Politikai divatok: Regény

A SZÁMADÁS NAPJA.

A következő nap különben is nevezetes dátum volt a két családra nézve.

Előtte való este Béla azt mondta családjának, hogy egész éjjel fenn fog maradni, mert sürgetős ügye van, a minek reggel be kell fejezve lenni.

– Holnap van a te pöröd végtárgyalása Fertőyvel, monda az öreg asszony menyének; körmére égett az urfinak a dolog, most már aztán siethet.

Béla csakugyan egész éjjel fenn is volt, még reggel felé is lehetett hallani, hogy jár-kel szobájában, mint szokott, ha valami munkába el van mélyedve.

A reggelit is szobájába viteté, mert még nem volt mindennel készen.

Kilencz órakor bérkocsit hozatott, s egész csomag irás volt hóna alatt, mikor az asszonyokhoz átment, szokás szerint elbucsuzni tőlük, megcsókolni arczaikat, kezeiket, megmondani hova megy, mit fog csinálni, mikorra jön vissza?

Ez a rendes férjnek természetes kötelessége.

– Ma lesz pörödben a végtárgyalás, szólt Juditot magához ölelve; de többet nem magyarázott meg neki. Csak a kis gyermek felől kérdezősködött, hogy nem köhögött-e az éjjel?

– Azt te legjobban hallhattad volna, mert ébren voltál, felelt rá anyja.

– Nagyon el voltam merülve a munkában.

– Ugy-e? elkéstél a végirattal Judit pörében.

– Juditéban? Oh azon nem dolgoztam semmit. Ott nagyon rövid a végválasz, azt majd csak ott irom le a törvényszéken.

– Hát ez a nagy tekercs irás, a mit czipelsz?

– Ez egy válóper.

Mindenki elhallgatott. A cseléd jelenté, hogy itt a bérkocsi. Béla vette kalapját és elsietett.

Az öreg asszony ki sem kisérte, mint szokta máskor.

Tehát még ez éjjel is, mikor tulajdon nejének, gyermekének vagyona, jövője áll koczkán, annak a másik asszonynak az ügyével foglalkozik. Lávayné kétségbe volt esve. Judit gyermekét tanította e név kimondására: «apa».

Béla egyenesen Szerafine szállására hajtatott.

Számára ily korai órában is nyitva volt a ház, a komornyik tudta már, hogy őt mindenkor be szabad bocsátani.

A sápadt asszony ma különösen szép volt. Szemeiben egy álmatlanul átvirrasztott éj delejes mámora, a mi oly szédítő a férfiakra nézve; rendezetlen hajfürtei gyöngyös hálóba szorítva. És a sápadt vonásokon az az öntudatos mosoly, mely a szintelen arczot ragyogóvá teszi. Reggeli pongyolája izléssel volt választva; himzett hófehér öltöny, kék szalagövvel, nyakán és karjain körülfutó csipkefodorral. Olyan volt benne, mint egy gyermek, mint egy hajadon.

Bélának önkénytelen eszébe jutott, hogy valaha évek előtt látott ő ilyen gyermeket, ilyen ártatlan mosolylyal arczán, ilyen testhez tapadó fehér ruhában, ilyen bizalmas közelségben.

… Ejh, mit? Mi köze ahoz a prókátornak?

– Megbocsát nagysád, hogy ily korán jövök, de tárgyalásra kell sietnem, s mint többször mondám, nagyon szeretném, ha e pör elébb itélet alá volna bocsátva, mint az a másik, melyikben ma tárgyalnom kell.

– Ön «nejének» a pere az? szólt Szerafine.

– Igen: Judité.

– Az én «férjem» ellen?

– Igen, Fertőy úr ellen.

Szerafine oly hangnyomattal mondta azt a két szót, hogy akárki más észrevette volna, csak Béla nem. Ő nem is tudta, hol járhatnak Szerafine gondolatai.

– Tehát ön azt szeretné, ha ez a pör sietve menne itélet alá?

– Okaim vannak, a miért szeretném. Azért hoztam el, hogy nehány okmányt, a mikhez kegyed aláirása szükséges, kiegészíthessek.

– Tehát még az én aláirásom szükséges?

– Természetesen.

– Kivánja kegyed, hogy olvasatlan irjam alá?

– Oh nem. Kegyednek figyelemmel végig kell azt olvasnia, a mit nevében ir valaki.

– De ha ön irta azt?

Szerafine oly csábító bizalmasan nézett Bélára, mint még soha sem.

– Én is tévedhettem. Azért kérem kegyedet, olvassa át.

– Rögtön kivánja?

– Utam sietős, s szeretném megvárni.

– Ön elszokott a bókoktól. Udvariasabb ember azt mondaná: tartson sokáig a várakozás. De nem akarom tartóztatni. Önnek ma feleségét kell védelmeznie Fertőy ellen, kemény munkája lesz; nem foglalkozhatik velem. Hagyja itt ez iratokat, mire visszajön, akkorra készen leszek velök.

– Jobb szerettem volna, ha elébb megteszi kegyed. De ha úgy kivánja, itt hagyom. Fél egyre, úgy hiszem, itt leszek.

– Fél egyre? Szerafine nevetett.

Béla nem kérdezte tőle, mit nevet? kiválogatta számára az okmányokat, miket el kell olvasnia, azokat egy külön asztalkára lerakta, a többit összecsomagolá s másik asztalra tette.

– Tehát fél egyre várhatom önt? szólt Szerafine az indulni készülőhöz lépve, s megfogva kezét és mélyen szemébe tekintve. Ön vissza fog jönni bizonyosan. – No ez nagyon derék lesz.

Azzal még meg is simogatá Béla arczszakállát, mint szokták gyöngéd szivek tenni bizalmas barátaikkal s azután, hogy az ajtó elválasztá őket egymástól, úgy kaczagott, egyedül egymagában.

«Tehát ez az ember nem bánná, ha engemet szeretne».

A boldog emlékű megyeház gyűlésterme ez idő szerint apró bureaukra van felosztva. Olyan világdivat állt be, a mikor nincs többé szükség olyan nagy szobákra, a mikben egyszerre ezer ember hallgatja egymás beszédét; az épületet használni kell; a nagy termekben keresztfalakat húztak s az ajtókat ellátták számokkal.

Ne itéljen meg a kegyes olvasó, ha meg nem tudom mondani az okát, miért volt Nro XIV-ben az a hely, a hol a Fertőy contra Hargitay pör végtárgyalása elintéztetett, kik voltak név szerint az ott jelenlevők, s miért volt azoknak az elnöke Blum úr, a hajdani Perflex? Én mind erre épen úgy nem emlékezem, mint egy álomra, a miből az embert hirtelen fölébresztik.

Szánom, bánom, bevallom rokkant elmetehetségemet, de én sok olyan arczot láttam, sok olyan nevet hallottam, a mi nem juthat többé eszembe.

Annyit bizonyosan mondhatok, hogy Blum úr volt az elnök és a többi urak is mind igen tiszteletre méltó férfiak lehettek s valami éghajlat alatt bizonyosan most is nagy tiszteletben részesülnek és azt meg is érdemlik, de a mi meridiánusunk alatt nem emlékezik reájuk senki többé.

Fertőy úr és Bárzsing úr nagyobb igyekezetet fejtettek ki a pontos megjelenésben, mint Lávay Béla. Jó félóráig kellett rá várakozni mindenkinek.

Blum úr nem mulaszthatá el, hogy titokban, sub rosa, meg ne súgja Fertőynek, miszerint ügye kétségtelenül meg van nyerve. Scripta manent. A beadott végrendelet minden kétséget eloszlat, a törvényszék nem fog egyebet itélhetni, mint hogy Fertőy a Hargitay-féle birtokba rögtön, mint törvényes örökös, behelyezendő.

Fertőy mind e mellett nagyon törődöttnek látszott ma.

Vannak arczok, a miket sok ideig fiataloknak ismert a világ, s a mik egyszerre csak azzal lepik meg ismerőseiket, hogy elkezdenek véneknek mutatkozni. Ránczok, a miket azelőtt senki sem vett észre, kezdenek barázdákká alakulni s az idő elfoglalja a homlokon megillető helyét. Fertőy vénebbnek látszott ma tíz évvel, mint tegnap.

Csak Bárzsing úrnak volt határtalan kedve.

Minden ülnökkel kezet szorongatott, sőt annyira vetemedett, hogy Blum úrtól tubákot is kérjen, s az elnök úr burnótjának magasztalására nagy ostentatióval rettentőket trüszszentett.

Blum úr igen jó barátja mind a két jeles férfiunak.

Végre azonban megérkezik az ellenfél ügyvéde is.

Blum úr int mindenkinek, hogy hol foglaljon helyet, s azzal egy veszedelmes inggallérú fiatal úr elkezd hadarni egy eléje tett iratcsomagból valamit, melynek midőn vége van, Blum úr felteszi szemüvegét s mintha közelebb akarná vele hozni az alperesi ügyvédet, rá szegzi azt, és felszólítja, hogy ha még van valami mondani valója, azt adja elő.

Béla ügyvédi hidegvérrel kéri az eredeti végrendeletnek vele közöltetését.

Átadják neki.

Ismét azt teszi vele, a mit Bárzsing jelenlétében tett, világosság felé tartja, hogy keresztül lásson a papiron.

Azután visszateszi azt a törvényszék asztalára.

– Ez az okirat hamis.

Fertőy összerázkódik ülőhelyén, míg Bárzsing indulatosan ugrik fel helyéből s olyasmit mond, mintha ez állítás határos volna a szemtelenséggel.

Blum úr leveszi szemüvegét s azzal int neki, hogy hallgasson.

– Adja elő alpörösi ügyvéd, miért tartja ez okmányt hamisnak?

– Nagyon egyszerű a bizonyíték. A törvényszék tisztelt tagjai tudni fogják, hogy régente az okmányokat nem géppapirra, hanem merített papirra szokták irni.

– Hisz ez merített papir, kiálta közbe Bárzsing, kinek minden szeplője arczán külön világítani látszott, mint valami csillag.

– Tessék végig várni. E szokásnak nagyon észszerű oka van. A merített papiron rajta van a kiállító gyárnak a neve, és a név mellett egy betű, melyről azt az évet meg lehet tudni, melyben az a papir készült. A mely évben a gyár megnyilt, abban minden íven látható az A betű, a másodikon a B, és így tovább. Ha már most valaki egy hamis okiratot készít később, egy megelőző időre antedatálva, a későbbi év papirja el fogja árulni. Juratus koromban, mikor a királyi tábla levéltárában buvárkodtam, akkor tettem e felfedezést hasonló múlt századi pöresetnél. A jelen esetnél a hamisítás annyival feltünőbb, hogy a mi az okmány vízjegyén feltünik, a gyár neve nem is fordulhat elő abban az évben, melyről ez okmány szól, mert e papirgyár 1851-ben épült és így 1847-ben végrendeletet nem irhatott senki az ott készült papirra, hanem mint a névjegy után tett E betű tanusítja, az okirat készült 1856-ban, kilencz évvel a végrendelkező szülők holta után.

Fertőy e szavaknál leszédült a székről, melyen ült; ájultan vitték félre.

Bárzsing felállt és valamit dadogott, mintha olyasmit kérne, hogy hadd nézze meg ő is azt az okiratot, a mi a törvényszék ülnökeinél kézről kézre jár; mind valamennyi az ablak felé fordítja azt szétterjesztve, s a fejét csóválja utána. Egy kopasz ülnök épen azt állítja, hogy ő valósággal jelen volt, mikor azt a papirgyárt Csehországban nagy ünnepélylyel megnyitották három évvel később, mint ez okirat kelte szól.

Blum úr kiveszi zsebéből burnótszelenczéjét és felnyitjá annak fedelét, – de nem azért, hogy Bárzsing urat megkinálja belőle még egy szippanattal, hanem hogy felfordítva az asztal lábához verje azt, és kiürítse belőle az egész tartalmat, melyet egy hamisító ujjai megfertőztettek.

Azután csenget. Két drabant, ki az ájult Fertőyt kivitte, bejön.

Blum úr olyan flegmával, a milyennel a persa basreliefeken egymással harczoló királyok mérik egymás nyakának a pallost, inte a törvény szolgáinak és monda:

– Ezt a két urat, két külön szobába elzárva, ideiglenesen vizsgálati fogságba kell helyezni.

Bárzsing nem azon bámult, hogy ő rajta teljesül ilyen fátum, hanem hogy Fertőyvel is ilyen emberi dolog történhetik.

Fertőy hatalmas nagy úr, nagy befolyású férfi, tekintélyes ember, sőt a mi több, Blum úrnak igen régi barátja; hanem azért Blum úr épen olyan közönyös arczczal rendeli el a porkolábnál, hogy ettől a két úrtól minden irószert, kést, ártó szerszámot el kell távolítani, mintha most hoztak volna neki egy pár pusztázó betyárt a buczkákból, vagy valami hamis hatkrajczáros készítőket valamelyik külvárosi lebujból.

Azután hasonló hidegvérrel fordult Bélához.

– Ügyvéd úr, tessék a végiratot leirni a jegyzőkönyvbe, a többi az államügyész gondja leend.

Mikor Béla a törvényszéket elhagyta, a tornáczon Melchiorral találkozott szembe.

– Hol jársz te itt?

– A kórházból híttak ide; Fertőy úron kellett eret vágnom. Már magához tért, de még mindig úgy érzi magát, mint a kit igen műszabályosan főbe ütöttek.

– Elhiszem. Hát a másik?

– Az a nagy ijedtségtől megéhezett; épen most küldött a komlókertbe egy adag beafsteakért.

– Ez, úgy látszik, mindent Fertőyre akar majd kenni. Annál rosszabb. Te már tudsz mindent, a mi itt történt?

– Tudok. Az alatt, míg odabenn irtál, a fiatal jegyző elmondta nekem.

– Úgy kérlek, légy szives nőmhöz sietni, ha ráérsz.

– Ha ráérek-e? Micsoda beszéd!

– És elmondani neki e kimenetelét az ügynek.

– Hogyan? szólt nagyot örülve a kis sánta ember. Te átengeded nekem, hogy én vigyem meg legelőször e hírt nődnek és anyádnak? Barátom, hiszen te aranyos ember vagy. Futok.

– Hogy jobban futhass, vidd el bérkocsimat, itt áll a kapu előtt; nekem még egy utam van délig, de oda már gyalog is elmehetek.

Melchior boldog volt, hogy ily követségbe küldetett s a lépcsőn való leszaladásban csakugyan megelőzte sánta lábaival barátját.

Lávay Béla pedig visszatért Szerafinéhez.

A sok köteles irkafirkával úgy eltelt az idő, hogy sietnie kellett, ha a mondott időre ott akart lenni. A sietségben egészen felhevült.

A mint ily izgatottan benyit Szerafinenál az előszobába, szemközt találkozott Kolbayval.

Az már jött visszafelé.

Az öreg úr arcza titkos megelégedéstől ragyogott, mely kitörő jó kedvvé fokozódott, midőn Bélát meglátta itt.

– Háh! Halásszolgája huraságodnak! Thettszett heljönni. Nagyonh hörülök, hogy thalálkozunk! A hugomat thettszik keresni? Tessék besétálni, tessék. Hegész hegyedül van, huraságodat várrrja héppenséggel.

Soha annyi duplabetüt és hehentést nem használt a hadastyán, mint ez alkalommal.

Bélának pedig egészen mással volt tele a feje, mint hogy azt találgatta volna, vajjon miért ez az emphaticus öröm a vén csontnál?

Sietett Szerafinéhez.

A delnő termében várt reá.

Most már egészen elfogadáshoz volt öltözve, sötét lilaszin bársony ruha volt rajta, fekete csipkefodrokkal, divat szerinti merész kivágással. Hosszú leeresztett angolos fürtei hófehér vállain, márvány keblén játszottak egymással.

Ragyogó szépség volt.

– Ah! jó reggelt! szólt hódító mosolygással, midőn Béla belépett hozzá. Ön pontosan eljött.

Bélának ma különösen visszatetszett, hogy Szerafine ily szép «akar» lenni.

– Eljöttem nagysád az irományokért. El tetszett végezni?

– Igenis, szólt Szerafine gúnyos szelidséggel. Végeztem velök; s azzal a kandallóra mutatott. Itt ég az egész pör épen; – ha akarja, megnézheti.

Béla bámulva nézett a delnőre. Szemei látszottak kérdezni: mi ez?

– Láthatja: én az «ön» perét a tűzbe vetettem.

S azzal a dæmoni boszúállás diadalmas szemvillogásával fordult a nő az előtte álló férfi felé:

– És most tudja meg ön uram, a mi felől eddig talán kétségben volt. Én önnek gyermekkori játszótársa voltam. Tréfa volt, de én imádtam önt. Önből más asszony férje lett, belőlem más férj neje; ön nem gondolt rám többet, de én imádtam önt. Rám homályos hírt vetett a nálamnál rosszabbak rágalma, ön került engem, ön megvetett engem, de én azért még jobban imádtam önt. Egyszer aztán azt gondolta ön, ez az asszony elég nyomorult már arra, hogy szeretetre méltó lehessen, akkor közelített hozzám. És most – én kinevetem önt.

Béla meg volt fagyva. Lehetett is. A polusi éjszakák nem oly hidegek, mint ez a gúny, ez a nevetés.

És még azonfölül, hogy nevetett, picziny atlasz-topánkás lábacskáját feltette a kandalló rézkorlátjára, tán hogy az égő válóper tüzénél melegítse azt.

– Boldogtalan asszony, mit tett ön? szólt Béla kezét szomorúan fonva egymásba. Hol álmodta ön ez üdvtelen gondolatot? Én most jövök a törvényszéktől, hol Fertőyt, mint hamisítót, rögtön fogságra vetették.

Szerafine felsikoltott, s visszakapta lábát a kandallótól, mintha az égette volna meg.

– Én régóta tudtam azt, hogy Fertőy hamis végrendeletet adott be, csalhatlan bizonyítvány volt maga a papir, a mire azt iratta; de vártam a fölfedezésével. A mint bizonyossá lettem felőle, első gondolatom az volt: ez az ember elvesztette magát; de neje barátném, játszótársam volt, annak nem szabad együtt veszni vele. Értse ön meg. Kezemben volt az izzó vas, melylyel a kitörölhetlen bélyeget egy ember nevére kelle sütnöm, a ki azt megérdemelte; nem volt-e kötelességem azt mondani ez ember nejének, ha tiszteltem valaha e nőt: «térj félre, nehogy az én kezem téged is megbecstelenítsen?»

– Oh! nyögött, mint a halálra sebesült, a halavány asszony, s kezeit halántékára tapasztva, egy karszékbe rogyott.

– Én tudtam, hogy Fertőy becstelensége egész életére ki fog hatni. Én siettem önnek kezemet nyujtani, hogy kiragadjam az örvényből, melybe magával együtt fogja vonni. Éjt napot dolgoztam ezért; bejártam minden törvényszéket, utaztam egyik városból a másikba, titkolóztam saját nőm előtt, hogy a midőn a kikerülhetlen csapással le fogok ütni a Fertőy névre, ön azt mondhassa: ez a név már nem az enyim, megváltam tőle, mielőtt be lett volna piszkolva.

Szerafine reszketve emelkedék föl helyéből, szemei rémülettel, esdekléssel voltak Bélára meresztve.

– És ön nem látott mindezekben egyebet, mint egy aljas, megvetendő hajlam ébredését. A leczkét köszönöm. «Ha prókátor vagy, a szív ügyeihez ne legyen közöd». Ön pedig asszonyom, már most viselje férje nevét, s a sorsot, a mit maga ellen fölidézett.

A szép büszke delnő oda omlott a férfi lábaihoz.

Nem iparkodott annak kezét még egyszer megragadni, kit épen akkor ily gúnyosan taszított el magától, midőn az őt fel akarta emelni, csak odarogyott eléje és azt rebegé: «taposson el engem». Abban a pompás bársony ruhában, azokkal az omló selyemfürtökkel, azzal a márványfehér kebellel, zokogástól vonagló vállakkal: «taposson el engem».

Béla még most is szánta őt.

– Ellenem nem vétett ön, csupán maga ellen. Én megbocsáthatok önnek, csak ön tudjon megbocsátani magának. A mit én akartam, az jó volt; kegyed maga kivánta: «védje ön peremet a világ ellen». Én megnyertem volna azt. – Én vissza akartam önt adni saját magának. Ön félreértett, s midőn engemet vélt eltaszítani, maga esett el. Segíteni nem lehet ezen többé. A válópör okmányai elégtek, s újra kezdeni nem lehet azt egy pörös fél ellen, ki börtönben ül. Mi fog ön most lenni? Egy hamisító neje. Egyik szégyen a másikat hozza, s az ember, a kit a gyalázat nyom, száll fokról fokra alá. A szégyen jogot ád, s a szép asszonyok szégyene rettentő szabadalom. Jó lesz önnek más országba menni. Engedje, hadd emeljem föl.

Béla még egyszer kezét nyujtá a nőnek, de ez nem fogadta azt el. Az ott vonaglott lábainál a szőnyegen.

– Taposson ön el, gázoljon rajtam keresztül. Én vétettem ön ellen is; és ez a legnagyobb bűnöm. Én azt, a mit önnek itt elmondtam, – megirtam az ön nejének is.

– Ah! kiálta Béla, haraggal rántva vissza kezét. – Önnek rossz szive van!

Azzal egy szóra sem méltatva tovább e nőt, kalapját ragadta és elrohant.

Forrott minden csepp vére, a míg hazáig ért. Ismerősei, kikkel találkozott, s kiknek köszönését nem fogadta, azt hitték, ez meg akar verni valakit.

Úgy kell neked, mondá magában hazáig. Ha prókátor vagy, ne légy bolond, ne légy nagylelkű, ne légy kedélyes. A ki pört bíz rád, mondd neki: fizessen előre, tegye le a taksát, a bélyegdíjt, a honorariumot. – Ne tégy semmit azért, hogy majd öntudatod jutalmaz, a világ becsülni fog, s a másvilágon be lesz számítva. – Te nemeslelkű prókátor, te nevetséges figura! Ki futsz, fáradsz, koptatod magadat egy féleszű hiú asszonyért, csak azért, hogy jutalom fejében rád gyujtsa a házat s mérget töltsön a közös tálba, melyből családoddal ebédelsz. Már most hitesd el, ha tudod, egy asszonynyal, hogy nem annak a másik asszonynak volt igaza. – Micsoda képpel fogsz eléje kerülni? Nem utasítja-e vissza csókodat? és méltán, azt vetve szemedre, hogy azért nyujtod azt, mert más nem fogadta el.

Inkább beteg patkányokat gyógyítottál volna ez idő alatt.

Béla reszketett a dühtől és elkeseredéstől, midőn lakása ajtaján benyitott.

Judit jött vele szemközt.

Béla visszarettent előle, mintha csakugyan vétett volna ellene.

De a nő nem jött szemrehányó tekintettel; a nő mosolygott és férjét megölelte, megcsókolá.

Azután jött édes anyja és az is összecsókolá fiát, utoljára Melchior következett, az is úgy bánt vele. Béla úgy érzé magát, mint a kit egyszerre pokolból a menyországba felragadnak.

Judit kevés beszédű volt ma. Felölelte kis gyermekét, azt vitte oda férjéhez, mintha az többet tudna mondani.

Béla ölébe vette mind a kettőt s a paradicsomot vélte karjai közt tartani.

Annál jobban megeredt a zivatar hangja az öreg asszonyságnál.

– Legyőzte őket: leverte őket! A sárga földig verte őket. Úgy morzsolta őket össze, a hogy mi nem is álmodtuk. Hallgatott, nem beszélte ki, mit akar? nekünk sem szólt semmit; nagyon helyesen tette; mi asszonyok vagyunk, örömünkben még kibeszéltük volna; azok megtudják és hirtelen visszavonulnak. Mikor mi szidtuk Bélát, mért áll velük szóba, a kiket mi úgy gyűlölünk? akkor ő jobban gyűlölte őket, kicsalta a rókákat oduikból, hogy beleveszszenek saját kelepczéikbe. Bele is vesztek! Igy jó. Meg van nekik fizetve valahára! Oh, sok volt a rováson, de ez mind ki van fizetve. Béla most az én fiam megint! Asszony, megbecsüld fiamat, a ki ily jól tud gyűlölni, az jól tud szeretni is.

Judit szófogadó menye volt napának; Bélát átölelé, megcsókolta.

De a férj homlokán még egy ráncz volt, az nem akart simulni semmi csóktól. Béla lelkében még egy tövis volt: Szerafine méltatlan gyanúja. Vajjon el van-e vetve e mag Judit lelkében is?

Judit pedig kitalálta, hogy mit jelent az a ráncz a homlokon?

– Lássa édes anyánk, szólt napához, most már azt is tudjuk, miért kellett Bélának Szerafine válóperét úgy siettetni? ma reggel egy kicsit nehezteltünk is érte.

– Csak én nehezteltem, te nem. Én szidtam Bélát, te védelmezted.

– Hiszen csak nem engedheté, hogy egy nő, ki «nekem» régi barátném volt, épen én miattam, épen az ő keze által legyen férjével együtt meggyalázva. Azt nagyon jól tetted Béla, hogy Szerafinét megszabadítád. Őt most nem éri a csapás.

– Érni fogja, felelt Béla komoran. Miután férjét e végzet találta, osztani akarja balsorsát és a válópört megsemmisíté. Szerencsétlenségében nem hagyhatja el.

– Ah, ez nemes vonás tőle.

Mindenki elismeré, hogy ez igen szép elhatározás Szerafinetől.

Béla még most is kimenté őt a világ előtt.

Hanem az a redő még mindig ott volt homlokán.

– Most jut eszembe, szólt Judit, az imént érkezett egy levél, hozzám czímezve, melyen Szerafine kézvonását ismerém fel.

– Nem olvastad? kérdé Béla.

– Tudod, hogy azon idő óta, a mikor atyám irását utánzó névtelen levéllel úgy megszomorított valaki (most már könnyen kitalálhatom, ki?), arra kértelek, hogy ezentúl minden hozzám czímzett levelet elébb te olvass el, s aztán, ha nem akarod, hogy én is lássam, semmisítsd meg.

– Nálad e levél? a redő mulni kezdett a homlokon.

– Itt van a zsebemben. Megvártalak vele.

Judit elővette köténykéje zsebéből a zöld papirra irt levelet.

– Ennek volt hát az a parfume illata, a mit olyan idegennek találtam rajtad.

– Ne hamiskodjál: «ismerőst» akartál mondani.

A redő mélyebbre vágott.

– No, no, csak tréfa volt. Mi történjék e levéllel?

– Megengeded, hogy olvasatlan visszaküldjem?

– Nem fogja azt Szerafine oktalan megbántásnak venni?

– Oh, te boldoggá fogod őt tenni, ha e levelet feltöretlen juttatod kezébe.

– Tégy vele, a hogy jónak látod.

Béla egy perczre dolgozó szobájába tért; ott két sort irt Szerafinenak.

«A levelet nem olvasta senki; tartalma meg van bocsátva mindenkitől.»

E sorokat s a felbontatlan levelet új borítékba téve, lepecsételé és rögtön elküldte Fertőyné asszonyságnak.

Mikor Szerafine felbontá a borítékot s meglátta benne saját levelét, és olvasá a kísérő sorokat, térdre rogyott és imádkozott könyhullatások közt.

Azután százfelé tépte saját levelét s a tűzbe hajítá.

A kísérő levélkét pedig azzal a két sor irással összehajtogatá, megcsókolta és eltevé keblébe.

Egy órával elébb egész halmazát égette el ugyanazon kéz irásainak: – pedig az a kéz valóban jót akart vele, a míg azokat irta.

Azok pedig ottan boldogok és nem gondolnak többet ő rá.

Melchiort ott maraszták ebédre, hogy a kik örülnek, mind együtt legyenek.

A kis doctor azt állítja, hogy még a sánta lába is meggyógyult mai nap: tánczolni szeretne.

Hisz ez a nap adta vissza barátainak vagyonát, családi nyugalmát és a boszút.

Azok pedig nem gondolnak sem visszanyert vagyonukra, sem jóllakott boszújokra, sem szerelmük új korszakára, azoknak most minden gondolatjuk azon jár, hogy íme a kis gyermek már ki tudja mondani ezt a szót: «apa.»

A redők elmultak minden homlokról, csak az a két egymásnak megfelelő egyforma sebhely a férj és a nő homlokán, az beszél titkos tündéri regékről, a mik egymást csodálatosan egészítik ki, s a miket tán el sem hinne senki, ha e letörölhetlen jegyek nem maradtak volna fenn tanubizonyságot tenni, hogy volt egyszer egy férfi és egy asszony, a kiknek szerelmén nem fogott semmi rozsda.

Judit átsóhajta az alaktalan lények hazájába:

«Anyám, lásd: én boldog vagyok.»

A KISÉRTET.

«Az ember, a kit a gyalázat nyom, száll fokról-fokra alá.»…

«A szép asszonyok szégyene rettentő szabadalom.»

Hajh bizony nagyon is igaza volt Bélának, mikor Szerafinet e szomorú bölcseségre megtanítá.

Fertőy nyomorultul elesett. Oly menthetetlenül elbukott, hogy még csak nem is védhette magát. Az egész politikai divat, mely őt felszinre emelte, avulóban volt már, más készült helyébe; s Fertőynek e rögtöni balesetében alig volt már kinél segítséget keresnie. Közélete gyűlöletes volt, még egészen alkalomszerűen jött, hogy egy magánéleti botrány miatt el lehete őt ejteni. Kinek is volna kedve politikai ügyfelei közé számítani egy közönséges bűnöst? Ez már így szokott lenni. – A ki elbukott, azt legjobban megtaszigálják azok, a kik ki akarják irtani a világ emlékéből, hogy vele ismeretségben voltak. A törvény szigorú volt iránta. Úgy itélt fölötte, mint a közvélemény.

Mi lehet aztán egy elitélt hamisító nejéből?

Mi lehet egy szép asszonyból, a kinek már nem kell «nagyobb» szégyentől féltenie nevét?

Ugyan mi lehetne belőle?

Vagy egy szép hulla a Duna-parton, melyet egy reggel a hullám a fövényre fektet; – vagy pedig egy szép álarcz, a mely mosolygó képpel jár vigalomból vigalomba, – kéjt, mámort keresve, és nem tudatva senkivel, mi féreg emészti belül?

Szerafine tudott élni.

Nagy hire volt. Más epithetont nem találunk számára.

Öröm, vígság, könnyelmű élet! Ki mondaná, hogy rosszul használta óráit?

Senki sem, csak ő maga.

Ismét azt vette már fel, hogy nappal aludjék. Tíz-tizenegy óráig szinházban, circusban mulatni, azután víg társaságot fogadni el, melynek hőse Volozoff herczeg; táncz, kártya mellett tölteni az éjt, s mikor a hajnalfény betör az ablaktáblák hasadékain, akkor aludni menni; ez volt szokott életrendje.

Alig töltött néhány órát ágyban, hanem azért délig zárkózva maradt.

De nem azért, hogy az újkori világszépítő vegyészek csalhatlan cosmeticumainak hatását tanulmányozza, – szép volt ő kendőzés nélkül is; hanem ilyenkor társalgott azzal a kegyetlen üldözővel, a mit az érző ember saját lelkének nevez.

Mert hiszen ha igaz volna az, a mivel az anyag bölcsei oly szépen megnyugtatják hivőiket, hogy a lélek is fluidum, semmi más, milyen könnyű volna neki parancsolni: most örülj, most vigadj, most légy csendes, most aludjál; de az nem fogad szót, az gondol, az álmodik, mást, mint a mit a reszketeg idegek szeretnének; az gyötör, az kínoz és nem engedi magát elaltatni.

Azon idő óta, hogy Béla karjai kiragadták Szerafinet a tűzhalálból, megszünt naplót vinni álmairól. Ez álmok nem a halott visszatérő arczával vesződtek többé, ez álmok ábrándjairól nem volt szabad tudósítani még azt a papirt sem, mely pedig oly jó titoktartó.

Ama jelenet óta azonban, midőn Béla e szóval vált meg tőle: «önnek rossz szive van», a hideg álomrém újra elfoglalta régi helyét, újra ott volt minden elalváskor, alakjának proteusi változékonyságával s egészen betölté a két ébrenlét közötti nyugtalan órákat.

Ez időtől kezdve ismét folytatta naplóját Szerafine.

Hisz azokat a kínos álmokat örökíteni kellett.

És azután az álmoknak is voltak új stádiumai. A hogy a külélet alakult.

Egyszer egy kiterjedt amnestia sokat azok közül, kik még e mozgalmas idők áldozataiul temetve voltak, – feltámaszta börtön-sírjaikból s visszaadta őket családjaiknak.

Mennyi ünnep volt akkor az egész országban! Hazatérők örömünnepe. Nő, gyermek, testvérek, barátok vártak az érkezőre, s csókolták az arczot, mely fekete szakállal vált meg, fehérrel tért vissza.

De hát azok a szomorú alakok, a kikre senki sem várt már?

Hát azok, a kiknek visszatérésétől rettegtek?

… Egyszer Szerafinenek egy költemény akadt kezébe, mely valami hetilapban jött ki. Ez volt a refraineje: «Minek jön az vissza, kit már eltemettek?» Álnév volt aláirva.

Szerafine úgy sziven találva érezte magát e költeménytől.

Mintha maga előtt látná állani azt, a ki ezt irhatta.

Kinek szólhatna e szemrehányás másnak?

Ki retteg ama hideg kisértettől jobban, mint ő?

Ha csak egyszerre betoppanna, mikor legjobban szól a zene, a fényes társaság közé s azt mondaná: «velem is egy tánczra!»

Szerafine addig járt utána, míg megtudta, hogy ilyen álnév alatt irt valami börtönben levő ember egy egész kötet költeményt, mely kiadótól kiadóhoz vándorolt, de mert nevét átalkodottan titkolja, s mert a publicum most hazafiui bánatában semmi könyvet sem vesz, csak kalendáriumot, tehát a kiadók nem mertek belevágni; hanem majd aláirást próbálnak rá nyitni.

Szerafine rögtön átvett egy aláirási ívet, azt tele irta kétszáz költött névvel s ennyi példánynak az árával biztosította a költemény-füzér megjelenését, mely azután nemsokára ily módon világra kerülvén, az ő kezébe is eljutott.

A könyv czíme ez volt:

«KESERÜ DALOK.»

Irta egy «Kisértet.»

Szerafine annak minden sorát keresztül tanulmányozta, azzal feküdt, azzal ébredt, s minden sornál jobban meggyőződött felőle, hogy ez a kisértet – «az ő réme».

Mikor ezt mondja:

Szólhat-e ez másnak?

Szerafine naplója elkezdett valódi anthologia lenni e költemény szakaszaiból, miket ő abba átirt, észrevételeivel, vallomásaival kísért; mik ellen védte magát, vagy segített nekik a vádat sulyosbítani.

Egy névtelen vádló állt vele szemben egy láthatatlan biró előtt, mindennap, minden egyedüllétben, – és ez a pör sokáig folyt így.

«Igaz.» Irta utána Szerafine naplójába. Igy tettem vele én. Ez volt az én nagylelkűségem. Azoknak, kik az államfoglyok számára ruhát, gyógyszert, pénzt gyűjtöttek, én is adtam pazaron – de egy jó szót, egy kérdő szót nem ejtettem el érte. Elhittem egy ember szavára, hogy meghalt; egy hamisító szavára!

Most még Fertőy bűne is az ő lelkére nehezült.

A ki hamisított most, hamisíthatott akkor is, midőn Róbert halálhirét bizonyítá.

Szerafine tovább olvasott a költeményekben.

A költő sötét kedélye mindenütt a legélesebb sarcasmusokban tört ki; egy utczára kitaszított őrjöngő volt az, ki sárral dobálja be azon ház ablakát, mely valaha az övé volt; egy csontváz kaczagása hangzott rímeiben, ki az itthon maradtak örömeit gúnyolni kikelt lepedői közül.

Nem álomrontó volt-e e kép, melyet nehány vonás Szerafine képzelmébe rajzolt?

Százszor elolvasta Szerafine e nyolcz sort, s ismét ujra visszatért reájok. El tudott mellette ülni órahosszat és mindig ugyane tárgyról gondolkozni.

Az alak mindegyre közelebb jött Szerafine izgatott képzelmében, a kisértet mind jobban körvonalozta magát.

Néha egészen alanyivá lett a költő alakítása; a hol a világ jelen állapotát saját kedélyében iparkodott visszatükröztetni, s olyankor még inkább ráismerni vélt Szerafine.

Egy ember, a kinek azt mondják, hogy keljen fel, s ő azt kérdi, hogy «minek?»

Az alak mindig elevenebben kezdte magát rajzolni:

Minden idege végig-végig borzadozott; visszaerőtette emlékezetét azokra a sötét, kapu mögé huzódó alakokra, a kik nem tanulták még meg, hogyan kell az utczán koldulni, csak annyit mondanak: «uram» – «asszonyom»; – azt sem minden embernek, csak minden tizediknek, kiben biznak, hogy nem fogja őket lenézni, elutasítani, nem mondja nekik, hogy dolgozhatnának még. Némelyiknek talán ősz haja is van már és fekete ruhája, a mely kopott, rongyos és foltozott. Szerafine szokott nekik aprópénzt adni, ha megszólítják, de nem szokott rájuk nézni. Ezután – ah ezután nem fog nekik adni semmit; mert nem fog merni előttük megállni, szemeit hozzájuk felemelni; hátha egyikben épen ő rá ismerne?

Végre ott volt e kegyelemdöfés.