Régi templom Tabánban.
Kamill éjszaka mindig sírt az ágyban, azzal a fohászkodással aludt el, bár többé föl nem ébredne, a párnáját folyton a szájához szorította, mint egy női vállat, ha kissé többet ivott a megszokottnál, hajnalban a földre feküdt és kínjában a szőnyeget rágta. Régi kis pisztolyát, amelyből boldogtalan nőtestvére egykor golyót küldött a szivébe és a pisztoly agyára egy vadkan-vadászat jelenete volt vésve, ezüsttel kirakva: egy erős ládába zárta, amelynek a kulcsát a Dunába hajította, ez óvintézkedés nélkül Kamill minden éjszaka a balszemébe eresztette volna az ólomgolyót, amelynek kúpjába egy női nevet vésett penicillusával. Azelőtt morfiumos üveg állott az éjjeli szekrényen, ám egy idő óta mindig üres az üvegecske, könnyű selyemből viselt csak nyakkendőt, amely esetleg elszakadhat teste sulya alatt, gyakran írt végrendeletet, a pecsétviaszkot már olvasztotta a gyertya lángjánál, de a nevét még nem írta alá. Ha elaludt, gyorsan fölriadt és sírva, jajgatva, mint egy sulyosan sebesült fordult a másik oldalára, miközben egy hölgy nevét mondta magában mindaddig, amíg Majmunka, az indiai tündér gyöngéd ujját a szemhéjára helyezte. Senki előtt sem lehet titok többé, hogy Kamill olyan szerelmes volt ez időtájt, amint csak egy félbolond, képzelődő és merengő fiatal férfiú lehet. Már csak annyi hiányzott a lelkiállapot teljes zavarodottságából, hogy egymagában beszélgessen az utcán, szaladni kezdjen egyik oldalról a másikra, kis kutyákat és gyermekeket lehetetlen neveken szólítson és sírva boruljon a szimpatikus arcú ismeretlen emberek nyakába. Reggel félve nyitotta ki a szemét: vajjon nem szúrta meg magát valahol éjszaka?
A hóbortos Kamill egy hóbortos nőbe volt szerelmes, akit Fruzsinának hívtak. Fruzsina elvált asszony volt és reggeltől estig csavargott Budán és a budai hegyek között. Attól félt, hogy otthon, az egyedüllétben, az olajfestmények rászakadnak, a tükör már homlokához csapódott és az ebédlőasztal hirtelen megfutamodott. A régi ládából meg-megszólalt a nagyatyja, aki még életben volt, vörös sapkát hordott és hollófekete bajusza volt. Panaszos hangon emlegette a régi láda mélyéből, hogy ő előre látta a dolgokat, az ember, akihez Fruzsinka férjhez megy, éjjel korbáccsal veri. A konyhában a főzőedények minden ok nélkül megmozdulnak, az ajtót kinyitja egy láthatatlan kéz, a szomszédszobából belép az a bizonyos ember – Fruzsinka férje – és elszántan pénzt követel. Még a muzsikáló óra is arra van tanítva, hogy délután – odakünn enyhe tavasz – halotti zenét játszon, hogy az embernek behorpadt sírok jussanak eszébe: kis falusi temető, amerre őszi nap, csurgó esőben kocsin utazott Fruzsina, a falu Amerikába vándorolt és az elhagyott halottak barna csontjai a bedőlt sírhalmok alól alkonyattal bizonyára békaugrással cserélnek helyet. Az elvált férfi ágyát hiába vitette Fruzsina a padlásra, az éjjel csak mindig hazajár, kártyától, italtól, nőtől petyhüdt arccal dörömbözik, az ágyat rugdalja, sétabotjával csapkod és csupán a násfára fáj a foga, amelyet Fruzsina a nagyanyjától örökölt. Aztán mindenféle láthatatlan állatok üvöltenek a csendben, fénylő szemű vörös rókák ügetnek el az ablak alatt, lompos farkuk a földet sepri és olyan hangon kiáltanak, mint dühös emberek: mért hagytad el az uradat Fruzsinka? Az a rettenetes ember szövetkezett a pókokkal, amelyek éjjel Fruzsinka vállára másznak, az ásványvíz üvegjének dugója sohasem hibátlan, a multkor is hosszasan álldogált a férfi a füszeres kirakata előtt, majd egy rettenetes arcú cigányasszony házalt tarka kendőkkel és mindenáron a Fruzsina szemébe akarta furni farkaséhoz hasonlatos tekintetét. Istenem, mikor mondja már ki a törvény a válást!
Az ódon budai templom – ahol Kamill az asszonnyal megismerkedett, – nem volt kedvező a további találkozásokra. A sváb kisasszonyok és vén tabáni asszonyok, akik tán még Martinovics apátnak csókolták a kezét, midőn a vesztőhelyre vitték, a templom délutáni csöndjében olyan aluszékonyan barnállottak, lehajtott fejükkel a templom padjai között, mint a szentelt víz húzódik meg ócska tartójában az ajtó mellett. A tartóba Mária Terézia óta nem öntött friss vizet a harangozó. A kegyes királynő látogatásakor megáldotta a tabáni templomot. És mégis: mintha valaki járt-kelt volna hátul az oszlopok mögött, a félhomályból rókaszemek pislogtak az orgona mellől, mint alkonyattal a fel-feltünő csillagok kelet felé, egy vénséges szentkép, amelyből egy vörös kalapot lehetett csak látni (a tulajdonosa: a pápa vagy a régi szent pihenni ment a kalap alól, befelé a templom falába), a szentkép fekete, nagy szöge mintha meglazult volna helyén és a nehéz rámájú kép egyet-egyet ereszkedett lefelé Fruzsina feje fölött, amikor Kamill vadul, nyöszörögve, fehérben forgó szemmel szorongatta a kezét a feketére kopott padsorok alatt, ahol mindennek olyan szaga volt, mint az egyházfi bekecsének, amelyben nyáron dohos, ócska hordók között fekve őrzi a sashegyi szőlőt.
– Asszonyom, a gyóntatószékben már ötven év óta nem gyóntatnak. Elszállongtak az imák szent malasztjai, lelki atyák áhitatai e helyről. Jőjjön a régi gyóntató-székbe és mondjon el nekem mindent, – esengett Kamill és a hangja néha olyan diszkantot adott az izgalomban, mint régi platánok nyiszorognak elhagyottságban, éjszaka az őszi szélben egy dobra került urasági lak körül.
– Nem mondhatok neked ott sem egyebet, mint ezen a helyen, – felelt Fruzsina és ijedten hátranézett, vajjon nem billen meg a nehéz szentkép a háta mögött. – Imádom önt, uram és becsületszavamra fogadom, hogy a tied leszek. Meghalok a vágytól, elégek utánad, mert olyan fehér a kezed. Szeretni foglak minden nap, hogy minden nap félig meghalj a csókjaimtól. Elégetlek, elveszítelek, szerencsétlenné teszlek, mert én beteg, őrült nő vagyok. A szivedbe szúrom a kalaptűmet, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen színe van a vérednek.
– Szúrd a szívembe, – lihegte Kamill.
– Akit én szerettem, mind szerencsétlen lett. Elveszek tőled mindent: nyugalmat, csendet, álmot, egészséget. Az anyámnak rákja volt. Azt hiszem, rákos az én vérem is. Ha megcsókolod az ajkam, amely mindig nedves a vágytól, ha lecsókolod a habot szájamról, ha megharapod a vállam, amint én parancsolom: meghaltál. Szeretnél meghalni?
– Csak meghalni szeretnék, önért, asszonyom, – felelt Kamill.
A litániának vége volt.
Az öregasszonyok oly görnyedten mentek tova, mint régi imakönyvek megfakult nagybetüi.
– Többé itt nem találkozhatunk, – mondta az asszony a templom kapujában, – mert a szentkép egyszer fejemre esik.
Kezét nyujtotta Kamillnak és idegenszerű, hollandi meséskönyvekből mintázott ruhájában álmodozó szomorúsággal tovament. A haja oly szőke volt, mint a nyári rozsföldek.