Politikai divatok: Regény

Bárzsing úr most kezdett már valamit érteni Fertőy nagylelküségéből.

– Nekem nem boszúállásra van szükségem, kedves barátom, hanem pénzre. Ha én Béla rejtekhelyét elárulnám, mit nyernék vele? Meglehet, hogy előbb menekülne, mint elfoghatnák, s végre is egy kiterjedt amnestia őt is ki fogná szabadítani. Hanem arra kell őt kényszerítenem, hogy előttem megjelenjen. Erre megvan a jó tervem. Én tudni fogom őket kényszeríteni, hogy bevallják előttem: «együtt vagyunk!» És akkor aztán kezemben tartom őket. Akkor azt fogom mondani Juditnak: «lássa hugom, jobb velem jó barátságban, mint ellenségeskedésben élni. Én most önöket végveszélybe dönthetném, de nem teszem. Csináljunk egyességet. Az én barátságomnak az ára, s az önökre nézve sokat ér, az örökösödési per felőli kiegyezés az eltünt végrendelet értelmében.» – És Judit rá fog arra állani.

Bárzsing nagyon csóválta a fejét.

– Higyje el ön nekem, monda Fertőy, hogy a mennyire gyűlölöm én ezt az asszonyt, ezt a férfit, olyan bizonyos, hogy ők egymásért minden nagylelkű bolondságra képesek. Azzal, hogy én őket feldicsérem, nem szüntem meg rájuk haragudni.

Bárzsing úr a szivarjának utolsó csutakját is megette már; annálfogva fölkelt és menni készült. Tagsatzungok vártak rá.

– Az ön tervéről tehát két hét mulva; addig az én titkom marad négy fal között.

A két érdemes férfi kezet szorított, s kölcsönös hallgatást fogadott elváláskor.

Mi történt azután a válságos két hét alatt a négy fal között? azt Bárzsing úr nem tudhatta meg, hanem egy szép reggelen kapott egy gondosan lepecsételt csomagot Fertőy által küldve. A csomagban három levelet talált, a negyedik volt Fertőyé. Fertőy azt irta, hogy ő az ajánlott oklevél-reproductióba semmi szin alatt bele nem egyezik. Lássa Bárzsing úr az ide mellékelt három levélből, hogy a felkérdezett tanuk semmit sem tudnak a végrendelet további phasisai felől. Egyébiránt a minap tervezett egyezkedés Judittal, bizonyos okok miatt, végkép dugába dűlt. Hanem azért ő Bárzsing úr tervébe semmiképen nem egyezik.

Bárzsing úr látta, hanyadán van? Fertőy minden ellenkezése daczára volt annyi figyelemmel, hogy a három válaszadó levél boritékjain a pecséteket nem törte fel, hanem felmetszette szépen ollóval. Saját kézvonását illetőleg pedig úri szokása ellenére úgy intézte, hogy a neve tökéletesen olvasható legyen.

Ez is ismerte a maga emberét.

Tudta jól, hogy ha ő Bárzsing kezébe szolgáltatja az eszközöket, az majd az ő tiltakozása daczára is fel fogja használni a kitűzött czélra, mert hiszen, ha a számára testált nehány ezer forint nem is, de a szegény közintézetek, iskolák, kórházak sorsa bizonyosan erősen nyomhatja a lelkét s kényszerítendi a kellő erkölcsi felmagasulásra.

Nem is csalatkozott emberismeretében.

Nehány nap mulva értesült az illető helyekről, hogy a kivánt végrendelet ügyvédje által eredetiben bemutattatott.

Most csak egy dologról aggódott Fertőy. S azt nem is késett barátjával első találkozásuk alkalmával tudatni.

– Vajjon «merített» papirosra van-e az a végrendelet irva?

(No mert ha történetesen az újabb időben legalizált géppapirt használt hozzá a másoló, akkor beleütött a száraz menykő, a tanuk rögtön felismerik a különbséget.)

Bárzsing ravaszul hunyorított félszemével s ujjaival füttyöt vetett.

– Ilyen apróságokon nem szokott megbukni egy Bárzsing!

Bizony merített papirosra volt az irva, s épen olyan kék szinűre; épen olyan nagy kétfejű sas volt a papir közepén kiformálva vízjegygyel, mint a milyenre az első végrendeletnél mondák a tanuk: «ejnye de nagy sas!»

A KELEPCZE.

Vannak az öreg embernek ismerősei, a kiket minden három esztendőben lát egyszer; akkor nagyon örülnek egymásnak, hogy szerencséjök volt találkozhatni, s mikor elválnak, a meglátogatott azon töri fejét, vajjon mi oka lehet ennek a másiknak arra, hogy engem fölkeressen? hogy jutottam épen ma eszébe? Mi történhetett vele, hogy bebotlott hozzám?

Ilyen ismerőse volt az öreg Lávaynénak a kis Perflexné.

Néha bizony egyik esős esztendőtől a másikig nem látták egymást, a mi nagy időköz; akkor aztán elkérdezősködtek egymás állapotjáról, Blumné Lávaynénak fiacskájáról, a ki már azóta prókátor is volt, és Lávayné Blumnénak három kisasszonyáról, a kik már azóta voltak heten.

Negyvenkilenczben többször látták egymást, mert Blumné gyakran ellátogatott Szerafinéhez, s a városi bódékban újra feléledt az ismeretség, hogy azután idők fordultával ismét elaludjék.

Találkozásaik legfeljebb is arra szorítkoztak azontúl, hogy mikor az öreg asszonyság a város szigetén levő gyümölcsös kertjéből este felé haza jött, a Blumnéék kertje előtt kellett elhaladnia, s olyankor a rácson keresztül jó estét kivántak egymásnak. Az öreg asszonyságnak nem volt kedve bővebb szóba állni; odabenn piperés társaság volt rendesen, mely közé ő nem illett volna szürke karton ruhájával, kötött keztyűjével, – és más egyébben is különbözött tőlük. De fáradt is volt olyankor rendesen, mert egész nap dolgozott, mint egy buzgó napszámos, a kit a gazdája néz.

Egy szép nyári napon a kis Perflexné ellátogatott az öreg asszonyság kertjébe. Egy idős hivatalnok kiséretében jött, ki nem tudott magyarul; Lávayné pedig nem tudott németül.

– Nem állhattam meg, kedves asszonynéném, hogy be ne jőjjek, oly kinálgatólag tekintgetnek ki az útra szép gyümölcsfái; én nem tudom, nálam nem teremnek, pedig a kertészem mindent elkövet.

– Az én kertészem pedig azt teszi, hogy kijövök kora tavaszszal s késő őszig nem kimélem a kezemtől a munkát.

– Már az igaz, hogy pompás reine Claude-ok; nem hiszem, hogy Versaillesben szebbek legyenek. Nicht wahr, Herr Gruber?

– Ja wohl, mondá Herr Gruber, nem tudván különben, hogy miről foly a beszéd?

Lávayné egy kosárkában érettebb szilvákkal kinálta meg látogatóit, ne bántsák a fán azt, a mi éretlen.

– Hanem a dinnyéim szebbek, kedves asszonynéném, dicsekedék Blumné, midőn a dinnyeágyak felé sétáltak; nálam már érett dinnyék is vannak, s különösen a versaillesi, az olyan, mint a czukor. Nicht wahr, Herr Gruber?

Herr Gruber a kis menyecske szájának czuppantásáról s két összefogott ujja lejtéséről annyit megértett, hogy valami nagyon jó ennivalóról van szó s ezuttal egész lelki határozottsággal mondta rá, hogy «ja wohl».

– No igen, szólt az öreg asszonyság, kegyeteknél meleg ágyban keltik ki a dinnyét, üvegharang alá takarják, hát azért elébbre van, mint nálam, a hol bizony csak a gyepszinbe szoktuk azt vetni; hanem itt annyival nagyobbra megnő, s mikor ideje van, annál jobb izű.

– Oh a milyen az enyim, arról fogalma sincs asszonynénémnek. Van egy ananász dinnyém, annak olyan illatja van, hogy még másnap is megérzik a szobában; azután egy turkesztani faj, melynek tiszta fehér a husa, és tenyérnyi széles és csupa lé az egész s édes, mint a méz. Nicht war, Herr Gruber?

Ez a tárgy volt az öreg asszonyság gyenge oldala.

– Cserhajú?

– Nem az, olyan sima, mint a tök, tolvaj el nem vinné, ha ráakadna, olyan igénytelen külsejü. Asszonynénémnek még ilyen nincs.

– Nincs ám, szólt Lávayné félig elszomorodva, félig szégyenkedve.

– No azt meg kell kóstoltatnom kedves asszonynénémmel; legyen szerencsém holnap a kertemben.

– Igen megköszönöm, én pedig majd viszek egy kosár ringlótát.

Nem akart adós maradni valahogy.

Blumné asszonyság nem tartotta fölöslegesnek megjegyezni, hogy nem lesz ám senki ottan, csak épen ő maga, meg Gruber úr; a felől pedig beszélhetnek akármiről.

Annyit azonban megértett Gruber úr, hogy a kezébe adott szilvás kosarat mindenestül el kell vinni búcsúvétel után.

Mikor az öreg asszonyság vendégeinek végre minden fát megmutogatott s minden érett gyümölcséből mutatványt adott, s azután kikisérte őket az útig, s ismét visszatért csendes hallgató fái alá, elővette a tépelődés: «vajjon miért akar ez engem holnap dinnyével megvendégelni? vajjon miért látogatott ez most meg engem? vajjon hogy jutottam ma eszébe? Nekem nincs kiadó pénzem, a mivel uzsoráskodnám, nekem még csak fiam sincs, a kiért valaki kedvemet keresse».

Ennél az utolsó gondolatnál aztán elmaradt. Ez volt mindig az utolsó.

Ezen azután eltépelődött; ha ez történt volna, ha amaz nem történt volna, ha Bélát mérnöknek nevelte volna, a hogy először akarta és nem ügyvédnek; ha ő keresett volna számára feleséget; ha nem jöttek volna ebbe a városba lakni; ha falusi gazdák lettek volna; ha Béla nem ment volna a háboruba, ha abban a várban lett volna helyőrségnél; ha anyjához menekült volna; ha olyan felesége lett volna, a ki tudott volna a kegyelem után járni; – akkor most ő sem állna ilyen egyedül, akkor most más élet volna itten.

Az a szerencséje még, hogy senki társaságát sem keresi, senkitől sem hallja, minő híre van fia özvegyének a világ előtt? az almák, körték szépen pirulnak, de nem az ő szégyene miatt.

Másnap mégis ünnepi köntöst vett magára, a mi abban különbözött a hétköznapitól, hogy ezen fekete bakok voltak szürke alapon, amazon pedig szürke bakok fekete alapon, s meglátogatta a Perflexné kertjét.

A kis vidám asszonyság igen szivesen fogadta Lávaynét s csakugyan nem volt rajta és társalkodónéján, meg Gruber úron kivül senki a kerti nyaralóban. Blumné igen jól mulattatá vendégét, nemcsak friss dinnyével és kávéval, hanem friss pletykákkal is elhalmozta a vendégséget, a mit minden időkorú asszonyságok, ha nem keresnek is, de örömest hallgatnak.

Hogy X. kisasszonynak a vőlegénye hogy szökött meg a menyegző nap előtt, megtudva, hogy apósa bukó félben van? – Hogy Y. úr hogy tébolyodott meg s futott végig az utczán ruha nélkül be egy ismerőséhez? – Hogy egy új pár esküvője alkalmával hogy fakadt sirva – nem a menyasszony, hanem a vőlegény? – Hogy Q. úr hogy esküdtette meg a feleségét, hogy nem volt hozzá soha hűtelen? Hogy ez, s ez nevezetes úri embert hogy páholta el egy emberséges szekeresgazda, ki ott kapta a tilosban? Hogy az előkelő kisasszonyok mostanában azt kapták fel, hogy a katonai uszodában úszni tanulnak, s nagy próbatétet is fognak majd letenni. Hogy egy előkelő úr elvette szakácsnéját s most senki sem akarja látogatásaikat elfogadni. – Hogy egy gazdag agglegény hogy kért nőül egy özvegy asszonyságot, s hogy az visszautasította; megkérte a leányát, az pedig hozzá ment! – és száz ilyenfélét, a mi asszonyokat ártatlanul mulattat.

A jó öreg asszonyság végtére is azt kezdte hinni, hogy a tegnapi látogatás s a mai ozsonna egyedül csak szomszédi és kertészi viszony következtében támad s semmi egyéb czél nincs vele, mint hogy jó kedélyű emberek egymást mulattassák.

A mint legjobban benne vannak az érdekesnél érdekesebb kalandok közrebocsátásában, egy úri cséza áll meg a kertajtó előtt s leugrik belőle egy férfi, ki a szőlőlugason keresztül mindaddig felismerhetlenül közelít, míg annak kijáratánál a társaság elé nem toppan. Akkor aztán mindenki ráismer!

– Ah, Fertőy úr!

– Hát ezt mi szél hozta most ide? suttogá Blumné boszúsan Lávaynéhoz, s azután nagy örvendő hangon kiáltá az érkező elé: ah, Herr von Fertőy, ezer esztendeje, hogy láttuk! hozta Isten; épen jókor érkezett. Nálunk ma dinnyeszüret van.

– Alázatos szolgájuk, úrnőim, csókolom kezét, szép nagysád; ezen volt utam, s régi barátaimat nem szoktam ilyenkor elkerülni. Nagyon örülök, hogy kedves asszonynénémet is láthatom.

Fertőy látszott észrevenni az öreg asszonyság arczán, hogy annak kissé szokatlanul hangzik az ő szájából az «asszonynéném» czimzés.

– Hiszen tetszik tudni, mi rokonok volnánk, magyarázá azután, helyet foglalva az asztalnál az öreg asszonysággal szemközt.

– Oh igen, emlékszem rá, öcsémuram. A szomszédasszonynak igazán pompás dinnyéi termettek; azt meg kell adni.

Fertőy elfogadta a kinált dinnyét, de azért nem ejtette el a fölvett tárgyat.

– Ámbár ez a mi szerencsétlen rokonságunk erősen bomladozni kezd már.

– Nem gondolnám, felelt Lávayné hidegen; azért, hogy fiam meghalt, Judit menyem maradt és nevét viseli. Kegyed czukrot eszik a dinnyéhez? kóstolja inkább sóval, úgy jobb.

– Köszönöm a sót. Bizony nem tudom, hogy meddig viselheti.

– A meddig neki tetszik, a míg férjhez nem megy.

– Kedves asszonynéném, úgy látszik, hogy régen hallott valamit Judit hugom felől.

– De az ujságokat olvasom, s azok dicsérik.

– Remélem, hogy nem a magánéletét.

Az öreg asszonyság ismerte a viszonyt Judit és Fertőy között, mely őket az apai örökség miatt ellentétbe állítá s nem lepte meg, hogy ez most rosszat akar beszélni menyéről. Föltette magában, hogy védelmezni fogja Juditot.

– Tudja, édes uramöcsém, szinésznőkről sokat beszélnek, a mi nem igaz. Sokszor egészen másképen látszik, mint a hogy van. Más asszony ki-kitérhet jobbra-balra, azt senki észre sem veszi, egy szinésznő pedig, mihelyt hozzá szól is valakihez, azt az egész világ űzifűzi. Kedves uramöcsémnek ha olyan nagy kedve volna söpörgetni, tudom találna söpörni valót a maga háza előtt is eleget. Nicht wahr, Herr Gruber?

A kis Perflexné majd eldőlt nevettében, s Herr Gruberre fogta az okot, a miért az elég gyorsan nem mondhatván «Ja wohlt» a nem értett themára, a szájába dugott cantalouptól, abban a kínban majd megfulladt.

Fertőy úgy volt, mint mikor a pápaszemes kigyót ingerlik, annál kékebb lett a taréja.

– Igaz, asszonynéném, hogy sokat ráfognak a szegény szinésznőkre, a kik rendesen ártatlanok mind abban, a mit róluk pletykáznak, hanem már én mégis bajosan hinném el, hogy Judit hugom kedveért Juno olympusi meséje Mars fiával ismétlődhetett volna.

– Tudja, uram öcsém, hogy én nem tanultam a diák meséket, nem tudom, hogyan járt Juno?

– Hát úgy járt, hogy egy virágot megszagolt, s attól született a fia, Mars.

Az öreg asszony letette kezéből a kis üveg kést, melyet az uzsonnához használt.

– Mit beszél az úr?

– Tehát nem tudná még asszonynéném, hogy Juditnak a napokban fia született?

– Nem! nem! nem lehet! kiálta az asztalt ütve indulatosan tenyerével Lávayné. Az nem lehet!

– Bizony pedig úgy van. És még csak annyira sem törekedik titkolni a dolgot, hogy a házon kívül tartaná a gyermekét; ott van nála, megláthatja a kinek tetszik.

– De hisz az rettenetes, ha ez igaz! rebegé elsápadtan az öreg asszony. Béla fiam tizennégy hónapja hogy meghalt.

– Bizony annak tizennégy hónapja. S a törvény csak tizenegy hónapig hitelez.

– Ha az való? (Még mindig nem akarta hinni.)

– Arról legjobban meg fogunk győződhetni, ha odamegyünk.

– Igen, igen, oda fogok menni. Ma rögtön útlevélért megyek. De az úr is el fog velem jönni oda.

– Minden bizonynyal. És ha igaz lesz, a mit mondtam?

– Akkor nem tudom még, hogy mit teszek? Talán megbolondulok bele, s talán letépem öléből kölykét és megfojtom a szeme előtt; talán megölöm őtet magát és magamat is.

– Ah ilyen bolondságot nem fog asszonynéném tenni, hanem arra fogja kényszeríteni, hogy letegye azt a nevet, melyet meggyalázott.

– Igaza van. Nekem csak a névhez van már közöm, a személyhez semmi. Hideg vérrel fogok vele beszélni; irásban veszem tőle, hogy Béla nevét nem fogja viselni többé, s azzal le fogom nézni s ott hagyom. De nem, nem! Embereket fogadok pénzért, s mikor a szinpadra lép, hagymakoszorút hajíttatok neki és kifütyültetem.

– No csak maradjunk annál, asszonynéném, hogy kegyed a saját nevét, én pedig a Hargitai családét veszem el tőle, s együtt fogjuk őt elő. Kezet rá.

Lávayné megszorította azt a kezet, a mely legnagyobb ellenségeé volt, s igéretet adott neki, hogy segítségére lesz abban az ádáz munkában, mely azok ellen készül, a kiket legjobban szeretett. A harag, a szégyen urrá lett egész lelkén.

Nem maradhatott tovább ebben a társaságban. Készülődött.

Blumné asszony még marasztalta, hogy most jön a fagylalt.

– Eléggé át vagyok én már lelkemig fagylalva.

A házi nő szemrehányásokat tett Fertőynek.

– Lássa, kár volt ez most itt előhozni. Nekünk az egész mulatságunkat elrontotta vele. Olyan jól voltunk, míg ön ide nem jött, ön rossz ember.

– Sőt ez az egy igaz emberem van; ez az egy igaz barátom, szólt kezét Fertőy vállára téve Lávayné. A többi mind hazudott, mind titkolódzott előttem, míg egyszer a fejem tetejéig nőtt a sár; ez az egy becsületes ember volt, a ki kihúzott belőle. Köszönöm uram, nagyon köszönöm. Soha sem szerettem önt, mindig kerültem, de mátul fogva tisztelni fogom, mint egyedüli jóakarómat.

Azzal nyakába keríté nagy kendőjét és menni készült.

Blumné úgy marasztalta még, úgy sajnálta, hogy ez így történt, nem adná ezért a szigetért, ha asszonynénjét ma ide nem hívta volna, de minek is vetődött ő be tegnap a kertjébe? oh, milyen szerencsétlenség!

– Én pedig nagyon köszönöm, hogy elhítt. Nagyon örülök rajta. Soha sem fogom elfelejteni és mindig nagy szivességnek számítom. Azt mondom, hogy az Isten áldja meg érte. A dinnye igen jó volt, hanem a magjából nem fogok kérni.

Azzal ment egyenesen be a városba.

Forrt lelkében minden keserű gondolat, azt sem vette észre, ha valaki köszönté az utczán, kis gyermekek, keresztfiacskái kezet csókoltak neki mentében, azokhoz sem szólt, csak ment és évődött, míg a piaczra ért. Itt aztán körültekintett, hogy merre van az a hivatal, a hol ő neki útleveleket kellene kapni.

Nem akart kérdezősködni senkitől. Magától pedig nem talált rá. Más idők, más emberek voltak a város felett, nem azok, a kiket ő megszokott, még csak beszélni sem tudott velök.

A mint így határozatlanul tépelődnék, meglátja öreg ismerősét, a vén csontot, Kolbayt, szemközt jőni az angolkert felől.

Eléje sietett.

– Ugyan örülök, hogy jó uramat előtalálom. Mintha csak kivánságra érkezett volna.

– Igazán? kérdezé az öreg úr, nagyon felvidulva azon a gondolaton, hogy lehet a világon élő teremtés, a ki örül annak, ha őt szemközt jönni látja s még eléje siet. – Ugyan miben lehetnék, jó asszonyom, szolgálatjára?

– Majd elmondom, de nem akarom itt az utczán mondani. Nagy szivességre akarnám kérni, jőjjön be a házamhoz, majd ottan elbeszélem.

– Ezer örömmel jó asszonyom. Soha sem hittem volna, hogy valakinek szivességet tehessek még ebben az életben. Siessünk, a hogy lehet ezen átkozott rossz kövezeten. Az én házam különben még közelebb van, itt a kert felől bemehetnénk s ott is elmondhatná, a mit parancsol.

– Jó lesz.

Az angol kert felől közelebb lehete érni Kolbay házát, melynek kerti oldala az útra feküdt; az öreg kinyitá a rozzant deszkakerítés ajtaját s maga előtt ereszté Lávaynét.

Szomorú kert volt biz ez, épen olyan vén fák, mint a gazdájuk, épen úgy összevissza szabdalva, fürészelve, egyik sem terem már, koronáját nem győzi újra alakítani, csak az oldalain teng minden tavaszszal kihajtó víz-sarj, mely őszre lesárgul. A fű sem akar benne nőni, s a virágok nem akarnak bimbóba indulni; csak egy óriási repkény fut köröskörül buja zöld szőnyeggel falon, kerítésen és száraz körtefákon; ez is tán abból a repkény-füzérből eredt, a mit egykor a vitéz bajnok homlokára fűztek, s mely úgy nőtt, zöldült tovább évről-évre, mint a hogy a bajnok érdemeinek emléke az emberek előtt elporlott.

Ott volt egy félig elszáradt jerichói rózsalugas, abban egy korhadt pad és asztal, oda leültette Lávaynét a hadastyán.

– Tudom, hogy szeret kertben lenni, asszonyom.

(Talán azért sem akarta bevezetni, mert szobái rendetlenek.)

– Köszönöm, óhajtok is leülni, pedig nem vagyok elfáradva, de lábaim oly nehezek, mint az ólom.

– Tehát miben lehetek szolgálatjára?

– Nagy dolog az. Én holnap Pestre akarok indulni, útlevél kellene, de átallok odamenni a hivatalba, hogy engem ott jobbra-balra taszigáljanak, kikérdezzenek; németül se tudok. Nevessenek rajtam. Valaki még gorombáskodnék velem, s én jól összeszidnám.

– Tehát az kellene, hogy útlevelet szereznék a számára, a nélkül, hogy maga odamenne? Hisz az nagyon könnyű.

– Megteszi? édes jó uram, az Isten áldja meg érte.

– Hogyne tenném; jó ismerős vagyok azokkal az urakkal, csak egy szavamba kerül az egész. Tehát Pestre akar utazni?

– Igenis, csak egy napra.

– Tehát mégis meg fogja látogatni egyszer azt a kedves derék, jó menyét.

– Kedves? Derék? jó? és az én menyem? Kiálta fel gúnyos keservvel Lávayné; mért nem mondja kegyed még: «azt a derék becsületes asszonyt?»

– No? Mi az? Kérdé szörnyen elbámulva a hadastyán.

– Igenis, azt akarom meglátogatni, azt a némbert. De azt a látogatást nem fogja felirni az ünnepnapjai közé.

– No no, asszonyom, ne tüzeskedjék…

– Nem tűz: – méreg van bennem idáig! Minden hajam szálának a hegyéig. Igen is, ő hozzá készülök, de itéletet tartani, rettenetes itéletet!

– Jó asszonyom. Én nem tudom, mi haragja van kegyednek menye ellen? de azt tudom, hogy igazságtalan haragja van. Kevés asszony van, a ki előtt kalapot emelek, ha vele találkozom, de ez előtt leveszem, ha csak a neve eszembe jut. Én nem tudom, mivel rágalmazhatták őt kegyed előtt, de azt mondom, hogy ha azt, mint megfogható igazságot a kezembe tennék is, én azt mondanám rá: az hazugság, én nem hiszem, bár látom is.

– Uram. Én semmiségeken meg nem indulok; én a mendemondák után nem járok; de az oly eltakarhatatlan gyalázat, a mit e némber ősz fejemre, fiam sirjára hozott, hogy Bélámmal nem találkozhatnám a másvilágon, ha ezt meg nem büntetném.

– Nem kérdezem, nem is akarom hallani, mit mesélhetett önnek valaki; én csak azt a képet látom magam előtt, a hogy őt utoljára láttam. Az a nő, a ki képes volt arra a gondolatra jőni, a mit akkor keresztül is vitt, az nem fogja férje sírját meggyalázni. Önt megcsalták asszonyom.

– Nem lehet. Nagyon bizonyos az.

– Emlékezik-e még rá, asszonyom, mikor egyszer kegyedtől egy kéve zsuppot kértem ülésnek szekérderékba valót, kegyed akkor azt mondta nekem: «nem adok; máskor sáfrányt, de most egy szál szalmát sem; mert kegyed embervadászatra indul. Óvom, hogy ne menjen, mert az Isten nem ad szerencsét annak, a ki embertársát megy üldözni»; és csakugyan nem adott kegyed szalmát. És csakugyan úgy történt, a hogy kegyed mondá. Az Isten megvert azért a gondolatért, hogy egy embert üldözni akartam. Én magam estem a kelepczébe; leszidtak, lepiszkoltak, kigúnyoltak, mint egy gyereket, mint egy desertor katonát és nekem vén fejemmel meg kellett érnem azt, hogy piruljak. Ha kezem lábam törött volna, nem zokulnám annyira, mint ezt a pirulást. – Most, asszonyom, visszaadom a kölcsönt; most én tanácsolom, ne menjen embervadászatra, mert más vadat talál elejteni, mint a kit űzőbe vett; fogadja meg egy vén ember tanácsát, a kinek már semmi oka sincs senkinek jó tanácsot adni; ne utazzék el Pestre; maradjon itthon. Most én nem adok – szalmát, én nem szerzek útlevelet.

– Jó, hát majd tudok szerezni magam! szólt haragosan felpattanva Lávayné s félvállról «Isten megáldjá»-t dörmögve a hadastyánnak, indult a kertből kifelé.

Kolbay még utána is kiáltott.

– Vigyázzon asszonyom! Emlékezzék az én embervadászatomra! «A ki az őzet megkergeti, szemközt találja az oroszlánt» azt mondja az irás. Nagy bajt fog a családjára hozni!

De az öreg asszonyság nem hallgatott rá, bevágta maga után az ajtót s sietett legelébb is haza.

A mint kapuján belépett, cselédje egy levéllel várta, melyet az imént hozott egy libériás inas.

Lávayné fölbontá a levelet. Egy szabályszerűen kiállított útlevél volt abban számára, egész évre szóló.

Fertőy úr előzékenyebb volt a hadastyánnál, s míg az elutasítá az útlevél után járást, ő régen el is küldeté azt a jó asszonyság házához.

A FELVERT VAD.

Egy kis oldalszoba, melynek széle hoszsza alig több öt lépésnél, egy mindig lefüggönyözött ablak, a padlaton szőnyegek, melyek a lépések hangját elenyésztik, egy kis iróasztal a szögletben; – tizennégy hónapja, hogy Béla e csendes társaságban tölti napjait.

Azt mondhatná valaki, hogy ez börtön. Hiszen bezárva lenni mindegy, akár itt, akár amott, csak a kilátás az ablakon különböző. – Az igazi rabnak még jobb dolga van, mert napjában kétszer szabad légen járhat.

Hát nem börtön-e az, ha a világ be van zárva olyan ember előtt, a ki abban élt? ki barátokat, mozgalmas mulatságokat ismert, ki az év minden szakáról előre tudja: «most tánczvigalmak vannak; most ismerőseim víg zene hangjainál lejtik illatos termekben a walczert és a polkát, ablakom alatt a kintorna új divatú dallamokat nyikorgat! Hirhedett művészek, zenészek, ballerinák, hegedülnek, tánczolnak, tombolnak végig a szinpadon, kiket egy seculum hoz ide egyszer; szerecsen s másszínű mimusok, olasz, franczia, angol nyelven deklamálnak; én oda mind nem mehetek, az mind ki van lopva az életemből. Tavasz kezdődik; de én azt csak a hónapos retekről tudom meg; itt vannak a császárfürdői dalidók, itt a lóversenyek: azoknak én csak a programmjaikat látom. Utaznak, fürödnek, mulatnak, szüretelnek az emberek, én pedig itt ülök a négy fal között s szoktatom magamat a meghaláshoz!»

De ez mind nem igaz.

Az, a ki a fák északi oldalán mohot tenyész, hogy el ne fagyjanak, gondoskodott arról is, hogy a börtönök lakói meg ne őrüljenek.

Az ott lakóknál minden szenvedély elalszik; a vágyak elcsillapulnak; a fantázia megdermed. Játékok, mikkel ott kinn gyermekek mulatnak, betöltik a fogoly lelkét; ez minden apróságnak megtalálja becsét, érdeket támaszt benne a hozzá legközelebb eső tárgy, nem nyugtalanítják a külélet gondjai; utoljára úgy megszokja azt az ismerős négy falat, hogy fél tőle megválni s azt képzeli, hogy az az egész világ.

S ha még e világnak oly őrangyala is van, mint Bélának volt Judit s a börtönben egy oly világító új fény, minő egy csecsemő mosolygása? A fogoly egy egész új élettervet tud készíteni e mosolygásból; egy egész mesevilágot. Béla nem gondolt soha az évszakok mulatságaira; boldog volt azzal, mivel a hazajáró lelkek boldogok: hogy kedveseiket láthatják, némán körül lenghetik, s idegen szem előtt láthatatlanok; csak az az egy lássa őket, a ki általuk ihletve van.

Senki sem fog rajta csodálkozhatni, hogy Judit nem tudatta Bélával a védlevél történetét, melyért egy időben annyit fáradt, szenvedett, melyért a koporsóban feküdt.

Akkor jó volt ez. Egy üldözött férj számára elég vigasztaló tudat volt oly iratot szerezhetni, mely őt a legnagyobb veszélytől megóvja; de midőn kedvese már tulajdonává lett, midőn birta őt, midőn rajta állt, hogy el ne veszítse kezéből, tehette-e azt, hogy őt ismét kibocsássa egy oly lenge életvesztőn, egy olyan háborgó tengerre, melynek partját még senki sem látta s mely még tört hajók forgácsaival volt tele?

Nem tudjuk-e, hogy vannak, a kik kincseiket elássák, minthogy nem merték kikölcsönözni egy irott papir biztosítása mellett; s egy férj nagyobb kincs-e minden aranynál?

Nem ismerik-e közülünk sokan azt az asszonyt, a ki férjét amaz időkben szinte rejtve tartá saját házacskájában Budapest területén? s akár hányszor keresék, soha sem akadhattak rá, pedig a férj mindig ott volt; – hol? egy széles kő alatt a tűzhely közepén. Mikor kutatni jöttek, a követ fölemelte a nő a rajta égő hasábokkal együtt, a férj rejtekébe menekült, a kő visszatolatott helyére s a nő ott főzött derült arczczal a férj feje fölött, míg azt padláson, pinczében keresték.

Oh a nők nagyon erősek a félteni tudásban!

Azonfelül is voltak még riasztó körülmények, miket amaz irat nem háríthatott el. Ha az iránt megnyugtatást talált is a védlevélben Judit, hogy férje életét megvédheti vele: hátra volt az a félelem, hogy hátha besorozzák? A legkedvezőbb esetben készen kellett rá lennie, hogy születése helyére fogják belebbezni.

Az utóbbi esetben vagy férjétől, vagy a szinpadtól kellett volna megválnia.

És végül mondjuk ki őszintén, mert annyi csábító szépet talált abban a gondolatban, hogy ime az, a kit oly hévvel, oly régen, oly igazán szeretett, most egyedül az övé, senkié másé, az egész világon senkinek még csak egy gondolatját sem lehet elrabolnia tőle; hogy az az ember, a kivel tele van lelkének minden indulatja, épen úgy lesi az ő lépteinek hangját, szavának csengését, mint képzelte ő annyi álmatlan éjszakán keresztül férje szavát, lépteit hallani; hogy a bálványozott férj most az övé, egészen, – egyedül, oly tökéletesen, mint az anyáé a gyermek, mielőtt született volna! Oh e gondolatban van valami, a mit a férfiak nem értenek meg soha. – Judit asszony volt, s ha találkozik férfi, ki őt e kegyetlenségeért elitélheti, – bizonyára minden asszony fel fogja őt menteni.

Egyedül Melchior, a fiatal orvos volt e titokba beavatva. Ő tudott titkokat rejtve tartani.

Egy reggel Judit alvó gyermeke ágyánál kötögetett parányi zubbonykát, midőn az ebédlőben hangzó csöngetés felverte boldog merengéséből.

Kötését letéve, Bélát felkelté iróasztala mellől, hogy üljön addig az alvó gyermek mellé, míg ő megnézi, ki jő?

A kis rejtek szobán kívül még egy hálószoba volt s annak is zárva szokott lenni az ajtaja, nehogy valaki hallgatózhassék.

– Valahányszor csengetést hallok, mindig úgy összerezzenek, szólt Judit; anyádat várom.

– Jó volt őt Melchior által mindenről értesítenünk.

– Sajnálom, hogy oly soká kínoztam és hagytam miattad gyászolni. Ezért még valami vár rám, valami rossz: mert mindenért meg kell fizetni.

Hja bizony az a viszály történt, hogy Melchior barátunk épen az nap utazott el K...ba, Lávaynét fölvilágosítani a családi rejtélyről, a mely nap Lávayné K...ból elindult Judittól számot kérni. A két gőzös találkozott is Esztergom alatt, s a mint ilyenkor egyik gőzösről a másikra át szokás tekintgetni, Melchior felismeré a fedélzeten az öreg asszonyságot s a vele bizalmasan beszélgető Fertőyt s mindjárt egy gondolatra kitalálta, hogy Fertőy mi jóban töri a fejét? Sietett is azonnal Almásnál kiszállni a gőzösről s gyors fogatokon vágtatni vissza Pestre, a hova azonban épen csak reggelre érkezett meg.

Ha akkor az a veszedelmes rögeszméje nem támad, hogy egy fővárosi orvosnak azon porosan, a hogy a gyors paraszttól elszabadult, nem illik látogatóba menni, még szállásán kaphatta volna az öreg asszonyságot, míg azonban megmosdott és átöltözködött, azalatt Fertőy megelőzte és vitte magával Lávaynét Judit szállására.

Judit tehát, midőn a csengetésre kinyitá hálószobája ajtaját s cselédjétől azt hallotta, hogy egy öreg asszonyság van itt, ki magát Lávaynénak nevezi, egy úr kiséretében, nem reszketett nagyon a találkozástól; meglevén győződve a felől, hogy a kisérő úr senki más, mint Melchior! Hogy térhettek vissza ily gyorsan? azt hirtelen nem foghatta fel.

– Bocsásd be őket.

Az ajtó rányilt s Judit halálsápadt lett egyszerre, midőn anyósa mellett Fertőyt pillantotta meg.

Átlátta, hogy ez iszonyatos kelepcze.

Most nem fedezhetett fel napa előtt semmit; most készen kellett lennie a legrosszabbra. Ez volt a büntetés. Az Isten büntetése egy szenvedő anya előtt eltitkolt örömhírért; ezt a poharat fenékig kellett üríteni.

Judit megadta magát. Alig birt megállni roskadozó lábain: minden íze remegett.

Az öreg asszony nagyon megszánta őt, midőn így látta maga előtt s még ő kezdte biztatni.

– Asszonyom, ne remegjen én előttem, nem jöttem semmi rossz szándékkal önhöz. Én nagyon jól tudom, hogy «ilyen állapotban» levő nőket indulatba hozni nem szabad. Üljön le ön, kérem, nem jöttem haragot csinálni.

Judit egy szót sem birt kiejteni; csak állt lecsüggesztett fővel anyósa előtt. Reszketett attól a gondolattól, hogy Béla a szomszéd szobában meghallva anyja hangját, kitalál jönni. Erőt vett magán; oly fenhangon, a mint birt, kérdezé, megtörve a varázst, mely némává tette.

– És Fertőy urat mért hozta kegyed magával?

Ezt Bélának meg kellett hallania, hogy nemcsak anyja, de Fertőy is itt van.

Az öreg asszonyság intett Fertőynek, hogy csak hallgasson; engedje őt beszélni.

– Fertőy uramöcsémet (ezt a szót jól megnyomta) azért hoztam magammal, mert ide jövetelemnek egy kis törvényes alapja is van; szükségünk lesz egyetmást megirni s ahoz férfi kell, a ki érti. Ne döbbenjen meg kegyed attól, a mit mondtam; semmi gorombaságot sem készülök elkövetni: hazulról ugyan azzal a szándékkal jöttem el, hanem aztán az úton jobban meggondoltam; ahoz semmi jogom nincsen, kegyed ura saját tetteinek s nekem semmi visszakövetelni valóm sincs kegyedtől, mint becsületes nevem.

– Azt le fogom tenni asszonyom.

– Átlátja, hogy ezt nem viselheti többé?

– Átlátom és megválok tőle.

– És akkor mi nevet fog ön viselni? Mert azt ne feledje ki, hogy kegyed szinésznő, a kinek nevét olvassák. Nem hiszi-e, hogy az még nagyobb botrány lesz, ha egyszerre elhagyva régi asszony-nevét, újra más fővel jelenik meg a világ előtt?

– Elfogom hagyni a szinpadot, rebegé Judit elszántan.

– És akkor miből fog ön élni?

– Dolgozni fogok.

– Az gyönge beszéd. Könnyű azt mondani «dolgozni fogok», a ki ahoz szokva nincs. Én egész nap dolgozom, mint egy napszámos, de ha az után kellene megélnem, nem keresném meg vele a kenyérhez való sót. Ideje, hogy megmondjam kegyednek azt a végső gondolatot, a miért ide jöttem. Az volt mindenesetre a szándékom, hogy kegyedet rábirjam arra, hogy a nevet, mit fiam által kapott, letegye és aztán a szinpadot elhagyja. Megvallom, arra voltam készen, hogy ez nagy rábeszélésbe fog kerülni. Szeretem, hogy kegyed első szóra engedett és belátta, hogy fiam nevét tovább nem viselheti; igaz-e?

Judit nem nézhetett az öreg asszony szemébe. Hiszen méltatlan volt a vád; hiszen az, a mit nála bűnrovásra véstek, volt legnagyobb erénye; de mégis lehetetlen az, hogy egy szemérmes nő felemelje arczát akkor, midőn pirongatják. Ez természet elleni komédia volna és hideg arczátlanság.

Judit lesüté szemeit és azt rebegte: «igaz».

– Kegyed e miatt kénytelen lesz a szinpadot is elhagyni; hittem, hogy kegyedet erre is rá fogom vehetni, de nem hittem, hogy ily könnyen. A szinpad kegyednek tisztességes életmódot ád s azt egy bolond vén asszony kedveért elhagyni, ki lármát csap a fia neveért, nem tréfa dolog. Én nem akarom, hogy kegyed szükséget lásson. Béla fiamat atyja után illeti hatezer forint örökség. Ezt én nem adtam neki át addig, a míg élt; – férfi volt: hadd küzdjön ifju korában a megélhetésért, mint küzdött apja és minden őse. Én azalatt kamatot kamathoz rakva, örökségét megnöveltem tízezer forintra, most átadom kegyednek ez összeget; megholt, elmult, elfeledett férjének nászajándéka ez: éljen belőle szegényül, de tisztességesen.

E szavaknál az öreg asszonyság egy kötelezvényt vont elő hímzett iszákjából, mely tizezer forintról szólt, egy úri birtokra első helyen betáblázva.

Judit szíve elfacsarodott e látványra, a köny elborítá szemeit. Béla anyja kiveszi a falatot szájából, hogy holt fia eltaszított nejének adja át – büntetésül. Judit jól tudta, hogy ez Lávayné vagyonának legnagyobb része.

– Asszonyom, szólt Judit elfulladt hangon, én nem tudok önnek felelni.

– Nem is kivánom; szólt Lávayné hidegen. Én elhiszem, hogy ön meg van illetődve. Azt hitte, szitkozódni, kofálkodni fogok: és csalódott bennem. Lássa, azért híttam el magammal Fertőy urat; ő lesz olyan jó, hogy az ügyet közöttünk törvényes kerékvágásba fogja hozni: utasítani fog, hogy mindketten mit tegyünk, hogy kölcsönösen ki legyünk elégítve.

Judit azt hitte, hogy most mindjárt a szíve fog megszakadni.

– Nem, – asszonyom, – én ez ajánlatot nem fogadhatom el.

– Miért nem? Én azért még elég gazdag maradok. Úgy sem használom azt a pénzt semmire s nem tudnék vele mit csinálni.

Juditnak egy pillantása e perczben Fertőy arczára esett. E gúnyos tekintet feléleszté benne az asszonyi ellenállás daemonát. Megaláztatni nem engedheté magát ez ember előtt. Fogta az irást és visszaadta Lávaynénak.

– Köszönöm, asszonyom, szíves jóságát; én elismerem, hogy vétkeztem, vétkemért bűnhödni fogok; tudok száraz kenyeret enni, de ahoz, a mi nem az enyim, hozzá nem nyulok.

– Kegyed most is büszke. Erről jó lesz elszokni. Mit akar tehát? Mint mondom, a dolgozásról való tréfabeszéd nem okos emberek elé való. Asszonymunka! Mit vet az a latba? Kegyed visszautasítja és büszkén utasítja vissza szerény ajánlatomat. Talán – más kilátásai vannak?

– Nem értem önt asszonyom.

– Nem? különös. Nem szíveskednék ön nekem megmondani gyermeke atyjának nevét?

– Miért kivánja ön azt?

– Bizony nem kiváncsiságból. Őszintén megmondom miért? Ha megtudom, ki ez az ember, odamegyek hozzá s így szólok neki: uram, ön szerencsétlenné tett egy asszonyt, ki nekem leányom volt; most én ez asszonytól elvettem nevét; emlékezzék ön kötelességére s ha becsületes embernek akarja hivatni magát, adjon e szerencsétlen teremtésnek nevet. Hogy híják tehát ezt az embert asszonyom?

Judittal keringett a világ, kezével támaszt kellett keresnie. Ily kérdésre lehetetlen volt mit felelni.

– Azt nem mondhatom meg.

– Kérem, szólt biztatólag az öreg asszony, ne értsen félre. Nem akarok ebből zajt ütni: én nem teszek szemrehányásokat; ha szegény az az ember, annál jobb, ha csak egy vándor komédiás is, vagy valami versiró poéta; én azt önnek szemére nem vetem, azt fogom neki mondani: ime én önt fogadom fiam örökébe, ha el tudta nyerni özvegyét, birja vagyonát is vele együtt.

Julia térdre roskadt anyósa előtt és arczát eltakarta kezeibe.

– Ne öljön meg, oh ne öljön meg. Hiszen én nem felelhetek önnek.

– Keljen fel ön! kiálta szárazan Lávayné; nem jöttem én ide szindarabot játszani; a csábító nevét akarom tudni, most már követelem.

S e szóknál durván felrántotta Juditot a földről.

Judit összeszorítá ajkait és hallgatott.

– Meg fogja-e ön mondani?

Judit némán inte tagadólag.

– Ah! Nem mondja meg, ugy-e? Nem mondja meg, mert az nem valami koldus, nem szegény komédiás, hanem nagy úr a gazember! Titokban akarja tartani és lemond mindenről, asszonyi becsületéről, nevéről, a szinpadról, hogy titkos szeretője lehessen egy gazdag semmirekellőnek; szájával azt mondja, hogy dolgozni fog és szívében azt gondolja, hogy majd eltartja a gyalázat!…

– Asszonyom! sikolta fel eliszonyultan Judit.

E perczben férfi léptek hangzottak a rejtek szobában, Judit elrémülve hallá, hogy Béla az ajtóhoz közelít; egy percz: és rögtön közéjük fog lépni.

A kétségbeesés e perczében mindenről elfelejtkezve, csak a férjét fenyegető veszélyt látva, az ajtó elé veté magát a halálra kínzott nő s testével akarta visszatartani, hogy ki ne nyilhasson.

Az öreg asszony meghallá a férfi lépteket s e neszre egyszerre magán kívül ragadta az elfojtott indulat.

– Ki van abban a szobában? ott van ugy-e elrejtve most is a becstelen csábító?

E szóval az ajtó felé rohant.

– Mit akar ön? Kiálta Judit, megragadva az agg nő karját kétségbeesetten.

– Mit akarok? Be akarok törni ebbe a szobába; szemtül szembe akarok lenni ezzel az emberrel; – hiszen csak látja talán?

– Azt én nem engedem meg, szólt Judit útját állva.

– Félre menj az utamból, nyomorult becstelen asszony! kiálta Lávayné, ökölre szorítva kezeit; vagy letépem fejedről azt a tisztességes asszonyok viseletét, e tisztes főkötőt és lábaidhoz vágom.

E perczben felnyílt az ajtó.

És ott állt Lávay Béla. A vad szerencsésen föl volt verve!

– Anyám! szólt Béla, most már tudod, a mit tudni akartál; – hanem fiadat elvesztetted.

A VEREMBE ESETT VADÁSZ.

A tisztes öreg asszonyság, midőn holtnak hitt fiát azon ajtón kilépni látta, melyen át családja vélt meggyalázójára akart törni, visszarettent; a helyett, hogy fiához rohant volna, átölelni, kebléhez szorítani, szemére hányni, hogy miért hagyta őt ily soká vigasztalanul, hirtelen megfordult s a kétségbeesés erőszakával ragadta meg Fertőy kezét, ki a háta mögött állt.

– Uram! kedves öcsémuram! Ne lásson, ne halljon semmit. Az Isten irgalmára kérem önt, ne árulja be senkinek, hogy itt látott valamit! ugy-e, ön hiszi az Istent? Ugy-e, ön becsületes ember? Adja ön becsületszavát, hogy titokban fogja tartani ezt! Adja-e?

Fertőy kárörvendő mosolylyal nézett Judit arczára, ki férjét az ajtóban még mindig félénken visszatartóztatá.

Az öreg asszony sírt, zokogva szorongatá Fertőy kezét.

– Hiszen uram, ön volt az oka, hogy én idejöttem; oh miért jöttem én ide? Mi hozott engem ide? Megmondták nekem ezt még otthon; megmondták, hogy megver az Isten a saját kezemmel. Minek mondta ön nekem, hogy Judit menyem becstelen? Minek szerzett nekem útlevelet? Ez kelepcze volt!

– Ejh, bocsásson engem, asszonyom! kiálta Fertőy türelmetlenül.

– Dehogy bocsátom önt el, míg hallgatását meg nem vásároltam. Én látom, hogy ön rossz ember. A rossz embereknek pénz kell. Adok azt is. Ime oda ajándékozom önnek azt, a mit Juditnak akartam adni. Ne adja fel fiamat. Nézze, a porban könyörgök ön előtt: ne árulja el Bélámat; ne tegyen kétségbeesetté.

A szegény agg nő Fertőy térdeihez csuklott le, s azokat ölelte át, az pedig diadalmas mosolygással tekinte Juditra.

Judit lelkének minden rugékonyságát vissza érzé térni ez ingerlő mosolygástól.

– Béla! szólt szilárd hangon. Eredj. – Emeld fel anyádat amaz ember lábaitól, és csókold meg. Ő becsületedet védelmezte, – s azt nagyon jól tevé.

Azzal Fertőyhez fordult.

– Ön pedig, tisztelt uram, ha olyan nagyon érdekli magát családunk ügyeiért, tudja meg, hogy Béla nagyon jól ki van mentve minden személyes veszedelem alól; ő a komáromi vár capitulatiójakor jelen volt, ime itt van tárczámban a védlevele, a mit akkor kapott. Tehát ne tessék többé férjem miatt aggódni.

Mikor Judit a védlevelet előmutatá, három különböző indulatkifejezésű arcz tekinte egyszerre rá.

Fertőy el volt sápadva, a düh kővé változtatta arczát.

Hogy jöhetett ez az asszony ily védlevél birtokába?

Béla szeme azon vékony sebhelyen akadt meg, melyet Judit homlokán látott, s melynek okát annyiszor hasztalan kérdezé tőle. E sebhely egy pillanat alatt egy hosszú regét mondott el neki. Egy olyan pillanat volt az, mint mikor egy perczre elaluszunk, s az alatt egy egész nap eseményeit végig álmodjuk.

Az öreg Lávayné pedig oda csúszott térden s megfogva két kezével a mutatott irás széleit, melyet Judit kezében tartott, annak betűit iparkodott sorra szedni könyes szemeivel; s mikor fia nevét megtalálta rajta, akkor egyszerre két kezével megkapta a fiatal nő kezét, s ő, az aggnő, ő, az anya, leányának kezét ajkához szorítá és megcsókolta.

Judit nem akarta azt engedni; de az öreg asszonynak vas erő volt azokban a mindennap dolgozó kezeiben.

– Megmondta ezt nekem egy öreg ember otthon, rebegé Lávayné, hogy én egykor a menyem előtt így fogok térdepelni s így fogom neki a kezét megcsókolni. Csak a jövendölés teljesedik be. És az nagyon jól van.

Judit fölemelte gyöngéden napát.

– Jőjjön velem anyám, a mellékszobába. A többit ezen úrral majd elvégzi Béla.

Az öreg asszony Bélára tekinte, mintha kérdené, hogy nincs-e szüksége segélyére? Ő össze tudná tépni azt az embert, mint egy nő-oroszlán.

Fiának nyugodt, emelt alakja megnyugtatá, hogy annak semmi férfi ellenében nincs szüksége védelmezőre.

– Jőjjön anyám, erőteté őt gyöngéden Judit a másik szobába át. – Hiszen itt a másik.

Az a másik!

Ez a szó magával ragadta az öreg asszonyt. – Mikor az öreganyák úgy szeretik azokat a kicsi unokákat.

Az a másik.

Egy percz múlva kis bölcsője előtt térdelt annak a néma teremtésnek, a ki még legközelebb van az angyalhoz s legtávolabb az embertől; annak az ártatlan lénynek, a kit tegnap a falhoz igért paskolni, s a kit most csókjaival, hízelgő gyügyögtetésével halmozott el.

Odakinn komoly férfiak váltottak egymással nehéz szavakat, idebenn boldog nők kaczagtak örömükben, földfeletti szerelmükben. A néma ember ott a bölcsőben olyan komolyan nézett maga elé a világba, mintha ő tartana mindezen dolgok felett most mindjárt itéletet.

Fertőy egyedül maradt Bélával.

Béla köszönte magában jó szellemének, hogy Judit előtt mindeddig elhallgatta azt, a mi közte és Fertőy közt Volozoff herczeg orangériájában történt; mert ha Juditnak erről tudomása van, akkor nem hagyja őket mégis egyedül.

– Uram, szólt Béla oly közel lépve ellenfeléhez, hogy halkan beszélhessen vele: ön úgy látszik, hogy engemet minden áron maga elé akart állíttatni; ime itt vagyok.

Fertőy az első meglepetés után, mely egyúttal egy egész tervhalmazát változtatta hasznavehetlen makulaturává iparkodott visszanyerni szokott önuralmát, s egész udvariassággal viszonzá:

– Valóban, nagyon óhajtottam önnel találkozni.

– Azt igen természetesnek találom. Vannak sértések, a miket ha rajtam valaki elkövet, én azt fölkeresem, ha zárdába bújt is előlem; elrántom gyermeke bölcsőjétől, felesége ölelésétől, el az oltár elől, ha imádkozik; – megvívok vele életre-halálra; ha megsebesít s felgyógyulok, újra megvívok vele; üldözöm, harapom, a hol érem; s nem végzem be másutt, mint a hol egyikünk meghalt.

– De én, remélem, nem sértettem meg önt ennyire? sietett Fertőy czukrozott fanyarsággal közbeszólni.

– Nem ön engemet, hanem én önt. S a sérelem teszi előttem egészen igazolttá önnek azon törekvését, hogy megsértőjét minden áron kényszerítse helyt állani elégtétel végett, még felesége jó hírének árán is.

– Nem értem önt, édes rokon; ön sértett volna meg engemet?

Béla elámult. Ily feledékenységre csakugyan nem számított a nap alatt.

Ő indulathevében egy embert, ki nejét rágalmazza, arczul üt, s a legelső, legközelebbi találkozásnál ez az ember azt mondja, hogy nem tud semmit fennforgó sérelemről. Igazán kétsége volna a személy azonossága felől? Megkisérté segítségére jönni.

– Nem emlékezik ön azon jelenetre, midőn Volozoff herczeg kertésze mutogatta önnek az orangeria virágait?

– De – igen, úgy rémlik előttem. Azóta sok történt, a mi kiverhette fejemből.

– Nézzen ön meg jól. Nem emlékezik azon kertészre többé?

– De igen. Tanult, okos német fiu volt. Vonásaival nem igen törődtem.

– Pedig az nagyon közel érintkezett önnel egyszer.

– Velem? Nem igen jut eszembe.

– Ott a lotus medenczéje mellett.

– Ah igen. Szegénynek egy kis hóbortja volt, a mi akkor kitört rajta, a virágok közé taszított, s azután elszaladt; később elfogták s a herczeg sokáig gyógyíttatta, de szegény fiu e bajba csakugyan belehalt. Úgy tudom.

– Roszul tudja ön; az a kertész én vagyok.

Fertőy gúnyosan mosolygott.

– Be tudja ön bizonyítani?

Bélának nagyon sokszor kellett arra gondolnia, hogy saját lakában van. Ennyi merészség egészen zavarba hozta.

– Én, a sértő fél, bizonyítsam be azt, hogy önt megsértettem?

– Természetesen. Én nem tudok felőle semmit. A világ nem tud felőle semmit. Önnek állítását csak egy tanú bizonyíthatná be, a ki az összefüggést érti, de az hallgatni fog; mert az a feleségem.

– Tehát mégis tudja ön, miről van szó? kérdé villogó szemekkel Béla.

– Hagyjuk ezt abba, édes rokon. Ön fiatal ember s úgy veszi fel a dolgot, a hogy ön szokta. Ön azt akarja nekem elmondani, hogy megsértett és most elégtételt akar nekem adni; ha kívánom, öt lépésről lőhetünk; küldjem a szekundásaimat; határozzanak időt és helyet; hanem ez rám nézve mind kevés reális alappal biró indítvány. Egy paraszt, egy alárendelt szolga ütése egy gavalléron nem sérelem, hanem sajnálatos gonosztett; azért a finom világ elégtételadást-vevést nem követel. Azt pedig, hogy ama paraszt, azon félőrültnek hiresztelt cseléd ön volt, csupán egy asszony tudja, a ki épen olyan jól ért a hallgatáshoz, mint a mesemondáshoz, s ez az asszony nem fogja azt senkinek elmondani; a mire két oka van: az egyik én vagyok – a másik ön.

– Én?

– Sokkal többet is tudok én e tárgyról, édes rokon, mint a mennyit ön nálam gyanít. Higyje el ön, hogy a rhododendronok levelei nem olyan sűrűek, hogy azokon keresztül ne lehessen látni. Nem tudom, emlékezik-e még ez a kertészlegény arra a kettős lövésre, mely ott az orangériában egy szép asszonyt kebléről felriasztott?

– Uram!

– S a mire a szép asszony aztán ezt mondta férje előtt: «úgy megijedtem, hogy ha lett volna itt más ember, mint a kertész, keblére rogytam volna.»

– De uram!

– Kérem, ne kiáltsunk olyan nagyokat, gondolja meg, hogy a felesége a szomszéd szobában van, s ilyen physikai állapotban a nők fogékonysága nagyon egészségrontó.

A felülkerült vad kezdte észrevenni, hogy a vadász ismét fegyvert vont elő.

– Ön nejét akarja velem gyanusítani? suttogá elfojtott hangon.

– Ugy-e? Jobb lesz, hogy ha halkabban beszélünk?

Béla vállat vont.

– Nem tudom, hova czélozhat ön?

– No ezt a szót tőlem tanulta. Most önön a sor azt mondani: «nem értem, miről lehet szó?» Oh én nagyon jól tudom, minő viszony volt nőm és ön között, mielőtt én lettem volna szerencsés nevemet neki adhatni. Az sem volt előttem titok, mi vonzza az asszonyt oly gyakran és erősen a Volozoff mezei kastélyba. Az asszony szeretett a társaságtól elmaradozni: legjobban érezte a kertben magát.

Béla erre csakugyan nem tudott mit felelni.

– Az asszony levelezett az ön érdekében barátnéival; ki akarta önt külföldre szöktetni, ugyanakkor ő maga is fürdőkre készült – külföldre. Ezt én mind igen jól tudtam.

Béla úgy vette észre, hogy ebben az egész mesében a látszat ellenfele pártján van.

– Kedves rokon, a mit én akkor tettem, az bizony semmi sem volt egyéb, mint egy fenyegetett férj védelme saját érdekében. Mindenki védi magát a hogy tudja. Lássa, én azt nagyon jól tudom, hogy vannak esetek, mikor az embert úgy kiszorítják a világ szeme elé, hogy nem menekülhet másként, mint egy ugrással a háta mögött álló síron keresztül, vagy abba bele: ez a párbaj. Örömest bizony senki sem keresi azt. Olyan ostoba ember pedig kevés van, a ki titokért verekedjék, s zajt csináljon abból, a mit szégyenl. Mit tehettem én ön ellen? – Azt tehettem, hogy fölkeltettem önben a féltést saját neje iránt. A mendemonda, a mit ön előtt az orengeriában elhullattam, tökéletesen sikerült. Azt a lökést, a mivel ön engem a tengeri növények közé taszított, a hatás sikerének számítom be; – hanem azután ön egyenesen hazajött, szépen megtért a feleségéhez. S én nem is akartam egyebet; de ennyit akarnom a saját feleségem miatt elég jogom volt.

Béla összecsapta kezeit. Talán tapsolt az ügyesen improvisált komédiának.

– Én az nap megtudtam, a mely nap ön haza érkezett, hogy itt van már. Nem szóltam senkinek; hagytam a bujdosót játszani. A mire különben semmi oka sem volt. Ki elől bujdosott ön? Volt az ön neve a hadi törvényszékek elé idézettek sorában? sohasem! Ön előjöhetett, a mikor akart, mint annyian, a kik önnél jobban terhelve voltak s járnak-kelnek a világ szeme előtt; fel is adják őket százszor, hanem a hatóságok nem törődnek már a feladásokkal. Én azt nagyon jól tudtam, hogy ön ok nélkül rejtegeti magát, de megvallom őszintén, hogy az nekem igen kedves elégtétel volt, hogy ön hónapokig házi börtönt ad magának s nem mozdul meg neje mellől. Ez rám, mint férjre nézve, nagyon megnyugtató volt.

– Azért nevezte ön anyám előtt nőmet becstelennek?

– Semminek sem neveztem, édes rokon, a miért ön párbajra kihíhasson. Semmit sem mondtam a tisztelt nagyasszonynak, mint azt, hogy Juditnak fia született. Hihettem-e én azt, hogy ön, ki oly gyöngéd fiu volt, szegény öreg anyját évekig tudja kinozni azzal a hírrel, hogy meghalt? A világ előtt játszatni Judittal az özvegyet, ennek volt valami értelme, de elhallgatni a valót a tulajdon édes anyja előtt, azt engedni igazi gyászban járni: ezt én nem hihettem önről.

Bélának a szemrehányás fájt, annyival inkább, mert találó igazság volt egy hazug ajkáról.

– Uram. Hagyjon ön az én magánéletemnek békét. A miket ön elmondott, mind alaptalan semmiségek. Nem azokért jött ön ide. Önnek oka volt engemet napfényre idézni. Mondja meg, miért hítt elé?

– Igaza van, rokon; én keresve kerestem önt s akartam feltalálni. Én idéztem e kissé kellemetlen jelenetet elő egyenesen azért, hogy önnel beszélhessek, mert fontos szavam van önhöz, melyet önnek gondolóra venni épen úgy érdekében áll, mint nekem.

– Meghallgatom.

– Nekünk egy pörünk folyik a biróságok előtt.

– Eddig csak az ön pöre volt az: mi nem jártunk nagyon utána soha. Tehette ön azzal, a mit akart. De a mióta gyermekünk van, az ő sorsáért a pör a mienk is. Most már én magam fogom vezetni a pört, mert van kiért!

– Én önnek egyezkedést jöttem ajánlani.

– Nekem? Egyezkedést? szólt Béla keserüen. Oly rosszul állna önre nézve a pör?

– Korántsem.

– Tehát csupa atyafiságos jóindulatból?

– Nem. Ámbár az irónia nem volt egészen helyén; de még sem abból. Ez szárazan üzlet-dolog. Én bizonyosan meg fogom nyerni a pört.

– Ha a határnapig elő tudja mutatni az eredeti végrendeletet.

– Elő fogom mutatni.

– Ha tehetné ön, nem ajánlana nekem egyezkedést.

– Már pedig megkisértem. Legyünk azért csak haragosak. Ne tekintsük egymást rokonoknak. Higyjen ön felőlem minden roszat, a mit kósza hirekből összeszedett; hanem azért hallgassa meg ajánlatomat. Én egyezkedést kinálok önnek a per alatti vagyon egy harmadának átengedésével.

– Miért oly nagylelkű ön, hogy harmadát átengedje annak, a mit egészen elfoglalhat? S miért tartaná meg kétharmadát, ha az egészet nem tarthatja meg?

– Ügyvédhez méltó kérdés: felelni fogok rá, és ön átlátandja, hogy a mit beszélek, nem «Schwindel», nem szédítés, hanem igen alapos üzlet. Nem engedné meg, hogy leüljek? Igy mindig azt hiszem, hogy ajtót akar mutatni.

Béla igen olyanformán hitte maga is. De nagy baja volt, hogy olyan igen jó fiu volt: sokszor föltette magában, hogy fog goromba lenni, aztán soha sem talált hozzá való szavakat.

– Tessék.

Fertőy tehát leült, tenyerével végigsimítá homlokát, mintha gondolatát egyenlítené simára.

– Tehát, édes rokon, az ügy tulajdonképen így áll: A végrendelet csakugyan megvan. Én magam láttam, meggyőződtem felőle, hogy ugyanaz, melyet én is aláirtam. Hanem – nincs az én kezem között. – Az, a ki e becses okmányt kézhez kerítette, igen élelmes ember. Mondhatom, nagyon ügyes ember. Ez most nem akarja nekem az okiratot átadni más áron, mint az egész pörtárgy feléért. Már most a kegyed lángesze könnyen kitalálhatja, hogy mi hajtja ide Fertőyt? Kegyed ügyvéd, kegyeddel lehet beszélni. Kegyed elébb végighallgatja az előadást, azután mond rá kritikát. Judit hugommal nem így áll. Ő feltöretlen küldi vissza a levelet; ő szóba sem áll; ő «nem»-et mond, mielőtt tudná, hogy mire kell felelni? Ezért volt nekem szükségem kegyedre. Most tehát a dolog így áll: rám nézve ez az alternativa, vagy felét az illetőségnek átengedni annak, ki az okmányt birja, vagy kegyeddel kiegyezni egy harmada átengedésével. Az arithmetika megmagyarázza, miért választottam az egyezséget? Kétharmad több, mint egy fél. Kegyedre nézve pedig így áll a választás: ha én az okiratot megszerzem a mondott áldozattal, kegyetek elvesztik az egész kereset alatti birtokot; ha pedig egyezségemet elfogadják, megnyerik egy harmadát. Nos, rokon, mit szól ön ehez?

Béla igen röviden végét szakítá az egész alkunak.

– Uram. Én hozzá vagyok szokva, hogy önnek egy szavát se higyjem. A miket ön itt elmondott, azoknak kilencz tizedrésze nem volt igaz; én a tizedik részben is gyanakodom. És most kérem önt, hogy ha nagyobb okai nincsenek a velem való értekezésre, ne hosszabbítsa az időt, melyben szegény anyámtól távol kell lennem.

– Jól van, édes rokon. Nincs semmi elrontva közöttünk, ön meg fog győződni róla, hogy a tizedik részlet igaz volt, s akkor felvehetjük az eldobott fonalat. Magamat ajánlom.

Béla némán üdvözlé és engedte távozni.

És azzal sietett a most már nyitva levő családi paradicsomba, a hol annyi boldog, annyi szerető szív várt reá: anya, hitves és gyermek!

Ekkor irta azután Fertőy Bárzsinghoz azt a bizonyos levelet, a mit Bárzsing arra a tudvalevő haszonra fordított.