Minden órának virágát.
Nagybotos Violának (akiről már egyszer irtam) olyan járása volt, mint a him galambnak: tötyögve, zökkenő léptekkel, roppant önérzetesen közelítette meg a nőket, a mellét kidüllesztette, a vállát hátrahuzta és magos, széles kihajlású gallérjában némi toka keletkezett: büszke volt, boldog volt, egészséges volt és a szavakkal olyan takarékosan bánt, mintha ajándékba adná őket. Nem csoda, hogy sok női szívet megigézett, mindig azt hitette el a hölgyekkel, hogy ő a legelső ember Magyarországon. Dicséret ritkán hagyta el a száját, a nagyopera első quadrilleja ellen éppen úgy megvolt a kifogása, mint a Mátyás-templom toronyzenéje ellen. Nem tetszett neki a husvéti zenés mise a Bazilikában, sem a séta-út a Halász-bástyán. A zugligeti Zöld vadásznál, midőn a fák sűrű levelei között csupán tenyérnyi nagyságban ereszkedtek alá a napsugarak, a cigányok régi valcert muzsikáltak (Strausztól), első kirándulásukat tették a még szögletes és szégyenlős fiatal hölgyek gavallérjukkal és gyöngyvirágszedés címen hagyták magukat az erdő mélyébe csalogatni: Nagybotos a monte-carlói kaszinóról és festett arcu francia dámákról álmodozott. A hölgyek, akik mindenhová elkísérték Violát, tiszteletteljesen hallgatták kifogásait az élet, a természet és a karnagy ellen s igyekeztek kedvében járni, hogy Viola Ernő az elhagyott népligeti sétányon (ahová hetekig tartó könyörgés után követte őt egy hölgy), ne ábrándozzon angliai barátairól, régi, skót kastélyokról és rózsaszínű arcú ladykről. Viola Ernő olyan ordináré ember volt, mint egy ősember. Csak addig kellett neki a vad, amíg üldöztette magát. Sok szegény és hivő leányka (akiket a nagyöblős templomban, imádkozás közben csábított, éjjel ablaka alatt órákig sétált, számtalanszor örök szerelmet hazudott és öngyilkossági szándékból a hóna alá lőtt), megbánta, hogy engedett a könyörgő szónak és Violát rejtekhelyre követte, hol csupán a jó Isten vigyázhatott volna már a szívre és erényre. De nem, Violának akkor mindig más jutott eszébe és nem egy leánykának szemébe mondta, hogy jobb cipőről és finomabb fehérnemüről gondoskodjon, ha szerelmét bírni óhajtja. És néha hisztérikus sírásra késztette a finom dámát a rendez-vous-n, midőn a hetekig megcsodált bájak helyett most egyszerre egy fehérbluzos vasalónő tejszínű nyakáról kezdett megemlékezni, akit délután véletlenül a Józsefvárosban látott. Vadságot, kegyetlen éhséget, véres harapásokat igért az erre kivánkozó nőknek, kalaptűjükkel majd a szívébe szúr és porig fölégeti a házat, ahol találkozandanak, hogy minden végleg eltünjön. Aztán a vad szenvedély helyett szinte verset mondott Margitról, aki most tán a pozsonyi ligetben sétál nevelőnőjével.
– Ki az a Margit? – kérdezte sértődötten az előkelő dáma és fázósan gombolgatta keztyűjét.
– Egy nyugalmazott kereskedő leánya, az én menyasszonyom, – felelt Viola és sóhajtott.
A beteges fiatalember, aki még hatvan-hetven esztendővel ezelőtt is, midőn a zenében a szerenád, a versben Himfy keservei és a női szívekben a bús szentimentálizmus volt divatos, bizonyára kis pasztell-kép lett volna (Barabás ecsetje alatt) és a nők a szívükön hordják violaszínű frakkos képmását, (ah, Viola sohasem lett volna kíváncsi, hogy mi van a szalagos félcipőcskék fölött, amelyeket az abroncs-szoknya a leülésnél pompásan megmutatott, regényhős lett volna, ábrándok lovagja, aki sohasem érinti meg a nőket még a legelhagyottabb ligetekben sem, anyák hasonló vőlegényeket keresnek leányaik számára, jóbarátok rábizzák feleségük mulattatását a koncerten vagy a jelmezbálon, a Hölgyfutárból sohasem felejtik ki nevét a jelenvoltak közül és később Jókai regényt ír róla), – korunkban azonban egy kigúnyolt és megvetett férfi volt, legnagyobb ellenségei az asszonyok, akik leánykorukban a Városmajor ecetfái alatt sétáltak vele, sőt képgyüjteményét lakásán is megtekintették és a mirtusz mégis illatos volt homlokukon az oltár előtt. Sokat tapasztalt úrnők, akik próba alá vetették Nagybotos Violát a budai hegyek erdőségeiben vagy a félhomályos szalon sarkában, nevetve mesélgették, hogy a Nagybotos egy hazug fráter, akiben annyi férfiasság sincs, mint egy fiatal kandurban. És a színházban a szinésznők összemosolyogtak a szinpadon, ha Viola gukkerjét a balletnél fölemelte. Nem, többé nem ugrik be senki a Nagybotos Violának, hogy majd céltalanul és eredménytelenül esetleg egy velencei utazásra csalja magával és a félig meghódított nőnek Dante-verseket szavaljon a nemzetközi társaság barna kocsijában. Öklelő tekintete, széles válla, komor ajka és behizelgő hangja többé senkit sem vezetett félre. A szerelem hamiskártyása lett Viola úr és a korzón a legszentebb asszonyok is elmosolyodtak a fátyoluk alatt, ha elegáns alakja előttük megjelent. Ablak alatti sétái, csábító levelei, virágküldeményei és sóhajtásai többé nem hatottak meg senkit. Viola úr már azon gondolkozott, hogy térdnadrágban és rokokó-kabátban jelenik meg az utcán, hogy ismét elcsalhasson valakit a husvéti misére, midőn Bach fugáit gúnyos mosollyal lehetne hallgatni egy oszlop mögött és az áhítatba és szerelembe elmerült kisasszonyt kínozni, hogy úgy a husvét, mint az orgona hangja egy kis hazugság, amellyel önmagunkat ámítjuk, – midőn véletlenül egy napon a tükörbe pillantott meséink hőse és a tükörből egy őszhajú, fáradt, rosszkedvü úr fogadta üdvözlését.
Viola megrettent.
A bajuszában is szürke szálak voltak és a halántéka oly fehér, mintha együtt állott volna a nagyapjával az isaszeghi erdőben.
Teremtőm, mi lesz most a virágokkal, amelyeknek eddig csak illatukban gyönyörködött, cserépbe helyezte őket, emlékezetével öntözte és naplójába följegyezte a csábító szavakat, mozdulatokat és írókat, a napokat és évszakokat, amidőn a különböző virágok nyilnak, amikor a legkönnyebben letéphetők? Ki tépi le a sok kis ibolyát, amelyeket a szívének könyvében egykor lepréselt Nagybotos? A rózsák – a teák és Rambouliette-ek engednek-e majd tövisükkel az öreg kertész bácsi kezének? Emlékeznek-e még a nők a hiábavaló sétákra, éjféli beszélgetésekre, a gyönyörü, gondosan megirott levelekre, amelyeket Viola úr befektetés címén írt, hogy majd egykor a sóhajtások, vallomások és gyönyörü hazugságok alapján birtokába vehesse a hölgyeket, amikor eszébe jut…
Hamar a naplót, a pontos évkönyvet, hová csaknem minden szót fölírt, amelyet hatással mondott el a nőknek.
A napló így kezdődött:
„Amelie. Egykor táncosnő az első négyesben. Zenésze Mozart. Költője Paul de Kock. Az antik ékszert szereti és gyakran meggyón a barátoknál. Szereti, ha a férfiak komolyan veszik táncművészetét. Séta Budán, utána vacsora csillagsugaras égbolt alatt a szabadban. Ilyenkor romantikus és szívesen fogadja a szerelmi esküt. Szőke. Kora: 30 év. Két foga hamis. De haja valódi.“
Nagybotos most már nem hevert napokig a kanapén, amíg a szerelmi cselszövésen gondolkozott. Kissé régimódi kabátját, fodros ingét (benne antik gombok) gyorsan felöltötte, a fodrásznál egypár fodorítás a hajban, szénaparfüm és kivágott cipő.
Tíz éve nem látta Ameliet.
Szívdobogva indult neki a városnak, hogy leszakítja annak az órának a virágát, amelyet a táncosnő egykor, csillagsugáros éjszaka megigért.