Kornél regényei.
Kornélnak négy asszonyismerőse volt, négy kedvese, egyik sem tudott a másikról, csak annyit, amennyit Kornél elmesélt róluk. Természetesen gyűlölték egymást, gúnnyal, tajtékzó dühvel emlegették egymás nevét: Kornél ügyelt arra, hogy soha egymás közelségébe ne jöhessenek. Évek multak el, Kornél hűségesen kitartott a négy asszony mellett. Egyiket sem részesítette különösebb előnyben – néha mind a négyről megfeledkezett egy ötödikért. Az asszonyok ekkor levelet irtak: néha egy napon valamennyien. „Hol jársz, te lator? – írta Marianka. – Holnap várlak ebédre. Tyuklevest magam főzök neked!“ Geraldine, aki a romantikus elemet képviselte, miután még leánykorából ismerte Kornélt tizenöt év előttről, halovány és érzelmes betűkkel írta: „Sok minden elmondani valóm volna, egyetlen szerelmem, napok óta szomorú vagyok és holnap alkonyattal a Halász-bástyára megyek sétálni. Jőjj el, Istenem!“ Imogént (egy pesti zsidóasszonyt) fürdőhelyen ismerte meg Kornél, ahol tó és holdvilág volt. Az asszony zsúrokra járt, színházba és orfeumba, néha kávéházba. Kornél romantikusan elsuhant a látóhatáron és sohasem tett kísérletet, hogy Imogén férjével, családjával megismerkedjen. Titkos, titkolt szerető óhajtott maradni, akihez lopva jött asszony, miután a francia nevelőnő címén Kornél erre engedelmet adott. „Monseigneur, – írta Imogén, – nagy örömömre szolgál, hogy legdrágább egészsége helyreállott és holnap délben ott leszek a kastélyban, hogy együtt ebédelhessünk. Az öné…“ A negyedik asszony csak ennyit írt egy levelezőlapra: „Gazember!“ És Kornél tudta már ilyenkor, hogy Irmát tovább nem hanyagolhatja el és nyomban útnak indult Irma udvarlására, akivel tíz év előtt egy erdei kápolnában, magános remete által némely esketési cerimóniát is eljátszott, mert hisz Irma nem akart törvényes formák nélkül az övé lenni. A remete letette a csuhát, visszament markőrnek a Duna-kávéházba, Irmának gyermekei születtek, akik közül a fiukat katonaiskolában neveltette Kornél, míg a leánykák otthon játszadoztak anyjuk szoknyája mellett.
Kornél egyedül, magányosan, szinte zordon csendességben lakott egy régi, csöndes belvárosi hotelben és senkinek sem volt szabad felkölteni, amikor elaludt.
Lehetséges, hogy Kornél életében, amíg fiatalabb volt, más nők is előfordultak. Táncosnők, szinésznők, a kis virágárus leány és a francia szubrett, a varieté csillaga. Kalandos pesti asszonykák, szabadszellemü kisasszonykák, festőnők és írónők. A kis szobaleány, aki úrnője illatos levelét elhozta. A csinos kapusné, aki éjjel, titkon kaput nyitott. Az éjjeli kávéház regényes kasszatündére. És egy báli ismerős, akivel keringőt táncolt és rövid kalandra megszökött vele a bálból. Színházi szomszédnők és a női zenekar hölgyei. Szinésznövendék és a fehérkeblü vasalónő. Feketefátyolos özvegyasszonyok és budai kisasszonyok, akiknek álnéven házasságot igért.
Kornél feje fehéredni kezdett, csupán álompor segítségével aludt el és a szakácsnak mindig szivart küldött. A kis madarak elrepültek, az éji dalt más énekelte az elhagyott budai utcában és a francia szubrettet többé nem Kornél vitte frakkban és ragyogva a különszobába karján. Csupán a hűséges négy nő maradt meg a multból. Kornél, amint ideje és kedve engedélyezte, fölváltva szórakozott velük… Kedd! A Marianka napja volt. Míg „Lundi“ Imogéné, aki csupán annyit tudott franciául, mint a legtöbb pesti asszony, de szeretett francia leveleket írni, a nevelőnő segítségével. A csendes vasárnapi délutánokat Irma és leánykái társaságában töltötte Kornél, midőn himzett házisapkát tettek a fejére, a leánykák karosszékének a lábához ültek és Irma hol sírva, hol könnyezve, boldog-boldogtalansággal mondogatta: „Ön gazember! Ön himpellér!“ Geraldine csupán akkor élvezhette a kitüntetést, ha levelet írt e célból és öngyilkossággal fenyegetőzött. A fekete, sovány nő, aki harmincöt éves korában ment férjhez, olykor igen szenvedélyesen szerette Kornélt és Kornél nem szerette a tragikus jeleneteket, sem a könnyeket.
Történt, hogy Kornél párbajban megsebesült.
Pisztolygolyó szaladt a vállába és bár az ón nem érintett nemesebb szerveket, Kornél hetekig nyomta az ágyat. Az asszonyok eleinte fölváltva látogatták. Marianka ebédet küldött, Imogén cukrozott gyümölcsöt, Geraldine francia lepényt és Irma puha párnákat. Imogén később csak nagyon ritkán jöhetett. „Az uram nem szereti, ha elmegyek hazulról!“ – mondta és mindig divatos kalapja, zengő hangja és nagy, érzelmes szeme nem jelent meg sem hétfőn, sem máskor. Geraldine azt hozta föl okul, hogy attól fél, hogy más nőkkel is találkozik Kornél betegágyánál, midőn is elsülyedne szégyenletében. Mariankát otthonülőnek nevelte Kornél, mert hisz fiatalkorában cirkusz-lovarnő volt és eleget hallott zenét, szagolt virágot és látott csillogó estilámpást. Marianka tehát már azért is otthon maradt, mert nem akart mindig az utcán csavarogni, mint a többi pesti asszonyok. Irmát gyermekei nevelése foglalta el.
Kornél, míg lázában Indiában és Bokharában járt, cigányzene mellett csörgő kigyót táncoltatott, a falon régi istenek piros képei mutatkoztak és a padló szines márványból volt kirakva, olyan egyedül maradt, mint illik az olyan vénülő gazemberhez, akinek sohasem volt lelkiismerete. Az ajtó nem nyilott föl, asszonykák nem suhantak be titokzatosan, lábujjhegyen, sűrű fátyollal arcukon és tetőtől-talpig frissen, üdén felöltözködve, új szalagokkal harisnyájukon, alsóruhájukon, amelyet talán már napok óta őriztek e látogatás alkalmára, a parfümmel és kölnivízzel takarékoskodtak, hogy pazarabban bánhassanak vele e napon és új kalapjukat mindig elhozták megmutatni… Senki sem jött, akinek lehuzhatta volna gyöngéd kézzel Kornél a puha keztyűjét, kis kabátját lesegíthette volna és kitől álmodozva, lágyan megkérdezhetné: „Kedvesem, mit csinált azóta, mióta nem láttam?“ Imogén zsúrjait, estélyeit, barátnői kalandjait mesélte, a diványon helyet foglalva. Geraldine férjével való civakodásokról és regényolvasmányairól beszélt. – „Ó, Puskin Sándorom, te! Szegény meglőtt fiam!“ – Marianka a virágairól és a cirkusz hölgyeiről, akik visszavonultságában is fölkeresték, könnyed hangon értekezett, – „a nők még mindig oly rosszak, mint fiatalkoromban voltak!“ – míg Irma katona-fia leveleit olvasta föl és a kis leányai csodatetteit előadta.
Senki sem jött.
Kornél vállsebével, amelyről azt hazudta a nőknek, hogy az ő védelmükben szerezte, egyes-egyedül szenvedett. Behunyta a szemét, Indiába utazott, kigyót táncoltatott, meg vitorlás-gályát kormányzott piros tengereken, végül fölmászott egy kenyérfára. Délután, midőn jobban lett, a bibliát elővétette a hotel vén szobaleányával.
– Marie, üljön a diványra, fölolvasok magának Krisztus urunkról.
Az öreg szobaleány leült és fehér főkötős fejével bólintgatott az olvasmányhoz.
Estefelé kopogtattak az ajtón.
Marie megnézte a kopogás okozóját.
– Virágcsokrot hoztak! – jelentette.
– Dobja ki a virágot, lelkem, – felelt elhalkuló szóval Kornél. – És senkit ne eresszen be hozzám, akinek szoknya van a testén.
Igy történt ez hajdanában, midőn Kornél megöregedett.