Puder: Elbeszélések

Jambon Pál az ó-lublói járás kéményseprője, akinek oly horihorgas alakja volt, hogy bátran össze lehetett téveszteni kormos, keskeny létrájával, de amellett a legszebb hangja volt a környéken, – egy napon odamaradt körutjában. A kéményseprő gyalogszerrel szokott járni, a hegyről a völgybe, kisvárosból az eldugott faluba, útjában dallal füszerezte a fáradalmat s ilyenkor messzi vidéken tudták, hogy merre jár Jambon Pál, a széphangú kéményseprő.

Körülbelül karácsony előtt történt.

Ha farkasok jártak volna a vidéken, igen könnyen meg lehetne magyarázni a kéményseprő eltünését. De a farkasok még nem jöttek le a hegyekről, holdas éjszakánkint csupán nagy messziségből hangzott a vonításuk, mint valamely másvilági kardal. A fenyőerdőkben nyugodtan csattogott a fejsze, az ünnepre való zöld fát vagdalták, a Poprád sem állott még be, csupán az utakat borította méteres hó. Annál jobb. Szánon könnyebb a közlekedés.

A kéményseprő azonkívül mindenféle csodaszereket tudott a halál és betegségek ellen. A megfagyás elkerülésére saját találmánya volt. Igaz, hogy a borocskát szivesen leöblítette a torkán, ha szemben találkozott a borocskával, de vajjon akad-e olyan utonjáró, fagyban, hóban, zivatarban országútat járó férfi, aki ellensége volna a bornak? A szegény utasembernek nem igen van más vigasztalása, mint a határcsárda. Reggeltől-estig úton járva a létra is megnyomja az ember vállát, jól esik tehát egy órácskára befordulni a zuzmarás fedelü csárdába, amelynek havas udvarán az utazók bozontos komondorai nyalogatják a multkori disznóölésből itt maradott vért, odabent tűz ropog a tűzhelyen és füstben, félhomályban mindenféle emberek üldögélnek, akikkel csupán uton, elhagyott csárdákban lehet találkozni. Kolduló barát és szabadságra menő katona, vásárra igyekvő gyolcsosok és karácsonyi napokra hazatérő diákok. Fuvarosok, akik egész életükben a bakon ülnek s az országutat járják, mintha meg volnának átkozva. Titokzatos vándorlók, akik mindenféle látható ok nélkül csavarognak az ország egyik szélétől a másikig. Mindenféle mesék hangzanak itt, amelyeket sohasem lehet másfelé hallani. Az egyik utazó a lengyel városokról beszél, a másik Bécsbe igyekszik, mert az aranyhimzésnek ott keletje van, a harmadik már tizedik éve kóborol és munkát keres. Kardkovácsságot tanult. Nemde, a legnagyobb dolog ilyenkor az asztal végére telepedni és félmeszely bor mellett jobbra-balra hallgatózni, hol tanulhatna valami hasznosat az ember. Csupán az asszonyokról nem lehetett semmiféle jót hallani az utazók szájából, ami nagyon fájt Jambon Pálnak, mert neki fiatal felesége volt otthon. Még a legrongyosabb, legelzüllöttebb vándorló is olyanformán beszélt az asszonyokról, mint akiket csak le kell szakítani, amint útba akadnak. S az asszonyok hagyják is magukat, hisz a vándorlók tovább utaztak, a titok tehát nem derülend ki. A pirosképü, pohos és pénzes liptói gyolcsos, ki saját kocsiján utazott, vállát vonogatta:

– Egy vég vászonért Észak-Magyarország valamennyi menyecskéjét megveszem, ha akarom.

Jambon Pál ilyenkor mindig nagyon búsult titokban és dalokat kezdett dúdolgatni, mintegy figyelmeztető szerelmi vallomásokat a messze lévő fiatal asszonynak. Érzelmesen, szívrepesztően fujta s a határcsárda vendégei sehogy sem tudták kitalálni, miért remeg néha a kéményseprő hangja.

Midőn dalban és hangban elküldte képzeletbeli üzenetét a drága asszonykának, megkönnyebbült s a lelke, szíve nyugodtan viselkedett fekete mundérja alatt. Nem lehet az rossz asszony, akit ennyire szeret az ura. Vállára kapta létráját, kezet fogott a korcsmárossal, odakünn már alkonyodott, pedig Podolin még messze van. A korcsma előtti térségen varjakra vadásztak az utazók kutyái, friss éjszakai hideget leheltek lefelé a hegyek, a holdvilág már mint egy hályogos szem bujdosott a messziségben, amerre valahol a podolini toronynak kell lennie a völgyben.

Ekkor veszett nyoma Jambon Pálnak, a kéményseprőmesternek.

Az asszony egy darabig várta, kereste, Privoda fuvaros szánkóján kora hajnaltól késő estig bejárta azt az útvonalat, amelyen a kéményseprő szokott járni.

A csárdákban már új utazók üldögéltek, és mindenütt hamiskás pillantással fogadták a gömbölyü, barna asszonykát. Borral kinálgatták, s lőcsei boltos gyöngyfüzért akart akasztani a nyakába, a vasszürke szakállú korcsmáros titkosan a fülébe súgta:

– Ugyan mit keresi azt a korhelyt? Pihenje ki nálam a fáradtságát. Puha ágy van a benyilóban.

Lublói urak vadásztak a havas hegyoldalban, zúzmarás bajuszú, kicsattanó arcú, bőrkabátos urak, akik hatalmas kulacsot hordtak a vállukon. Puskával a szán elé állottak s erőszakkal le akarták szállítani a kedves menyecskét. Csak nagy üggyel-bajjal szabadult Jambonné, de egy sárga macskabajuszú mégis csak erős csókot nyomott az arcára.

– Mit félsz tőlem? – súgta a fülébe. – Elmegyek én komának, ha rákerül a sor.

Toporcon egy régi kenyerespajtása lakott Jambon Pálnak, akivel együtt gyerekeskedett. Ez szíjjártó volt és nagyon megörült a menyecskének, miközben behívta a házába.

– Pihenj le, asszonyka, mit törnéd gyenge lábodat a szoknyakergető Pali után? Bizonyosan valami pendely után csavarog. Jó dolga van annak.

– Nem teszi azt az én uram, – felelt bizalommal a menyecske.

– Dehogy is nem. Mindig a lányok köténye körül szaglászódott, én csak ismerem, – mondta a kenyeres pajtás és bezárta az ajtót.

Estefelé, mikor az elhagyott podolini úton ügettek a lovacskák a szánnal, a vén Privoda János, a sánta fuvaros is hátrafordult egyszer csak az ülésben és se szó, se beszéd, hatalmasan átkarolta az asszonyt.

– Mindegy már, ténsasszony. A mester úgy is megfagyott valahol részegen az árokparton.

Igy történt aztán, hogy Jambonné nem merte tovább keresni elveszett urát. Karácsony is jött, új esztendő következett, ezer dolga van ilyenkor az embernek. Az atyafiak, különösen a férfinemen lévők, dédelgetve vették körül az elárvult menyecskét. Bort és mézeskalácsot vittek neki, az ünnepen meglátogatták, lehetőleg egyesével.

– Az a szamár Jambon, – mondogatták a nyálukat szürcsölve. – Ilyen derék aszonytól szökött el.

Mert másképpen nem lehetett, csak úgy, hogy Jambon Pál elszökött, hűtlenül, csalfán, hisz mindig volt valami rejtett gonoszság a szemében.

A kisváros kalácsszagú karácsonyi áhítatában a tömjénnél is jobb illata volt a hirtelen szabaddá lett asszonykának. Még a nagyszakállú főbíró is megkopogtatta szarvasagancsos sétabotjával a Jambonné ablakát. A menyecske éppen a tükör előtt ült és az arcfestéket próbálgatta az arcán, amellyel a vén szomszéd, Gubriczki városi irnok lepte meg. Hej, milyen szép piros lett az arca! Istenem, ha az ura most látná! Soha többé nem kívánkozna el mellőle.

– No, hát csak én vagyok az árva gyerek? – kérdezte pajkosan a főbíró. – Csak engem felejtesz ki, rózsaszál? Pedig mindvégig jó embere voltam az uradnak.

– Jaj, tekintetes uram, megölnek azok a komisz férfiak, nincs nyugvásom tőlük.

– Hát majd én megvédelmezlek. Ki bántott? De eressz be, mert az utcáról csak nem beszélgetek veled!

Jambon Pállal pedig az történt, hogy amint megkönnyebbült szívvel, az ő kedves menyecskéjére gondolgatva (miközben füttyszóra csücsörödött az ajka) ballagott az országúton, hogy útját rövidítse, a kanyargó Poprádnak vágott. A folyó medrét gyenge hó borította, messze szürke jégtáblák között aluszékonyan pislogott a folyó téli alkonyatban, de azon a helyen teljesnek látszott a jég a tulsó partig.

A kéményseprő vidám szívvel nekivágott a jégnek. Mikor a folyó közepére ért, egyszerre megreccsent alatta a jég, a kéményseprő egyet-kettőt ugrott előre, míg az ugrást eltévesztve, egy habos sörényü lékbe pottyant s egy másodperc alatt eltünt kormos alakja a jég alatt, csupán a létrája hegye meredt ki a lékből.

– Édes kis feleségem, – gondolta magában a jég alatt Jambon Pál és keresztet vetett.

A jeges habokban jó mélyre elmerült a kormos ember, aztán a folyó meghintázta, megforgatta s visszadobta a léken a szabad levegőre. Jambon eszméletlenül terült el a havas jégtáblán, amely most hirtelen megindult a folyón, az árral úszva. A jégravatalon sokáig úszott a fekete ember, mögötte mint árbócrúd a kormos létra. Éj lett, csönd lett, a sápadt hold kíváncsian pillantott a Poprád közepén úszó kéményseprőre, még tán a nagy hegyek is átkiabáltak egymáshoz havas ködbe burkolt csúcsaik mögött, amint lábuknál a Poprád sietve ragadta tova az eszméletlen kéményseprőt. A zandeci kolostornál partra dobta a Poprád Jambon Pált, ugyanakkor magához tért a különös utazó.

Csupán egy vén versíró barát volt ébren még a hegyek közzé rejtett kolostorban.

– Nini, egy kéményseprő! – kiáltott föl. – Jókor jöttél, amice. Évtizedek óta nem tisztította senki a kéményeinket!

Csakhogy Jambon Pál egyelőre nem volt abban az állapotban, hogy kéményt seperjen. A mundér jéggé fagyott a testén, még a haja is jégsipka alatt barnállott. A két lába két jégtuskó, s hangja erőtlenül, mint valami belső szél hallatszott.

A versíró barát megragadta a megfagyott embert és az udvaron meghempergette a hóban. De még így is két hosszú hét mult el, amíg a kéményseprő talpraállott.

– Hadd lássam a kéményeket, – mondta hálás szívvel és munkához látott.

Valami csodálatos dolog történt vele. Egész idő alatt egyetlen egyszer sem jutott eszébe a felesége, aki pedig azelőtt egy pillanatra sem maradt ki a gondolataiból. A jegesfürdő után következő betegség alatt álmodott az országuti csárdákkal, elvadult külsejü komondorokkal, amint varjúra lesve hasalnak a hóban, álmodott egyszer látott vándorlókkal, akik valamit meséltek a tűz mellett, míg az ország egyik határától a másikig utaztak. Csak az asszony nem jutott eszébe. Mintha a jég alatt maradt volna a bolond nagy szerelem! Vagy talán a végzetnek vannak ilyen tréfái, hogy két szívben egyszerre, egyetlen lehelettel fujja el a szerelem gyertyalángját!

A kéményeket már dalolgatva seperte és a papok meg voltak elégedve munkájával. A kolostori óriási kályhákban ujult erővel lobogtak a tüzek.

Aztán bőven megajándékozták Jambon Pált s utjára eresztették.

A kéményseprő vidáman ballagott a havas országuton. A Poprád azóta mindenütt megállott, befagyott hátán terhes szekerek döcögtek.

– Te kutya! – mondta a kéményseprő a Poprádnak és legalább egy tucatszor átment a folyó hátán, mintha csak elégtételt venne.

Az útszéli csárdában megint utazók ültek és a zuzmarás ablak mögött jól csúszott a jeges bor. Éppen asszonyokról beszélgettek.

– Van mostanában Podolinban egy özvegy menyecske, aki éjszakára kvártélyt ád az utazóknak, – beszélte a nagyhasú tót gyolcsos. – Ott aztán már igazán érdemes kvártélypénzt fizetni, – szólt s zsirosat csettintett a nyelvével.

– Csak nem a kéményseprőné? – kérdezte derülten Jambon Pál.

– De bizony az. Bort főz estére, meg a puha tenyerével meggyurja az ember hátát. Csak parancsolni kell a vendégnek, minden parancsolatát olajozva teljesítik. A keble olyan puha, mint a vánkos, a válla kalács, a dereka mint az őzé.

– Ej, haj! – kiáltott föl a kéményseprő. – Jó darab idő óta nem láttam fehérnépet. Ideje volna már utána nézni valami szoknyának.

A bor nagyszerűen csúszott és bizony erőfeszítésébe került, hogy elhagyja a meleg csárdát. Csakhogy már nagyon kívánkozott asszony után. A létrát vállára kapta és mire leszállott az este, bekopogtatott Podolinban a felesége házához.

Az asszony csaknem hanyat vágódott ijedtében. Aztán térdre vetette magát.

– Ne ölj meg, csak ne ölj meg! – sikoltotta kétségbeesve.

A kéményseprő nagyot nevetett.

– Van eszembe. A gömbölyü vállad szeretném megtapogatni, meg a derekad átkarolni, csak ezért jöttem. Mit szoktak itt kvártélyért fizetni?

– Teremtő Istenem – jajongott a menyecske. – Egy huszas az éji nyugodalom.

– Én majd fizetek három huszast. De hadd lássalak hát, drága! – évődött a kéményseprő és a két kezébe vette felesége kipirosított arcát. Nagyot csókolt rajta.

– Hajnalban tovább megyek, de egy-két hét mulva, ha újra erre lesz az utam, ismét megszállok nálad, – mondta Jambon Pál és megveregette az asszony hátát.

A menyecske egy darabig alattomosan, a szeme szögletéből lesett az urára, aztán mivel semmi rossz szándékot nem látott, az ölébe vetette magát és két telt karjával átkarolta:

– De régen is vágyódom már reád. Mert nincsen olyan férfi az egész Szepességben, mint te.

– Derék asszony vagy te is, lelkem, – felelt dicsérőleg a kéményseprő és nemsokára egy huszast vetett az asztalra, hogy azért bort akar inni.

Jambon Pál ezután még sokáig járta nyugodt szívvel, jókedvű dallal az országutat és többé sohasem érzett szorulást torkában, midőn az asszonyok gyöngeségéről beszélgettek körülötte a sok mindent próbált utasemberek a határcsárda ivójában. De érzelmesen már sohasem dalolt. A szive a Poprád fenekén maradt és tán színes kavics lett belőle.