Szilvafa hamva.
Nagybotos a táncosnő után kutatott, aki tíz év előtt, holdas éjszaka, budai vadgesztenyefák alatt pásztorórát igért másnapra, amelyre Viola úr elfelejtett megérkezni. Tíz év mult el azóta és a férfiu elsőbben mégis a rendezvous megbeszélt helyére, az elhagyatott dunai szigetre látogatott el. Mintha valahogy úgy gondolta volna, hogy Amelie tíz év óta sétál a fák alatt és várja, szakadatlanul várja. Alkonyodik és a táncosnő kétségbeesetten nézi a Duna siető fodrait. Elmennek a habok messzire és többé egyiket sem lehet viszontlátni. A bokrok alatt a sziget bujdosó lakói ébredeztek és furcsa füttyök hangzottak a félhomályban. Amelie napernyőjét lógatva, lehajtott fejjel ment el a titkos szigetről és Nagybotos tíz év multán hiába kereste lábnyomait a füben, a fák alatt, a hervadt leveleken. Sőt a városban is csak jó darab idő elmultával kapta az első tudósítást, hogy Amelie, miután a szinpadtól visszavonult, falusi birtokára költözött. Amelie ugyanis azon takarékos nők közé tartozott, akik mindig megőrizték az emlékbe kapott aranyakat. A kakasos pénzek és szakállas tallérok, amelyek finom bonbonnierbe zárva, karácsonykor vagy névnapkor helyet kérnek a táncosnők asztalán, a budai rác bankba vándoroltak és az őszfejű pénztáros tiszteletteljesen köszönt előre Amelienek.
Némely nők, midőn a nyilvános pályáról visszavonulnak, üzletalapításon törik a fejüket. A kalap és a keztyű olyan portéka, amelyet sohasem verhet el a jég. Nem rossz az éjjeli mulatóhely, amelyben kis szinpad van és az öreg gavallérok ellátogatnak hében-korban egykori barátnőjükhöz. A multakról elbeszélgetnek és néhány palackot elfogyasztanak. A zongorás egy régi mazurt játszik… A legkomolyabb nők azonban mégis inkább a kis falusi birtokhoz ragaszkodnak, midőn idejük elérkezett és többé már sem táncolni, sem dalolni nem óhajtanak.
Amelie komoly nő volt és két óra távolságnyira feküdt a fővárostól a kis falu, ahol megtelepedett.
Luteránusok laktak a faluban, a torony piros fedele messzire fénylett és az akácok jószagúak voltak az éjszakai esőtől. A ritka, őszies levegőben messzire hangzott a kovácsműhely hangja és a korcsma előtt szüretelő kocsisok ültek üres hordóik mellett. A szőlő megérett és édes szaga volt az embereknek, mint a lakmározó dongóknak. Még egy régi urasági ház is volt a faluban, olyan elhagyatott, régi kerttel, ahová csak tönkrement öngyilkos urakat lehet elképzelni a nagy fák alá, vagy magányos, elhagyott, őszülő hajú úrnőket, akik francia könyvet olvasnak és a világért sem akarnak arra gondolni, hogy holnap jönnek az árverezők. A régi uraság maradványa gyanánt foltos, vén vadászeb hevert a bedőlt kapu mögött, öreg cselédasszonyok ruhát teregettek az udvaron és egy nagy, erkélyes ablak nyitva volt… Talán az íróasztalon, az erkély mögött most írja végrendeletét az utolsó tulajdonos.
Alig haladt néhány lépést a falu felé Nagybotos, két pejló zörgős, rugónélküli bricskát hozott szembe vele. A kocsit szüreti edények töltötték meg és a bakon egy piros, babos kendőjü, terjedelmes hölgy ült és sárga keztyűiben keményen fogta a szárat.
A pejkók pompásan ügettek és a kerekek kattogásába vidáman belezörögtek az edények.
– Nagybotos! – kiáltotta egy erőteljes, fölcsendülő mély hang a bricskáról.
Viola néhány lépést tett a kocsihoz.
A kendő ugyan mélyen az urhölgy homlokába volt huzva, de óh, Nagybotos nyomban megismerte az Amelie vonásait. A pasztell-arcocska barna lett ugyan, de a sötétszürke szempár most is azzal a régi, csalfa, titkolózó mosollyal nézett Viola úrra, mint hajdanában. Hatalmas keblek és vállak keletkeztek a lenge termeten, a kendő alól előbukkanó szőkés fürtök mintha hajporozva lettek volna.
– Hogy kerül ide, ahol a madár sem jár? – kérdezte vígan az asszony.
– Magához jöttem.
– Azt ugyan rosszkor tette. Szüret van a szőlőmben, ezer dolgom, mert hisz kilopják a szemem, ha magam nem vigyázok. Ha kedve van, másszon föl ide hozzám az ülésbe. Megyünk a szőlőbe.
Nagybotos ugyan régen elszokott az ugrásoktól, de a falusi levegő, a váratlan találkozás fölfrissítette vérét és hamarosan a bakon termett. Az asszony megnógatta a lovakat:
– Sári! – mondta.
Gyorsan és biztosan hajtott, a vasuti sineken nagy zökkenéssel vágtak át, már hamvas szilvafák és vén diófák enyhe levelei surolták Nagybotos kalapját. Amelie csupán az ajkát tartotta összezárva, amint a lovakat kormányozta.
– Tavaly ilyenkor itt fölborultam és a lábamat törtem! – mondta kissé mélabúsan és erősen a gyeplőbe kapaszkodott.
A présház falán egy régi évszám, a tűz már olyan pirosan lobogott, mintha színházi dekoráció volna és a vén diófa alatt kis tábori székek voltak egymásra borítva.
– Ez a szőlőm. Valamikor az anyámé volt, azért vettem, – mondotta Amelie és a szűk, szürke kabátkát kigombolta. – Hát most mondja meg, miért jött?
Messziről a szedőasszonyok éneke hangzott, a sárga dombon egy nyúl futott és a szőlők között tarka madárijesztők állottak kiterjesztett karral.
– Hát… azért a régi igéretért! – mondta csendesen Nagybotos.
Az asszony lehuzta a keztyűjét. Komolyan és ünnepélyesen nézett Nagybotos úrra. Mintha az egyik szeme fényesebb lett volna, mint a másik.
– Emlékszem, – mondta igen egyszerűen. – Igértem, megtartom.
Viola megragadta az asszony kezét:
– Amelie, kérem, bocsásson meg… csak tréfáltam önnel, hisz jobban szeretem, jobban tisztelem. – Mondja, hogy él, mit csinál?
– Mint egy kutya, úgy élek, – felelt az úrnő és biztosító-tűvel föltűzte világoszöld szoknyáját. – Látja, milyen nagy lett a lábam… Mindig utáltam a fűzős, magasszárú cipőt, hisz a félcipőnél nincs szebb, – most mégis ebben járok. Imádtam a selyemharisnyákat, nézze: most csíkos, tarka, pamut, mint a falusi nőké. És milyen vastag lett a bokám, holott olyan volt, mint a szarvasé.
– Finom és nemes most is.
– Egy darabig férjem is volt, de elkergettem, mert részegen megvert. Magamban élek és a pap könyvtárából Zwingli életrajzát olvasom… Esztendők óta nem láttam olyan férfit, akinek fodros, fehér inge van és selyemnyakkendője. Maga az első… Kérem, udvaroljon nekem, úgy, mint hajdanában, mikor el akart csábítani a budai korzón. Én meg száraz szilvafát teszek a tűzre és jósolok magának a hamuból, mint a falusi boszorkányok.