Falusi éjtszakák.
Csikorgó kisasszony – egy öreg kurtanemes leánya – varrni járt a nagyanyámhoz, amikor a harmincas és negyvenes években ott gyerekeskedtem. Voltaképpen már tekintélyesebb numerust írtak a kalendáriumok, a szegedi árvíz is elmulott, de az öreganyám az időszámítást már a forradalom előtt beszüntette. Hangyai kapitány elesett a csatában – eh, jobb is erre nem gondolni! Gondoljunk csak arra az időre mindig, amikor még boldogok voltunk, lányok voltunk, menyasszonyok és viselkedjünk úgy, mintha télre Pestre költöznénk, a Redout-bálra és Hangyai is itt jár valahol az ablak alatt, csupán nem látható földi szemmel.
Csikorgó kisasszony nagyszerűen összetanult a nagyanyámmal időszámítás és gondolkozás dolgában.
A nagyanyám a régen elmult divatot kultiválta és az Életképek levelei nyomán alkotta ruházkodását.
Csikorgó kisasszony megvarrta a ruhát, mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolog a világon.
Öreganyám télen sohasem mozdult ki a házból, október elsejétől április végéig fütött, akármilyen volt az idő odakívül és állandóan várta a vendégeket. A szomszéd faluban és túl a Tiszán néhány ismerős nemes úrfinak kellett lakni. Bogyai Berci tavaly is erre járt – már mint harmincban. A Kepes-fiúk a négyeseket jegyezték elő, minden percben betoppanhatnak, hogy megkérjék öreganyámat: a quadrille-t ajándékozná X-nek vagy Y-nak, aki ezért esengett. Tehát már csupán ezért sem lehetett kimozdulni a házból.
Csikorgó kisasszony együtt töltötte a telet a nagyanyámmal és fölolvasta a régi báli tudósításokat a régi ujságokból. Egyszer Bécsben táncolták át az estét, máskor Pesten. A vidéki levelezők beszámoltak a falusi bálokról, a megjelent kisasszonyokról, kiválóbb urakról.
– Ejnye, oda nekünk is el kellett volna menni! – vélekedett a nagyanyám.
Csikorgó kisasszony nem szólt, csak tovább olvasott.
Szőke, penészvirág-képű, kis szemöldökű és vékony, madárnyakú teremtés volt Csikorgó kisasszony. Otthon sokat koplalt, azért lakott állandóan a nagyanyámnál. Bár Hornyákné, a nagyanyám gazdasszonya éppen olyan pazarlással főzött, mint akár a harmincas vagy negyvenes években, a kis penészvirágon nem fogott a jólét.
– Teremtőm, mit főzzek már ennek a leánynak? – tünődött öreg gazdasszonyunk.
Csikorgó kisasszony titokban talán citromot evett vagy valami rossz álmai voltak, hogy nem tudott erőre kapni. A nagyanyám mindig legalább százhatvan font volt.
Nagy tél volt, vagy még csak ősz járta? Elég az hozzá, már hosszuak voltak az esték és a lámpást korán meggyujtották, valamint a viaszgyertyákat is, amelyeket a nagyanyám szeretett.
A kis penészvirág kellemetes hangján olvasott, a nagyanyám hátradőlt a székében és csak a fali óra kettyent bele a körülményekbe.
– Micsoda pirosság van az arcodon, te leány? – szólalt meg hirtelen az öregasszony.
– Gyere közelebb! – parancsolta.
Csikorgó kisasszony lehajtott fejjel, kissé szégyenkezve állott meg a nagyanyám széke mellett.
Az öregasszony fehér kendője csücskével megdörzsölte a leány arcát, megvizsgálta a kendőt, majd az arcot. A fejét megcsóválta, aztán elhallgatott.
– Olvass tovább! – mondta kissé szárazon.
Másnap a penészvirág szemét vette észre.
– Milyen fényes a szemed! – kiáltott föl hirtelen. – Ejnye, mit csináltál a szemeddel? Gyere csak közelebb.
Fürkészve, hosszadalmasan vizsgálta a leány arcát, szemét, még a keblét is megtapintotta, mint valami orvos.
Csikorgó kisasszony azután nagyon mélyen lehajtotta a fejét, amikor olvasott az Életképekből.
Napok mulottak el és nagyanyám nem beszélt többet a dologról, hanem mindig nagyon sokáig fennmaradt estve és már félig bóbiskolt a székében, a kis penészvirágnak mindig olvasni kellett a régi báli tudósításokat, Isten tudja hányadszor.
– Esik a hó odakünn? – kérdezte egyszerre a nagyanyám. – Úgy érzem, mintha havazna.
– Majd megnézem az ámbitusról, – ajánlkozott a leány. Már éjfél felé járt az idő.
– No, nézd meg, – mondá vontatott hangon az öreganyám. – Bizonyosan havazik…
A leány kisietett a szobából, az ajtót bezárta maga után, a nagyanyám azonban már előzőleg odadobta a pamutgombolyagját az ajtó és a küszöb közé, így az ajtó kicsit nyitva maradt. Az öreg asszony az ajtórésre figyelt.
Kis idő mulva visszatért Csikorgó kisasszony. Szőke haján még csillogott egy kis hópihe.
– Biztonság okából az udvarra mentem. Igenis, havazik, de csak nagyon gyengén.
– Kivel beszéltél az udvaron? – kérdezte hirtelen a nagyanyám.
– Senkivel…
– Nem igaz!
– A Bodrinak szóltam, hogy megösmerjen.
A nagyanyám elgondolkozott.
– Tehát a Bodri az udvaron van, nincs megkötve, mert soha sem hallom éjszaka az ugatását, pedig hallanom kéne…
A kis penészvirág nem felelt, lehajtotta a fejét. Ejnye, mintha már a nyaka sem volna olyan vékony!
– Olvassak tovább? – kérdezte lágy, álmodozó hangon.
A nagyanyám intett, Csikorgó kisasszony hangja gyöngéden hallatszott. Az eperjesi és környékbeli nemes ifjúság, karöltve az idősebb tekintetes urakkal és asszonyságokkal, folyó hó huszadikán hódolt a farsangi időszak örömeinek…
– Gyere ide! – szólt közbe a nagyanyám.
A leány vállára tette a kezét és a szemébe nézett.
– Gyerekkorod óta ismerlek. Miért nem mondod meg, hogy valami bajod van? Szerelmes volnál talán?…
A kis penészvirág elkomorodott.
– Nagyasszony, én holnap hazamegyek az apámhoz.
– Tehát mi bajod van?
– Semmi, – mondta a hárászkendőjének Csikorgó kisasszony és hosszadalmasan a földre nézett.
– Egyelőre nálam maradsz. Lehet, hogy háború lesz és az apádnak el kell menni hadba.
– Nincs mostanában háború és az apám már öreg ember.
– Te azt nem érted, gyermekem. Most menj aludni.
Nagy szeretettel megcsókolta a leányt, keblére vonta és titokban megtapogatta a szoknyája zsebét, nem talál-e valami áruló nyomra, levélre vagy idegen kendőre… A leány szobája az ambituson volt, lobogó gyertyával ment végig az íves folyosón, távolabb már fehéredett az udvar a leesett hótól, a házőrző eb havas bundájával a nagyanyám szoknyájához dörzsölődött, amint a leány után nézett.
Másnap Hornyáknéval suttogott ebéd után az öregasszony.
A kövér gazdasszony a csodálkozástól szinte megkövülve állott helyén. Aztán estélig nagy csönd volt a házban. A nagyanyám régi emlékkönyveit lapozgatta az ablaknál, majd mindenféle fotografiákat vett elő, amelyek nagyrészt megfakultak, mintha csak pontosan azt az időt szeretné visszavarázsolni, amikor ő is tizenhat esztendős volt, mint Csikorgó kisasszony. A fejét csóválgatta, hátrafont kézzel járkált, meg-megállott a tűz előtt és hosszasan belenézett.
– Az éjszaka idebent alszol, nálam, – mondta este, midőn az olvasgatás megkezdődött.
Csikorgó kisasszony ijedten emelte föl a tekintetét.
– Én nem tudok mással aludni, – mormogta.
– Te hálátlan! – kiáltotta az öregasszony.
A leány nem szólt többé, csak a hangja lett nagyon szomorú.
Éjjel a nagyanyám arra ébredt, hogy valaki nagyon csendesen mozog a szobában, aztán kinyílott az ajtó, falusiasan nyikorgott, majd becsukódott.
Az öregasszony egy darabig várt, ruhát vett magára, aztán ő is kiment az ajtón.
Az ámbitus végén, a Csikorgó kisasszony szobájában gyertyavilág volt. A nagyanyám odalopózkodott.
A leány csomagolt, mindenféle női fehérnemüeket dugdosott el egy kosárba. Az öregasszonyságnak elég volt egyetlen pillantást vetni a fehér ruhákra, tisztába jött mindennel.
Benyitott az ajtón, a leánynak szinte lehanyatlott a két karja az ijedtségtől.
– Mit csinálsz?
A kis penészvirág eltakarta a két szemét.
– Hazamegyek. Az apám házához megyek.
Az öregasszony keblére vonta a leányt.
– Mit vétettél?
– Nem vétettem semmit, – rebegte a Csikorgó kisasszony könnyek között. – Csak nem vagyok tiszta. Nem tudom, mi történt velem.
– Semmi sem történt, – mondá jókedvüen az öreganyám. – Csak az történt, hogy nagyleány lettél, nemsokára férjhez fogunk adni. Tehát ezért nem akartál aludni a szobámban?
– Igenis.
A nagyasszony nevetett.
– Ó, te golyhó! Hisz valamikor magam is… A harmincas, negyvenes években, amikor nagyleány lettem. Mikor még a „Falusi éjtszakák“ volt az olvasmányom, csupán csak annyit tudtam az életről, mint te. Most már többet tudok… No, csókolj meg.