatja arról, a kit szeretett, a kit oltalmazott, a kiért meghalt. És van gondolatja arról, hogy ez a szerelem, ez az oltalom a halállal együtt mind le fog szállni a földbe és senki sem veheti azt fel onnan.
Még holtan is szeret és félt, még akkor sem az rettegéseinek központja, hogy nem sokára le fogják zárni egy fabörtönbe, leeresztik mély föld alá, hat lábnyi agyagot temetnek feje fölé és ő hallani fogja a hulló hantoknak mind jobban-jobban enyészetes döngését; és azután körül fogja venni a földalatti mély csend és e halálos hosszú éjben még azután sokáig fogja hallgatni, hogy túrnak a földalatti sírvájó vakandok koporsója körül, s ha napok mulva, idegeinek dermedése fölenged, ha fölébred, hogy fogja e rettentő egyedüllétben, a koporsó deszkái között imádni a halált, mint örök szabadítót.
Még ekkor sem arra gondolt.
Hanem avval a gondolattal küzdött, hogy ime eltávozott a férj, elmenekült a széles világba, ő pedig magával hozta azt a levelet, mely annak életét megmentené. De azt a kis levelkét senki sem fogja megtalálhatni, mert az jól el van rejtve. Bevarrva halcsont közé a viselt öltöny vállfűzőjébe. Ki jönne ott valaha rá? Ki találhatná azt ki? Hogyan juthatna az az üldözött kezébe?
A halott homloka hideg volt és e homlokon belül a kétségbeesés élt.
Ezt magyarázzátok meg, bölcsei a mindenttudó anyagnak!
Az óra nyolczat ütött, a halottlátogatók jó éjszakát kivántak.
A házigazda azt mondta háznépének, hogy csak menjenek aludni, ő majd fennmarad virrasztani a halott mellett.
A háziasszony igérte, hogy fog beküldeni bort. Az éjszaka hosszú, a szoba hideg, a halott közelléte még hidegebb. A gazda ráhagyta, hogy jó lesz.
Az óra ismét ütött, kilencz volt.
A házajtóban kardcsörtetés hangzott, mely egész a szobaajtóig jött. Valaki belépett sarkantyús csizmával.
A házi gazda megszólítá:
– Jó estét őrmester úr. Látja, halottunk van.
– Látom, szólt egy ismeretlen hang. Alkalmasint annak az úrnak a felesége, a ki innen megugrott.
– Nem tudom, felelt a házigazda, sem azt az urat, sem ezt az asszonyságot nem ismerem.
– Jól teszi, ha azt mondja; felelt a káplár. Ne is beszéljünk erről többet.
– Ne ám. Tessék egy pohár bor inkább.
– Köszönöm. Az úr egészségére!
Egy szék recsegése hallatszott. A csendőr altiszt leült.
– Valóban nem tudtam, hogy vendégem valami veszedelmes ember, szólt a házigazda.
– Bizony veszedelmes, állítá a csendőr. Jó volt rá nézve, hogy eleve megugrott.
– Baja lett volna neki, ha megcsípik?
– Nagyon kereskednek utána.
– Tehát még tovább is fogják nyomozni?
– A míg csak meg nem kaphatják. Első osztályú szökevény.
– Micsoda az az első osztályú szökevény?
– No, olyan ember, a kinek a fejéért nem adnék egy fületlen pitykét.
– Tessék még egy pohárral őrmester úr.
– Köszönöm, a biz elkel. Mikor az ember egész nap az erdőt járja, ilyen időben.
– Tetszett már valami nyomot felfedezni?
– Oh igen. A kondások az erdőn beszélték, hogy látták a megillanás óta, még nem lehet nagyon messze.
– Talán futás közben meg is lőnék?
– Sajnálnám a magam részéről, mert én nem örömest teszem, de ránézve aligha ez nem volna a kisebbik baj.
– A kisebbik?
– Azt gyanítom, hogy az odvas kőben van egy barlang, abban tartózkodhatik, egyébiránt ezt csak köztünk mondtam, nehogy elmondja valakinek.
– Oh dehogy szólok. Tessék még egy pohárral őrmester úr.
– Köszönöm, de már inkább feküdni mennék.
– Hol fog hálni az éjszaka? Szobáját a szegény halott számára kellett elfoglalnunk.
– Nem tesz semmit. Majd fölfekszem a padlásra, ott a szénában is jól alhatom.
– Jó éjszakát őrmester úr.
– Nyugodalmas jó éjszakát.
– Nekem nem lesz, én a halott mellett virrasztok.
– Hideg mulatság. Én inkább a férjére vadászok. Holnap újra kezdődik. Isten őrizz.
A puskaagy csörrenése hangzott, a mint azt a földről felvették, az ajtó nyikorgott, a padlás lépcsői recsegtek, azután a padlás deszkáin hangzottak a lépések, a mint a fegyveres vitéz helyet keresett magának; végre letelepült aludni. Épen a halott feje fölött választá fekhelyét.
És a halott ezt jól hallá.
És az rettenetes volt gondolatnak!
A kárhozatot úgy festi az irás, mint sírás és fogcsikorgatás kínját; oh de mi ez a kétségbeeséshez, melynek nincsen szava, nincsen mozdulata? Hisz a fájdalom adta őrültségben, mely öngyilkossá teszen, még van valami emberi, de a tébolyodás, melynek ajka zárt, melynek minden rémlelke egy mozdulatlan testbe van elátkozva, ez valami dæmoni!
Nem mozdíthatni meg egy izmot, nem kiálthatni el egy hangot és viselni az égrelázadó szellemet odabenn, mely egy jégtetembe van lezárva!
– Üldözik őt és én nem segíthetek rajta… Kergetik és én nem kiálthatom el, ime itt van az oltalom, ő védve van!… Élete egy szavamba kerülne és nyelvem nem tud megmozdulni… Halott vagyok… Elevenen tesznek a sírba… Nem fogom őt látni soha… Nem fogja megtudni, mit tettem érte?.. Meg fog halni kétségbeesve, mint a hogy meghalok én, tagadva az Istent… Oh anyám, anyám!… A te átkod rettenetes!… A te hideg kezed messzire elér!… Oh miért-nem követtelek le a víz fenekére… Az a halál nem volt oly irtózatos, mint ez… Oh Isten! Isten!… Nem segítesz-e rajtam többé?… Örökké a benned való hit tartott fenn, – most hagysz-e el halálom órájában?… Engeded-e, hogy átmenjek egy másik világba azzal a gondolattal, hogy nincs Isten sem itt, sem amott.
… Egy tompa zuhanás verte föl az éji csendet, mintha a nyitott ablakon át valaki beugrott volna a szobába.
Erre a virrasztó férfi felriadó kiáltása hangzott.
– Szentháromság egy Úr Isten!…
Valaki odarohant a ravatalhoz; Judit hallá, de nem érzé a csókokat, a mik kezére, arczára hullottak, és a zokogást, mely nevét hangoztatá.
«Judit! Juditom.»
És a halott megismeré férje hangját.
Mint a galvan-ütés, úgy futotta be a hang egyszerre minden idegét.
A halottak örömöt is éreznek.
– Az Istenért! hogy jösz te vissza? suttogá a házigazda. Itt a házban a csendőrök.
– Meghallottam a kondásoktól az erdőn, hogy nőm megjött és itt halt meg, szólt Béla, és szavait olyan közelről vélte hallani az örök álomra szunnyadt; bizonyosan oda tette fejét az ő vánkosára.
– Szegény. Így rendelte az ég.
– De nem rendelte! riadt bele vadul a férj, – az nem igaz.
– Csendesen. Az égre! Te veszélybe döntöd magadat. Ha itt találnak! A csendőr itt alszik a fejünk felett, ha fölébred, el vagy veszve. Csókold meg egyszer és fuss!
A férj azzal felelt, hogy halottja arczát százszor csókolá össze és ott maradt.
– Uram! Barátom! unszolá őt a házigazda, távozzál, mentsd meg magadat; az erdő körül van véve; az odvas kőbe ne menj, az már fel van fedezve; siess északnak, arra még szabad az út. A holttal ne törődjél többé: ő már boldog. Ő már nem érez semmit.
– Hagyj nekem nyugtot. Ne törődjél velem. Én holt ember vagyok így is, úgy is. Mi az én életem ezután? De az nem igaz. Ő nem halhatott meg. Hát ilyenek-e a halottak? Így mosolyog-e azoknak az arczuk? Nem igaz, nem igaz.
– Bár ne volna igaz.
– Hivattál-e orvost? Megengedte-e, hogy eltemessék?
– Itt volt és megengedte.
– Bolond volt, nem értett hozzá. Mit törődnek ezek azzal, hiszen nem az övék! Nem nekik fáj.
– De az Istenért! Mit akarsz itt most?
– Mit akarok? Meg akarom gátolni, hogy őt eltemessék. Mit bánom én, akármi történik velem. Tépjenek széjjel! De a míg egy ízem él, nem fogom engedni, hogy Juditot eltemessék. Ő él! Nézzed! Mint mosolyog! Nem, nem! A ki őt a föld alá akarná tenni, az engemet is oda tegyen vele.
Oh a mi kezdete az üdvnek, Judit e perczben érezé azt.
A férj, a hű szerető, visszajött, a halálos veszélytől nem rettegve, hogy nejét a legirtózatosabb végtől megszabadítsa, – hiszen csak azok, a kik ennyire szeretnek, mondhatják azt: «én nem hiszek a halálnak! álom ez! fölébredésre vár. E jégtetem nem a földé még; az enyim és én nem adom oda. Mondjatok bolondnak, mondjatok eszelősnek, de én nem engedem rázárni a koporsó födelét, s megölöm, a ki hozzája nyúl».
Oh e szavaknak melegét érzi a lélek az éktelen éj fagyain keresztül!
– Megállj! szólt Béla. Látni fogod, hogy én nem vagyok őrült. Judit gyakran szenvedett szívgörcsökben. Olyankor nem volt más gyógyszere, mint hogy keblére lehelltem és lélekzetem melegétől, és talán szerelmem forróságától rögtön elmult a baj. Neki fel kell éledni attól újra.
Oh mily édes volt e szavak zengése az elrejtőzött léleknek! Judit valami jóltevő zsibbadást érze, mely a lélek öntudatát kezdé kábítani; mentől jobban hanyatlott a gondolat ereje, az állati élet érzete aként vett magának erőt; csak egy gondolatja volt még, nem is gondolat tán: ösztön, érzelem, megdicsőülés, e gondolat a lelki béke kutforrása: «Isten mindenütt jelen van».
Azután nem tudott magáról többé semmit.
A férj, mint egy őrjöngő feküdt arczával neje márvány keblén s hosszú lélekzetével iparkodék azt átmelegíteni, a másik kétkedő férfi oly szánakozva tekinte le rá: mi hasztalan küzdelem ez a halál ellen!
– Nézzed, nézzed; nem veszed-e észre, hogy arcza pirul?
A gazda fejét rázta, nem lehetett azon észrevenni semmit.
– Hozz egy tükröt, tartsd szája elé. Nem lesz-e homályos?
A tükrön nem hagyott nyomot semmi lélekzetvétel.
A férj folytatá a kétségbeesett kisérletet.
– Hagyj engem. Ne szólj hozzám. Ne szakíts félbe. Az elébb, ha tovább folytatom, már sikerül… Hiszen már az érverést hallották füleim.
S folytatá az őrült munkát: átlehelni saját életét kedvese keblébe.
– Nézzed! Nem látod?
– Mit?
– Mit? Azt a verítékgyöngyöt homlokán.
A kérdezett azt felelte, hogy nem lát semmit. Hiszen saját szemei is kápráztak már. Ez észvesztő jelenet, hol egy háborodott lélek, mert a sors végzetében nem akar megnyugodni, a föltámadást készül erőszakolni, eltölté borzadálylyal az egyszerű embert. Reszketett.
Pedig a hideg verítékgyöngy a márvány homlokon valóban ott volt.
– Még sem látsz semmit? kérdé Béla vad tűztől villogó szemekkel.
– Nem. Semmit.
Abban a pillanatban a hulla felnyitá fekete szemét s mereven rábámult a tagadó szó kiejtőjére.
Az hörgő ijedelem fuldoklásával rogyott térdre… Minden jó lélek dicséri az Urat!
A hulla merően nézett maga elé felnyitott nagy fekete szemeivel.
Nem az élet öntudó tekintése volt az, hanem egy halottnak kőmerev nézése, melylyel élőket ijeszt.
– Látod! Látod! Ő él! rebegé magánkívül a férj. A másik férfi pedig eltakarta arczát és reszketett és gondolá:
– Nem él, hanem «kisért!»
S valóban olyan volt e jelenet, mintha az őrült szerelem csendes halottját kisértetté változtatta volna át.
Egy fehér alabastrom arcz és két fekete, mozdulatlan szem!
Béla nem irtózott tőle. Odahajolt a kisértő rém arczára és megcsókolta annak ajkát.
– Mit cselekszel? – Ne kisérts Istent!
Oh e fehér arczra, fekete szemekre irtózat volt tekinteni, őrjöngés annak száját csókkal illetni!
És ime a csók után – csendesen lezárta ismét hosszú selyemszálas szempilláit a halott és halvány pir kezdett átderengni arczán.
És a mint kezei össze voltak téve keblén, selyemszalaggal egymáshoz fűzve, lassan összekulcsolá ujjait, mint a kik imádkoznak.
Béla őrjöngő nevetéssel mutatott rá; diadaltól hevült arczán a köny és halántékain a veríték csorgott alá. Oh ez rettenetes harcz volt. Ez Jákob éjszakai küzdelme volt Istennel a pusztában! – Isten engedte, hogy az «ember» győzzön.
A házigazda áhítattal ragadá meg Béla kezét s ajkához szorítá azt.
– Csodát míveltél. Az erős szerelem halottakat támaszt fel.
– Most szólítsd nődet, vigyétek őt e hideg szobából és ápoljátok.
– Bizd ránk. Őrizni fogjuk, mint Isten ajándékát.
– Küldj az orvosért.
– Magam megyek érte, nem bizom másra. Lovaim pihentek. Reggelre itt leszek vele. Te pedig most siess és menekülj. Nem jó itt lenned tovább.
– Elmegyek. De elébb esküdjél meg a közöttünk jelenlevő Istenre, hogy nőmnek gondját fogod viselni, hogy bármily halottnak látszassék is, soha el nem hagyod őt temetni, míg én meg nem érkezem hozzá. Esküdjél meg!
– Esküszöm. E rettenetes éj emléke biztosít, hogy el nem felejtem, a mit fogadtam. De most siess.
– Egy csókot még, Judit!
És a csóknak nem akart vége szakadni.
«Siess, siess!» A csendőr fölébredt a zajra odafenn, neszt fogott, gyanúsnak találta a zajt, megindult; a nyikorgó lépcsőkön hangzanak léptei. Közelít. Oh siess, siess!
Csak midőn az ajtó előtt hangzottak a léptek, midőn a csendőr a zárva talált ajtón kezdett zörgetni, akkor szökött ki Béla az ablakon.
A belépő csendőr gyanúsan kérdezé:
– Ki volt itt? mi történt?
– Nézze ön. A halott magához tért, szól rá mutatva a gazda. Segítsen a koporsót átemelni a meleg szobába.
A hadfi lelke meg volt hatva; elhagyta a miért jött, megfogta lábtul a koporsót, a házi gazda fejtől emelte azt, s kivitték együtt a halottas házból.
Félóra mulva útban volt a derék házi gazda a székváros felé, hol az orvos lakott. Fele úton szemközt találkozott az orvossal, s midőn megállítá, hogy tudassa vele az esetet, bámulva tapasztalá, hogy az orvos már mindenről értesülve van s épen oda indult. Valami fiatal ember verte föl álmából még kora hajnal előtt. Leirta, milyen volt.
Az Béla lehetett. De hogy gyalog, a hegyeken keresztül, hogy birta órákkal megelőzni házi gazdáját, ki szekéren járt gyors hajtással, azt magyarázzák meg azok, a kik valaha nagyon szerettek.
Judit a halálos dermedésből életre térve, nehéz ideglázba esett; hetekig szenvedett és többnyire magán kívül volt; mire a kór megfordult, midőn eszmélete, életereje visszatért, már akkor Bélának híre sem járt sehol az országban.
SZERAFINE.
Épen száznyolczvan nap mult el Zeleji Róbert halála után, hogy Szerafine Fertőyhez nőül ment.
Ő egyébiránt mindent megtett, a mit tőle várnunk lehetett.
Mikor a segesvári csatának híre jött, s vele együtt a Róbert haláláróli monda, százféle változataival, szerteszét révedezett, akkor Szerafine kétségbe volt esve, meg akarta magát ölni, mérget készült bevenni; talán be is vette; – talán nem is volt méreg. Azután el akart indulni, hogy fölkeresi őt a világban; – hanem még akkor a híd nem volt újra fölépítve.
Még azután is sokáig, több hétig, rémületes volt, a hogy szenvedett, kivált, hogy bizonyos hírt nem kapott Róbert felől, kinek később csendes szemrehányásokat is tett magában, hogy ha él, miért nem tudat magáról semmit? ha pedig meghalt, miért nem adja tudtul álmában? (Ez óhajtását később megbánhatta nagyon.)
A világ új fordultával sok régi dologból ismét új lett. A régi ház felépült hamvaiból, s a régi vendégek ismét ellátogattak termeibe. Nem ugyanazok, kik a közelebb mult időkben, hanem egészen mások. A többek között Fertőy is.
Fertőy ekkor nagy úr volt. Biz én nem is tudom már micsoda? Annak az uraságnak a nevét sem örökítette meg a história.
Fertőy igen kedves ember lett a háznál, épen, mint azelőtt; elfeledték neki, hogy mikor a legszomorúbb napokban menekülni akartak a városból, ő volt az, a ki azt izente nekik, hogy csak tessék «mulatni» ezután is ott, a hol eddig.
Holdváry mama sem kivánt többé napernyőket ilyen meg amolyan nagy emberek vállpereczcsontjából készült fogantyukkal, sőt inkább egyszerre igen okos asszony lett megint; leszámítva azt a csekély hajlamot, hogy inkább szeretett volna maga Fertőyhez nőül menni, mint a leányát neki adni.
Ez adott is némi kis feszültségre alkalmat, a minek helyenkinti nyilatkozatait csak az érthette, a ki a dologba be volt avatva.
Például, azt senki sem foghatta meg, miért emlegeti Holdváry mama Szerafine előtt annyiszor a szegény Róbertet? miért magasztalja oly sóhajtozva? miért mondja minden reggel: ma Róbertről álmodtam; meglásd, nem sokára csak itt toppan előttünk. Oh szegény Róbert! Bizonyosan visszaveszik abba a chargeba, a melyikben átlépett, mert olyan kitünő tiszt volt. Ne búsulj Szerafine, ne búsulj.
Hanem a ki a családi viszonyok kulcsával birt, az már aztán tudta, hogy ez a vigasztalás arra való, hogy Szerafine ne gondolja magát egy hirtelen özvegynek és szabadnak.
Szerafine nem szokott az anyjával feleselni.
Egy napon aztán Fertőy azzal a lesujtó hírrel lepte meg az asszonyságokat, hogy most már bizonyost mondhat Zeleji Róbert halála felől. Soknemű összeköttetései folytán sikerült kitudakolnia Erdélyben azt a három embert, a kik Róbertet a csata helyén megtalálták és eltemették; itt van mind a háromnak (hiteles szászföldi polgártársak) authentikus vallomása, ők kutatták ki a zsebjeit, meglelték a tárczájában a nevét; a nevét följegyezték, a tárczáját megtarták maguknak érdemlett jutalmul; a személyleirás is összevágó, a három tanú kész akármikor esküt is letenni vallomása mellett, a mi egyébiránt szükségtelen. És így már most kétségtelen, hogy Róbert valóban meghalt.
Hiszen valóban meghalt! De temetéséről csak a felhők tudnak, a kik az áldozat füstjét magukba felvették, s azok nem árulják el azt senkinek.
Az egyedüli ember, ki őt valóban látta meghalni, elvérzeni, lángokban, füstben, párában elrepülni, a ki el tudna vezetni a körülzöldült hamvvederhez, mely Róbert hamvait rejti: Pusztafi, a költő, nem került azon éj óta elő.
Hová lett? őt is elsöpörte-e a harczi vihar? valahol megölték tán az erdőn bujdokoltában? Talán azon sírok egyikébe hányták, a miknek lakói nincsenek megnevezve? Talán elfogták a muszkák s magukkal vitték, ki tudja hová? Vagy talán legrövidebb úton börtönbe jutott? Kinek lett volna rá gondja?
Egy szóval eltünt, elenyészett; nem is fogunk tán róla hallani hamarább, mint mikor itt lesz az idő jó éjt kivánni s bezárni az egész hihetetlen történetet.
Hanem hát azért a gyászhírt szabad volt bizonyosnak venni, senki sem kételkedhetett annak valóságában.
Erre aztán az egész család mély gyászt öltött, s mennyire meg volt hatva a veszteség érzetétől, azt csak azon egy esetből is meg lehet itélni, miszerint Holdváry mama a helybeli szabójának felmondott, mivel az oly ügyetlen volt, hogy a gyászruhákat fekete atlasz-szalagokkal diszíté föl, holott tudnia kellett volna, hogy a fekete atlasz csak három-negyedrész gyászhoz való, az egész mély gyászt bársony-szalag diszítmény fejezi ki.
Szerafinenek igen jól illett a fekete özvegyi mez; az eleven arczokat különösen érdekessé tudja varázsolni a provisorius szomorúság.
De valóban igazságtalanok volnánk hozzá, ha eltitkolnók, hogy a szép asszony szenvedett. Nagyon szenvedett. Mikor senki sem láthatta, nagyon sokat sírt, s voltak pillanatai, a mikben szíve szerint óhajtotta, hogy bár halhatna meg szívszakadásban, ne élne tovább ezen a világon, melyben senkit sem szeret többé.
Csakhogy különböző a betegségek természete. Ugyanaz a fájdalom, a mi annál a másik asszonynál idült betegséggé fajul el, ennél mint hevenyláz tör elő, életveszélyes lefolyással, aggodalmas válsággal; hanem – azután kigyógyul belőle az ember.
Vajjon «egészen» kigyógyulhat-e?
Erre csak a kérdező orvosok felelnének meg talán.
Hiszen egy kitömött mókusra is visszaemlékezik az ember, a mivel játszani szeretett.
Az is meglehet, hogy szerette Róbertet Szerafine. Nőknél semmi sem lehetetlen.
Hanem azért mégis megtörtént az, hogy Róbert halála után száznyolczvan napra férjhez ment Fertőyhez.
Egy-két ember megszólta érte, hogy biz az még korán volt, hogy mégis jobban utána kellett volna járni a férj halálának s megvárni, míg végkép elhangzik a halálharang utolsó kondulásának ringása, azután kezdeni rá a nászzenét. Olyan vakmerők is voltak, kik otthon bizalmas négy fal között még azt is orrolták, hogy mint lehetett Zeleji Róbert után mindjárt épen annak ellenlábasához fordulni, hisz Zeleji és Fertőy két pólus! Hanem az utczára senki sem vitt ki hasonló érzelmeket; Fertőy és ifju neje, ha végig kocsikáztak az utczán, minden ember ismerős mosolygással emelt kalapot előttük. Kis városban nagyon megsüvegelik, a ki kocsiban jár. Fertőy rossz kedvétől pedig jó volt félni.
A régi baráti körök tehát újra feltalálták egymást: Blumné megint a várban lakott, megint Perflexnének hítták, s Szerafine gyakran elkocsikázott hozzá, néha férjével, néha mamájával, többször egyedül is.
Ott benn a várban igen szép séták esnek; a bombamentes kazamáták teteje gyöppel van fedve; az egyik szögleten kis khinai mulatóka van felállítva; ezen a gyepes magaslaton sokat sétált Szerafine csevegő barátnéjával, abban a khinai mulatókában sokat nevettek együtt mindenféle napi bohóságon.
Arra talán egyik sem gondolt, hogy a szép zöld pázsit alatt, mely lábaik alatt hajladozik, egy ölnyivel alább tömör boltozat következik, annak oldalai öles vastagságú falak, e falakon keskeny ágyúlőrések szolgálnak ablakul, s az ablakon mindenféle emberek néznek ki a távol napfény után, s ezek az emberek ott nagyon jól hallják, mikor a fejük fölött olyan jóizűen kaczag valaki.
A ki látott már ilyen ágyúlőréseket belül, emlékezni fog rá, hogy azok inkább széles, mint magas kürtőnyílásból állanak, ostrom idején álló lövegekkel vannak felszerelve, miket kerekes támlányokon gördíthetni előre, hátra, más időben pedig mint raktárak használtatnak gabona és lisztneműek számára, néha aztán a sánczfoglyokat is itt tartják, s ilyenkor a lőrések külső nyílását, a belső kettős keresztvason kívül, még sodronyrácscsal is el szokás látni.
Szerafine tehát gyakran sétált Blumnéval a szép áprilisi verőfényen a rácsos lőrések előtt; az őrtálló katonák nem szóltak nekik, látták, hogy a házhoz tartozandók.
Egy napfényes délután ismét nagyon jó kedve volt a két asszonyságnak.
Szerafine meggyszín piros kázsmér ruhát viselt, pálma szegélyzettel. Blumné e fölött tréfált.
– A pálmák hiába mindenütt diadal jelei. Volozoff nem győzhetetlen többé.
Volozoff? új név! Még ezzel is meg kell ismerkednünk?
Szerafine kaczagott.
– Bizony ha Volozoff úgy állja a tüzet férfiak ellenében is, mint a nők előtt, akkor nem tudom, hogy jutott a Wladimir-rendhez?
– A herczeg egészen itt veszett. Pedig már egy árva szotniája sincs az országban.
– De bizony vitéz katona, sebet is kapott.
– Borotválkozás közben.
– Ej, ej, Szerafine, az nem jó jel, ha egy fiatal nő egy fiatal férfit rágalmaz.
– Miért?
– Annak a jele, hogy védelmezi magát ellene.
– Oh ha! Az Fertőy dolga, a feleségét férfiak ellen védelmezni.
– De ’jsz az barátném meg nem véd. Nem mondom, hogy valami közönséges ember ellen nem, de herczegek ellenében azt tartja a törökökkel, hogy «egyedül Istennél az oltalom».
– Ne rágalmazd a férjemet, kérlek, szólt Szerafine azzal a hamiskás komolysággal, mely az iróniát csak azért rejté, hogy kitüntesse. Tudod, hogy milyen gyöngéd viszony áll fenn közöttünk.
– Oh tudom! Néha még együtt is szoktatok ebédelni.
– De hidd el, ő igen jó ember.
– Volozoff is azt mondja.
– Már hogy tudná azt Volozoff? hiszen még soha sem is látta.
– Hisz épen azért mondja, hogy jó ember.
– Ah, az nem áll; a herczeg mindig Fertőyt keresi.
– S különös szerencsétlensége van őt soha sem találni, hanem helyette mindig tégedet.
– Ejh! hogy a te rossz nyelvednek ezúttal ne legyen igaza, hát Volozoff két nap mulva csakugyan elutazik.
– Oh azt tudom, hanem csak Varsóig.
– Mit tesz az a «csak?»
– Azt teszi, hogy ott könnyű rátalálni.
– Kinek? Csak nem engem értesz tán?
– Nem. Fertőyt értem.
Szerafine azt tartotta, hogy ez már a határa annak, a mit tréfának szokás nevezni, s hangos nevetéssel ütötte el a dolgot.
E perczben ismét egyike előtt haladtak el ama rácsos lőréseknek.
– Nézd, milyen hamisak ezek a rabok, szólt Blumné, más tárgyra fordítva a beszédet; hogy dugja ki valamelyik az ujját ott a sodrony között.
Szerafine futólag odatekintett; valóban egy kidugott ujj látszott mozogni a rostélyon kívül.
– Ha az őr meglátná, majd a körmére koppantana, jegyzé meg Blumné tovasétáltában.
– Vajjon miért teszi azt? kérdé kiváncsian Szerafine.
– Szokták. Többször láttam. A férjem azt mondja, azért teszik, hogy figyelmeztessék a járókelőket, hogy ott foglyok vannak.
– S mit használ az nekik?
– Hát akadhat néha olyan érzékeny lélek, a ki egy kis irónt és papirtekercset, vagy egy pár forintost dug be nekik a rácson, mikor a katona nem látja.
– Talán te is tetted már?
– Nem biz én. A pénz, tudod, nálam nem igen hányjaveti magát, irószereket pedig tilos nekik adni, mert valami kárt tehetnének vele.
– Micsoda kárt? Nem tudnám. Én odamegyek.
– Azt ne tedd. Ha a várparancsnok megtudja, megtiltja az itt sétálást.
– Hát hiszen csak egy pár forintot akarok neki beadni, azt miről tudhatnák meg?
– Ejh. Ne tégy ilyeneket. Hagyd őket magukra.
– Hátha valaki, a ki bennünket ismer? valami ismerősünk a «mult» tavaszról.
A két nő ennél a szónál összenézett, s most már Blumné nem mondta Szerafinenek, hogy ne adjon be valamit a rostélyon. Úgy egy kis öt pengő forintos bankjegyecskét összehajtogatva. Milyen jól eshetik az valakinek, a ki most tizenhét krajczárt kap naponkint, s a ki talán húsz pengős bokrétát nyújtott valaha a két hölgy közül valamelyiknek, mikor tánczvigalom volt.
Csak épen azt várták meg, míg a fegyveres őr ismét elhalad és háttal fordul.
Akkor aztán megindultak ők is az őr nyomában, egy párszor végig sétáltak mögötte jobbra-balra néhány ölnyi távolságban tőle s mindannyiszor láthaták, hogy az az egy ujj előtünik a rács közül.
Egyszer aztán Szerafine hátra maradt, míg Blumné folytatta a sétát az őr mögött, hogy az a ruhasuhogásról azt higyje, mintha mind a ketten nyomában járnának, s azalatt Szerafine hirtelen odasuhant a vasrácsos ablakhoz.
A pénzjegyet összegöngyölítve kezében tartá, hogy majd azt hirtelen be fogja dugni a sodrony rostalyukai között.
A félig kidugott ujj a hölgy közeledtére egész a harmadik ízig előtünt a rostély közül s azon a harmadik ízen meglátta Szerafine azt az opálgyűrűt, a természetes kereszttel közepén, melyet Róbertnek adott eljegyzéskor.
Szerafine egy rémületeset sikoltott és ájultan rogyott össze.