A hőstett.
Hadd mondom el egyszer az imádságos Stolniczky kapitány történetét, aki odafent lakott a hegyoldalban a régi püspöki város fölött és olyan erős volt, mint a medve. Gyermekkorunkban, messzi elmult időkben vasárnaponkint láttuk őt a régi székesegyház körül, a fülkében lakó kőszentek körül őgyelegni. Tizenkét szent szobor volt az ódon templom körül és Stolniczky mindegyikkel barátságot tartott. Vasárnaponkint kora reggel meglátogatta őket és néha még a délutáni litánia is a városban találta őt. Gyakran mondogatta, hogy egyetlen vágya volna tizenharmadiknak beállni a szentek közé. Esőben, viharban, télben, nyárban csak álldogálni a keskeny fülkében, esetleg ócska katonaköpenyegbe burkolózva hallgatni a szél süvöltését, ami itt a régi székesegyház tájékán, a girbe-gurba utcák és pohos kanonok-házak között olykor az orgona hangjához hasonlított.
Stolniczky nem volt mindig szent ember. A gyalogezred, amelyben szolgált, Boszniába való bevonulásra kapott parancsot. Rendben lett volna a dolog mindaddig, amíg öldöklésre került a sor. Valahol Szerajevó tájékán Stolniczky kapitány egy öreg bosnyákot talált az úton, aki hangosan szidalmazta az idegen katonákat és a katonák császárját. Stolniczky pálinkát ivott ezen a napon, ami pedig nem volt szokása. Előző napon bokáig lépett egy megölt ellenség útszélen folyó vérébe. Hiába rántotta vissza a lábát. Véres lett az. Éjszaka azután a hegyoldalakból szokatlanul hullottak a golyók, rövidet pukkantak a fegyverek és apró lángok csaptak föl a sötétségben.
Stolniczky kapitány egyetlen kardszúrással leterítette a szitkozódó öreg embert. A hegyes vas szinte észrevétlenül szaladt bele a bosnyák torkába, egy vérsugárba fuladó kiáltás hangzott az eltorzult ajakról és az öreg arc felejthetetlen rémületet, szemrehányást fejezett ki. A bánatos szemek sokáig tapadtak mélységes szomorúsággal a kapitányra. Stolniczky elfordította a fejét s mindaddig nem tudott megfordulni, amíg a hörgést hallotta.
A hadjárat végén kapitányi rangot kapott, de már nem tudott ennek igazában örülni. Nyugalomba kívánkozott, a kardját folyton véresnek, borzalmat keltőnek látta, mikor derekára kötötte s éjjel fölriadt álmából: hörgést hallott az ágy alól. Komolyan megbetegedett s csakhamar megkapta, ami után vágyakozott: a penziót.
Se családja, se rokona nem volt. Valamikor egy régi kis budai kávéházban töltötte a délutánjait. Odautazott, mintha hazamenne. Igen ám, de a kis kávéházban a hadjárat alatt kétszeres figyelemmel olvasták az ujságokat és az ujságokban nem csupán a regényfolytatások fölött vitatkoztak a furcsa vendégek: Stolniczky ismerősük hőstettét mindnyájan olvasták és midőn letelepedett a régi kis sarokasztalhoz, jobbról-balról gratuláltak neki az öreg bosnyák megöléséhez.
Stolniczky megborzongott. Most látta, hogy mily vadállatok a civilek, a vérontás tetszésükkel találkozik. Pedig ő nem azért ölt, hogy dicsőséget keressen. Részeg volt pálinkától és a vértől. – Sietve hagyta el a kis kávéházat, hogy oda többet be ne tegye a lábát.
A régi lakásán a háziasszony leányai fölcseperedtek, kisasszonyok lettek. Körültáncolták Stolniczky kapitányt, akinek térdén lovagoltak nem régen.
– A boszniai hős! – kiáltották.
Estére a dunaparti korzóra cipelték, ismerősöknek, ismeretleneknek eldicsekedtek kapitányukkal, aki tömérdek embert megölt a hadjáratban.
Stolniczky hajnalban csomagolt és szinte szökve távozott el a barátságos polgárházból, ahol hadnagy kora óta gyönyörködött a gyermekek növekedésében, a budai kertek tavaszában és esténkint együtt zenélt vagy regényt olvasott a családdal.
Budán nem is sokáig volt maradása. Ismeretlen polgárok, akiket eddig csak látásból ismert, megszorongatták a kezét az utcán.
– Derekasan viselte magát, kapitány úr.
A kis korcsmában, ahol egy darabig senki sem ismerte, egy napon így szólt a gazda feleségéhez:
– Róza, dupla porciót a halászléből a boszniai oroszlánnak.
Stolniczky szégyenkezve dugta nyakába az asztalkendőt, s többé a kis korcsmába sem lépett be.
Ha magányos, csendes utcákon ballagott, ahol senki sem ismerte, olykor hörgést hallott a háta mögött. Az öreg bosnyák haldokló hörgését. Nem, nem maradhatott többé Budán. Neki vezekelni kell, Istennel kell kibékülni, amiért az ártatlan öreg embert megölte. Fájt, sértette, megszégyenítette az emberek magasztalása, mert bévülről egy belső hang meggyőződéssel kiabált: gyáva gonosztevő vagy, Stolniczky!
Hol járt, merre járt, amíg a régi püspöki városba került? senkinek sem mondta el. Kis házat talált a hegyoldalban és nagyon szerette az ó-templomot. Senki sem ismerte multját, a kezéhez tapadó vérhez senki se kívánt szerencsét, az emberek úgy bántak vele, mint öreg, nyugalmazott katonatisztekkel szoktak. Nem törődtek vele, békében hagyták, a gyerekek köszöntötték az utcán.
Egy vasárnap, amikor Stolniczky a templomba ment, girba-gurba utcán haladott át, ahol rémült arcú, menekülő emberekkel találkozott.
– Veszett kutya! – kiáltották jobbról-balról és az asszonyok őrült kétségbeeséssel vonszolták magukkal gyermekeiket. És a kapukat ijedten becsukták a menekülők előtt.
Egy szegény asszony, – bizonyos Kovács özvegye, – három gyerekét ragadta magával. A két kisebbik a karján volt, a harmadik, egy ötéves leányka az anyja szoknyájába kapaszkodva futott a veszedelem elől. Apró, mezítelen lábai tipegve, szinte fájdalmas sietséggel taposták a hegyes köveket. Az asszony a kebléhez szorította kicsinyeit.
A kisleány egyszerre elbocsátotta az anyai ruhát és elbukott a köveken. Síró sikoltással kapott utána az anyja, most elejtette a másik kicsinyt a karjából.
S e percben föltünt a veszett kutya.
Komor, fekete falusi eb volt, dühödt morgással, fölhuzott farokkal, tajtékzó szájjal rohant, mint a kikerülhetetlen veszedelem.
Egyenesen a hempergő, jajveszékelő gyermekeknek, tébolyodott módjára sikoltó anyának tartott.
Stolniczky ekkor előlépett a fal mellől és botjával fejbekólintotta az ebet.
Az állat meghátrált, aztán Stolniczkyra vetette magát.
A kapitány hatalmasan hadonászott botjával. Az eb dühödten támadott, a bot eltört, s ekkor a kapitány a két kezével torkon ragadta az ebet. A földre nyomta és megfojtotta, mintha valamely csodálatos erő és ügyesség szállotta volna meg a gyermekek védelmében.
Ettől a naptól fogva nem hallott többé halálhörgést Stolniczky kapitány az ágya alól. Sőt új ismerőseinek bevallotta, hogy részt vett a boszniai hadjáratban.
A régi templom szentjei körül járkálva, már kiszemelte magának a tizenharmadik fülkét, ahol álldogálni fog. Hős férfiak a szentek között érzik jól magukat.