A kártyások.
Künn zúgott a téli förgeteg, a vihar kévékben sodorta a havat, a szél legszilajabb nótáit vette elő és a távoli erdőből, amely ritkás tölgyfáival, mint valami hegyoldali temető feketéllett idáig, olykor tompa farkasüvöltést hozott a szél. A tél vad dühe tombolt a határszéli kis vendégfogadó körül. Itt állott egymagában a kis fogadó a hegynyeregben, azon az úton, amely Lengyelhonba visz. Máskor zajos szokott lenni a kis tanya az utazók, vásárosok lármájától, ebben az istenitélet-időben, amely napok óta dühöngött a hegyek között, csupán két vendége volt a csárdának. De az a kettő aztán fölért egy tucattal. Egy zsoldoskatona volt az egyik, aki a harmincéves háború utolsó tíz esztendejét végigszolgálta. Bejárta a félvilágot és most hazafelé igyekezett Magyarországra, megnézni, kik élnek még azok közül, akiket valamikor itt hagyott. Tagbaszakadt, vállas ember volt a katona: az arcán egy akkora sebforradás, hogy elég lett volna három embernek. A köpönyege rongyos volt és fakó, mint a vén ember kedve. A csizmája hajdanta szép lovagcsizma lehetett, de mikor a zsoldoskatona a lábára húzta ezt a csizmát, akkor már annak csak a neve volt csizma. Tollas süvegét a világért se tette volna le fejéről, nyilván büszke volt a tollaira és gondtalan jókedvvel huzogatta elő a tallérokat a tarsolyából. Az ő mesterségének nem árt se a jégeső, se a földrengés, katonára mindig szükség van, háború nélkül nem élhetnek meg a királyok. Ugyanezért ő volt a vendéglátó gazda és minden jóval traktálta az útitársát, akit ugyancsak a vihar vert ebbe a korcsmába.
Az útitárs egy rongyos barát volt. Nagyfejű, nevetős-arcú, harsogó kacagású ember volt, aki módfölött és nem minden céltudatosság nélkül mulatott a zsoldoskatona mókáin. Rengetegeket kacagott és sokszor kijelentette, hogy a katonánál derekabb férfiut nem ismert még eddig. Aféle kopott, csavargó barát volt, akit minden kolostorból kidobtak; ahonnan ki nem dobták, onnan magától elment. Az egész tudománya néhány latin imádságból és mondásból állott. A katona nem tudott latinul, annak mondhatott, amit akart. A katonát Lőcsei Jánosnak hívták, a barátnak csak Petrus volt a neve. A másik nevét tán maga is elfeledte már.
A nyitott kandalló mellett bort főztek és nagyokat ittak a kupákból. Ha megunták a bort, leheveredtek a fal mellett álló padokra és jóízűt aludtak. Fölébredvén, újra borfőzéshez láttak, mert a téli vihar, ahelyett, hogy csillapodott volna, óráról-órára növekedett.
A harmadik napon, amikor Lőcsei János már mindent elmondott, amit messzi külországokban látott, Petrus is kifogyott az istentelenségekből, parázna mondásokból, amelyekkel addig a katonát mulattatta, egyszerre unatkozni kezdtek. Immel-ámmal ittak, a katona sokszor kibámult a förgeteges tájra az ablakból, amely nem volt nagyobb, mint egy misemondó könyv táblája. Nagyokat ásított, hogy egész teste megrázkódott bele. Hatalmas fogsora volt, amelyből kettő hibázott elől.
– Hol verték ki? – kérdezte a barát a fogakra mutatva, amikor a zsoldos befejezte a hosszú ásítást.
– Magdeburgban egy Wallenstein-huszár, – felelt unottan a katona.
– Persze, valami szoknya miatt? – firtatta a barát, hogy mesélésre bírja a katonát, emigy ujabb tallérokat csalogatván elő. De a katona nem is felelt erre. Megunta már a kérkedést a rongyos barát előtt.
A barát ekkor a csuhájába nyult és onnan egy csomag kerekszélü kártyát huzott elő. Tréfás mosollyal tartotta Lőcsei János elébe.
– Hát ha olyan sok földet bejártál, ismered-e ezt?
A zsoldosnak megvillant a szeme.
– Mért nem mutattad eddig, te kutyafülü? – esett neki a barátnak. – Most már tudom, hogy mi a bajom. Játszani szerettem volna és nem volt mivel játszani.
– Hát velem játszhatsz, – felelt Petrus. – Én éppen úgy ismerem a kártyát, mint a bibliát.
Megcsördített néhány rézgarast, amely mintegy varázsszóra került elő a csuhából. Majd bűvészi ügyességgel keverni kezdte a kerek lapokat, amelyekre lovagok, barátok, fejedelmek és apácák voltak föstve. Ott volt egy lapon a pápa képe is. A pápa elütött mindent, az volt a legnagyobb kártya.
A katona tallérokat vett elő, majd kihúzta széles kardját és a meztelen pengét az asztalra fektette.
– Minek az? – kérdezte a barát.
– Hm, mi így szoktuk játszani a táborban. Aki csal, annak nyomban levágjuk a kezét. Ez a törvény a játéknál. Egy olasznak mind a két kezét levágtuk. Mert a bal kezével éppen úgy csalt, mint a jobbal.
Petrus kelletlenül vonogatta a vállát.
– Nem igazság, – mormogta. – A ravaszokat meg kell jutalmazni, nem pedig büntetni, mert a ravaszság isteni adomány. Mózes is ravasz volt, pedig ő próféta volt. És Bonifácius vajjon nem-e a ravaszságának köszönheti, hogy szentté avatták? Az öreganyját égettette el a máglyán, amelyet neki raktak. És Bonifácius másnap megjelent az emberek között.
A zsoldos nem jött zavarba:
– Hát olyan szentről tudsz-e, Petrus, aki hamisan kockázott? Hogy ólmot rejtett volna a kockája belsejébe?
Petrus összeráncolta a homlokát. Majd őszintén felelt:
– Nem, eddig olyan szentről nincs tudomásom. Ha csak engem szentté nem avatnak egykor!
– Keverd a kártyákat, barát és vigyázz a kezedre, – mondta a katona és nagy figyelemmel fogott a játékhoz. Természetesen Landsknechtet játszottak, a játékoknak ezen öregapját, amelyet a hagyomány szerint egy angol királynő talált volna ki.
A sors a katonának kedvezett.
Hamarosan elnyerte a barát garasait, később ezüst olvasó, ezüst butykos került elő a csuha mélyéről. Sarkantyú és breviárium, karneol mentegomb és ezüst tükör kerültek napvilágra. A barát kegyetlenül veszített.
– Az ördög tréfál velem, – kiáltott föl, amikor minden értéktárgyából kifogyott. Hiába kutatta át a csuhát. Nem talált abban már semmit, mint egy lyukas magdeburgi lázsiást, amivel előzőleg a katona ajándékozta meg. Mert a lázsiás hamis volt.
– Tartod a lázsiást? – kérdezte Lőcsei Jánost Petrus.
– A lázsiás legyen a tied, nekem csak bajt hozott mindig. Hanem a csuhádat, Petrus, azt megtartom.
A barát habozás nélkül levetette rongyos csuháját. A katona nyert, a barátnak már nem volt csuhája sem.
– Elég is volt már a játékból, – mondta a katona és vitézi öltözete fölé öltötte a barát ruháját, míg az dideregve húzódott a tűzhely mellé.
A zivatar másnapra sem csillapodott. A hó befutta a hegyeket, völgyeket, olyan volt a táj, mint egy nagy fehér temető, ahol meghalt minden élet. A kártyák ott feküdtek az asztalon. A katona unatkozva nyult utánuk.
– Tedd be a lázsiást, barát, – mondta, – megtartom.
Petrus előkereste a papucsából, – máshová immár nem rejthette, – a pénzdarabot és a szerencse Petrus felé hajolt. A kacér Fortuna elpártolt a katonától és a papi férfiu mellé szegődött. Előbb a tallérok vándoroltak át a baráthoz, majd a katona tollas fövege, csizmája és vitézi öltözete. Csupán a lyukas lázsiás maradt meg a katona birtokában, mert az a játék folyamán hozzája került és a barát nem akarta többé elfogadni.
– Megyek is már az útamra, – mondta a barát a játék végeztével és a csuha alá felkötötte Lőcsei János kardját, fölhuzta csizmáját, még a tollas kalapot is fejére tette, míg a katona pőrén húzódott a tűz mellé és a lyukas lázsiást markába szorította.
A barát elment volna, ha a zivatar engedi. De a hófúvás nem engedte egy tapodtat sem a fogadóból. Ott maradt és bibliai idézetekkel vígasztalta a katonát.
– Gondolj Jóbra, cimbora, akinek inge se volt, mégis megvolt. Neked pedig inged is van.
A katona a fogát csikorgatta, de nem szólt semmit. A barát lefeküdt és úgy horkolt, hogy harsogott belé a korcsma. Addig sohasem horkolt. Addig csak a katona horkolt.
Másnap mondja a barát:
– Az a lázsiás Magdeburgba való, ahol én gyerekeskedtem. Tedd be, vitéz, hadd tartom meg.
S a kártyához nyult.
A katona pedig a lyukas lázsiással visszanyerte kardját, csizmáját, jó pengő tallérjait, – sőt övé lett ismét a csuha is. A barát ült a tűz mellé, papucsában a lyukas lázsiással…
*
Mi lett végül a lázsiással és a többi hozzátartozó dolgokkal? – kérdi a nyájas olvasó.
Hát bíz én nem tudom megmondani, de még az a középkori legendás könyv sem ád erre a kérdésre kimerítő feleletet, amelyben ezt a történetet olvastam. A legendás könyv szerint száz esztendő mulva is arról beszéltek jámbor utazók, hogy a határszéli vendégfogadóban egy öreg zsoldoskatona és egy vén barát Landsknechtet játszanak. Lehet, könnyen lehetséges, hogy még mindig ott ülnek, mindig játszanak. Az ördög megtréfálta őket egy lyukas lázsiásba bújva. – Vagy talán a kártyában lakik az ördög?