– «E helyről?» kérdé Béla czélzatos hangnyomattal.
Szerafine elértette.
– Igen, erről az egész helyről.
– És visszatérjünk?
– Én tehetem, hogy soha se térjek vissza. De ön?
– Én tenni fogom. Az ügyet, melyre most fölkért a herczeg, bevégzem, és azontul nem állok vele semmi viszonyban.
– Ön felmondaná a jogigazgatói állomást?
– Elhatározásom az.
Szerafine eszméiben mind mélyebb gyökeret kezdett verni egy hit. – Ez a gyermekkori álom.
Megszorította Béla kezét.
– Akkor elvállalja ön az én válóperemet?
– El. Biztosítom róla, hogy ha meg lesz kezdve, rövid időn be is lesz végezve.
– Most Isten önnel. Menjen a kastélyba vissza. Ma nem lehet önnek Volozoffal beszélni, mulatni pedig bizonyosan nem akar vele. Én megyek a parkba. Szükségem van az egyedüllétre. Ez óra életemnek egyik naptérítője; a mikor azt mondják: vége van a nyárnak, kezdődik az ősz. És azután legyen ön rajta, hogy ne találkozzunk itt többet. Magamra nem bizhatom ezt. – Én az adomai furcsaságig őszinte vagyok önhöz, azt látja; – de hisz önre nézve csak megtisztelő, hogy valaki eldobja magát ön előtt és nem fél tőle, hogy reá tapos. Isten önnel Béla.
Most mind a két kezével megszorítá Béla kezét s nehogy a csigaúton együtt legyen kénytelen Bélával kimenni, útat tört magának a bokrokon keresztül, toilettje világos feláldozásával.
Béla visszatért a kastélyba s a kulcsárral szobájába vezetteté magát.
Jó, félreeső kis szoba volt az, mely a levéltárba nyilt; a szokott házi zajtól elzárva.
Béla azt hivé, hogy ez a napja igen csendesen fog végződni. Csalatkozott.
Alig esteledett, a szüretelők távoli danája kezdett felhangzani s Béla szobájához közeledő lépteket hallott. Koczogtattak. Szabad-e? Lehet.
Volozoff nyitott be hozzá.
A herczeg természet rende szerint ittas volt, miután sokat ivott. Egyébiránt arról volt nevezetes, hogy olyankor mikor részeg, igen kedves ember. Sok asszony mondta már azt felőle, hogy olyankor szeretett bele, mikor részegnek látta. A herczeg olyankor, mikor ittas volt, nyájas lett és lekötelező, barátságos, áldozatkész; vidámsága elragadó volt és arczvonásai valódi csábító bűbájjal birtak. Akkor költői ér nyilt meg lelkületében, ötletei elmésségtől szikráztak, akkor szabadelvű volt és democrata.
Vannak ritka példányok, a kikre ilyen jótékony hatása van a bornak.
– Üdvözlöm önt, kedves Lávay, szólt kezet szorítva vendégével. Most hallom udvarnokomtól, hogy ön megérkezett. Ennek igen örülök. – Siettem önt felkeresni. De nem azért, hogy pörös dolgokról beszéljünk; látja, az ma nem nekem való, ma az ingemet is oda adnám, ha kérnék, s nem tudnék senkivel czivakodni; hanem azért jöttem, hogy önt is levigyem magammal társaságunkba, azért csak kérem, mondja el szaporán, hogy mi kifogásai vannak a jövetel ellen? s azután, ha másképen nem lehet, hát majd a vállamon viszem le.
– Köszönöm, herczeg, szólt Béla nevetve, nem kivánom én ezt a nagy tisztességet: megyek a magam lábán, a hová akarja a herczeg.
– De ugyan kérem, ne titulázzuk egymást, legyünk per tu. Van is mit válogatnunk a czímekben mai világban. Egyforma kutyák vagyunk mindnyájan; azt mondják: marsch! kuschti! elértjük: megyünk és hallgatunk. No hát nyujtsd a kezedet bruder! Ne tartsd ám azt, hogy most belőlem a bor beszél, s majd holnap, ha kipárolgott, ismét megtekintetesurazlak. A bor én nálam nem autokrata, mi egészen constitutionalis viszonyban élünk egymással, én projectálok és ő sanctionálja, de neki «nihil de me, sine me».
– No hát tegezzük egymást, szólt Béla. Voltam én már nagyobb urakkal is per tu, mint te vagy.
– Parbleu! Hiszen ez igaz. Ez a felelet nekem nagyon tetszik. Még ilyen jól nekem nem felelt senki. Bizony úgy van. Bizony úgy. Szegények! hová lettek? No majd ha egyszer egy toasztot mondok «nálunknál volt nagyobb urakra», akkor koczints velem, s vágd fejéhez a poharat annak, a kinek a szeme tele nem lesz könynyel.
A herczeg vitte magával karonfogva Lávayt s míg a folyosón és lépcsőkön lejutottak, elmesélte neki, miféle falusi mulatságok várnak reájuk odalenn? Két czigánybanda fog versenyezni. Az egyiknek vezére a hirhedett Pikó, a másiké a nyalka Dandi. Húzni fognak indulókat, a mikért meglehet, hogy vasat kap az egész társaság, a mi gyönyörűség lesz; a paraszt legények, meg a parasztleányok tánczolni fognak, s végezetül tűzijáték lesz, a miből fényes scandalum fog kisülni, mert Fertőy vállalta magára a rendezését, a ki pedig oly részeg már, hogy mindent kettőnek lát; az imént, hogy a felesége közeledett a társasághoz, s mondák neki, hogy Szerafine akar vele szólni, azt kérdezte, hogy melyik. Ez bizonyosan fel fog gyujtani vagy egy pajtát a röppentyűkkel, a milyen állapotban van, s ha valami tűzkerékkel ki találná lőni az egyik szemét, az sokkal sajnálatraméltóbb volna, mintha mind a kettőt kilőné.
Béla mindezt egyik fülén beeresztette, a másikon ki.
A mulató társaság odalenn volt a földszinti erkélyen. A herczeg nem vetette oda prédául az új vendéget a már «elkészült» seregnek. Nincs is kiismerhetlenebb helyzet, mint egy tökéletesen józan emberé egy félig-meddig jó fejjel lett társaság közepett. Néhány útbavetődő emberről megmondta neki, hogy ezt ennek meg annak híjják; egy-egy nagyon vérben forgó szemű bús hazafi már szorongatni is kezdé Béla kezét s beszélt volna valamit «hiréből tisztelés s régóhajtott szerencse» felől, de a herczeg nem hagyott ilyesmit bevégezni, vitte odább.
– Ez itt az Olga hugom, amaz meg a Feodora hugom, szólt félig-meddig bemutatásformán, aztán félrevonta s fülébe súgá: Ne beszélj velük, kérlek, ostoba mind a kettő, mind a gyöngytyúk; ha majd egy csárdást akarsz valamelyikkel tánczolni, azzal le fogod kötelezni, aztán hagyd ott. Amott is van még egy szép asszony, az a halavány; igen jeles nő, hanem megint valami hava van, nem lehet hozzá közelíteni. Az imént a férjét hivatta, hogy szólni akar vele, aztán mikor odament hozzá, s kérdezte, hogy mi tetszik? nem szólt neki semmit, csak végig nézte hidegen; megint kérdezte: mit akar neki mondani? akkor meg vállat vont s elfordult. Jobb magára hagyni, mert ilyenkor megölni való szép!
Béla azt mondta rá, hogy innen-onnan ismeri.
Azzal aztán a czigányokhoz mentek.
Vannak órák, a mikben a czigánynak elsőbbsége van minden szép asszony fölött.
Hiszen a szép asszonyok is tudnak zongorázni, néha még szépen is. Meg is csudáljuk – szép, gömbölyű vállaikat s magasztaljuk, hogy milyen szépen zenéltek; el is vagyunk ragadtatva a szép fehér kezek által, melyek olyan művészien billegtették azokat az elefántcsontokat, csakhogy legyen miért megcsókolhatnunk azokat; hanem ha egyszer a czigány rákezdi odakinn, az már csak mégis egészen más. Akkor csókolom a szép fehér kezét mennyei nagysád! de a czigány fekete keze mégis csak más valami.
A herczeg el volt ragadtatva czigányai által s akarta, hogy Béla is az legyen.
– Nézzed ezt a fiatal kölyköt, alig húsz éves, aztán az egész banda feje. Nézzed, mikor a fejét hátraveti, nem törődik se emberrel, se angyallal, mintha csak magának játszanék az egész világon. A könyöke ki van szakadva, de az őt nem zsenirozza; ő azért tudja, hogy nagyobb művész Ole-Bullnál. Csak úgy félszemmel kacsint le ránk, de azért már kitalálta, hogy melyikünk szivéhez micsoda hang fog szólni? s ha akarja, megteszi, hogy én itt rikoltozni fogok, mind egy bolond, te pedig könyezni fogsz, mint egy kisasszony. Nézzed, hogy vonaglik minden idege, mint a kit az ó-testamentomi szellem gyötör. Minden porczikája érzi azt, a mit húz s az egész társaságra egy villanyfolyam árad el róla. Ezt a ficzkót katonának akarták vinni; én kifizettem a markába a váltságot, ő azt beitta s kitörte két ép fogát, hogy itthon maradhasson. Gyémánt egy kölyök! hát azt a vén brugóst nézzed! Tegnap vályogot vetett, még most is sáros minden körme tőle. Nézzed, mily patriarchalis arcz, barna mint a legszebb kordovány. – Tüskés szakálla, szemöldöke, mintha gyapotból volna rárakva. Mily mélabús szinezet minden vonása. Egy olyan életphilosophia, melynek alapelve, hogy mindenből az a jó, a mi van s az a szükséges, a mi rossz. Csak a szemei körül van egy-egy humoristikus hieroglif. Lelógó kondor haja egy sebhelyet takargat homlokán, melyet tán a csatában kapott, vagy tán a korcsmában. Szemei milyen nyugodt méltósággal pihennek rajtunk. Tudja jól, hogy bámuljuk s gondolja magában: üssön meg a devla! adnátok inkább egy pohár bort!
A herczeg ömledezéseit a czigányok jellemrajzai fölött félbeszakítá a nagy süstörékelés, a mit a legelső elbocsátott röppentyű támasztott.
– Ah! Fertőy kezdi a mulatságot. No ha ezt a napot túléli a kastélyom, a nélkül, hogy fel legyen gyujtva, akkor fölösleges lesz továbbra is biztosíttatnom.
Azzal felugrott egy székre a herczeg, s vezénylő hangon kiálta:
– Uraim és hölgyeim. Kezdődik az a mulatság, a mely valószinűleg mindnyájunk levegőbe vettetésével fog végződni. Előre utasítok mindenkit, hogy a mint látni fogja, hogy Fertőy úr az egész puskaporos készletet meggyujtja, csak vesse magát a földre. A hölgyek ne féljenek, velük van elég parachut, a mivel a levegőből megint leszállhatnak.
A szüreti élczet megkaczagták. Csak egy rekedt hang tiltakozott ellene az udvarból, melyben Fertőy hangjára nehezen lehetett ráismerni.
– Ne tessék félni! Mephisto tud bánni a tűzzel.
Abban a pillanatban két tűzkerék és négy római fáklya kezdte el szórni színes sziporkáit, s a dæmoni világítás közepett ott állt Fertőy alakja félrecsapott kalappal, vigyorgó orczával, melyet egyik oldalról kékre, másikról vörösre festett a bengali fény s diadalmasan emelt ott poharat «minden szép asszony» egészségeért: a bor úgy villogott poharában, mintha az is csupa tűz volna.
Minden trombita és hegedű rivallása kisérte a toasztot; elmulva a süvöltő tűzlövegek zajában.
– No ezt túléltük, szólt a herczeg. Mi volt az a pièce? kérdé a rendezőtől, mikor ismét sötét lett az udvaron, csak a terraceon lévő lámpák világítottak.
– Ez volt a «Höllenfahrt des Zauberkönigs», hangzott fel a rekedt válasz a sötétből.
– Mi következik most?
– «L’eruption du Popocatepetl!» felelt Fertőy hangja.
– No uraim és hölgyeim, a ki ebből épkézláb a tánczterembe visszajut, az nevezetes szerencsével fog dicsekedhetni.
Hanem azért a hölgyek nem mozdultak.
– Nézzed; szólt a herczeg Bélához. Milyen átkozott szeszélyes ez az asszony. Az egész tűzijáték alatt háttal fordulva ül egy thujafás edény mellett, hogy semmit se lásson belőle.
Más tűzijáték volt annak a szívében akkor.
Valami villant s megint egy röppentyű szállt a magasba.
– No barátom! ingerkedék a herczeg, ez volt az a Popocatepetl? csak így tudnak kitörni a mexicoi tűzokádók? Én már ilyen Vezuviust akárhány kovácsműhelyben láttam.
– Türelem! Ezek csak az entreact betöltésére valók. Most jönnek elébb a lámparöppentyűk és a csillagrúgók.
– A csillagrúgó majd te magad fogsz lenni az éjjel.
Nagyon kaczagtak rajta. Hogy a kaczagás okát értsük, elébb tudnunk kell, hogy a herczeg és Fertőy arra fogadtak, hogy a melyik ivás mellett tovább talpon marad, az előbb kidülttel csillagot rúgat. – Áll pedig a csillagrúgatás mulatsága abból, hogy az álomtól elnyomottnak mezitelen talpára papirost borítanak s azt meggyujtják. Ezért a nagy nevetés.
Fertőy egy féltuczat röppentyű egymásután eregetésével torkolta le a kaczajt, mely valószinűleg az ő rovására mehetett; láthatólag nagyobb útat tévén azon czél megközelítéséig, a hol az ember a csillagrúgásra megérett, mint vetélytársa.
Egy röppentyű azonban nem sült el.
Fertőy odament megnézni, hogy mi történt vele? Látta, hogy a kanócz kialudt, nem jó volt.
Azzal mámoros fővel levette a karóról a röppentyűt s ki akarta húzni a kanóczot, hogy majd újat tesz bele.
A röppentyű abban a perczben elsült a kezében.
Ő ijedten dobta el azt a földre s azzal az egész röppentyű süvöltve ment neki a mulató társaságnak.
Kaczaj, lárma, sikoltozás támadt; a hölgyek ugráltak fel a padokra. El kell taposni! kiabáltak a távolabb állók, míg végre sikerült a veranda alatt nyakon önteni a rebellis égi tüneményt s meggátolni szétpukkanását.
Mikor mindennek vége volt már, egy szögletben sikoltás hallik s az odatekintők rémülve látják, hogy Szerafine ruhája meggyulladt.
A felriadt nő, mint ilyenkor mindenki szokta, elkezde a szabadba futni: neki az udvarnak.
A futás által a veszély végzetessé válik: a légroham még szítja a tüzet. Két pillanat csak és a nő lángban fog állani tetőtől talpig az egész társaság előtt.
Ha nincs valaki, a ki e két percz egyikét fölhasználja, hogy őt megmentse, a másikban már a legnyomorultabb halállal fog elveszni.
De volt.
Abban az első perczben, a mikor a rögtöni rémület mindenkinek elvette tanácsadó eszét, hogy elnémulva nézett a futó nő után, akkor Béla érczhangon kiálta rá:
– Szerafine! Megálljon.
S a nő, mintha lebűvölték volna, megállt e szóra.
Abban a pillanatban ott termett Béla s széles plaidjével hirtelen körültakarta a nőt s egy pillanat alatt elfojtotta égő köntösein a lángot.
Hogy ezt tehesse, át kellett karolnia a hölgy térdeit s annak egész remegő testét erőszakosan sokáig magához szorítva tartani; életének megmentéseért tette ezt: égő ruháit össze kellett sajtolnia kezeivel s megakadályozni, hogy a nő mozdulhasson.
És mikor a nő meg volt mentve, akkor ájultan rogyott megmentője vállára.
Hiszen nem volt csoda, oly halálos ijedelem után. És talán egyébért is?
Mikor minden ijedelem és veszélyen túl voltak, Szerefinét fölvitték szobáiba; s azután a nők, kik segíték őt ágyba fektetni, biztosíták az urakat, hogy semmi komoly baja nem történt. Néhány könnyű égésfolt és az ijedelem az egész; Volozoff herczeg örvendve mondá magában:
Pompásan kezdődik! A férj meglövi a nejét röppentyűvel s az ideál ott terem, hogy megmentse az életét. Ezt jobban nem lehetett volna adni.
A TABLE MOVING KORSZAK.
Volt aztán egy időszak, a mikor az egész világ unta magát. Szinte lehetett hallani a népek millióinak sympatheticus ásítását, melylyel egyik unatkozó ország a másik életunt országnak felelt.
Egészen kifogyott a beszélgetésre való tárgy s a história muzsája kezdett a csendes magánéletbe való visszavonulásról gondolkozni.
Az óriás gyermeknek pedig játék kellett; a nép-óriások számára a kedves Amerika talált ki valami szép játékot: a tánczoló asztalokat.
Ha a földön már nem volt mit tanulni, áttértünk a földöntúli régiókba s csináltunk magunknak a szellemekből mulatságot.
Ez a játék is egészen politikai divattá nőtte ki magát.
A szellemek természetesen mind szabadelvűek. Ők nem barátjai a conservativismusnak, mert ha azok volnának, nem hagyták volna itt porhüvelyeiket; ellenben nagyon is kedvelői a gyors haladásnak, a miről meggyőződhetett mindenki, ha megkérdezte a tánczoló asztal kopogó szellemétől, honnan jött e perczben? s hallá a bámulatos választ, hogy Calcuttából, Tiflisből, vagy Conecticutból.
A szellemek azonkívül democraták is s anyagi érdekek által meg nem vesztegethetők, ellenben annál hajlandóbbak mindenféle conspiratiókra s e tekintetben valódi vakmerőséget fejtenek ki.
Annálfogva is rövid időn nem volt olyan ház, a hol eddigelé békében nyugvó asztalok eleinte rátett tenyerek delejes lánczolata által körültánczolni ne kényszeríttettek volna, később pedig, midőn a practicus világ e fölfedezést haszonra is fordítani óhajtá, láthattunk minden családnál, a kézművestől a herczegekig s a művésztől a tudósig olyan apró, kis három lábú asztalkákat, a kik (tévedésből eleinte a «mik»-re ment tollam, elfelejtve, hogy az asztal nem tárgy, hanem személy) tehát a velük szövetségben élő «medium» érintése mellett válaszokat adtak a legczifrább kérdésekre, bámulatos praecisioval, melynek helyességét kétségbehozni nagy tisztelethiány lett volna, a mint hogy ha a table moving azon kérdésre: mi volt a kérdező nagyapjának keresztneve? azt felelé «Mátyás» s az ember ugy tudta eddig, hogy nagyapja Kristóf volt, világért sem merte volna megczáfolni a szellemet, sőt inkább skrupulusokat támasztott magában, hogy hátha mégis annak van igaza?
Láttunk komoly, őszbecsavarodott férfiakat, reszkető ujjakkal állani a table moving előtt s ihletett hangon tenni hozzá kérdéseket: mikor fog ilyen, vagy amolyan változás történni? Mikor látjuk meg ennek, vagy annak a híres embernek az arczát? Mi történik itt meg amott a zárt kabinetekben? Hol jár most ez meg az? Hogy híják, a ki ezt meg azt a titkos tettet elkövette? Lesz-e még ilyen meg amolyan tárgyaknak divatja? és figyeltek nagy érdekeltséggel a kért válaszra, a melyet tán szívük sugallt, s aztán «quis quid optat, cito credit»: ki mit óhajt, könnyen hiszi.
Hát aztán ki vehette volna rossz néven ilyenkor azoknak a gyászban járó tisztes asszonyoknak, a kik távollevő kedveseik után tudakozódtak a table moving szellemétől, a kik óhajtottak egy kézvonást, egy leirt nevet látni sokszor elsiratott halottaktól s ha megkapták, úgy elhitték, hogy az mennyire hasonlít a megboldogult irásához.
Oh! Egy évtized: és minden ember nevet ezen elmúlt évek játékán; de mi, kik benne éltünk, emlékezünk azon sötét hangulat mély titkaira, a mik érthetővé teszik, hogy lehetett egy korszak, a mikor a reménytelen hit egy szalmaszálat istenévé emelt s mikor az ég nem adott választ semmi sóhajtásra, a holt fától kérdezett tanácsot.
Voltak hirhedett médiumok, a kiket messze földről fölkerestek; voltak, a kik rendes protocollumot vittek a table moving által adott válaszokról s egy neme a rajongásnak támadt belőle, mely politikai és vallásos eszméket olvasztott össze.
Ilyen hirhedett szellemidéző a többek között a kis Blumné.
Most már régóta Pesten laknak s nem híják őket többé Perflexéknek, hanem Finánczrathéknak. A jó Blum avandzsérozott: pénzügyi tanácsossá léptettetett elő. Ő igen jó ember, a ki felől akárki megirhat akár mekkora regényt, a nélkül, hogy érintkezésbe jönne vele. Egész nap bureaujában ül. Hagyjuk őt ott. – Hanem annál többet mutatja magát helyette a kedves Blumné asszonyság. Vele az egész város ismerős. Ugyan rendkivüli dolog, hogy Judit annyi év óta most találkozik vele először az utczán. Meg is szólítja a kis eleven asszonyság, a kit a rang és czím nem kapatott el, hogy régi ismerőseit, még ha komédiásnék lettek is, meg ne ismerje – hébehóba.
– Jónapot, Judit! ezer esztendeje, hogy láttuk egymást. Hát hogy vannak? Mit csinál a kicsike? Jönnek-e már a fogai? vigyázzon rá, mert a vörhenyhimlő nagyon grassál a városban. Itt van-e még az öreg asszonyság? Én nagyon szeretem őt, mert olyan őszinte. Száz milliomszor feltettem magamban, hogy meglátogatom kegyeteket, de holnap lesz a napja, hogy elmegyek, ha megengedi.
– Örülni fogok, szólt Judit szárazon.
– Hová indult most? Elkisérem odáig. Bizonyosan a szinházba!
– Oh nem. A hetivásárba megyek, csirkéket venni.
– Ah haha! Ön csirkéket vásárol? Ön gazdasszonykodik! Az ember mindig herczegnének, királynénak szokta látni s azt hiszi, hogy nem is csinál egyebet, mint mindig jámbusokat szaval otthon. Valahányszor ön felől megkérdezem a kis asztalt, az mindig azt irja, hogy tanulmányaival foglalkodik.
– Kis asztalt? kérdé Judit, nagy fekete szemeivel végig bámulva a kis fürgencz asszonyt, onnan a magasból.
– No igen: a table movingot. Hát önnek még nincs ilyen? A szellemiró asztal; lapokban olvashatott felőle eleget. Pedig sok delejességének kell lenni.
Judit nem akarta elrontani a kis vidám menyecske kedvét s nem felelt rá semmit.
– Ah, kegyed tán a hitetlenek közé tartozik, a kik azt állítják, hogy az asztalirás csak szemfényvesztés, csak komédia? No ezt nem engedem el. Kegyedet én meg fogom téríteni. Oh én már sokakat megtérítettem, okos, philosophus férfiakat, a kik nevetve jöttek oda s meggyőzve tértek vissza. Holnap elviszem magammal a kis asztalkámat is kegyedhez; vagy még ma délután, ha nem leszek alkalmatlan. Hiszen mi régi ismerősök vagyunk, nem kell a látogatásra úgy kikeresnünk épen az etiquette óráját.
Judit azt mondta neki, hogy szivesen látja.
Blumné még azután igen sokáig örült, hogy ily régi kedves barátnéját újra láthatta s engedte aztán Juditot menni a hetivásárba.
Délután pontosan megjelent. Hivatalszolga hozta utána a háromlábú asztalkát az ajtóig, – Blumné ott elvette tőle s a viszontlátás örömétől elragadtatva ölelte összevissza régi barátnéit: idősb és ifjabb Lávayné asszonyságokat.
Judit a vendégszeretethez tartozó nyájassággal viszonzá a szives látogatást, hanem az öreg asszonyságnak sokkal inkább szája izében volt még az a bizonyos dinnye, a mivel őt egyszer Blumné a kis kertben megvendégelte, mint hogy most újabban és erősebben föl ne támadt volna benne a gyanú, miért hogy ez az asszonyság ma megint ráismer és meglátogatja az embert?
A délutáni vendéget terített asztallal szokták várni.
Blumné, asztal mellé ülvén, nem állhatta meg, hogy rögtön a «szellemdús» tárgyra ne fordítsa a beszédet.
Azt állította, hogy ha ő a kétkezét az asztalra leteszi, úgy, hogy a hüvelykujjai egymáshoz érnek, nincs az a nehéz tölgyfaasztal, a mely rögtön két lábra ne emelkedjék, ha mindjárt a legerősebb férfiak akarnák is erővel letartani.
Az öreg asszonyság csak arra kérte, hogy addig ne produkálja ezt a bűvészetet, a míg a findzsák az asztalon vannak.
Blumné úgy tett, mint a ki neheztel, ha asztalszellemeiről közönséges modorban beszélnek. Az nem enyelgés tárgya. Minden asztal egy megdicsőült szellem tanyája. A fiókokban laknak. Az nem olyan bútor, mint más.
Az öreg asszonyság pedig nagyon skeptikus volt erre a mai napra. Először már Blumnéban sem nagy hite volt, az asztalban épen olyan kevés, a hazajáró szellemekben pedig semmi: hát még a háromban együtt hogy lett volna?
– Kedves Juditom, szólt Blumné, az ifju asszonyba kötve bele, kegyed bámulni fog, ha ezt meglátja. Adjon kérem egy ív tiszta papirost, aztán meg négy gombostűt, a négy szegletét letűzni, hogy ne mozogjon.
Lávayné figyelmezteté, hogy vigyázzon, nehogy a szellem lábát megszúrja valamelyikkel.
– Nos, hát mit kérdezzünk tőle? Akarják tudni kegyetek, hogy mi az én szellememnek a neve? Mindjárt le fogja irni ő maga. Tessék ide nézni.
Blumné letette a háromlábú asztalkát a fehér lapra, azután tíz ujja hegyét csendesen ráereszté, az asztalka mozogni, járni kezdett ujjai alatt, míg Blumné arcza, melyet vidámnak, örökké csevegőnek szokott meg minden ismerője, egyszerre ábrándos, túlmagasztalt kifejezést vett föl; szemei mereven néztek a tárgytalan semmibe s ajkai félig megnyilva látszottak hallgatni a füllel meg nem hallható szavakat.
Az asztalka nagyot kanyarított; ez volt a manupropria a név végén.
– Nézzék! szólt Blumné benső meggyőződés hangján, a leirt névre mutatva. Mindig ugyanez a név: «Talleyrand». És ez valóban az ő keze irása. Én láttam a bécsi udvari levéltárban eredeti aláirásait, hajszálnyira hasonlít hozzájuk. – Aztán én magam a világért nem tudnék így irni: nekem fertelmes irásom van, ez pedig calligraphiai remek. Lássák: ez Talleyrand irása. Nos, kérdezzen tőle asszonynéném valamit; akármit, csak azt ne, hogy meddig él, meg hogy mi számok jönnek ki a lutrin? mert azokra nem adnak a szellemek választ.
– Hogy beszéljek én ezzel az urral? veté ellen Lávayné, az öreg, mikor ez franczia, én pedig nem tudok, csak magyarul.
– Oh kérem, a szellemek minden nyelvet értenek. Ők tudnak mindent.
– Akkor ugyan kár őket életükben annyit fárasztani az iskoláztatással, miután rövid idő mulva úgy is megtudnak mindent.
– Hja, kedves asszonynéném, ennek az a theoriája, hogy ki mennyire míveli ki szellemét életében, annyira fokozódnak képességei halála után. Oh erről egész könyvek vannak irva.
– És így a tudós embernek másvilági jutalma az, hogy holta után a theaestélyeken a társaságot tartozik mulattatni.
– De hát kegyed csakugyan nem akar hinni? Kérdezzen tőle valamit.
– Mit kérdezzek? Hát mondja meg, hogy hány krajczár van a zsebemben?
Blumné távol attól, hogy vitatni kezdte volna, miszerint Talleyrand szellemének sokkal magasabb feladatai vannak, mint az újabbkori hazai nummismaticát tanulmányozni valakinek a zsebében, rögtön egész készséggel hozzáfogott, hogy e mathematicai talánynak pontos és helyes megoldását adassa a fenntisztelt szellem úrral.
A három lábu asztalka járt, irt, Blumné szemei meredtek a plafondra, az öreg Lávayné gonoszkodó mosolygással integetett menyének, mint a ki előre örül valaki megtörténendő kárának.
Mikor aztán az asztalka készen volt a válaszszal, nézték: de biz az ákombák, a mit ott hagyott a papiron, nem hasonlított semmi nemzet betűihez.
– Ah, ezek chinai számok, erősíté kész találékonysággal Blumné asszony; ne tessék neki nevetni. Holnap elviszem doktor Krukfusznak, az nagy orientalista, az szokta én nekem az ilyen idegen betűkkel irt válaszokat megfejteni. Ez bizonyosan megmondja, hogy hány krajczárt jelent?
– Soha se fáraszsza vele kegyed doctor Kruxfuxot, kiálta bele kitörő jó kedvvel az öreg asszonyság, nincs az én zsebemben egy krajczár sem!
S nagyobb igazság kedveért kifordítá példás természetességgel mind a két zsebét; biz azokban nem volt egyéb egy okuláriomnál és egy gyűszünél.
Ezalatt elkészült a kávé, mit jó gazdasszony tiszta, átlátszó üvegben vendége szeme láttára szokott főzni. Ez félbeszakítá a szellem-productiót.
Azonban Judit már kiváncsivá volt téve: a játék ujdonsága érdekelte. Aztán ő nem evett még abból a dinnyéből, a mivel egyszer Blumné a jó napaasszonyt olyan erősen jól tartotta. Alig várta ő maga is, hogy ismét a table moving csodáira térhessen vissza a napirend, bármennyire iparkodott is azokat az öreg Lávayné puritán sarcasmusaival mechanicus érdemeikre reducálni.
– Jőjjön, barátném, szólt a kis Blumné Judithoz, önnel még lehet beszélni, ön nem hitetlen. Kérdezzük meg az asztal szellemétől, hol jár mostan Béla?
Van-e fiatal nő a világon, a ki ilyen kérdésre akármilyen feleletet ne akarna meghallani?
Judit nem bánta, ha megkérdezik: hiszen ha tréfa, hát annál jobb.
– Hanem ebben önnek is részt kell venni; erősíté Blumné.
– Hogyan: résztvenni?
– Önnek is rá kell tenni az ujjai hegyét a kis asztalra, ha feleletet akar kapni. Azért csak rakja le gyűrűit, mert ércznek nem szabad a kézen lenni.
Judit mosolyogva engedett a felhivásnak s lerakta gyűrűit; az utolsót azonban: jegygyűrűjét azon vékony zsinórra fűzte, melyen a nyakában függő medaillont viselte, egyik felén Béla arczképével, másikon édesanyjáéval.
– «Öröködbe uram pogányok jöttek», dörmögé magában az öreg asszonyság.
– No már most tegye az ujjai hegyeit az asztalkára, szólt Blumné, úgy, hogy a kis ujjai az én kezem ujjait érintsék. No már most kérdezzük meg a szellemtől, hogy hol jár Lávay Béla?
Az asztalka jött-ment a papiron, nyikorgott, firkált; Judit gondolat nélkül bámult rá, halvány mosolygással s úgy tetszék neki, mintha az asztalka mozgása egészen önkénytes volna, minden emberi indító erőtől ment.
Mikor aztán megállt az asztal, egy név volt a papirra irva:
«Volozoff».
– Volozoff? olvasá fejcsóválva Blumné. Mi ez? Falu?
Ő kérdezte, hogy mi ez? falu? Mintha nem elébb tudta volna, mint a másik két asszony, hogy ez nem falunak a neve.
Judit abban a stádiumban kezdett lenni, a mikor az ember kezd kétkedni abban, a mit hisz.
– Béla valóban ott van Volozoff herczegnél, a ki magához hivatta törvényes ügyekben.
– Ah! Ugy-e pedig kegyed nem gondolt erre a névre?
– Nem, én semmire sem gondoltam, szólt Judit elfogultan, s nem jutott eszébe a kérdés, hogy «hát kegyed gondolt-e rá?»
– Ugyan kérdezzük meg, szólt cselszövő asszonyi ravaszsággal Blumné, vajjon kivel beszélhet most Béla?
– Jó. Kérdezzük meg.
Az asztalka megint jött-ment a két asszony ujjai alatt, s mikor ismét megállt, e szó volt olvasható:
«Szeraf…»
– Ah! kaczagott hangosan Blumné. Ez jó! Béla úr a szerafokkal társalog. Ez nagyon mulatságos válasz. Azt kellene hinnünk, hogy Béla úr ilyenkor délutáni siestát tart s álmában társalog szerafokkal.
Judit gondolt valamit és nem nevetett. Hanem most már annál többet akart megtudni.
– Miről beszélhet most Béla?
Az asztalka leirta a választ, csak három betű volt:
«Pör.»
– No ez mulatságos! nevetett Blumné, tenyereit összecsapva, Béla társalkodik szerafokkal pörös ügyekben. Ez már csakugyan tréfa.
– Miféle pör lehet az? kérdé még komolyabb arczczal Judit.
A kis asztal izgett-mozgott, s egyszer jól érzé Judit, hogy akarata és ellenállása daczára visszatért az irt szó elejére irónos lábával.
– Aha! most valamelyik betű fölé accentust csinál, magyarázá Blumné. Olyankor szokta ezt tenni, mikor kétértelmű lenne a válasz az ékezés nélkül.
A leirt szó ez volt:
«Váló.»
– Ezek a válaszok egyre érthetetlenebbek kezdenek lenni, állítá Blumné s még egy kérdést koczkáztatott az úgynevezett szellemhez.
– Hát ki ellen ez a válópör?
Az asztalka felelt és irt:
– Ah! most meg épen egy tónak a nevét irja ide, szólt boszankodva Blumné. Ez már kiállhatatlan! Szeraf, válópör, Fertő; érthetetlen badarság! Ma ennek a szellemnek különös rossz szeszélye van. Hja, a szellemek szoktak ilyen szeszélyesek lenni. Néha van olyan napja, hogy egy érthető választ sem ád. Ennek egyébiránt mind asszonynéném az oka. A szellem olyankor, ha egy nem hivő van jelen, kedvetlen és szeszélyében ilyen balga feleleteket ád. No ma nem kérdezünk tőle semmit.
A kis Financzrathné azután többet nem is beszélt a table movingról; azt mondta, hogy most itthagyja, majd reggel érte küldi az inast; nem is sokáig időzött ott tovább, megnézte az alvó kis gyermeket, megcsodálta, hogy milyen aprók a kezei, azután vette kalapját, shawlját és ajánlotta magát.
Judit kikisérte, azután visszajött, leült és elmélázott a folyvást előtte fekvő teleirt papirlap fölött.
Az öreg asszonyság elővette horgacsoló tűjét s folytatott valami munkát: tán egy ujjas mellénykét kis unokája számára.
– Nem találja édes anyám ezt az egészet csodálatosnak? kérdé Judit, megszakítva a hosszú hallgatást.
– Oh igen csodálatos, viszonzá az, folytatva a munkát azzal a nyílhegyű fegyverrel.
– A ki nem látná, nem hinné, szólt Judit elszomorodva.
– Én látom és tudom, hogy mit hiszek.
– Mit?
– A jövendő-mondó lelkeket bizonynyal nem. Tudod, kedves leányom, én még az óvilág növendéke vagyok, a mikor az embereket keresztyéneknek növelték, azért, hogy a világosságot lássák. Az én időmben kevés geografiát tanultak, az igaz, a leányok, hanem annál több bibliát. Ott pedig meg van irva, hogy a ki az Istenen kívül jövendő-mondó szellemek felől tudakozódik, az magában hordja büntetését. Én nem felejtettem el, hogy Saul király saját kardjával verte át szívét, a miért az endori boszorkánynyal lelket idéztetett; én emlékezem a szenvedésekre, a megdicsőülésre, mely Pál apostolt felmagasztalá, midőn a jövendő-mondó lelket kiűzte a philippibeli leányból; s akármilyen tudós ember volna is, a ki velem ilyesmit el akarna hitetni, eleibe tartanám az én tudományomat és azt mondanám neki: uram, a szemeim gyöngék, de a hitem erős; a szememet megcsalhattad, de a lelkem azért nem hisz. De hogy egy ilyen ostoba papagály megcsaljon, mint a Perflexné asszonyom, arra már egy kicsit korán születtem.
– Tehát mit gondol felőle, édes anyám?
– Megmondom, hogy mit gondolok. Ez az asszony nagyon jól érti azt, a miről játszani akar. A mit az asztal irt, azt ő maga irta. Szeraf annyit tesz, mint Szerafine, válópör, Fertő, annyit jelent, hogy Szerafine válni akar Fertőytől. Fertőy jól tudja, hogy ennek az oka Béla; Fertőy tudósította erről Blumnét, s Blumné eljött, hogy háborút csináljon a mi békés hajlékunkban. Mindjárt a számban volt az íze a dinnyének, a mint megláttam bejönni hozzád.
Judit valamit akart felhozni mentségül; kinek a mentségére? Béláéra, Blumnééra, Szerafineére, vagy tán a szellemekére? Nem jutott hozzá. Az öreg asszony folytatta haragos elmélkedését.
– Én nem hiszek hazajáró lelkekben. Én nem hiszem, hogy a megboldogult lelkeknek minden dibdáb halandó ember parancsolhasson, hogy azok neki felelgessenek, s egy hívására elhagyhassák azt a mennyei boldogságot, vagy azt a pokolbeli kárhozatot, a miről az ó-világban nekünk beszéltek; hanem hiszem igenis, hogy vannak rossz szellemek ezen a földön, a kik szép strucztollas kalapban, volantokkal rakott krinolinban járnak, s az ember fiát kárhozatra viszik.
– Anyám! Nem hiszi tán, hogy Béla?…
– Nem hiszem, hogy Béla volna hibás. Nem hihetem. Hiszen én tudom, hogy mit oltottam a fába! Az nem teremhet más gyümölcsöt. De gyakran jön valami ismeretlen féreg, a mely a fa levelét megszúrja, hogy az egy csodagyümölcscsé nő ki, belül hamu van és penész. Béla jó ember: nagy hibája, hogy az. Szegény apja is az volt. Nem tudott keserű lenni senki iránt. Nekem kellett az ellenségein boszút állnom. Ez az asszony és a Szerafine! nagyon jól ismerem, hogy kicsoda! A közveszedelem egy kunyhóban kényszerített bennünket lakni egy hosszú siralmas időn át. Azalatt nem tett egyebet, mint mindig Bélát magasztalta. Azt kellett hinnem, mennyire szeretheti, hogy még most is beszél felőle, mikor már az egy más nő férje! S aztán, a mint egy hajdani imádója betoppant a városba, látta, hogy az dicsőségtől van környezve: karjaiba vetette magát s nőül ment hozzá. Hogy nevetett ez engem magában! Hogy mondhatta százszor: itt van az a bolond öreg asszony, a kinek csak a fiát kell dicsérni, akkor aztán, mint a cseléd, úgy szolgál bennünket. Azután meghalt a hősemlékezetű férj is, s ő hozzá ment egy olyan emberhez, mint – a milyenhez hozzá ment. Ez tönkre tette őt vagyonában. Ezek az emberek alávaló cselszövénynyel fontak engem körül, hogy fiam felesége ellen felbőszítsenek. Ezek az emberek el akarták veszíteni a fiamat. És miután az Isten megszégyeníté őket, most konkolyt akarnak hinteni közénk.
– Anyám, ne higyje azt! esenge Judit.
– Én hallok és látok mindent, ha nem kérdezősködöm is. Minek volt ennek a fityfirity asszonynak mostan idejönni? Látott ő meg bennünket ez ideig? Pokolba dobom az ő egész tánczoló asztalát. Semmi egyéb nem volt a szándéka vele, mint tudatni velünk, hogy Fertőyné válik a férjétől s Béla fog az ügyvéde lenni. Mi szükség Bélának azt tenni? mi szükség?
– Hiszen az nem bizonyos, szólt Judit szorongva.
– Bizonyos, mert ez az asszony mondta. Hiszen tegye azt. De mi szükség neki az én fiamat belekeverni ebbe?
Judit azt gondolta, hogy valamit kell Béla védelmére mondania.
– Hiszen Béla ügyvéd.
– Csak ügyvéd? pattant fel az öreg asszony, Béla férj, apa és fiu! Tartozik nekem, neked és annak a gyermeknek ott, s megverné az Isten, ha valamelyikünk iránti kötelességét elfelejtené.
Judit odafutott gyermekéhez és a félig alvó csecsemőt ölébe vette. Mintha volnának kisértetek, a mik ellen ez a kis parányi kéz védhetné meg őt.
Az öreg Lávayné indulatba volt hozva.
– Előttem nem mentség az, hogy százan és ezeren vannak, a kik hasonlóul tesznek. Száz és ezer közől ő az az egy, a kin az Isten csodákat tett, hogy egy asszony keze által kihozta őt a sírból, hogy egy asszony keze által visszaadta neki hátralevő esztendeit; s ha csodának nevezhető az, hogy egy férj ébren és álmában hű legyen feleségéhez, hát én követelem tőle, hogy ő azt a csodát azért az egy asszonyért kövesse el.
Judit arczához szorítá kisdede mosolygó arczát, úgy védelmezte szívét e nehéz szavak ellen.
– Micsoda az, a ki el tudná felejteni egy halavány ábrázatért itthon mosolygó boldogságát? De nem fogja elfelejteni, vagy fogadom Istenemre, hogy én ott leszek, a ki eszébe fogom juttatni, hogy egy asszony, a ki a koporsóba feküdt le érette, még most is él.
– Ne tegyen semmit, jó anyám, engesztelé szomorú hangon Judit az öreg asszonyt.
– Oh ne tarts valami bolondtól. Életemben mindig heves voltam, de azt elmondhatom magamról, hogy soha rossz helyre nem ütöttem. Valakinek megfizetek ezért a rossz óráért, és az nem is fogja tudni, hogy honnan jön az ütés?
– Anyám! szólt Judit határozottan, gondolja meg, hogy Béla az én «uram».
Nálunk úgy híják a nők férjeiket, hogy «uram».
Meggondoltam. Béla nem gyermek többé, hanem úr. Mikor kicsiny gyermek volt, maszlagot szedett a kertben, és én megvertem a kezét, hogy meg ne mérgezze vele magát. Most nem tehetem többé, hogy megverjem a kezét, mert Béla «úr» és «férfi». De a maszlagot – azt kiüthetem a kezéből még most is!
Az anyának minden arczvonása tűzben s indulatban lángolt; az ifju nő szemei könyeztek, és a kis gyermek mosolygott mind a kettőre.
A KÉT ÖREG.
A régi kis kert az invalidus fákkal, a quietált rózsabokrokkal, a penzióba tett kaktuszokkal, az amputált trillageokkal még csak mindig megvan a maga rokkant állapotjában. A szomszédok hiába számítanak rá, hogy majd hozzáveszik a maguk telkeihez, átalakítják, újra beültetik: a vén csont még mindig a föld felett jár és számítja magát az élők közé.
Pedig már alig van egy ismerőse a városban.
Az egész kis város népe átváltozott. Nemcsak az, hogy a gyermekekből férfiak, asszonyok, az asszonyokból, férfiakból öregek, az öregekből «csendes emberek» lettek, hanem más nép is költözött a régi helyébe.
A megye vezérei, a táblabiró-világ, ott künn búsulnak faluikon s akkor már nagyon nagy bajuk lehet, mikor egyszer-egyszer a városban megpillanthatja őket valaki. Aztán az is rosszul esik, hogy nem borotválkoznak többé: a síma arczú ismerősök mind tüskés, bozontos, őszbe csavarodó szakállakat eresztettek, mintha még külsejükben is szakítani akarnának a multtal.
A kereskedők, a tősgyökeres magyar financierek nem lakják többé a Vág-Duna hosszát; átköltöztek élénkebb kereskedelmi városba, s a régi jó családok egymásután hagyogatták el egykor oly mulatságos tanyáikat. A tűz után egész utczák maradtak építetlenül, s a mik felépültek is, alig találja magát bennük otthon a régi ember.
Hajdan minden jó embernek volt egy kis jó háza, abban lakott vidám családjával. A ki végig ment az utczán, minden ablakon beköszöntgetett; most ezek a jó házak el vannak hagyva gazdáiktól; élelmes faj vette ki azokat bérbe; ajtót töretett az ablakok helyén, árul a salva quardia küszöbén tűt, czérnát.
Mikor a vén ember végig megy szokott sétája után a hajdan oly ismerős utczán, szomorúan számlálgatja magában: már itt is boltajtót törnek, amott is üveget árulnak; a régi úri házakból mind kurta kereskedők boltja lesz már.
Ez persze nagyon jól van így, hanem a vén csont nem akarja azt megszokni.
Az új nemzedék dolgozni, keresni, szerezni siet; megalázza magát, ád, vesz, nem törődik ócska emlékekkel. Ezt már a vén csont nem érti; neki harczi munka, nemesi parancsszó, fényes ruhák, fényes napok voltak ifjusága álmai; nehezen tud beleébredni ebbe a szürke világba.
Csak az öreg Lávayné házában nincs még czérna-áruló bolt. Kár, hogy az is Pesten lakik most, mióta fiát újra föltalálta. Ugyan, hogy tudja megszokni azt a Pestet?
Kolbay nagyon nélkülözte azt, hogy déltájon nem látja a tisztes öreg matrónát kinézni az ablakán s nem mondhat neki egy keserű jó napot.
Hát egyszer, a mint menne haza felé, mélyen elgondolkozva, az ismerős hang az ismerős ablakból megszólítja:
– Jó napot, őrnagy uram!
Kolbay meglepetve pillanta fel és egészen kiderült feszes arcza, a mint az ablakban meglátta Lávayné arczát. Sokszor vigasztalta őt itt az ablak alatt, most bizonyosan nincs már szüksége rá.
– Meg se látná az embert, őrnagy úr, ha meg nem szólítaná.
– Bizonyomra, mindennap benéztem a kegyed ablakán asszonyom, de soha sem láttam egyebet ezeknél a muskátliknál. Meg is látogatom kegyedet azonnal, ha megengedi.
Az öreg asszonyság sietett ki vendége elé s erősen csitítá a házőrző ebet, mely vén létére még meg akarta szolgálni kenyerét, pedig csak inkább tátogott már, mint ugatott.
Az öreg diadalmasan szorítá meg az asszonyság kezét s látszott arczán a büszke gondolat: no ugy-e megmondtam, hogy az a menyecske derék asszony; – bár fennhangon nem akart is dicsekedni győzelmével.
– Bizony nagyasszony, már azt hittem, végkép odamarad azon a Pesten. Nagyon megszerethette az ottlakást.
Az öreg asszonyság leülteté Kolbayt a pamlagra, maga pedig rokkájához ült és nem felelt erre a kérdésre.
Kolbay azt hitte, hogy tovább is lehet tréfálni.
– Persze, ott egyik mulatság a másikat éri; a sok estély, soiré, vagy hogy nevezik, a sok concert. Aztán mindennap szinházba. Mikor az ember menyének páholya van. Tudom, sokat gyönyörködött gyermekeiben. Azt csodálom, hogy vissza tudott térni ebbe a mi idegenné vált otthonunkba.
Lávayné arczán két könycsepp gördült végig; eltitkolta; orsóján igazított egyet.
– Őrnagy úr, szólt azután komoly hangon, ha kegyed nem látogatott volna meg ma, holnap én mentem volna el oda.
– Nagy szerencsémnek tartottam volna. Ezzel tartozott is nekem, asszonyom, mert én voltam az, a ki kegyedet legközelebbi látogatása alkalmával csaknem kikergettem a házamból, s azt kegyed még nem köszönte meg nekem. No de elengedem. Hát mit mondtam, ugy-e? Hát nem volt-e igazam? Hát nem találta-e gyermekeit a legboldogabbaknak a földön?
Az öreg asszony hosszú szálat eresztett rokkáján s fejét csóválta, azután csak kimondá nagy elszántan:
– Az én gyermekeim nem boldogok.
– Hogyan? szólt egészen elszomorodva a hadastyán. Nem boldogok? Asszonyom, asszonyom, egyszer már csalódott kegyed; gondolja meg másodszor is, hogy mit mond? Azt az asszonyt már egyszer félre ismerte, és én azt mondtam: az az asszony derék és hű nő; és most is azt mondom, Judit derék és hű nő.
– Igaz, Judit derék nő, hű feleség.
– Nos? Tehát akkor nem értem a dolgot.
– Nem ő a hibás!
– Nem ő a hibás? kiálta fel, térdeire csapva elszörnyedtében Kolbay. Tehát a másik?
– Igen, a másik!
– Béla?!
– Az, a fiam.
– Oh, ezt szörnyüség kegyedtől hallani. Ez határos a hitetlenséggel. Hiszen asszonyom, ha Judit nem volna oly szép, oly okos, oly jó, mint a milyen, hanem egy hárpia volna, meduzafővel, és ostoba, mint a kő, még akkor is egy becsületes embernek, mint Béla, tenyerén kellene őt hordozni azokért, a miket szerelmében miatta merészelt!
– Úgy van. És Judit szép, okos és jó nő – és Béla el tudott róla felejtkezni.
– Hihetlen. Kegyed meséket mond. Volna asszony, a ki vetélytársa merne lenni egy nőnek, ki férjeért a poklokon tört keresztül? ki el merné, el tudná csábítani Judit kedvesét?
– Van.
– Oh az nagyon rossz szivű, nagyon ravasz és cselszövő asszony lehet.
– Úgy van. Nagyon rossz szivű és ravasz. Fertőyné az.
Kolbay hátra esett a pamlag támlájáig e szóra.
– Szerafine? Az én hugom?
– Igen. A kegyed huga. Hogyan jött? miként jött? azt senki sem tudja kitalálni; elég az, hogy egyszer összetalálkozott Volozoff herczegnél Béla Fertőynével.
– Én nem tudom, ki az? nem is akarom tudni. Én csak annyit tudok, hogy a mióta Béla onnan visszajött, egészen átváltozott. Otthon titkolózik előttem és neje előtt; viselete mogorva. Szeszélyes, sokat utazik és nem mondja meg hová? Én tudom, hogy hová? Fertőyné válni akar férjétől s Béla az asszony pörét viszi.
– Ah! kegyed milyen ujságokat mond nekem.
– Ezt sem tudta még? Igen. Béla Fertőy Szerafine válópere miatt utazik egész Erdélyig, a hol, mint mondják, könnyebben megy az elválás. Hogy mi jutalom vár reá érte? az az ő titka. És a mellett nejét elhanyagolja. Nejének van egy örökségi pere ugyanazon Fertőy ellen; abban a végtárgyalás közeledik s ő egy betűt sem dolgozott benne hónapok óta. Ha előhoztam neki, röviden azzal fizetett ki, hogy minden rendben van már. És a nő sejt mindent, mert nem volna nő, ha nem sejtene. Érzi, mindennap látja, hogy mellőzve van, és nem mutatja azt senkinek. Judit, ki olyan híven tud szeretni; Judit, ki oly büszke, nem mutatja azt, mi fáj neki odabenn, a mikor egy más asszonyért férjétől így megalázva van! Én nem láttam ezt az asszonyt sírni, nem hallottam panaszkodni, pedig a homlokáról olvashatom, hogy szüntelenül e felől gondolkozik. Oh uram, ettől az asszonytól sokat tanultam. Ez az asszony egy martyr, egy angyal. Ez az asszony egy tekintettel nem tett még szemrehányást férjének, s ha én vádoltam, ő védelmezte előttem.
– De hisz ezek infamis dolgok, a miket kegyed én nekem itt elmond. Csattant fel az öreg úr, haragja teljességében. Mi szüksége Szerafinenek egy család nyugalmát megháborítani? Nem talál Bécstől Pestig ugrifüles gavallért eleget, a kiket elbolondítson? egy nős férfival akarja még magát hírbe keverni? No, asszonyom, ezt köszönöm, hogy velem közlötte. Én be fogom önnek is és másoknak is bizonyítani, hogy a vén Kolbay még nem olyan vén, mint a milyennek hiszik.
– Holnap rögtön megyek le Pestre, felkeresem Szerafinet, és az nagy számadás lesz, a mit én fogok vele elkövetni.
– Ezt vártam öntől, szólt Lávayné, felállva helyéről s megszorítva a hadastyán kezét.
– Ugy-e bár, meg volt győződve előre a felől, hogy így fogok tenni? Nem fog bennem csalatkozni. No, az nagy számadás lesz.
– Úgy együtt fogunk utazni, holnap én is visszamegyek.
– Ugy-e bár? Kegyed pedig a fiát fogja elővenni.
– Minden erőmmel.
– Szeretném látni, ha két ilyen öreg, mint mi, összefog, ki állhat nekünk ellent? No az nagy számadás fog lenni!
– Köszönöm uram, hiszen csak azért jöttem fel Pestről.
Kolbay el volt ragadtatva az által, hogy Lávayné annyira bízott egyenes lelkében és hatalmában; hazáig menet sokkal büszkébben rakta merev lábait, mint máskor, s még a kapuja küszöbén is elmondá egyszer:
«Az nagy számadás lesz!»
Szerafine nagyon meg lehetett lepve, midőn egy délután sétakocsizásából hazatérve, asztalán Kolbay őrnagy látogató-jegyét találta.
Kolbay kimozdult fészkéből! Ő, a ki húsz év óta a város határán túl nem volt. Ennek valami nagy baja lehet. És hogy épen unokahugát jön látogatni, a kit még első férjéveli menyegzője előtt oly haragosan elutasított; ez épen rendkivüli időket jelez. Nagy bajának kell lenni.
Szerafine az utóbbi napokban annyira el volt telve új phantasmáival, hogy az öreg ember emléke egészen felzavarta kedélyét.
Azon nap óta, melyen Béla azt mondá neki, hogy váljék el férjétől s azon est óta, melyben őt a lánghalálból kiragadta, egészen megváltozott e szeszélyes asszony lelkülete. Nappal ábrándokba, álmokba elmerülve kereste a magányt, és éjjel? Hát az éjjeli álmok mit szóltak hozzá?
Azok is ámították.
E naptól fogva az örökkön élő rém elmaradt álmaiból, mintha önkényt helyet akarna adni egy másiknak, mintha ő is beleegyeznék abba.
Most már az ifjukori játszótárs volt álmainak örökkön visszatérő képe. Száz alakban, száz helyzetben, mindig ugyanaz a kép; a biztatás, a csáb, megelégedés, a családi nyugalom, a szenvedély, a féltés minden jeleneteiben.
És Róbert rémképe végkép elmaradt.
A sápadt asszony arczán ismét kezdett életpir derülni. A herczeg, ki őt néha meglátogatta, arra unszolá, hogy most festesse le arczképét s a tavalyit mázoltassa be, mert az rossz.
Szerafine annyira beleélte magát egy határozatlan, semmiféle alakkal nem biró jövendőbe, hogy az ismerős múlt újra megjelenése, melyet nagybátyjának neve idézett elő, úgy hatott rá, mint egy üdülő betegre a régi bajnak újra jelentkező symptomái.
Vajjon miért jöhet Kolbay?
A komornyiknak azt igérte, hogy egy óra múlva visszajön. Ha igérte, hát bizonyosan itt is lesz.
Szerafinnek kevés volt ez óra elhatározni, hogy minő szerepet játszék egy ember előtt, a ki sehogy sem illik bele megszokott környezete chablonjaiba? Víg legyen, tréfás, enyelgő? hagyja játszani ötleteit, mint otthon kis leány korában? vagy mutasson gravitást, az úri asszony tekintélyét? vagy szívélyes, nyájas, édeskés legyen, mint szokott az ember rokonához lenni, a kit rég nem látott? Vagy közönyös, blasirt legyen, mint a kinek mindegy, akárki jön megy ki s be küszöbén?
A nagybátya pontosan megérkezett. Már a salonban hallá Szerafine ismert rekedt torokköszörülését; a komornyik utasítá őt a nagyságos asszonyhoz, ki boudoirjában vár reája.
Az, hogy Kolbay megjelenése feszes volt, nem lehetett nagyon feltünő: ez ő neki már typusa volt. Azért Szerafine fogadhatta őt nyájasan; mondhatta neki: «hozta Isten, édes bácsi! Ezer éve hogy láttuk. Mi jó vezeti ide hozzánk?»
– Hozzátok? szólt megnyomva a végső szótagot az öreg. Én úgy tudom, hogy csak hozzád. Fertőy házánál kerestelek, s ott azt a választ nyertem, hogy ti már több hónap óta külön laktok.
– Igen, mi válunk. De hát üljön le bácsi, nálam. Szerafinét az lepte meg, hogy Kolbay őt első látogatásra tegezni kezdé, a mit különben soha sem tett.
– Köszönöm. Épen csak azért jövék, hogy megtudjam, miért váltok?
– Ismeri ön Fertőyt?
– Ismerem.
– Akkor tudhatja ön, hogy miért válunk?
– Én semmivel sem ismerem jobban Fertőyt, mint te ismerted, mielőtt hozzá mentél. Ha azt értem, hogy miért válsz el tőle? akkor azt nem értem, hogy miért mentél hozzá? S ha azt tudom, hogy mi okod volt hozzá menni? akkor azt nem tudom, hogy miért válsz el tőle?
Szerafine elég szerencsétlen volt a helyett, hogy e dilemmából egy bon mot-val kivágja magát, azt kérdezni nagybátyjától: hogyan érti ezt?
Megkapta azután a mit keresett.
– Kedves Szerafine, ne vegye tőlem rossz néven (most már nem tegezte többé), nem is veheti, ha én a kegyed életét kritikai szemmel tekintem. Régóta nézem kritikai szemmel; egyéb dolgom sincs már a világon, mint azt a regényt tanulmányozni, a mit kegyed saját életéből csinál.
– Kérem, szólt bele Szerafine, a tárczaregényeket nem szokás addig megbírálni, míg be nincsenek végezve.
– Kivéve azt az esetet, a mikor a regény tárgya oly regiókba száll alá, a mik az olvasót azon nyilatkozatra birják, hogy «erre a lapra tovább nem prænumerálok».
– No és az én regényemnél az volna az eset? szólt Szerafine neheztelő hangulattal.
– Tán nincs. De lehetne. S épen azért én nem mint kritikus, de mint jó barát jövök a szerzőt valamire figyelmeztetni. Ha egyszer be van fejezve a regény, akkor a kérlelhetlen kritika veszi bonczkése alá, akkor már javítani nem lehet rajta. Még most a kifejlődés en famille intézhető el; a törlés még most szabad.
Szerafinét meglepte a kifejezések gondossága nagybátyjától, ki különben nyers, válogatlan szavú volt, s most még eszébe jut, hogy hirlapi körülirásokat használjon. Ezzel nagy változásnak kellett történni.
– Kedves Szerafine, azt kegyed nagyon jól tudja, hogy én milyen keveset alkalmatlankodtam kegyednek azon észrevételeim unalmas előadásával, a miket kegyed életének meglepő fordulatai bennem és más akárkiben is támasztottak. Azt mondtam magamban: ez a nő úgyis büszke valakitől tanácsot elfogadni, hadd menjen a maga útján. A büszkeség olyan kalauz az életben, mely az embert sokszor vízre viszi, sokszor jégre viszi, de sárba soha sem viszi.
Szerafine ajkai vonaglottak e szavakra; nem felelt, összeszorítá ajkait.
– Családunk minden tagja dölyfös volt: azt szerettem; folytatá az öreg úr, még keményebben tartva fel nyakát katonás nyakörvében. Az emberek nem szerettek bennünket, azt mondták, hogy kevélyek vagyunk. Én nem kivántam tőlük egyebet. A környékben mi voltunk a haute volée. Gúnyoltak bennünket vele, de ez a gúny nekem tetszett. Önnek az apja nemcsak születési, de pénzaristocrata is volt; nagyobbra tartotta magát a főispánnál a vármegyében. E büszkeség sok pénzébe is került; én láttam, hogy szórta marokkal vagyonát a dölyf miatt. – Milliomot hagyhatott volna, ha alázatos tud lenni; de kevély volt; nem szóltam neki, mert én a büszke embereket szeretem. – Magamról nem is szólok. Azt tudja rólam mindenki, hogy miután egy városban, a hol lakom, nem találok egynél több embert, a kihez szólni s a kinek szavát meghallani érdemesnek találnám, mikor azt az egyet nem látom, süket-néma vagyok.
– De hát beszéljen ön rólam! sürgeté Szerafine, kit e hosszú præambulum idegesített.
– Mindjárt beszélek. Kegyed is olyan büszke gyermek volt. Oh én azért soha meg nem szólítottam. Mikor kegyed Róberthez nőül ment, visszautasítottam a násznagyságot; tudtam, hogy ennek megaláztatás lesz a vége.
– Kérem, bátyám, ne beszéljen Róbertről; szólt Szerafine összeborzadva.
– Nem beszélek hugom. Csupán kegyedről beszélek. Kegyed özvegy ruhára tett szert, valami kósza menekülő első mendemondájára. Nem kétkedem, hogy igaz oka volt rá, hiszen már azóta nyolcz év lefolyt. Az özvegy ruha nagy alázatosság jelmeze; de azon időkben, a kik azt hordták, asszonyok, leányok, arra voltak büszkék; mielőtt a gyászév letelt volna, leveté a fátyolt s felvevé a menyasszonyruhát másodszor és férjhez ment Fertőyhez. Nem szóltam ellene semmit. Gondoltam: Fertőy carrieret fog csinálni, tárt útja van reá; Szerafine kevély, nagyravágyó: akar ragyogni. És én szeretem azokat az embereket, a kik ragyogni szeretnek. Titulusért, magas állásért férfiak is változtatnak kalapot, miért ne változtathatnának nők főkötőt?
– Biztosítom önt, nagybátyám, hogy nem azért történt; szólt bele halk mentséggel Szerafine.
– Én csak azt mondom, hogy «akkor» hittem így, – de hogy nem így van, arra most már az ön biztosítása nélkül is rájövök. Ön ismerte Fertőy rossz tulajdonait, s e rossz tulajdonaiért választotta őt férjül. Kérem, még mindig ne jőjjünk indulatba, se kegyed, se én. Még most szelíden, nyájasan beszélhetünk egymással; még ez mind enyelgés. Majd nem sokára jön olyan beszéd, a mikor felugrálunk székeinkről és úgy fogunk kiabálni egyszerre, hogy szomszédok, utczán járók összecsődülnek rá, mikor kegyed ki fog löketni innen az inasaival, s én még a lépcsőkről is fel fogok kiabálni. Azért még most csak legyünk csendes vérrel.
Szerafine remegve tette össze kezét, mintha kiméletért esdene.
– Folytatom. Kegyed jól gazdálkodott azon tőkével, a mit egy semmirekellő férj elnézésének hínak. Azt tehette miatta, a mi tetszett. Nem mysterium a világ előtt semmi; de a férj neve takarta azt. Lehet oly neme a büszkeségnek, mely fénynek veszi azt az árnyékot, mit egy herczegi korona vet rá: én nem tartom annak; de a férj neve ezt is eltakarja.
– Bátyám. Ön nagyon kegyetlen hozzám.
– Dobasson ki, kérem; mert még kegyetlenebb is leszek.
– Hallgatni fogok.
– Azt mondom: még idáig mindig büszke volt ez asszony, ferde útat vett ugyan kevélysége ambitiója, de mégis ambitió volt az, rangviselő férj, herczegi koronát viselő imádó után, a világ asszonyának ambitiója. Most egyszerre kiesett ön szerepéből. A véletlen összehozta önt egy emberrel, kihez a gyermekszerelem emlékei kötik. Ön elveszté fejét.
Szerafine remegett, mint egy gyermek, és elhalványult titkának felfödözése miatt.
– Szerafine hugom, folytatá a kérlelhetlen öreg, kegyednek és ifjukori barátjának, míg mindketten szabadok voltak, módjukban állt egymáshoz annyira közelíteni, a hol «enyim – tied» néven nevezi az ember egymást. Hogy miért nem tették ezt akkor? azt kegyetek maguk legjobban megmondhatnák; de hogy miért közelítenek egymáshoz most? azt majd megmondom én. Nagyon sajnálom, hogy azt meg kell mondanom, de az én életem ma és holnap. – Meglehet hogy holnap örök nyugalomra kell letenni öreg csontjaimat, s ha meg nem mondanám kegyednek ezt, úgysegéljen, kényszerítve volnék holtom után én is belebújni egyikébe azon ostoba módi table movingoknak, s mint kopogó szellem adni tudtára kegyednek véleményemet. De még egyszer mondom, hogy ha van közelében ájulás elleni szer, azt tartsa kéznél, mert a mit mondok, az kegyetlen dolog fog lenni.
– Meghallgatom. Mert már tudom előre.
– Oh kedves Szerafine, azt nem tudja előre. Azt gondolja ugy-e, hogy én kegyednek sentimentalis előterjesztéseket fogok tenni egy család felzavart nyugalmáról, az ifju Lávayné könyeiről? Bánom is én azokat! Mi gondom nekem Lávayékra? Nekem csak kegyeddel van dolgom. Azt, hogy kegyed váljék el férjétől, Lávay Béla tanácsolta kegyednek.
– Honnan gondolja ezt? szólt Szerafine meglepetten.
– Ha tovább hallgat rám, át fogja látni, hogy honnan tudom. Béla úrfinak nem tetszett kegyedet oltárhoz vezetni, mert azt, hogy valaki kegyed szeszélyeinek örök türelmet esküdjék, kétszer is meggondolja, ha még gondolkozni tud. Nem tetszett neki kegyedet nőül venni, s azért a múló örömért, hogy kegyed szép mosolygásában gyönyörködhessék, szívét, nevét, sorsát kegyed könnyelmüségére bízni; hanem mikor már a világ előtt nem tartozunk senkinek semmivel: akkor ismét közelíthetünk egymáshoz. Az asszony szép asszony, s ha nem tetszett feleségnek, szeretőnek annál jobb lehet.
Szerafine, mintha kígyó csipte volna meg, sikoltott fel erre a szóra.
– Ugy-e, hogy ezt az irtóztató gorombaságot nem várta tőlem? szólt Kolbay, felkelve helyéről s kalapja után nyúlva. Pedig még nincs vége. Még egy szót mondok, a kilincset a kezemben tartva.
Szerafine hevesen kezdett fel s alá járni szobájában, mint egy szép leopárd, az állatigéző jelenléte alatt kalitjában; keble hevesen hullámzott, arcza égett, ajkai reszkettek. Egy perczre megállt az ablaknál, mintha azon gondolkoznék, ne szakítsa-e fel az ablaktáblákat s ne ugorjék-e le az ablakból azok elől, a miket még ez öreg ember szemébe akar mondani.
Az pedig folytatá kegyetlenül:
– Eddig volt kegyed valami: egy nő, a kinek férje mindent elnéz. Csekély titulus, de még mindig jó. Most elválik kegyed férjétől és lesz az, a mit úgy hínak, hogy «szép asszony». Ez már rossz czím. «Szép asszony» és semmi más. Mindenki mondani fogja önnek, hogy szép asszony, és mindenkinek joga lesz ezt a bókot önnek elmondhatni: és az nem lesz hízelgés, és a kinek azt mondják, az nem lesz többé büszke asszony.
Szerafine ismét leült szembe az öreggel, mint a ki elhatározta, hogy ha méreg van is benne, fenékig üríti a pohárt.
– Három nap óta keresem önnek férjét, hogy szemébe mondjam neki azt a bókot, miszerint én őtet azon emberek között, a kiket becsülök, a legeslegutolsónak tartom, s hogy az egyik lába már belépett ama regióba, a hol a silány jellemtelen emberek kezdődnek, de bújik előlem és eltagadja otthonlétét. Én tudom bizonyosan felőle, hogy ő a mennyire megrezzent, midőn ön először azt mondá neki, hogy válni akar, miután «egy gazdag ember» önzésének scrupulusait elhallgatá (az öreg mutatta két ujja sajátságos morzsolásával az eszközt, a mivel ez elhallgattatás történt), épen annyira előzékeny lett a válóper gyors kimenetele dolgában. De ha meg nem kaphattam őt, rá fogok találni a gazdag emberre és rá fogok találni kegyed ügyvédjére. Azok férfiak, a kiknek érdemes lesz gorombaságokat mondani. Mert azt tudja meg, drága unokahugom, hogy én, ki az ön anyjának unokatestvére vagyok, ha meghalok, egy rozzant házat, egy zilált gazdaságot fogok testálhatni, de a nevemet olyan tisztán fogom önre hagyni, a hogy azt én kaptam az apámtól. – Most mondhatja, hogy menjek; én elvégeztem.
Szerafine felszökött helyéről, s megragadta a távozni akaró kezét.
– Maradjon. Ne menjen azokhoz, a kiket mondott.
– Félt valakit? Tán épen engemet? A vén csontot?
– Várjon ön holnap délig; akkor majd meg fog tudni valamit; és ha akkor nem lesz megelégedve, ám tegye, a mit szükségesnek lát, ellenem, vagy bárki ellen.
– Holnap délig? mikor van ön szerint dél?
– Tizenkét órakor.
– Jól van. Pontban tizenkét órakor itt leszek; addig nem mutatom magamat az utczán.
Az öreg csont eltávozott. Szerafine egyedül maradt. Ah nem egyedül! egy egész pokol társaságában.
A mit ez az öreg ember mondott neki, az olyan világosság volt, mint mikor valaki arra ébred, hogy a ház ég a feje fölött.
Vége volt a boldog ábrándoknak, az álomképeknek, a csábító, csalogató képzelmeknek; mind szétrepült, mind szétfoszlott, hideg köddé vált egy fagyos, rideg mondás előtt.
«Nem kellettél neki feleségnek: de kellenél szeretőnek.»
Ez a gondolat elég a megőrülésre.