Politikai divatok: Regény

Hát még tudományára mily büszke volt. Béla mindig első volt a tanosztályban. Mikor más gyerek még szótagolt, ő már olvasni tudott; hogy dicsérték, mikor nagyobb lett, latin gyakorlataiért. Hát még a szép irásért! Hát mikor az első jutalmat kapta! Hát mikor iskoláit végzé s haza jött az egyetemről. Hogy dicsekedett a jó özvegy fiacskája fényes bizonyítványaival! Az pedig épen diadalnap volt, midőn a censurát letette, s præclarumos oklevelét a megyeházánál ünnepélyesen kihirdeték.

Mennyit gondolkozott ő ezen, mennyit örült ő ennek! mikor kerekes rokkája mellett ülve, puritan szobájában, senkitől nem hallva énekelgeté magányosan a zsoltár ájtatos verseit, s míg fiacskája a fővárosban élt, az alatt kevesebb cselédet tartott, s jobbnak találta a rántott levest, s kávé helyett is azt reggelizett, hogy Béla úri módon élhessen.

Hanem hát a fiak megnőnek s az anyák öröme aggodalommá válik bennök. Deliségükért elszeretik őket a leányok anyjuktól; s nagy kérdés, fog-e olyanra találni, a ki őt úgy szeresse, mint anyja szerette? Bátorságuk, erejük arra viszi, hogy legénykedjenek; a szegény anya egyszer csak azt veszi észre, hogy fiacskája egy behegedt sebbel jön haza, mit párbajban kapott, s még dicsekszik vele, mert ő meg hármat adott ellenfelének egyért; – de hátha megölték volna?

«Legalább takarnád el a hajaddal, ne látná minden ember!»

És mikor végre a kis fiu nagy ember lesz, s miként egykor közvizsgákon, most is kiáll a közélet nagy examenébe s elkezd beszélni dolgokat, mikre a hallgatók egy része éljent riad, más elretten és «feszítsd meg»-et kiált, óh mint dobog akkor a szegény özvegy asszony szive! Óh milyen kár, hogy a gyermekek oly nagyra megnőnek! Óh milyen jó volna, ha mindig olyan kicsinyek tudnának maradni!

Lávayné most is maga látott az ebéd után; mind az jön az asztalra, a mit fia legjobban szeret; drága jó ételek: Pusztafi nem győzi magasztalni s mindegyikhez kétszer lát hozzá. A háziasszony még sem fogy ki a kinálkozásból; baja, hogy mért nem vesz háromszor!! Hát Béla, ki semmiből sem eszik igazán, csak szótlanul nézi tányérját, s ha a jó öreg erőszakkal rakja elé legizletesebb falatjait, ottfeledi azokat s még azt mondja, hogy nem éhes.

– Beteg vagy? valami bajod van?

– Semmi sincs. Eleget eszem.

– Óh, arra mondják, hogy eleget evett, a ki már meghalt. De bizony valami bajod van. Vagy nem szereted már az itthoni ételt? ugy-e nem szereted? Pesten jobbat kapni. Mondja csak Pusztafi úr, nekem nem vallja meg, mivel szokott Béla élni Pesten? Én is megtudom ám azt készíteni, ha nem tudom, hát megtanulom; előteremtem a világ végéről is, ha itt nem kapható.

A jó öreg ajkai síráshoz közel rebegtek elkeseredésében; Béla engesztelőleg nyújtá kezét anyja keze után.

– Minden nagyon jó, a mi itthon van, anyám; csak az én inyem rossz.

– Az nem igaz. Nem az inyed rossz, hanem bánatod van, a mit előlem titkolsz. Ugy-e bár Pusztafi úr? neki valami nagy baja van. Előttem titkolja.

– Semmi baja sincs Bélának, higyje el kegyed, szóla nyers sarcasmussal Pusztafi. Az az egész, hogy most huszonkét esztendős; most jönnek a bölcseség-fogai, s a kis gyerekek olyankor, mikor foguk jön, nyügösködni szoktak.

Az öreg asszonyság pedig nem értett semmiféle élczet, kivált ha Béláról volt szó.

– Oh, az én Bélámnak már nincs szüksége bölcseségfogakra. Inkább az a baja, hogy több esze van, mint másnak. Ezért üldözik, ezért irigykednek rá. Tudok én jól mindent, azért, hogy sehova sem megyek a háztól. Mert ha valami rosszat tud valaki mondani, a mivel megkeseríthet, azzal helyembe jön. Előre tudom már, mikor a barátnéim látogatnak, hogy ezek azért jönnek, mert van valami mendemondájuk Béla felől. Elmondták nekem, hogy az urak hogy megharagudtak a beszédeért, a mit a gyűlésen tartott; a miben azt mondta, hogy a parasztot fel kell szabadítani az urak alól. Pedig hiszen hát igaza volt. Én nem voltam ott, de tudom bizonyosan, hogy helyesen beszélt.

– Remekül beszélt! bizonyítá Pusztafi hevesen. Ha nem úgy szólt volna, akkor kellene kegyednek pirulni miatta.

– No ugy-e? kapott rajta Lávayné. Lám, hogy mégis akadok valakire, a ki azt mondja, hogy helyesen beszélt. Pedig volt ám sok úri barátja, a ki azelőtt helyét sem találta, és a ki most azt mondja, hogy már ezentúl kanczellistának sem veszik be sehova az én Bélámat.

– Hahaha! kaczagott Pusztafi. Nem is annak indult.

– A kik azelőtt alig lehettek el nála nélkül, ha egy nap meg nem látogatta őket, most eltagadják magukat előtte. Olyanok, a kik szép szavakkal csábították; még az is, a ki jegygyűrűjét viselte.

– Kérem, édes anyám, ne szóljunk erről, szólt Béla kedvetlenül; különben még kevesebbet fogok enni.

– No, no; ne vedd ezt szivedre édes fiam. Nem akartalak én keseríteni. Tudom én, hogy nem ő az oka, hanem gőgös szüléi; mindig mondtam én azt neked: nem jó nekünk nagyobb szerencsére várnunk, mint a mekkora minket megillet.

– Mit, szerencse? pattant fel e szóra Pusztafi. Tartsa magát az a hölgy szerencsésnek, kit Béla hajlamával megtisztel. Béla egy fejjel mindig magasabb fog lenni, mint más.

– Oh én örülni fogok rajta, hogy nem lesz egy fejjel kisebb, szólt aggó czélzással a jó öreg.

– De hát anyám is… mondá fájó szemrehányással Béla.

– No, no, fiam, hiszen nem akartalak én keseríteni. Csak úgy mondtam, mert tudod, ezek a bolond emberek most mind azt hajtják, hogy te koczkára tetted a fejedet. De az nem igaz, én tudom, hogy nem igaz.

– Ah! nem kell a kisvárosi pletykahordókra hallgatni, szólt közbe haragosan felkönyökölve az asztalra Pusztafi. Béla túl esik azon, hogy neki árthassanak.

– Én is azt mondom. Hiszen én is mindig azt beszélem fiamnak. Mit keresed te ezeknek a barátságát? mit jársz utánuk? mit epeszted velük magadat? Nem szorultál te rájuk, nem fogsz te közöttük igaz emberre akadni. Ne búsulj, édes fiam; van nekünk kis falusi jószágunk, kimegyünk oda; te jó gazda vagy, én takarékos, megélünk a magunk szegény telkén, mint megéltek őseid, kik közül egy sem halt meg a nyolczvan éven alul. Bár szegény édes apád is maradt volna ottan! Ő is ilyen buzgó volt, mint te. Ő is a közügyek szolgálatára adta magát, s harmincz éves korában már bevégezte az életet.

A jámbor özvegynek önkénytelen köny gyüle szemébe ez emléknél; e könyragyogáson keresztül oly féltve, oly szeretve nézett fiára, hogy Pusztafi nem birta e tekintet fájó varázsát kiállani, s asztalt bontott; pedig még hátra volt a sok csemege, a sok befőtt, aszalt gyümölcs, miket az özvegy egész éven át készítget fia számára; mert hiszen csak ő érte készül az mind.

Béla is fölkelt, megcsókolta anyja kezét és arczát; a jó öreg átölelte, s csendesen suttogá: «ne felejtsd el szegény anyádat».

Pusztafi derültebb hangulatot akart adni a társalgásnak.

– Ne kényeztesse kegyed olyan nagyon ezt a fiut. Tessék elhinni, hogy felét sem érdemli meg.

– De mikor énnekem nincs kit kényeztetni más. Aztán mikor meglátom, mintha mindig szegény édes atyja állana előttem: ugyanaz a magas homlok, azok a szelid szemek, még a hangja is, még a lépéseinek a kopogása is ugyanaz. Még az ellenségei is ugyanazok.

– Ah, azoktól ne féltse őt kegyed. Béla férfi, ki ellenségeinek meg tud felelni.

– Oh, azt szeretném is látni! Ha valaki az én fiamat bántaná! Azért, hogy én olyan könnyen sirok, nem kell azt hinni, hogy gyönge vagyok. Tessék csak megkérdezni Fertői uramat, mikor a lelkem férjem életében egyszerre idejött gorombáskodni, mert a számadásaiban kimutatta a csempészkedést; szegény boldogultam igen csendes ember volt, hanem én, mikor láttam, hogy nem tud olyan gorombán beszélni, mint amaz, no kikaptam ám a guzsalyszárat a rokka mellől s neki álltam Fertőinek: «eltakarodjék innen az úr mindjárt, mert úgy a hátához verem egybe ezt a rokkanyelet, a hogy még soha rokkanyéllel megverve nem volt!» El is eblábolt ő kelme, alig találta ijedtében a kilincset az ajtón.

Az özvegy arcza egészen nekipirult ez emlékezetnek; a mi ismét derült kedvet hozott a társaságba. A jó asszonyság aztán egészen jó humorba jött: rábizta Pusztafira, hogy mondja meg mindenütt, a merre csak jár, még Pesten is: «hogy az én fiamat úgy bántsa valaki, hogy én megverem!»

– Most tudom már, hogy szivarozni szeretne, hát küldöm a kávét a Béla szobájába.

Lávayné maga ment azt elkészíteni.

A mint az ifjak egyedül maradtak Béla szobájában, Pusztafi komoly tekintettel szólt Bélához.

– Kedves öcsém, most már bánom, hogy azt a levelet elküldtem attól az ostoba ficzkótól.

– Miért?

– Azért, mert úgy látom, hogy neked nemcsak szeretőd van a sziveden, hanem – még jobban az anyád. Látod, mikor én magam az én százszor elátkozott, de mindig imádott pályámra indultam, engem is így marasztott, így biztatott egy soha-soha vissza nem álmodható édes, szerelmes anyai hang; s ha akkor engem valaki arra ösztönzött volna, hogy ne hallgassak e szóra, annak én most halálos ellensége volnék, de minthogy senki sem tette azt, mint saját magam, tehát nem is üldözhetem.

E pillanatban a kutyák ugatni kezdtek az udvaron, s Béla sietett az ajtóhoz, mert valaki ugyancsak védelmezte magát a kemény támadás ellen.

– Ah Bárzsing! Te vagy az, a kit a kutyák fel akarnak falni?

– Az ördög vigye el! kiálta az érkező, háttal nyomulva be az ajtón, s két kis mérges kuvasz ellen botjával védve magát; mindig meg akarnak enni, mikor ide jövök. – Ah, alásszolgája! Ekkor aztán szemközt fordult. Magas, sárgaképű ifju ember volt, sűrű veres szeplőkkel arczán, melyet savószinű szakáll és bajusz tarkított; szemei vízkékek és kiülők, ajkai szélesek és duzzadtak, jellemtelen szinű haja vasárnap és ünnepélyes alkalmakkor fodrász remekeül van kidolgozva; az egész alak messziről hirdeti jöttét kiállhatlan parfume-illatával. A jeles ifju nagyon jól válogatta arczához a szineket, midőn salátazöld magyarkát öltött fel, melynek bő nyitott ujjából rózsaszin selyem béllés hajnallott elő, hozzá meggyszín bársony mellényt, s bár nem illik bizonyos öltönyrészekről beszélnünk, de azt a jó ötletét csakugyan örökre kár volna elhallgatnunk, hogy ő azon posztó szélét, a miből inexpressibleje készült, s a mire az illető gyár czége szokott felirva lenni: «eredeti honi készítmény, 1846-ban», kívül a pantallonjára varratta hosszában csík helyett, hogy azt messziről olvashassa minden ember.

– Hozta Isten! szólt kaczagva Pusztafi a beretirálóhoz. Majd úgy járt ön, mint Cretai Miló.

– Ördög vigye el a kutyáidat, lármázott ez, még nem térve magához az ijedtségből, Bélára. Mondtam már, hogy egyszer zsirban főtt spongyát adok nekik, ha jobban nem szoktatod. Lehetetlen, hogy külön nem dressiroznád arra, hogy rám rohanjanak. Ekkor aztán kissé magához térve, Pusztafihoz fordult s ünnepélyes állást véve, változtatott hangon így kezde szónokolni: «mélyen tisztelt hazafi!»

– A menykőbe, «barátja az erénynek», csak nem akar ön dictiót tartani?

(Tudni kell pedig, hogy akkoriban ez a megszólítás: «barátja az erénynek», nagyon divatozott a «fiatal Magyarországnál», különösen oly emberek irányában használtatva, a kiknek nem akarja az ember azt mondani, hogy «én barátom!»)

– Tisztelt hazafi! Igenis, én a fiatalság küldötte vagyok, s városunk nevében önnek, mint országos hírű férfiunak, a holnapi nagy díszlakomára meghivó jegyet vagyok szerencsés átnyújtani.

Pusztafi ki sem engedte a kérdéses jegyet bontani a szép aranyos papirosból.

– No hát csak legyen olyan szerencsés, – barátja az erénynek, – vigye vissza azt a jegyet, s mondja meg a nemes fiatalságnak, hogy majd ha lesz valahol csizmadia lakozás, melyet az «én kedvemért» rendeznek, oda el fogok menni. S már most beszéljünk másról. Átadtam már a biráló választmánynak az ön drámáit.

Tudja jól, hogy ezért a tárgyért elhagy lakomát, követséget és dictiót.

– Igenis? Kinél vannak már?

– Vörösmarty már olvasta.

– S mit mondott rájuk?

– A vígjátékra azt mondta, hogy «csinos kis vígjáték».

(Azt persze nem tudhatta az egész világ, hogy koszorús költőnknek szavajárása volt, ha valami nagyon hiábavaló költői operatumot kapott kezei közé, azt ezzel a kis langyos epithetonnal keresztelni meg: «csinos kis».)

– Igen! riada ragyogó szemmel Bárzsing úr s szinte megölelte Pusztafit. Hát a drámára?

– Arról meg azt mondta, hogy «ugyan mérges kis dráma».

Az aztán megint nem volt mindenkinek az orrára kötve, hogy mikor a kedélyes költőkritikus valami költői műre azt mondta, hogy «mérges kis jószág», annak valami nagyon borzasztó terménynek kellett lenni.

– Te nem is mondanád az embernek, hogy drámákat irsz! Feddé tréfásan Béla Bárzsing urat.

– Hm. Nem lehetünk mindnyájan egy dologban jelesek. Te a szónoki pályán aratsz babérokat. Itt maga is megrettent Bárzsing úr saját mondásától; Lávay e szóra nagyon leránczolta szemöldeit; még ingerkedésnek találja venni! Miért is jónak látá Bárzsing úr hizelkedő hangra fordítani beszédét. Látod, kedves barátom, miért is léptél vissza a holnapi szónoklattól? úgy sajnáltuk valamennyien. Még okát sem adtad. Csak egyszerűen bejelentéd, hogy nem szónokolsz.

Pusztafi aggodalmasan tekinte Bélára; ő ismerte emberét; tudta, hogy ez a kérdés a «provocateur» cselvetése: vajjon mit fog rá felelni, hogy magát sem meg ne alázza, sem el ne árulja.

– Hát kedves Náczi, szólt könnyű vérrel Béla, én bizony egyszerüen azért mondtam le, mert Pusztafi érkeztét megtudva, természetesnek találtam, hogy vendégemet és barátomat el nem hagyhatom.

Pusztafi azt dörmögte rá, hogy «bravo». Ez már diplomatának született ficzkó: nem is hazudik, de igazat sem mond; sért, de rajta nem kapatja magát.

– Hanem hát beszéljünk okosabb dolgokról, barátja az erénynek; mit csinált ön a levelemmel, a mit önre biztam? Ez ám a fődolog. Én eljártam az ön ügyében; hát ön az enyémben mit tett?

– Ezer milliom bocsánatot kérek, tisztelt hazafi, mind ekkoráig nem adhattam át, mert nem voltak itthon.

Hála Istennek! gondolá magában Pusztafi s azzal neheztelve vágott Bárzsing úr szavába.

– No ha eddig nem adta át, akkor ezután ne tegye.

– De kérem alássan, szabódék megszeppenve a nemzetiszinű ifju, nem voltak itthon; nem is tudtam, hol vannak?

– Üres mentség. Tegnap este megjöttek már.

– De, de, én nem mehettem hozzájuk, mert tizenkét óráig nem lehet látogatóba menni. Ime most egyenesen oda indulok: nálam van a levél is, az ív is.

– Adja vissza mind a kettőt. Adja vissza. Különben is nem akarom a kisasszonyt terhelni vele. Béla öcsém, ugy-e bár, te is helytelennek tartod, hogy egy költő ajánló levelet küldjön előfizetési ívei mellé?

Pusztafi e szóknál jelentékeny tekintettel nézett Bélára.

Béla iróasztalának támaszkodott, karjait összefonva. Pusztafi feleletet várt kérdésére.

Béla azt felelte: «nem».

– Micsoda? – Te azt hiszed, hogy az rendén van, ha én gyüjtő ívemet ajánló levél kiséretében küldöm Hargitay kisasszonyhoz?

Béla nyugodtan felelt rá: «igen».

Pusztafi még egyszer, közelebb lépve hozzá, komolyan kérdezé:

– S felelsz nekem azért, a mi ebből következni talál?

– Felelek.

– Óh ne tessék semmitől tartani, hadart közbe badaron Bárzsing vitéz, nem lesz annak semmi rossz következménye. Azt csak tessék rám bízni. Ah, Judit kisasszony nem olyan nő.

Gondolta magában: ezt most bizonyosan Lávay beszélte le arról, hogy Juditnak irjon; bizonyosan jól leszólta előtte volt menyasszonyát. Ez is jó lesz egy kőnek Béla ellen a Hargitay háznál.

– Akkor hát nem bánom, vigye el, barátja az erénynek, küldeményemet azon derék lánykához s hozza majd hirül, hogy elfogadta-e azt, vagy nem?

– E pillanatban itt leszek! Azaz, hogy: három órától négyig terminusom van; végrendeletet csinálunk valahol. Megengedi kegyed, nagyon tisztelt hazafi.

– Óh igen szivesen, csak csináltasson kegyed végrendeletet, a mennyit akar.

– Hanem négy órára pontban itt leszek. Addig is ajánlom magamat. Béla, kérlek, füttyents a kutyáidnak, hogy ne rohanjanak utánam. Az elébb az egyik az inamba kapott, szerencse, hogy honi posztó a ruhám, nem ment át a foga.

– Melyik volt az? kérdé részvétteljesen Pusztafi.

– Az a vörös, a Cziczke. Hahaha, magamat ajánlom.

Pusztafi aztán azalatt, míg Béla kieskortálta személyesen Bárzsing vitézt a kapuig, behítta a szobába Cziczkét, adott neki czukrot, megsimogatta, megczirógatta a fejét: «Óh te okos, te kedves állat, te derék emberismerő bölcs!»

Béla percz mulva visszatért. A két ifju pályatárs a nyilt ajtóban találkozott. Mindkettő egyszerre nyujtá egymásnak kezét.

– Te sorsod koczkáját elvetetted, szólt Pusztafi.

– Isten kezében van az és Juditéban, felelt Béla igaz áhitattal.

– Irigylésre méltó ember, szólt Pusztafi, felsóhajtva, ki még Istenében s kedvesében bizik.

A SZÍV, MELY SZIKRÁT ÁD AZ ÜTÉSRE.

Bárzsing úr sietett Hargitayékhoz, – a mennyire ugyan az éjjel esett zápor engedé a sietséget olyan városban, hol sár idején a látogatóba menő dandynak tojás-tánczot kell járni a hepehupás kövezeten, ha sártalan orrú csizmával akar eljutni czéljához; még akkor a gummi felczipők – seligen Angedenkens – melyek magukat később emblemai hirre küzdték fel, Amerikából importálva nem lévén.

A zöld kapus háznál nem ugattak a kutyák az emberre, sőt egész az előszobáig el lehete jutni Bárzsingnak, a nélkül, hogy valakivel találkozott volna. Az előszoba is egészen üres volt; a huszár bizonyosan a tekintetes úrnál van elfoglalva, a szobaleány pedig az úrhölgyek körül lesz.

Bárzsing úr zavarba jött. Mit csináljon ilyenkor «a jó társasághoz szokott ifju?» Ő ugyan könyvnélkül megtanulta ezt a jeles «étude»-öt, melyben 333 rendszabály adatik elő, hogy a ki azokat mind megtartja, az a «világban jártas férfi» nevére érdemes. A 4-dik §. ugyan körülirja: «ha a jó társasághoz» szokott ifju egy úri házhoz érkezik látogatóba, az inastól megkérdezi: itthon van-e a házi asszonyság és a kisasszony? ha a kisasszony csak maga volna itthon, akkor nem jelenteti be magát, hanem csak látogató jegyét adja át, az illető szegleten behajtva; ha azonban az inas azt mondja, hogy az asszonyság is itthon van, az azt jelenti, hogy látogatásokat elfogad, akkor megmondja a nevét, s míg az inas bejelenti, az alatt még egyszer körülnézi magát, nincsen-e valamije rendetlenségben? Az inas visszatértével pálczáját átadja neki, de a kalapját magával viszi…

Igen, de a dicső könyv nem ad semminemű utasítást arra az esetre, ha egy csepp inast sem talál az ember az előszobában. Mit csináljon ekkor? Várjon-e ott egy óra hosszat? s az alatt untában a kávémalomban hagyott kávét megőrölje? Torokköszörüléssel, vagy lábdobogással adjon-e jelt, hogy valaki van a szobában? vagy pedig visszaforduljon és elmenjen?

Kivált mikor a mellékteremnek azon ajtaja, mely a hölgyek szobájához vezet, nyitva van s az ember kénytelen hallani idekinn, hogy Hargitayné asszonyság élesen csengő hangjával nagyon pöröl valakire. És mikor az a valaki nem más, mint a kisasszony maga.

Bárzsing úr abban a nézetben volt, hogy a «jó társasághoz szokott ifju» ilyenkor hallgatózni szokott.

És itt ismét megjegyzendő, hogy ez tizenöt év előtt történt, a mikor még az ajtókon való hallgatózás nem volt diplomatiai rangra autorizálva, s a mikor bizonyos lehetett volna az az ujságiró, ki tudósítását eként kezdené: «a titkos értekezlet részleteiből hiteles tudósítónk nyomán közöljük», hogy az olvasó így kiáltott volna fel: «nézd a szemtelent! még hallgatózott!»

Bárzsing úr bizony hallgatózott. Egyedül volt, senkitől sem szégyelhette magát. Hogy a beszéd tárgya odabenn egyre érdekesebb kezdett lenni, még a fülét is az ajtóhoz tartotta.

A tekintetes asszony Judit kisasszonyt dorgálá.

«… most van az utolsó óra: ha meg nem gondolod magadat, meglátod, mi fog következni? Sem én, sem atyád bele nem egyezünk soha, hogy hozzá menj. Atyád engesztelhetlen iránta. Te azt nem érted, miért? mert az politika. Atyád e megye legszabadelvűbb férfia. Tudod, milyen fáklyás-zenét kapott, mikor az administratori rendszert olyan hatalmasan megtámadta! Hát még, mikor a vegyes házasságok ügyében kikelt! Megyéről megyére hordták, mint Balogh Jánost, vagy hajdan Forintost, hogy mindenütt szónokoljon. Az úrbéri kérdésekben is nem atyád volt-e az, ki az «örök váltság» elve mellett küzdött? Nem magasztalták-e ezért? És most idejön egy ilyen tacskó és megszégyeníti. Túl akar rajta tenni! Egy olyan emberen, mint atyád! – Ő kiáll és ellármázza, hogy nem «örök váltság», hanem rögtöni megszüntetése az «úrbér»-nek! Tudod-e, hogy ez mit jelent? Ez revoluczio! S tudod-e, hogy mi lesz abból, a ki revolucziót csinál? azt lenyakazzák! – Már most mit csináljon az atyád? Ha opponál neki, azt fogják mondani: pecsovics. Úgy jár, mint Nagy Pál; tegnapelőtt még bálványa a nemzetnek, ma lábatörlője. Egy percz alatt elvesztheti népszerűségét s abba ő belehal. Gondold meg, ha egyszer az találna vele történni, a mi a honti követtel Pesten a Szép-utczában történt? Mindjárt főbe lőné magát.

Judit kisasszony felelt néha egy-egy szót, de azt oly halkan tevé, hogy nem lehetett meghallani.

Hargitayné segített a dolgon, mert leánya szavait oly hangosan ismétlé, hogy Bárzsing úr is megérthette.

«… azt mondod, hogy hiszen igaza van? De köszönöm én az ilyen igazságot! Ha ez megtörténik, akkor minekünk aztán csak «szállj le Balázs a hintóbul.»

«… mit mondasz? Hogy hát akkor járni fogunk gyalog? – De még a puha kenyeret is kiejtjük kezünkből!»

«… hogy te neked a száraz kenyér is jó? De az egész ország birtokos nemessége nem kérdi azt tetőled. Nem is bizták rád, – szerencsére. Sem pedig hiblihubli ifju uraimékra. Az ilyen emberekkel vége van minden összeköttetésünknek. Hogy mi is becsültük Lávayt, az bizonyos; de ő az oka, hogy rossz társaságba keveredett. – Micsoda rossz társaságba? Bizonyosan rossz társaságba! Tán nem tudja minden ember, hogy ki az a Pusztafi, meg annak a ligája? Költő? Igen, de milyen költő! Lázító, országháborító, a kit más országban régen lánczra kötöttek volna Ha ő neki az ilyen emberek jobban tetszenek, akkor maradjon neki. Atyád elég szépen tudtára adta. Megkinálta, hogy ** herczegnél biztos állomásba segíti; nem ő utasította-e azt vissza? Pedig atyádnak csak egy szavába került Bárzsingot oda beültetni. Most már késő a megtérés; ő elzárta maga elől az ajtókat s neked ki kell őt verned a fejedből. Azt tudod, hogy atyád nagyon szigorú ember: a mit ő kimond, azt meg nem másítja soha. Ma három órára jön el hozzá a bátyám, meg Bárzsing, végrendeletét elkészíteni. Tudod jól, hogy e végrendeletben úgy meg lesz kötve a kezed, hogy ha akaratunk ellen mennél férjhez, még holtunk után is utólérjen a büntetés. Én nem akartam, hogy ennyire menjen a dolog, de atyád akarata változhatatlan. Ismerheted, mert hiszen rá ütött a természeted: épen olyan makacs vagy, mint ő; de meglátod, hogy megbánod!

Itt most hosszasabb válasz érkezett Judit kisasszony részéről, de ismét oly halk, alányomott hangon, hogy Bárzsing úr egy szót sem vehetett ki belőle, pedig úgy oda tapadt a kulcslyukhoz, hogy észre sem vevé, midőn az előszobába Márton huszár bejött egy nyaláb porczellántányérral s a hallgatózó úrfinak kedélyes üdvözletül jót csapott a hátára, e szókkal:

«Jó napot Jankó!»

Bárzsing úr ijedten tekinte hátra.

– Ezer bocsánat, enyelge Márton, a kacskaringós bajuszú hajdú; azt gondoltam, a Perflexék inasa. Mindjárt bejelentem a tens urat.

A tensúr pedig kénytelen volt zsebredugni a hátbaütést s a naiv quiproquot; miután olyan helyzetben hagyta magát meglepetni, a minőben szerencséjének tarthatja, ha csak inasnak és nem szobalánynak nézték.

Márton hajdu egy percz mulva visszajött: «tessék besétálni.»

Pedig ez nem látogatásokhoz alkalmas pillanat!

De már be kelle menni Bárzsing úrnak, mert Márton kitárta előtte az ajtót s nem sokára be is csukta mögötte.

Ő bement, Márton kinmaradt; az utóbbi azt a pantomimai mulatságot szerezve magának, hogy a belépett után tekintve, két öklével úgy tett, mintha valami képzelt alaknak a gallérját megragadná, azután egyet rántana rajta, olyan formán, mint a kit az ajtón dobnak ki; ott megint meggondolná magát s az ablakon hajítaná ki, nagyot ütve utána az öklével. E jelentékeny némajáték után indult Márton tányért törülgetni.

A terembe lépő Bárzsing nagy szorongást érze magában, ha elgondolá, hogy most egy kisirt szemű társaság elé kell kerülnie; azonban meglepetésére úgy találta, hogy a hallott beszédeknek semmi köze sincsen az arczok kedélyével: Hargitayné asszonyság a legnyájasabb mosolylyal siet eléje, míg Judit kisasszony szenvnélküli közönynyel áll egy asztal előtt, mely fejékekkel van tele.

– Jőjjön csak, jőjjön, kedves Bárzsing. Magának jó izlése van az ilyenekben. Azon perelek épen a leányommal, tán ki is hallatszott az előszobába, hogy mit tegyen holnap a fejére, a bevonulás alkalmával? Ő nem akar sehogy az én izlésemre térni; meglássuk, Bárzsing úr melyikünknek ad igazat?

Ott pedig nagy mód volt a válogatásban: az asztalon hevert egy koszorú, apró halavány rózsákból, egy antik diadém, gyémántos rezgőkkel, egy füzér gyöngyökből és nefelejtsekből és egy myrtus galy.

Hargitayné mindegyik diszítményt egyenkint felpróbálta leánya fejére: nézze ezt! nézze emezt!

Judit engedett magával mindent kisérleni csendesen; hosszúdad halavány arczát, szabályos szép vonásaival, nagy fekete szemeivel, sűrűs szemöldiveivel csak egyszer sem fordítva a tükör felé.

Bárzsingnak valóban elég oka volt zavarban lenni az itélet kimondásával.

A rózsakoszorúval fején úgy tünt fel, – mint egy menyasszony.

A diadémmal olyan volt, – mint egy királyné.

A gyöngyfüzérrel, – miként egy istenasszony.

S a myrtusszal olyan szép volt, – miként egy szép halott.

Bárzsing úr azzal vélt nyomdokába léphetni bölcs Salamonnak, ha a szépségeket nyalábra fogja s úgy oldá meg a kérdést, hogy a legszebb lesz, ha a gyöngyfüzért, meg a rózsakoszorút a diadém körül fonják s azt teszi fel úgy a kisasszony.

Hargitayné boszús szemrehányással tekinte rá, mintha mondaná: te filkó! nem tudtad már még azt a myrtust is oda markolni?

Judit hideg mosolylyal nyúlt a myrtus után; az volt az ő választotta. Ezt azután ő maga illesztette éjsötét hajfürtei közé s a mint ekkor szemeit egy perczre égnek emelé s önkénytelen felsóhajtott, akkor úgy tünt elő, mint egy idvezült, ki már repül a levegőkön keresztül.

– Tehát e mellett maradok.

Hargitayné vállat vont. Minthogy mindenki ellenzi, tehát azért…

Bárzsing szükségesnek találta e csendes bukás után szilárdabb tért keresni talpainak s az volt a Pusztafi által rábizott ügy.

Az ajtón át hallottakból ugyan annyit sejthetett, hogy Pusztafi ennél a háznál nem a legkedvesebben hangzó név, de minthogy azért mégis elég országosan hangzó, bizonyos lehetett felőle, hogy ily celebritás megbizása még Hargitayné előtt is megtiszteltetésnek fog vétetni.

– Tisztelt nagysád; Pesten jártomban Pusztafi, ki régi ismerősöm, kért fel, hogy ismerve nagysád honleányi buzgalmát, hozzam el nagysádhoz egy előfizetési ivét, egy általa sajátkezűleg irt ajánló levele mellett. Az ilyesmit nem lehet megtagadni.

S azzal nagy mäcenási elhatározással vevé ki kebléből a Pusztafi által Judithoz irt levelet, melyet Judit elébb anyjának nyujtott át feltöretlenül.

– Csak tartsd meg magadnak, ha hozzád volt bizodalma. Ha nekem akart volna irni, nekem irt volna. Úgy látszik, rólad többet tesz fel.

Hargitayné komolyan sértve érezte magát, hogy ő, ki annyira hirhedett lett a megyében előfizető fogdosási talentumairól, most egy poéta által így mellőztetik.

Judit tehát felnyitá a levelet s olvasni kezdé azt.

Még csak a levélpapir hegyén sem lehetett észrevenni, hogy kezei reszketnének az alatt, a míg olvas.

Csak egy perczre állt meg, hogy a levélből kitekintsen s egy öldöklő pillantást vessen Bárzsingra. Ez ott lehetett, a hol arról van szó, hogy ehez akarják nőül adni.

Mikor pedig végig olvasta, akkor fogta a levelet s hideg, megvető ajkpittyesztéssel széttépte és a virágkosárba hajította azt.

– Mondja meg Pusztafi úrnak, hogy én ilyen megbizásokkal nem foglalkozom; sem kedvem, sem alkalmam hozzá.

– De azért mégis nem kellett volna levelét összetépned, feddé őt anyja.

– Nem kedves emlék előttem, a mi Pusztafi névvel van összekötve.

Ezt az elébb hallottak után ugyan természetesnek kelle találni.

– A mi magamat illet: én szivesen aláirok egy példányra.

Azzal iróasztalához sietett; nevét határozott, kemény betűkkel az ívre irta s tárczájából egy ezüst két forintost kivéve, az ívvel együtt odanyujtá Bárzsingnak.

Bárzsing úr átlátta, hogy most rossz humorban találta a kisasszonyt s kezdett tudakozódni a tekintetes úr felől.

– Férjem már várja kegyedet, biztosítá őt Hargitayné asszonyság. Valami szivességre akarja kérni.

– Igenis? kérdezé ez ostoba ártatlansággal; pedig tudta jól, hogy miért jött. Akkor hát nem alkalmatlankodom nagysádtoknak; sietek át hozzá. Magamat alázatosan ajánlom.

– Hiszen ebédre lesz önhöz szerencsénk.

– Ha nagysádtok parancsolják; csókolom kegyes kezeiket.

Azzal Bárzsing úr, megemlékezvén a «jótársasághoz szokott ifju» rendszabályainak 39-ik §-usára, mely így szól: «eltávozáskor kalapot balkézzel hátratartani, fentartott arczczal meghajolva, hátrafelé lépni, hogy egész az ajtóig jutván, mindig szemben maradjon a kisasszonynyal, kitől búcsúzik, – ehez tartá magát; a fatális törvénykönyv azonban elfelede utasítást adni azon esetre, hogy mi történjék a jó társasághoz szokott ifjuval, ha a háta mögött egy ottoman talál lenni a szoba közepén? minélfogva Bárzsing úr sarkaival megakadván az említett malitiosus bútorban, azon szépen hanyat esett, a kalapját palancsintává nyomta s csak e tréfás meglepetés után jutott el a szárnyajtóhoz, melynek két kilincse közül minden áron azt akarta elfordítani, a melyik nem fordul. Az a hiányos társalgási könyv erről sem mond egy szót sem!

Hargitay úr dolgozószobája az épület másik szárnyán volt. A többi termek fényüzéséhez képest túlságosan egyszerű szobácska; ugyanazon festett bútorokkal, miket még fiatal, nőtlen ügyvéd korában szerzett, s miket azóta a hagyományos pipafüst szép barnára avított. A szekrényekben csupa törvénykönyvek, országgyűlési naplók, protocollumok, közjogi gyüjtemények, tisztességes, barna bőrbe kötött foliansok, az oroszlánlábú iróasztalon mogorva vén ólomkalamáris, belemártott irótollakkal, miknek zászlós végei azon gyanú nyomait viselik, mintha azokkal rosszul szelelő pipaszopókák bajain is szoktak volna segíteni. A megrakott pipatartó az iróasztal végében áll, antik ezüst kupakos tajtékokkal s a medvefejű dohánydöbözzel. A falakon egy pár kőrajzú kép: Balogh János és Wesselényi Miklós karöltve, – Mátyás király koszorús fővel; a nádorok arczképei egy táblán, egy tarka illuminált kép, mely Zrinyi Miklós kirontását ábrázolja; s végre egy függönytől félig eltakarva egy régi ritka kép, melyen Nádasdy lefejezése látszik. Valaha ez a kép elébb állt, most már függöny alá került. A falon függ egy nagy ezüstös fringia: annak a vasát is nehezen lehete már a rozsda miatt kihúzni a hüvelyéből.

A megviselt fekete bőrpamlagon ülve találjuk Hargitay és Fertőy urakat, Bárzsing úr megérkeztekor, kik mindketten nyájasan kezet szorítanak vele. Vártak már rá. Ő menti magát, hogy az asszonyságoknál kivánt elébb tisztelkedni. Az helyes.

– Már most tehát lássunk a dologhoz, szól Hargitay, a pipát sem véve ki szájából. Pedig a dolog, mihez látni akar, végrendeletének dolga.

Hargitay arcza első tekintetre elárulja azt, a mi. Az ő arczának nincs semmi titka. Hogy dölyfös, hogy türelmetlen, bocsánatot soha nem ismerő, érdemeire hiú, népszerűségére féltékeny, a hatalmasokkal szemben daczos, alárendeltei irányában zsarnok, azt kopasz homloka kondor üstökétől kezdve lenyomott tokája kettős barázdájáig hirdeti arczán minden vonás: a kicsattanásig piros kőkemény orczák, a felkunkorodó bajusz; a duzzadt, de szép metszésű ajkak és a villogó büszke szemek, két sötét szemöld ernyője alatt. Igazolja azt a kemény hang, a parancs- és ellenmondásban rekedtté és pattogóvá idomult beszédmód, melyen a legközönyösebb tárgy is úgy hangzik, mintha mérges vita volna.

– Tehát uraim, fogjunk hozzá. Itt a végrendelet készen. Ti ketten tudjátok meg, mi van benne? mert tudnotok kell; majd a másik három csak kívül irja rá a coramisálást.

Fertőy édeskés hangon szólt közbe.

– De édes bátyám; megbocsásson, én mégis nem állhatom meg, hogy elhallgassam. Kedves bátyám még legjobb életkorában van, minek ilyenkor még végrendeletre gondolni?

– Öcsém uram. Tudhatja azt jól, hogy én nem vagyok capacitálható. Nagyobb dolgokban, országos ügyekben sem szoktam meggyőződésemet változtatni. A mit kimondtam, azt kimondtam. Én nem vagyok szélvitorla, a mit minden fuvallat más irányba csavarint. Én szilárd ember vagyok. A mi pedig önnek azon ellenvetését illeti (nyilvános pályámon megszoktam, semmi ellenvetést sem hagyni czáfolatlan), miszerint én még sokáig élhetek, meg kell önnek jegyeznem, hogy apám, nagyapám, minden ősöm rögtöni halállal halt meg. Az én családomban nem szoktak csendesen, ágyban fekve várni a halálra; egy percz, egy fuvallat és megtörtént!

Mennyire büszke volt a haragos férfi arra, hogy az ő családjának ily kiváltságos állása van a halál nemeire nézve.

Azután ünnepélyes hangon folytatá:

– Ámde ha félszázados élet állana is még előttem, még akkor is meg kellene tennem, a mire magamat elhatározám: azért, hogy példa adassék az «ifju óriásoknak», mint törjenek az ősi jogok bajnokai ellen? Majd ha hire fog futamodni annak, hogy Hargitay János elég szilárd és elhatározott volt, kitépni szívéből azt az embert, a kit eddig szeretett, azért, mert az eddigi sarkalatos elvek ellen szavat emelt; s ha tulajdon gyermeke is utána akart szakadni, kitépte azt is: átlátandják akkor, milyen vas dandárral leend dolguk s eszükre térnek. Én hiszem, hogy e végrendeletem súlya nem fogja leányomat érni. Ismerem Lávay characterét. Ha ő megtudandja, hogy én Juditot kitagadom azon esetben, ha ő hozzá fog menni nőül: félbe szakítandja a viszonyt; nem azért, mintha félne Juditot szegényül elvenni, hanem mert sokkal nemeslelkűbb, mint hogy azt a nőt, a kit szeretett, egész vagyonával szegényebbé s szülői haragjával gazdagabbá akarja tenni. Én nem gyűlölöm e fiatal embert, de meg akarom mutatni, hogy van erőm őt megtörni, hogy eszére térítem; s ha ő vakmerő volt engem nyilt tusára hívni fel, én őt ujjamnak egy mozdításával lesujtom a porba.

Bárzsing úr el volt ragadtatva e szónoklat által. Ilyen szépen az országgyűlésen is aligha beszélnek.

– No úgy megnyugszom kedves bátyám akaratában, szólt nyájas részvéttel Fertőy; ha az egész úgy is csak pro forma történik; hiszen időközben majd Judit hugocskámat is jobb godolatokra téríthetjük.

– Tehát, szólt Hargitay, felvéve iróasztaláról a hosszú okiratot, tessék megérteni az e tárgyra vonatkozó pontot:

«… Ha pedig Judit leányom, mind ezen szeretetteljes szülői gondoskodásaim daczára, az én kinyilatkoztatott akaratom ellenére választana férjet és ahoz nőül menne, minden birtokomban, mely szerzeményem és melyről rendelkezni hatalmamban állott, az én kedves sógoromat, Fertői Fertőy Boldizsárt helyezem be általános örökösül, s említett Judit leányomat mindenből merően és egyenesen kizárom és kitagadom; hogy pedig e részben mit jelentsen e szó: «kinyilatkoztatott akaratom», az iránt felvilágosítást nyujtand azon levelem, melyet párban ide rekesztek, másolatát tekintetes Bárzsing Vilmos hites ügyvéd úrra bizván kézbesítés végett az illetőnek.

A levél eként hangzik:

Kívül:

«Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Füzitői Lávay Béla úrnak; hites ügyvédnek, teljes tisztelettel, Helyben.»

Belül:

«Tekintetes úr!»

«Fontos és változhatatlan indokoknál fogva kényszerítve érzem magamat azon viszonyt, mely eddigelé ön és Judit leányom közt létezett, felbontani, az eljegyzést ünnepélyesen megsemmisítvén és minden egyéb ebből származható következtetést elutasítván. Kelt stb. Hargitay János, m. k.»

Az eredeti levél már le volt pecsételve, azt tehát Bárzsing úrnak nyújtá a szilárd akaratú úr s megszorítá a fiatal ember kezét.

– Remélem, hogy ön kellemesnek találandja e küldetését s önön függ, hogy ennek teljes sikere legyen.

Ez már csak érthető beszéd.

– Rögtön sietni fogok az átadásával.

– No, nem oly sürgetős. Halaszthatja ebéd utánra.

– De megigértem, hogy négy órára ott leszek. Pusztafinak igértem.

– Pusztafinak?! kiálta fel megorrolva Hargitay. Ön is azon emberrel tart?

– Kérem alásan, egy alkalmatlan ügy. Pesten elfogott, hogy egy előfizetési ívét hozzam el Judit kisasszonynak; most ismét megkapott, hogy mit végeztem már? én át is adtam Judit kisasszonynak, a ki a gyüjtést nem fogadta el, de maga aláirt két forintot, azt szeretném neki elvinni; mert tetszik tudni, nagyon goromba ember, ha valaki nem tartja meg a szavát.

– Oh, tehát megint irodalmi koldulás! És Pusztafi Lávaynál van szállva? No azért ne fáradjon ön oda; tegye az ívet az üres borítékba, irja rá a czímet, mellékelje a hat huszast; majd a hajdú el fogja azt neki vinni.

Rögtön csengetett is Mártonnak a büszke hazafi s elmondta, hogy mint járjon el.

Bárzsing nem tudott hozzá jutni, hogy ellenvetéseket tehessen.

– Hagyja csak, így lesz ez legjobb.

Azután még három hazafi jött a társasághoz; azok is mind igen derék liberalis férfiak voltak; mert hisz e megyében csak két párt volt ismeretes: egy «igen» liberalis és egy «még annál is» liberalisabb.

Ezek jelenlétében rövid szertartással megtörtént a végrendelet lepecsételtetése, melyre aztán kívül mind az öten felirták, hogy ez a boríték Hargitay János végrendeletét tartalmazza, s azt Fertőy úrnak átadák, hogy a megye levéltárába megőrzés végett letegye.

Ez alatt Márton huszár vissza került a küldetésből.

– Nos? megkaptad azt az urat? kérdé tőle Hargitay, pipáját szája szegletébe vágva.

– Igenis, tekintetes uram; – úgy megörült neki, mikor a levelet kibontotta, s a mi benne volt, meglátta, majd megcsókolt; azt mondta, hogy tiszteli a tekintetes Bárzsing urat, köszöni igen igen nagyon.

– No ennek ugyan jól eshetett az a két forint! döczögött kaczagásformán Hargitay.

– Nem mondhatnám, szólt Márton huszár, mert a két forintost, a mi mellé volt adva, a markomba nyomta borravalónak.

– Akkor hát nem tudom, minek örült olyan nagyon? szólt vállatvonva a büszke honfi s nem is törődött e kérdéssel többet, hanem egy hatalmas fuvással vezuvkitörést csinálva pipája maradék sziporkáiból, állványára helyezé örök társalkodóját s felhívta vendégeit, hogy már most az asszonyhoz jőjjenek át, itt levén az ebéd ideje; közel négy óra már.

Az ebéd pompás volt, vidám beszéddel fűszerezett; a beszéd tárgya kizárólag a holnapi nagy ünnepély. Az ifju urak elmondták, hogy lesznek holnap öltözve? milyen bársony mentében, milyen hattyúprémes zekében, milyen kalpaggal fognak a hintó mellett lovagolni? Hargitay is ejtegetett kegyesen egy-egy körmönfont mondatot holnap tartandó beszédjéből. A pompás ebédben, a pompás beszédben csak Judit nem vett részt. Kenyéren kívül nem evett semmit és nem szólt semmibe.

Fertőy szeretett volna neki jó kedvet csinálni. «Hát kegyed, szép hugocskám, mit fog holnap beszélni a nádor előtt?»

– Semmit.

– De ha ő fensége szólítja meg kegyedet, akkor mégis kell rá válaszolnia.

– Akkor tudok egy szép köszöntőt; a legszebb ez, a mit mondani lehet: – az, a mivel Vörösmarty Szép Ilonkájában köszönti fel az ismeretlen vadász Mátyás királyt.

A társaságban magán Hargitayn kívül, ki Vörösmartyt nagyon szerette, senki sem tudta, mi az a Szép Ilonka s mi az a vadász-toast? a válasz tehát nem tett semmi hatást.

Ebéd végeztével Hargitay egy perczre Judithoz közeledett:

– Egész ebéd alatt nem ettél. Bajod van?

– Meg akarom szokni az éhezést, szólt vissza a leány.

Egy perczre mind a ketten egymás szemébe néztek. Olyan volt ez, mint mikor a villámló égre a sötét tenger tükre visszavillámlik.

AZ ÜNNEPÉLY.

Másnap reggel az utczák be voltak hintve zöld fűvel a hídtól a megyeházig; a házak oldalai fellombozva jegenyeágakkal, az ablakokban megjelentek a nemzetiszín-zászlók, a tornyok minden ablakából széles lobogók repkedtek a derült légben: úgy látszott, mintha az egész város repülni készülne.

És az utczákon az ünnepi zaj; vasárnapi öltözetű nép, ezüst gombos, ezüst lánczos férfiak, selyemruhás polgárnők, közbe egy-egy daliás alak, panyókára vetett mentével, fityegő csákóval, hosszan engedve maga után csörömpölni ezüstös kardját; egy-egy csoport nemesi bandérium, lóháton, mely hadnagya vezetése alatt a közeli falvakból jő, kék mentékben, tarsolyos kardokkal; török muzsikával haladó polgári díszőrség; a becsületes czéhek pompás zászlóikkal, miknek egyikét nyolcz férfi válla emelte nyolcz rudon, a középső ruddal maga a czéhmester tartá az egyensúlyt; az iskolák növendékei hosszú orgonasípsorban és a mindenféle látni-tudnivágyó tarka néptömeg mindenütt, mely minden utczát ellepett, a merre a díszmenetnek jönni kellett.

A Duna a váron felül két ágra szakad s egy kis szigetet képez; a városból e szigetre álló híd vezet, melynek szokás szerint két osztálya van: egy a szekerek, más a gyalogjárók számára.

A gyaloghíd ezúttal el van mindkét oldalán zárva a válogatatlan tömeg előtt; a cordont két-két városi és megyei drabant képezi a két bejárásnál és most még, midőn a nép csendes hangulatban van, s a kék dolmány az uralkodó szín, tökéletes sikerrel. A szűrös, inges és mezítlábos még most a sziget-partokon ácsorog, s a nagy jegenyék soraira kapaszkodott fel; onnan várja a látandókat.

A gyaloghíd közepén van egy tágasabb tér, melynek hátuljában látható rendes napokon szent Nepomuk János szobra; e rendkívüli napon pedig ugyanaz előtt egy menyezet van emelve s gyönyörűen feldiszítve virágfüzérekkel, zászlókkal és szalagokkal azon úrhölgyek számára, kik a lovagias ifju nádornak bejövetelekor elmés feliratú babérkoszorút fognak átnyújtani. Tehát a gyaloghíd azért van elzárva, hogy a néptömeg e díszes csoportozatot az ünnepjárat hevélyében meg ne bolygassa.

Az ünnepély programmjában a mult éjjel az a változtatás történt, hogy Hargitay nem a kiszálláskor üdvözlendi a magas vendéget, hanem a megyeházba lépte után. Amott rövid szavakkal a városi küldöttség fogadja.

A sziget hegyén, a honnan nagyon keveset lehet látni az egész ünnepélyből, áll egy vén, száz évesnél öregebb, terepély fűzfa, az alatt van egy kis pad.

Ezen a helyen, a hova mai nap bizonyosan senki sem fog tévelyedni, találjuk Pusztafit és Lávayt. A távol emberi zaj, mint egy méhköpű zúgása, hallatszik idáig; senki sem zavarja a beszélgetőket.

– Látod fiu, szólt Pusztafi, nincs olyan helyzet, a minek okos ember hasznát ne tudja venni. Itt van most egy diadalút: egyik dicsőséget nyer belőle, más hivatalokat; te menyasszonyt. És az a leány valóban megérdemli, hogy nőd legyen. Elteszem emlékeim közé névaláirását; még a keze sem reszketett. Hát a tied nem reszket-e? No ezt szeretem. Ne gondolj a jövővel; a bátor szív előtt meghunyászkodik az s csak a gyávákat üldözi, mint az ugató eb. – Csak olyan soká ne volna az este. Kivált az a nehány óra, míg a processio tart, igen hossszú lesz nekem.

– Nem jösz velem?

– Azt jól tudod.

– Hát kivánod, hogy veled maradjak?

– Sőt ellenkezőleg, követelem, hogy kedvesed közelében légy, mert én úgy érzem, valami baj történik vele. Tudod, hogy én minden ilyen ünnepélynél úgy érzem magamat, mint a macska földinduláskor. Vigyázz rá.

– Az igaz, hogy képtelen gondolat volt a hídra állítani a tribunet; de te mit fogsz addig csinálni?

– Itt maradok a sziget végén, beleülök egy csónakba és csendesen horgászom. Hanem megállj. Még úgy is korán az idő; nincs mért sietned. Szeretném hallani, mivel akartad felköszönteni a magas vendéget? Úgy sem fogja senki meghallani kárba veszett dikcziódat; legalább halljam én.

– Jól van. Halld meg. Körülbelül így szóltam volna hozzá: «Uram! azon városba léptél, melyre nézve e hon földe egyedül mostoha anya. Nyolczvanöt év előtt a földindulás rommá döntötte ezt: a romok alapjaira új város épült. Ötvenkét év előtt az árvíz pusztította el; a pusztaságnak újra lakói lettek. Harmincz éve tűz emésztette meg; hamvaiból ismét újra támadt. Húsz év óta a várerődítés egész negyedét rontá le s tette legelővé, a város odább ment és újra fölépült. E kis tér lakóit minden csapás üldözé, maga az alattuk álló föld is. És im e házsorok, e templomok beszélnek és mondják: hogy e nép még csapásaiban is szereti, imádja és nem hagyja el szülötteföldét. Uram! e csodás honszerelem bűvkörébe lépj be és maradj meg abban, mert a ki azon belül van, az mind végig sérthetetlen!»

Pusztafi meglökte tenyerével barátja vállát.

– Eredj, te balga! Nagyon jó, hogy el nem mondtad. Hiszen ez szép.

Egy ágyúdördülés a túlparti hegytetőn jelenté, hogy a gőzös, mely a magas vendéget hozza, már látható.

Lávay sietett a hídra jutni, melyhez már akkor fegyveres hadsorok tartották hozzájárulhatóvá az útat. A gyaloghídon is annyi volt már a szabadalmazott néző, hogy munkájába került a baldachin közelébe juthatni; a hol azután Márton huszárral összetalálkozva, e kellemes társaságban megmaradt.

Márton huszár nagy tisztelője és pártfogója volt a kiadott vőlegénynek. Ő egyedül maradt változatlan irántai érzelmeiben, politikai hitvallása daczára; pedig hiszen ő volt legérzékenyebbül sértve általa: mert ha a paraszt is úrrá lesz, hát akkor a szegény hajdúk hivatala hová alacsonyul le!

Hanem azért Márton huszár nem szünt meg egykori kegyenczét pártfogolni.

– Csak ide álljon mellém a tens úr; majd én helyet csinálok, szólt protectori arczczal. Innen legjobban lehet látni a zászló mellől.

Tudniillik, hogy nem a díszmenetet lehet legjobban látni, hanem a kisasszonyt, ki pompás díszöltözetben a többi delnők között a tribünön áll.

– Bizony gyönyörű teremtés! mond Márton hajdú. Balszomszédja azt a bársonyruhás lovagot érti, a ki akkor vágtat végig a hidon, s azt mondja rá: az ám; pedig Márton a jobb oldalra beszélt s egészen másra gondolt.

Halkan súgva folytatja Bélához:

– Tegnap este a kisasszony fekete kenyeret hozatott magának a cselédektől, azt mondta, hogy már ezután olyanhoz akar szokni.

Lávay szemei meg nem tudtak válni Judit sylphidi termetétől.

– Ide nem nézne egy világért, pedig tudja, hogy valaki közel van; dörmög Márton.

Most újra három lövés hallatszik a szigeten és arra hat dördülés egymás után a várfokon és újra ágyú ágyú után; van olyan ember is, a ki megszámlálja: hányat lőnek?

A városban minden harang megszólal, a tornyok üdvkiáltása túlzengi az emberi riadalt, mely ezernyi ezer szóval köszönti a lobogós zászlókkal érkező gőzhajót; minden hangzik a földtől a jegenyék tetejéig és a háztetőkig; s az örömriadal úgy hömpölyög odább-odább, a mint a sziget felől a díszmenet közelebb húzódik.

Mennyi pompa! mennyi igaz lelkesülés!

A diadalívek alatt egyenkint tünedeznek elő a polgárőrség csapatjai, elől a tábori zenekarral, mely a Hunyady-indulót harsogtatja, azt a dalt, melynek refrainje ez: «éljen soká a hon, éljen a király!» Utánuk a lovas nemesi bandérium, melynek zenekara skarlat ruhás czigány trombitások csapatja fehér lovakon; mind szép rendben vonulnak végig a hídon, büszke, harczias tartással. És azután következnek az úrlovagok, pompás sujtásos paripákon, arany sujtásos bársony öltözetben; kócsagos, forgós kalpagokkal, villogó szablyákkal, miknek aranyos tokja a fényes kengyelhez verődik. És ennyi deli lovag közepett, aranyos díszhintóban maga a nádor, egy szép daliás arczú férfi, élte ifju korában; magas homloka, szelíd szemei, hosszúdad arcza, szép magyaros szénfekete bajusza s egész tekintetének férfias nyájassága olyan önkénytelen vonják felé minden szem tekintetét.

Ki tehetne az ellen, ha ennyi ember töri magát a hintó közelébe juthatni; egy örvendetes «éljent» kiálthatni az ország legelső választott tisztviselőjének s elfoghatni egyet azon szíves mosolygások közül, mikkel az a nép üdvözletét viszonozza?

A nádori hintó körül tóduló néptömeg, a mint a széles útról a keskeny hidra ért, egyszerre összeszorult. Itt már erősen megszaporodott azokkal az elemekkel, mik eddig a jegenyéket tarták megszállva, s a miknek meggyőződésük az, hogy a mikor ilyen jó nap van, akkor minden polgárnak kötelessége semmi szóra sem hallgatni.

A két megyei hajdu a gyaloghíd végén nyilván gyönge oltalom volt e közeledő ár ellenében. A mint azt minden ember előre láthatta, a hogy a diszhintó a hídra ért, az örömujjongó tömeg egy percz alatt elfoglalta a gyaloghidat, az ellenálló őrséget elkapva, mint a vihar a kaszált füvet. Néhány perczig lehete még látni a néptömeg közül kiemelkedni egypár küzködő tollbokrétát és fenyegetőleg fölemelt kardot. Azok is eltüntek nem sokára, a csákókat és kardokat bizonyosan belelökték a vízbe. Azontúl nem állt semmi az útban. A ki a gyaloghídon volt, azt a közeledő ár mind tömte jobban a tribün felé.

– Tens uram, itt baj lesz! dörmögé Márton huszár Bélához fordulva.

– Az bizonyos. Már most segítsünk, a hogy lehet. Adja ide Márton a kezét: ketten tán visszatarthatjuk a népet csak annyi ideig, míg a nádor az asszonyoktól átveszi a koszorút, mert azután egy percz mulva úgy össze fogják törni ezt a vékony sorompót, mint a pozdorját, de legalább az alatt a hölgyek csendesen eljuthatnak a híd tulsó végéig s ott hintaikba ülhetnek.

– Jól lesz tens uram.

Azzal még egy pár becsületes hajós legény segítségével megkisérték azt a feladatot, ezernyi rohanó alakból tömörült emberoszlop nyomását egy négyszögölnyi területen, ellenvetett vállakkal visszatartóztatni, a mely néhány perczre sikerülhetett, de a mint sűrűbb lett a rájuk nehezülő tömeg, akként kelle nyomról nyomra engedniök.

A hölgyek pedig a baldachin szárnyaitól takarva, nem látták ezt az egész veszélyt, csupán az örömzajt hallották belőle s az érkező nádor arczán függött figyelmük.

S e terhes pillanatban Hargitaynénak, ki leánya oldalán állt, az az ötlete jött, hogy egy egyszerű «sokáig élj» kiáltás helyett valami szép rhygmust mondjon a nyujtott koszorú mellé.

Már ekkor Lávayt és Mártont egész a tribüneig szorította az ellenállhatlan néphatalom, s a korlátok recsegni kezdtek.

Hargitayné nem látott, nem hallott abból semmit. Ünnepélyes hangon kezdé:

– Mélyen tisztelt…

Abban a perczben egy rögtöni roppanás hallatszott, rá egy rövid, egy borzasztó ordítás, minő száz meg száz megölt ember utolsó jajkiáltása…

A gyaloghid a túlteher alatt harmincz ölnyi hosszuságban egyszerre leszakadt, s hölgyeivel, zászlóival, szent képével együtt a Duna közepébe zuhant.

A következő perczben nem látszott a víztükrén más, mint uratlan fövegek, fennlibegő díszkoszorúk, s lemaradt zászlók. A többi a víz alatt volt.

Azok között Béla és Judit.

A VÍZ ALATT.

Kétszázharmincz ember bukott egyszerre a letört híddal a víz alá.

Ott, a diadal mámorában, az ünnepély fénykörében, a nádor szeme láttára, alig egy ölnyire hintaja kerekeitől, zuhantak a hullámsírba; az ünnepelt még láthatta a koszorús angyalfőket maga előtt, még hallhatta a zengő éljenkiáltást és egy percz mulva a koszorúk úsztak a víz szinén, és a fájdalom ezerszavú ordítása tölté be a levegőt.

Oh milyen ünnepély volt ez!

Midőn a zászlós diadalíveken át rohant a jajgató néptömeg minden irányba kábult rémülettel, aranyos, bársonyos lovagok hogy vágtattak, fövegvesztve, észvesztve, s kiáltoztak nejeik, gyermekeik után! a szép fegyveres polgárőrség hogy riadt szerte, mint egy fölvert tábor, s mindenki a part hosszában, mely még akkor zászlókkal volt fölékesítve.

– Siessenek önök a dereglyékhez, kiálta a nádor kiséretéhez; ő maga leugrott a hintajából. Egy ember, kinek neje szemeláttára bukott le a vízbe, utána akart rohanni; a nádor ragadta meg és tartóztatá vissza, magával vonszolva a félőrültet; «a dereglyékhez, a dereglyékhez! A gőzöshöz kell futtatni, hogy kerüljön a folyamon fel! A halászok jőjjenek hálóikkal! A hajókhoz minden ember.»

A kik közel voltak és hallották a parancsokat, vágtattak azokat teljesíteni; a távolabb álló tömeg hullámzott előre hátra, mint kinek jó tanács nem jut eszébe. Egy csoport, mely jó előre haladt a város utczáin, még diadalmas zenével nyomul előre. Egy lovas utoléri őket. Egy szót mond nekik, arra a zene töredezetten megszakad, a csapat felbomlik s zenész és ünnepjáró fut visszafelé a folyamhoz… Oh milyen ünnep ez!

Hargitay János ez alatt a választott bizottmány élén várta az ünnepélyes perczet, melyben a nép hódolatát az oly forrón óhajtva várt vendég szine előtt tolmácsolhatja.

Ma elragadóan fog szónokolni, mert valóban érzi is azt, a mit mond. A nemzeti büszkeség, az ősi honszerelem és a ragaszkodó hűség szavai azok. Ki tudja, mi lesz, ha ezek mind kimennek a divatból? Ma bizonynyal ezeknek a napja leend!

Nem Hargitay János, hanem azon elvek, miket ő képvisel, tartják ma diadalnapjukat.

Le is van irva a szép dialecticával alkotott szónoklat s Hargitay még egy pillanatot vet belé, midőn a monostori első ágyúszó eldördül.

«A míg én élek, a míg e test össze nem roskad, addig ez eszmék, e szavak is élni fognak.»

És bizonyára Hargitay arczán az élet maga sugárzik. Ilyen tekintet az, mely nem fél a holnap szelétől, mely nem mondja a jövendőkre: «ha élünk.»

Daliás zsinóros köntöse még tíz évvel fiatalabbnak mutatja; a mai nap eszméi elsimítottak homlokáról minden ránczot; annyival is ifjabb. Egész magatartása azzal dicsekszik, hogy ez a nap ma az ő számára virradt.

Ismét lőnek: az ágyudördülés megzörrenti az ablakokat. Hargitay János magában számítgatja a tőle távolban történtek folyamát. Most megérkezett a gőzös. Most történik meg az elfogadás. Most megszólalnak a harangok. A menet az első diadalkapun jött át. A nép üdvkiáltása megzendül, az induló zenéje közbe hangzik: most érkeztek a hídra fel. A zeneszó, az éljenriadás mind jobban kivehető a part felől. Most egyszerre valami nagy, erős kiáltás hangzik; nagyobb, élesebb, áthatóbb az eddigi morajnál: az emberen úgy végig borzong valami. Azután egyszerre csendesség lesz, csak a közeledő zene s a harangszó marad meg.

Hargitay azt számítja, hogy most áll neje és gyermeke a magas vendég előtt, ki kegyteljes mosolyát árasztja reájuk.

Ekkor egyszerre félbeszakad a zene, megáll a harangszó.

És egy percz mulva elkezdik a harangokat félreverni.

Mint nagy vész idején, midőn mindenkinek menteni, menekülni kell, minden toronyban, minden harang, vékonyan, vastagon, szomorúan elkezd kongani: «vész, vész, vész!»

A toronyból jól láthaták a borzasztó baleseményt.

«Mi történhetett ott?» kérdezék egymástól az elsápadt férfiak ott az ünnepélyes termekben; – «tűz ütött-e ki?»

A magas épület ablakaiból semmi irányban sem lehetett tüzet látni és a harangok mégis egyre mondták: «vész, vész, vész!»

Nem sokára az újra támadó népzaj is hirdette azt.

Ah, az egészen más zaj volt, mint az elébbeni. Nem az a kitartó zengés, mely egyetlen «éljen» szónak szájról-szájra kelő ismétléséből támad; hanem egy zűrzavaros zsivaj, mely nő, de nem közeledik, melynek hallása nem melegít, hanem összeborzaszt.

És senki sem jő onnan, hírt hozni. Az utczákon minden ablak tele várakozó főkkel, a kik mind sápadtan kérdik a járókelőktől: mi történt? Senki sem tud felelni; a ki most jár az utczán, az mind a városból siet kifelé a partra, s maga sem tudja, mi vár rá?

Csak nagy későre fut végig az utczán egy öreg asszony, kezeit tördelve, ez már a part felől jő, s lázhidegtől rázott hangon rebegi: «oh Jézus Máriám! oh Jézus Máriám!»

Ez a városházához siet, a tiszti sebésznek hírül adni, hogy siessen műszereivel a szerencsétleneknek segíteni; saját nejét is épen most fogták ki holtan.

Hargitay János lekiáltott a futó asszonyra a megyeház ablakából: «mi történt?»

Oh hiszen minden ablakból kérdezték ezt már a jámbortól, de ő nem hallott most semmi kérdést s nem felelt semmi mást, csak: «oh Jézus Máriám!»

A mint ennek lélekborzogató sikongásai elhangzottak a városháztéren, akkor kezdett egy csapat férfi nagy zajjal jönni a megyeház felé, kiket minden ablaknál megállítottak, s nagysokára bontakozott ki a lassan huzódó tömegből egy vágtató lovas: egyike a megyei lovas huszároknak, kik a rendtartás végett voltak kiküldve. A huszár ruhája csupa por, arcza csupa vér volt, mint a kit egyszer lovastul a porba gázolt a vakon rohanó néptömeg. Csákója sem volt a fején, úgy vágtatott hajadon fővel a megyeház kapujáig; nagy nehezen birta elszilajult lovát visszatartani.

– Mi történt?! szólj! beszélj! kiálta le a lovától hánykodtatott lovasra Hargitay.

Az rá sem ért a kérdezőre feltekinteni, mert talán nem mondta volna neki, ha megismeri.

– Leszakadt a dobogóhíd; az asszonyságok mind a Dunába vesztek!…

Hargitay János, mint a ki haláldöfést kapott, elordította magát.

– Mind a két Juditom!! (Nejét is Juditnak hítták.)

És erre szép piros életvidám arcza elkezdett mosolyogni, elkezdett még pirosabb lenni, mindig ragyogóbb, mindig mosolygóbb lett. Nehány pillanatig nem lehete tudni: megőrül-e, vagy meghal? Hanem azután egyszerre elmult minden mosolygás, a piros arczszín szederjesre vált, a szép délczeg alak aranyzsinóros, nyusztos díszöltözetében, ezüstmarkolatú kardjával kezében, álló helyében összeroskadt; előbb térdével, azután karjával, azután homlokával koczczantva a márvány pallót.

Csakugyan igaza volt. Az ő ősei mind szemközt állva szokták meglátni a halált. Most már ő is közöttük van.

S ha halottai valóban megindultak a túlvilág felé, ő gyorsabb volt náluk: – megelőzte őket.

De vajjon útban vannak-e?

A mint a gyaloghíd korhadt mestergerendája ketté roppant, az alázuhanó szakasznak egyik fele minden rajta levőkkel egyben a hídlábak alá esett, míg a másik rész pántjainál fogva fennakadva, arról csak a rajta levő népcsoport hömpölygött alá; nehány karfa utánuk esett; a kit ott talált, azt összezúzta.

Nehány, az örökkévalósághoz számított percz mulva, több ölnyire a hídon alól fölmerült az alászakadt hídrész a víz alól.

Minő látvány volt az!

Száznál több nő és férfi, egy kuszált gubanczczá keveredve, mint egy folt féreg, melyet a zivatar ágastól letört, egymásba és a karfába kétségbeesetten kapaszkodva; néhol egy-egy életért esengő kéz, melynek feje a gerendák alá szorult, emelkedik ki a víz alól; ájult női alakok lebomlott haját libegteti hosszan a hullám.

És egy jajkiáltás nem hallatszik; a rémület mindannyinak elvette szavát. Halálos kábulatban engedi magát az egész embertömeg, lélekvesztő tutaján, a víztől csendesen alávitetni.

Ezeket megmenteni könnyű! De hát a kik a híd tulsó töredékéről mentő darab fa nélkül omlottak alá egy gomolyba keveredve, mely egymást nyomta, tulajdon esése terhével, le, le egész a Duna mély fenekéig; a hol a kagylók teremnek!

E szerencsétlen tömeg között voltak Hargitay két Juditja, a nő és a leány s az elutasított szerető, Béla.

Abban a perczben, midőn az ijesztő recsegés közepett az egész tömeg, hidastul együtt roskadni kezdett, Judit lelkének ez az egy betöltő gondolatja volt: «ah, tehát meghalunk!»

Ez tehát megoldása a fájdalmas kérdésnek: meghalni. Nem ijeszté őt meg a pillanat rémképe, egész lelke tele volt azzal régóta. Sokat gondolt ő egy ilyen perczre; sokat képzelte ő magában: milyen érzés lehet az, mikor az ember egy nagy magas helyről az ismeretlen hullámsírba leugrik? milyen lehet oda alant? sokáig tarthat-e? nagy fájdalom lehet-e az? feljön-e a lélek a buborékokkal? elébb megszakad-e a szív, mint a fő gondolkodni képes? s rég meg volt barátkozva e hideg, bántalmas gondolattal; csupán az tartotta vissza, hogy azt tenni mégis gyávaság volna. De ime a sors maga akarja most. Tehát így történik az legjobban.

E keserű nyugalomban egészen megtartá öntudatát, még akkor is, midőn a következő perczben a hullám összecsapott feje fölött.

Szemeit le nem tudta hunyni a víz alatt.

És az rettenetes volt!

Látni maga mellett, körüle, alatta, fölötte, ismerős arczokat, a halál kétségbeesett agoniájával, némelyik mereven kidülledt szemekkel, duzzadt arczczal szállt csendesen, mint légben a pehely, a másik eltorzult arczczal, összehuzott szemekkel vonaglott, tehetetlen erőlködéssel kapkodva mentő tárgyak után. Legiszonyúbb volt két ismerős barátnéjának alakja, kik egymást szorosan átölelve lebegtek alá; a mint a fenn delelő nyári nap keresztül sütött a víz átlátszó tömegén, oly zöldnek látszott körüle minden arcz és alak.

És még e száz meg száz arcz és alak élt! Még mozgott, még hánykódott, még vonaglott az átkozott zöld elem híg világában; még a kezek nyúltak egymás után, még az ajkak kiáltásra nyiltak, még a szemek forogtak üregeikben… és az már a halál országa volt.